II.
II.
Vitán felül áll, hogy azokban az európai országokban, amelyek a korszakban közvetlen érintkezésbe kerültek az oszmán birodalommal (akár mert határosak voltak vele, akár mert őket is sújtották a török beütések), a felelős tényezők egyértelműen agresszív, terjeszkedésre és hódításra törekvő hatalomnak tekintették az oszmán államot. A tapasztalat arra is jól megtanította őket, hogy nemcsak a nagy török hadjáratok, hanem a köztük lévő időt kitöltő„fegyveres béke” csapásai is területeik pusztulásához, majd elvesztéséhez vezetnek. Azt is sokan felismerték és hangoztatták, hogy az oszmánokkal létesített szövetség sem jelenthet menedéket egy célba vett ország számára, mert csak megkönnyíti és fedezi a török hódító célok megvalósítását. Már jóval túl egy ilyen szövetség megkötésén, Frangepán Ferenc kalocsai érsek, a magyarországi törökbarát párt egyik vezető egyénisége is így jellemezte királya patrónusait: „Itt a török az úr, a névleg jó barát…”.19
19 KÁROLYI Árpád, Adalék a nagyváradi béke s az 1536–38. évek történetéhez. II. In: Századok 1878. 706. II. Lajos magyar, Zsigmond lengyel király és Ferdinánd osztrák főherceg egybehangzóan elítélő véleményét a török békéről vagy szövetségről ld. SZAKÁLY F., A mohácsi csata, 110.; KUBINYI András, A magyar állam belpolitikai helyzete Mohács előtt. In: Mohács. Tanulmányok, 65.: 28. j.;
BARTA G., A Sztambulba vezetőút, 163.; A. von GÉVAY, Urkunden und Actenstücke zur Geschichte der Verhältnisse zwischen Osterreích, Ungern und der Pforte im XVI. und XVII. Jahrhunderte … Gesandschaft Kőnig Ferdinands I. an Sultan Suleiman I. 1531–1532, Wien, 1838, 58–59.
Bár az oszmán vezetéstől távol állt, hogy nemzetközi kapcsolatait doktrinér módon alárendelje vallásjogi előírásoknak, az mégis figyelemre méltó, hogy elvben pontosan azt vallotta, amit gyakorlati politikájából az európaiak kiéreztek. Ahogy Szülejmán főmuftija, Ebusszuud efendi egyik fetvájában kifejtette: a keresztényekkel kötött béke akkor érvényes, ha a muszlim közösség hasznára van; de ha az érvényben lévő béke megszegése nagyobb előnnyel kecsegtet, akkor azt feltétlenül meg kell tenni (ld. M.E. DÜZDAG, Şeyhülislam Ebussuűd Efendi fetvalari işiganda 16. asir Türk hayati [A törökség élete a 16. században Ebusszuud efendi jogi döntvényeinek tükrében], Istanbul, 1972, 109.). A kép teljességéhez persze hozzátartozik, hogy miként a muszlim-török jogfelfogás az államközi kapcsolatokban elvben nem fogadta el a keresztény államokat egyenrangú félnek, ugyanúgy zárta ki az európai államszemlélet – még a formálódó természetjogi iskola is – az oszmán birodalmat az európai államok közösségéből. Így aztán az 1536-os oszmán-francia szerződés – amit sokan fordulópontnak tartanak az iszlám vallásjog történetében (a paritás elvének elfogadása és az uralkodók életére szóló időtartama miatt) – egyelőre inkább szabályt erősítő kivétel volt, amit elsősorban a szerződő felek taktikai megfontolásaira lehet visszavezetni. Az egészhez ld. M. KHADDURI, War and Peace in the Law of Islam, Baltimore, 1955, 268–293. A francia-oszmán megegyezés létrejöttéhez fontos: I. SOYSAL, Türk-Fransiz diplomasi münasebetlerinin ilk devresi (A török-francia diplomáciai kapcsolatok első korszaka. In: Istanbul Universitesi Edebiyat Fakültesi Tarih Dergisi 3. 5–6. 1951–1952 (1953). 70–79. Ld. még V: L. BOURILLY, Les diplomates de François Ier. Antonio Rincon et la politique orientale de François Ier. In: Revue Historigue 38. 113. 1913. 280–285.
25Az oszmán vezetők persze, ha érdekeik úgy kívánták, hajlandók voltak baráti gesztusokra vagy őszinte szövetségre 26(főleg távolabbi partnerekkel), de hogy alapjában hódító céljaik voltak, azt maguk sem rejtették véka alá. Hogy Szülejmán szinte minden győzelmi iratában elsősorban az iszlám szent háború kötelezettségére hivatkozik az elmúlt hadjárat megokolásakor, ne tévesszen meg bennünket; nem volt ez több kötelező hitvallásnál, ami egyúttal megadta akcióinak a vallási megszentelést (ami másfelől nem zárja ki, hogy személyesen talán valóban hitt vallási küldetésében). Annál inkább figyelmet érdemelnek azok a megnyilatkozások, amelyek nem a muszlim közösséghez szóltak ünnepélyes formában, hanem a külvilággal közöltek politikai akaratot. Itt mindjárt gyakorlatiasabb a hangvétel. Szülejmán az I. Ferenc francia király segélykérésére adott válaszában (1526 elején) egy szót sem szól a dzsihádról, annál inkább az oszmán politikai hagyományokról, mint magatartása vezérfonaláról: „A mi dicsőőseink és nagyfényű apáink . . . soha nem szűntek meg hadakozni az ellenség visszaszorítására és országok elfoglalására. Mi is, mi szintén az ő nyomaikon indultunk. Mi tartományokat és erődöket, melyekhez nehéz volt hozzáférni, elfoglaltunk minden időben. Paripánk fel van nyergelve, kardunk oldalunkon van éjjel és nappal.”20 Mintha csak uralkodóját visszhangozná Ibrahim nagyvezír 1530-ban, amikor így ír Ferdinánd királynak: „Mert minden padisah napról napra országa kiterjesztésén fáradozik …mindenkor felszerelve és készen állunk.”21 Fel kell figyelnünk arra, hogy a terjeszkedés gondolata már az egyik 27legkorábbi szülejmáni megnyilatkozásban milyen hangsúlyosan szerepel; Rodosz elfoglalásakor mondta volna a johanniták nagymesterének: „Én nem az aranyért, a meggazdagodásért, hanem a győzelemért, a hírnévért, az örök dicsőségért és a birodalom kiterjesztéséért harcolok.”22 Ha ehhez még felidézzük Ibrahim 1527 végi válaszát, amit az elfoglalt területek visszaadását kérő Laskinak, János követének adott („Tudd meg, hogy nekünk horgasabb körmünk van mint a sólymoknak: mindenhova belevájjuk a kezünket, nem is engedjük ki, hacsak le nem vágják”23), akkor nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a Mohácsot megelőzőés az azt követő időszakban az oszmán vezetők határozottan expanzív terveket forgattak a fejükben.
20 E. CHARRIÈRE, Négociations de la France dans le Levant, I. Paris, 1848, 119.; magyarul: SZALAY L., Adalékok, 6.
21 F. BABINGER, Die älteste türkische Urkunde des deutschosmanischen Staatsverkehrs. In: Der Islam 10. 1920. 143., 145–146. Vő. e könyv második tanulmányával (a 2. pontban foglaltakkal).
22 KÁLDY–NAGY Gy., Szulejmán, 55.
23 E. HURMUZAKI, Documente privitóre la Istoria Románilor, Vol. II. Partea I. Bucuresci, 1891, 51.
Itt persze rögtön közbevethető, hogy mi ezeknek a kijelentéseknek a valódi értéke? Nem inkább az ellenfelek „elrettentésére” szánt propaganda-szólamokat kell bennük látnunk? Bizonyára azt is. De hogy alapjában komolyan gondolták őket, arra több minden nyújt hiteles fedezetet. Először is az, hogy teljesen egybevágnak az oszmán politika több mint kétszáz éves hódító tendenciáival. Ahogy Szülejmán levelével kapcsolatban már utaltam rá, az uralkodóés nagyvezíre nem tesznek mást, mint nyíltan hangoztatják az oszmán állam régóta érvényes raison d’ëtre-jét. Azt az államrezont, amely két egymást erősítő politkai örökségre épült: a nomád birodalmiság és az iszlám univerzalizmus által közvetített közel-keleti birodalmiság elvére, s ennélfogva lényegi (ha nem a leglényegesebb) alkotóeleme volt a hódítás mozzanata. Másodszor nem feledkezhetünk meg 28arról, hogy – mint alább majd igyekszem bemutatni – nem a vezetés legfelső szintje volt az egyetlen, amely hódító elképzeléseket fogalmazott meg. A hadsereg (s ezen belül elsősorban a janicsárság) és a népi tudat gondolkodásmódjának megmaradt emlékei arról tanúskodnak, hogy a társadalom széles rétegei azonosultak a hódítások eszméjével (ami megint csak nem jelenti minden réteg érdekeltségét bennük). S végül, ami a legfontosabb, az expanzív ideológiák mögött a követelmények és a kényszerek olyan parancsuralmi rendszere állt, amit a hatalomszervezet és a társadalmi szerkezet együttesének belső mozgásai tartottak életben.
Sokszor mondják, hogy az oszmán hadviselést mindenekelőtt a harcias katonarétegek zsákmányéhsége, főleg a rabszolgaszerzés vágya motiválta. Ebben sok igazság van, különösen, ha szem előtt tartjuk azt a tényt, hogy az oszmán hódító háborúk éppen a nomád korszak valós társadalmi szükségleteket kielégítő rablóvállalkozásaiból nőttek ki. De mint ilyenek már eleve a belső társadalmi egyensúly fenntartásának eszközei voltak, s az állandó hadakozásnak ez a funkciója idővel csak még hangsúlyosabbá vált. Ez következett mindenekelőtt a hatalmi szervezet belső erőviszonyaiból. A janicsárság, amit egykor a szultáni hatalom megerősítésére és a hódítások hatékonyabbá tételére hoztak létre, Szülejmán korára jócskán kinőtte a ráosztott szerepet. Pontosan ismerve saját jelentőségét (ezt később egy janicsár így fogalmazta meg: a testület az „Oszmán-ház karja és szárnya”; belőle táplálkozik az „oszmán birodalom dicsősége és pompája”24) nemcsak a szultáni hatalom mozgásterét kezdte korlátozni, hanem a hódítások kiszolgálójából 29az öncéllá lett hódítás megtestesítőjévé vált. Rendszeres foglalkoztatása tehát, mint az 1525-ös példa bizonyítja,25 elemi érdeke volt az oszmán vezetésnek, hacsak nem akarta kockára tenni a birodalom amúgy is többször megzavart belső nyugalmát.
24 P. FODOR, State and Society, Crisis and Reforms, in the 15th–17th Century Ottoman Mirror for Princes. In: Acta Orientalia A. S. Hungaricae 40. 2–3. 1986. 229.: 30. j.; magyarul in: Bécs 1683. évi ostroma és Magyarország. Szerk. BENDA Kálmán és R. VÁRKONYI Ágnes, Budapest, 1988, 151.: 30. j.
25 Vö. KÁLDY–NAGY Gy., Szulejmán, 62.; uő., Suleimans Angriff auf Europa. In: Acta Orientalia A. S. Hungaricae 28. 2. 1974 169.
Ugyanilyen irányba sodorta a kormányzatot a társadalom más csoportjainak, rétegeinek nyomása is. Mégpedig nem elsősorban a timár-birtokos szpáhiké, amint várható lenne, hiszen ők (ahogy a hadjáratokról távolmaradók aránya és az ezért kilátásba helyezett büntetések mutatják) szívesen lemondtak a háborúval járó kockázatról és anyagi megterhelésről, ha egyszer birtokon belülre kerültek. Sokkal inkább a katonai és hivatalnoki „osztály” azon sokasodó elemei jelentkeztek igényeikkel, akik vagy nem jutottak még javadalomhoz, vagy valamilyen okból elveszítették azt, vagy a meglévőnél nagyobb jövedelmet biztosító pozícióra vágytak. A baj ugyanis az volt, hogy a várományosok száma mindig jóval meghaladta a rendelkezésre álló javadalmakét. Tovább rontotta a hozzájutás esélyét, hogy a termelésből kiváló ráják is egyre nagyobb érdeklődést mutattak a könnyebb vagy magasabb szintű megélhetést nyújtó timár-birtokok iránt, s ez a „keresletnövekedés”éppen a tárgyalt korszakban kezdte erősebben éreztetni a hatását. Minthogy az érvényben lévő rendelkezések értelmében leggyorsabban a hadjáratokon tanúsított vitézséggel, rátermettséggel lehetett szert tenni timár-birtokra, mindezen elemek, beleértve 30a timár-birtokosok fiait, az érdekeltség ezer szálával kapcsolódtak a területszerző háborúkhoz.26 Az irányító elitnek tehát valódi jelentőségének megfelelően kellett szembenéznie e nagymérvű földéhséggel, mert ha nem ezt teszi, súlyos belső zavarok veszélyét idézi a birodalomra. Vagyis a fentebb idézett állásfoglalásokban éppen úgy, mint a szülejmáni korszak szakadatlan hadviselésében az a hatalmi és társadalmi szerkezetből fakadó alapkövetelmény fejeződik ki, hogy a belső egyensúly csak a külső hódítások révén őrizhető meg.27 Ha meggondoljuk, hogy a korábbi terjeszkedés nyomán mindehhez rendelkezésre álltak az anyagi 31erőforrások, s a győzelmek sorozata a szükséges önbizalommal is felvértezte a vezetést, akkor azt hiszem, nincs okunk kételkedni az uralkodóés nagyvezíre kijelentéseinek őszinteségében.
26 Sőt, birtokszerzési törekvéseik miatt maguk a janicsárok is besorolhatók ebbe a csoportba, akik idővel a legkeményebb vetélytársai lesznek minden javadalomra pályázó rétegnek (vö. ehhez például Ístanbul, Başbakanhk Arşivi, Mühimme defteri No. VII. 30/91, 199/541, ahol – 1567-ben – elrendelik, hogy a janicsároknak „idegenektől”, azaz nem katonarétegből származó birtokosoktól elvett timárokat kell kiutalni). Itt kell megemlítenem, hogy bár a szultáni udvar Szülejmán óta igyekezett mindinkább megnyirbálnia helytartók timár-adományozási jogkörét, nem lehet véletlen, hogy időnként éppen a hadjáratokon megüresedő birtokok szétosztásában tett némi engedményt – nyilván a javadalomhoz jutás reményében háborúba indulók buzdítására (ld. például a sehrizoli bégnek küldött 1568. évi rendeletet, amelyben megengedik neki az ilyen üresedések eladományozását: „seferde düşen gedikleri tevcih edüp ... ”; u.o., 349/1011.).
27 Némileg eltérő okfejtéssel hasonló következtetésekre jutott HEGYI Klára, ld. Egy világbirodalom végvidékén, Budapest, 1976, 24–25.; rövidebben öszefoglalva: HEGYI Klára – ZIMÁNYI Vera, Az oszmán birodalom Európában, Budapest, 1986, 7–8. Az elmondottakkal teljesen összevág és jól jellemzi az oszmán társadalomszerkezet merevségét, hogy az Isztambulban tartózkodó európai megfigyelők az 1680-as évek elején szinte ugyanezekkel az okokkal (főleg a csapatok foglalkoztatásának parancsoló szükségességével) magyarázzák a birodalom állandó hajlandóságát a háborúra. Ehhez ld. W. LEITSCH, Warum wollte Kara Mustafa Wien erobern? In: Jahrbücher für Geschichte Osteuropas 29. 4. 1981. 507–508.; magyarul in: Bécs 1683. évi ostroma és Magyarország, 78–79.
Az ideológia, a politikai hagyományok, a társadalmi dinamizmus és az erőtudat együttese tehát ellenállhatatlanul taszította a támadó politika útjára Szülejmánt is, de hogy milyen irányba fordult, hogy a rendelkezésére álló kivételes erőt miként használta fel, az elsősorban tőle függött. Mérvadóértékelések szerint rosszul sáfárkodott vele. Uralkodása alatt négy főés több kisebb fronton az akkori világ tekintélyes részén harcban állt, számos győzelmet aratott, mégis kevés, a birodalom hosszú távúérdekeit szolgáló eredményt tudott felmutatni. Lépései arról tanúskodnak, hogy nem voltak határozott stratégiai elképzelései, s a sokirányú lekötöttség közepette nem tudott úrrá lenni a kihívások okozta „orientációs válságon”.28 A prioritások és a frontok váltogatása, sőt időnként – mint például az 1538-as év eseményei mutatják – a minden arcvonalon történő helytállás szándéka egyenesen tanácstalanságról árulkodik, ami gyakran a már elért eredményeket veszélyeztette. Szülejmán végső soron nem volt képes túllépni a középkori iszlám (birodalmi) politikai keretein, s ez mind a két fő fronton negatív mérleget eredményezett. A Földközi-tengeren ugyan sikerült kivívni a hegemóniát, de ennek birtokában csak céltalan hadakozásra és egy alapjában elhibázott kereskedelmi politikára tellett. Magyarországon, vagy még tágabban az 32európai fronton pedig még lehangolóbb a kép; a fő cél, Bécs elfoglalása nem teljesült, a magyar területek megszállására fordított energia így aránytalanul nagy lett az új szerzemény hozadékához képest.
28 S. LABIB, The Era of Suleyman the Magnificent: Crisis of Orientation. In: International Journal of Máddle East Studies 10. 4. 1979. 435–451., főleg 444–451.
Nem hiszem ugyanakkor, hogy ez a világos stratégiát nélkülöző politika egyben minden racionalitást is nélkülözött volna. Ha ma, az egész kor némi ismeretében kedvezőtlenül értékeljük Szülejmán döntéseit, nem feledkezhetünk meg arról, hogy azokat az adott pillanat dimenzióiban is mérlegre tegyük. Így nézve például Magyarország megtámadása nem eleve bizonyult rossz elhatározásnak, hiszen a fentebb vázolt háttér ismeretében ennek a gazdag országnak a megszerzése éppenhogy megfelelt volna a belső szükségleteknek. Hogy Szülejmán később is ide vezette hadjáratainak többségét, abba a politikai helyzet mellett belejátszott az a világosan felismert kényszer is, hogy a hadsereget foglalkoztatni kell. Mikor a már említett tárgyalásokon Laski javasolta, hogy a Magyarországgal létesítendő szövetségbe Lengyelországot is foglalják bele, Ibrahim az indítványt a következőkkel utasította el: „. . . ha vele [ti. Szapolyai Jánossal] békét kötnénk, s ha Lengyelország királyával ugyanezt tennénk, mi magunk már elzsibbadnánk, lovaink, embereink már meg lennének fosztva a katonai utánpótlástól, mert az ilyen baráti Magyarországra nem mennénk át. Ha még Lengyelországot is hozzátesszük, hol kellene hadakoznunk? Mert a hadviselés a gyakorlatból él, onnan nyeri az erejét, nem az embertömegtől.”29 Mellékes most, hogy a porta néhány hónappal később mégiscsak megkötötte a fegyverszünetet Lengyelországgal (éppen azért, hogy szabad kezet kapjon Magyarországon), a nyilatkozat velejére 33érdemes figyelnünk: arra a gondolatra, hogy a birodalom a hadakozás kényszere miatt nem élhet békében egyidejűleg minden szomszédjával. Pontosan ez, a háború megszakíthatatlanságának logikája, s az ezzel való racionális számvetés az, ami fölébe kerekedett a hosszú távú stratégiának, s hajtotta bele az oszmán vezetést olyan vállalkozásokba, amelyek a mai racionalitás számára érthetetlenek. Elsősorban ez késztethette – többek között – tisztán gazdasági szempontból veszteséges területek megtartására vagy a valószínűleg felismert távolsági korlátok tudatos semmibevételére. Hogy mindez valóban így lehetett, arra a már többször idézett forrásunk konkrét példával is szolgál. Laski, mint ismeretes, az oszmán vezetők követelését, hogy János fizessen évi adót, azzal próbálta kivédeni, hogy cserébe kérte a Szerémség visszaadását, hivatkozva arra, hogy az a törököknek merőben ráfizetéses. Válaszul Ibrahimék több mindent felhoztak (elvi megfontolásokat, Ferdinánd fenyegető magatartását stb.), de azt a nagyvezír határozottan leszögezte, hogy ezek között az anyagi szempontok nem játszanak döntő szerepet. Ezt mondta volna Laski szerint: „Egyebek között még azt is mondottad (mármint a magyar követ, hogy mindig több kiadásunkba kerül annak a tartománynak a rendben tartása, mint amennyi hasznot szeretnénk szerezni belőle. Tény, hogy most minden negyedévben kétmillió nyolcszázezer ezüstpénzt költünk rá, ez a ti számítási módotok szerint ötvenhatezer dukátot tesz ki, s ez az öszeg évente kettőszázhuszonnégyezer dukát; s látod, még nincs elegendő aszperünk; mégis, mi ez az én uramnak? És ha a tízszeresét számítanánk is fel, emiatt nem vonulunk ki 34onnan.”30 Ugyanez a sajátos „racionalitás” más összefüggésben is megfogható; amikor az oszmán vezetés a későbbiekben következetesen elutasította Ferdinánd király tisztes adófizetési ajánlatait, noha tisztában volta magyarországi háborúk anyagi vetületeivel, akkor – kénytelenek vagyunk ezt mondani – tudatosan a kiadásokat s a ráfizetést választotta a talán szerény, de mégiscsak biztos jövedelem helyett. Szülejmán a jelek szerint ez idő tájt a kiszemelt területek távolságából fakadó nehézségeket sem óhajtotta tudomásul venni – nagyvezíre figyelmeztetése ellenére sem. Ez tűnik ki Ibrahim 1528. január végi szavaiból: „Az én uram annyira meg akarja ezt az osztrákot [Ferdinándot] próbálni, hogy most helyét sem találja a harci tűztől. Megfontoltam mindezt magamban, s megmondtam, hogy nem szerezhet be majd élelmet ilyen nagy hadinéppel együtt. Azt válaszolta, meg akarja mutatni, mire képes ...”.31 Csak emlékeztetőül: a szultán ekkor már nem a hadseregének hatósugarából állítólag kieső Magyarország, hanem Bécs ellen készülődött.
29 E. HURMUZAKI, Documente, II/1. 55.
30 i.m., 53. A kiadott szövegben az ezüstpénz összege így szerepel: „28. Argenti Summas”. Ezt javítottam a korabeli árfolyamok alapján 2800000-re, mert kb. ez felel meg 56000 dukátnak.
31 i.m., 64.
