3. Jogszolgáltatás a végvári seregszékeken
1333. Jogszolgáltatás a végvári seregszékeken
A magyar katonai igazságszolgáltatás megszilárdulásával és fejlődésével a végvidéki hadbírák tisztségének felállítását követte a nagyobb végházakban szolgáló seregbírák tisztének megjelenése. Számos jelentősebb erődítményben ellenben sohasem került sor seregbírák kinevezésére. Ezekben a korábbi gyakorlatnak megfelelően továbbra is a joghatóság tényleges birtokosa, a vár kapitánya vagy vicéje látta el a katonai bírói feladatokat.1 Eddigi ismereteink szerint Felső-Magyarország véghelyein sehol sem alkalmaztak külön seregbírákat, jóllehet a végvárak kapitányai székeiken rendszeresen ítélkeztek bűnelkövető katonáik felett.2 Ezekben a végházakban gyakran a vár alatti mezővárosok (váralják) írástudó vásárbírái segítették a kapitányt a „vitézlő hadinép” vétkeinek kivizsgálásában és a tanúvallatások lefolytatásában. 1659-ben Szendrőn Dániel cigányvajda a két hites vásárbíró előtt állított ki a főkapitánynak szóló kezességlevelet egyik cigánytársa súlyos vétsége ügyében.3 Ugyanitt 1675-ben „ö felsege szendrei vegh hazanak hites vasar birai” Vadászi Pál főkapitány parancsára végeztek tanúkihallgatást.4 Putnokon az 1660-as évek végén pedig a strázsamester mellett ugyancsak a vásárbíró szedett vallomásokat a vár alkapitánya ellen, aki állítólag buzogányával verte meg Fáy István kovácsát.5
1 Még a kis krasznahorkai huszárvár kapitánya is megbüntethette a szegény népet fosztogató katonáit, miként arra őt Hans Rueber kassai generális 1575 tavaszán kelt utasításában felhatalmazta: „Cavebit etiam diligenter, ne milites ipsi subiecti miserae plebi et colonis Sacrae Caesareae Maiestatis aut aliis iniuriosi sint, vel eis victualia aliasve res per vim eripiant, in tales severiter, jure mediante animadvertet et horum exemplo a similibus iniuriis alios deterrendo prohibebit [kiemelés tőlem – P. G.].” MOL E 211 Series III. 22. t. (135. cs.) fol. 323–324.
2 1668-ban Pap János diósgyőri kapitány egyik katonája kihágásának megbüntetéséről a következő jelentést tette Csáky Ferenc felső-magyarországi generálisnak: „éjel kardot vont, vaghdalkozot, az kiert rea törvent lattattam, fel kezen maradot”. MOL P 71 Fasc. 265. (119. cs.) fol. 274. és 277–278.
3 Mezey, 1986. 96.
4 MOL E 211 Series I. Fasc. 21. fol. 253–254.
5 MOL P 71 Fasc. 265. (120. cs.) fol. 62. A kérdés tisztázása további kutatásokat igényel. Vö. Pálmány, 1986. 103.
A bányavidéki főkapitányság kisebb váraiban a felső-magyarországihoz hasonló gyakorlat alakult ki. A nagyobb végvárakban – nevezetesen Léván és Füleken – a hatásköri összeütközések kapcsán a fentiekben már részletesen elemzett tényezők indokolták az állandó seregbírák alkalmazását. Az érsekújvári seregbíró kinevezését pedig az erődvárosban felmerülő számos ellentét mellett a végvidéki főkapitányság hadi bíráskodási feladatainak ellátása tette szükségessé.
A helyzet hasonló volt a győri generálisnak alárendelt végvidéken is. A XVII. század második feléből rendelkezésünkre áll a terület váraiban szolgáló magyar katonaság jegyzéke, melyből a hadi bíráskodásban részt vevő személyekről is csaknem teljes képet alkothatunk.6 Eszerint seregbírót (egyúttal végvidéki hadbírót) csak Győrben alkalmaztak, akinek feladatai ellátásában speciális helyettes, az úgynevezett kisbíró vagy alseregbíró („Geörÿ magiar uitezleö Seregnek Vice biraia”, „ü Fölsege 134Louas es gialogh rendin leuök Kis Biraia”7) segédkezett. Hasonló tisztségviselőt a török elleni védelmi rendszer más váraiban sehol sem találunk, melynek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a Győrben szolgáló seregbíróra rendkívül sokrétű feladatok hárultak, melyek többsége a végvár erődvárosi jellegével függött össze. A győri judex bellicus az ott szolgáló gyalogosokon és lovasokon kívül egyben a Rába-parti sajkások, sőt gyakran – noha jogtalanul – a városi polgárok, valamint a környező falvak jobbágyságának ügyes-bajos problémáival is foglalkozott. Emellett végvidékének hadi bíráskodási ügyei is jelentős feladatokkal terhelték,8 így mindenképpen szükség lehetett helyettes kinevezésére. A XVII. század folyamán Győrben – a soltész székéhez és a felső-magyarországi hadbírósághoz hasonlóan – seregbírón és a seregjegyzőn kívül néha már külön fizetett seregszéki esküdteket is alkalmaztak.9 A végvidék váraiban ellenben seregbírák helyett pusztán hites jegyzőket fizetett az Udvari Haditanács, akik a „vitézlő törvényszékeken” elnöklő kapitányokat segítették, elsősorban a peres ügyekkel kapcsolatos írásbeli feladatok ellátásában. Veszprémben, sőt egyes adatok szerint a Győrből könnyen elérhető Pápán is szolgáltak seregnótáriusok.10 A Kanizsával szembeni végeken még speciálisabb volt a helyzet, hiszen – amint azt már említettem – ott külön hadi bíráskodással megbízott személyt nem fizettek, jóllehet az egerszegi praesidiális mezővárosi seregbíró bizonyosan részt vállalt a vicegenerális igazságszolgáltatási teendőiből.
6 SNA Esterházy, cseszneki lt. 45. d. Missiles. No 42.
7 GyL GyVm Közgy. ir. I/54/1641. és GyKHL Libri Test. 2. köt. fol. 251.
8 A főkapitány bíráját gyakran kirendelte a végvidék váraiban tartandó vizsgálatok lebonyolítására is. 1665-ben Nagy Ferenc seregbíró Keszthelyen tartott több napos kihallgatást Babócsay Ferenc keszthelyi és Pethő László zalavári kapitány viszálykodása ügyében, majd egy évtizeddel később Pápán a református lelkészeknek a Wesse-lényi összeesküvésben való részvételük kapcsán folytatott vizsgálatot. MOL P 1313 252. cs. fol. 570–590. és Liszkay, 1874. 487–491.; Kis, 1896. 54.
9 Jegyzéküket lásd az Archontológiában.
10 Veszprémre ugyancsak lásd az Archontológia részletes adatait. Pápán 1687-ben Polány György „Substitutus Notarius Sedis Bellicae Papensis” tisztségelnevezéssel szerepel. MOL E 152 Reg. Col. Jaur. Fasc. 27. No 15. és Fasc. 19. No 5.
A XVI. század folyamán, majd a következő évszázad első felében a seregbírákat még a végvidéki főkapitányok nevezték ki, noha valószínű, hogy – miként Ormándy János győri kinevezésénél – a Haditanács jóváhagyása már ekkor sem volt nélkülözhető. A későbbi időben a bécsi katonai vezetés befolyása tovább növekedett. Az 1631-ben kinevezett Forgách Miklós felső-magyarországi főkapitány már hiába kérelmezte, „engedjék meg nekem, hogy régi szokás szerint magam adományozhassam a lovasok és gyalogosok alsóbb parancsnoki tiszteit”, kérése nem talált meghallgatásra.11 A XVII. század közepére végül az a gyakorlat vált általánossá, hogy a generálisok pusztán ajánlásokat tettek, vagy ha odaadományoztak egy-egy tisztséget, rendelkezésüket Béccsel meg kellett erősítetniük.12 Esterházy Pál nevezetes jelentésében 1674-ben ugyancsak szóvá tette, hogy jóllehet korábban a tizedesek, zászlótartók és az alacsonyabb rangú tisztek kinevezésének joga a végvidéki főkapitányokat 135illette, most számos állás azért marad betöltetlenül, mert a katonáknak nincs pénzük Bécsbe utazgatni posztjaik megerősíttetéséért.13
11 „ut liceat mihi pro consuetudine veteri inferiores capitaneos equitum et peditum conferre” Takáts, 1908. 58–60.
12 1632-ben a Haditanács Pálffy István főkapitányt arra szólította fel, hogy az elhunyt Koháry Péter vicegenerális helyére tapasztalt végvári kapitányokat ajánljon. Jedlicska, 1910. 103.: No 198.
13 „Officiales minores, uti sunt Decuriones, Vexiliferi, Centuriones, hactenus semper a Generalibus consti-tuebantur, iam vero similes Officiales vetor facere, sic plurima vacant Officia, cum non habent Sumptus Wiennam eundi Milites, ad solicitanda similia Officia. Supremi tamen et Vice Capitanei, uti hactenus observatum est, a commendatione Generalis ab Inclito Consilio Bellico suum accipiunt decretum. Igitur requiritur, ut minora Offi-cia ego eis, quos idoneos video, conferre possim, notificando nihilominus omnia Inclito Maiestatis Vestrae Sacra-tissimae Consilio Bellico.” Rakovszky, 1891. 264–265.
Ez a gyakorlat érvényesült a seregbírói tisztek betöltésekor is. 1669-ben elhunyt a lévai vár korábbi seregbírája, Gányi Péter, és az őrség a tapasztalt Csór Györgyöt – korábban bujáki strázsamestert, majd Léva várnagyát – ajánlotta Esterházy főkapitánynak kinevezésre. Jóllehet a generális Csórnak adományozta a kívánt tisztséget, a királyi fizetőmesterek mégsem folyósítottak neki zsoldot. Hasonlóan járt a Csór helyére lépő új várnagy, Gombos János és még számos katonatársa, mivel tisztségeiket a mustra idejére a Haditanács még nem hagyta jóvá. Emiatt az őrség kérte a főkapitányt, szerezze meg a szükséges jóváhagyásokat, sőt egy olyan általános dekrétumot is eszközöljön ki, melynek erejével Bécs megerősítése nélkül maga véglegesen kinevezheti végvári tisztjeit. Az általános felhatalmazást Esterházy ugyan sohasem kapta meg, Csórt azonban hamarosan megerősítették tisztségében, melyet azután 1679-ben bekövetkezett haláláig megszakítás nélkül viselt.14
14 Benczédi, 1961. 172–173.: No 7. és lásd az Archontológia adatait.
Csór utódjának, Kovácz Istvánnak már nem a Haditanáccsal, hanem magával a végvár őrségével támadtak ellentétei. Noha 1679-ben az új seregbírót Esterházy generális ajánlására a bécsi hadvezetés megerősítésével beiktatták tisztébe,15 egy esztendő múlva maga az őrség fosztotta meg állásától. 1680 februárjában ugyanis Kováczot Bars vármegye „nem Suffragalván Seregh Bjroj Tiszte viselesének ment-sighe,” 100 forintnyi büntetés alatt szolgabírájává választotta. Az őrség a vármegyei tisztség elvállalásáért fellázadt a seregbíró ellen és eltiltotta feladatai gyakorlásától. A katonák cselekedete jelentősen sértette a főkapitány és a Haditanács jogkörét, a vármegyék és a végváriak fentebb részletezett ellentéteinek ismeretében mégis tel-jesen érthetőnek tűnik.16 A bányavidéki generális azonban nem tűrhette „Feő Magist-ratusj Autoritassanak” megsértését, és megintette katonáit törvénytelen cselekedetük miatt. Néhány hónap múlva ugyanis már újra Kovácz látta el a lévai vár „vitézlő népének” hadi bíráskodási teendőit.17 1642-ben hasonló eset történt Érsekújvárott, ahol a seregbíró a katonák vádaskodására és a tisztséget utóbb megszerző Dallos Albert seregnótárius „közbenjárására” kényszerült posztjának búcsút mondani.18
15 MOL P 125 No 11 333–11 335.
16 Uo. No 2878.
17 Uo. No 2879.
18 Jedlicska, 1910. 347–348.: No 678.
A hadbíráknál megismert gyakorlat szerint zajlott a várak seregszékein az ideiglenes helyettesítés is. A kapitány általában mindig egy-egy tapasztaltabb tisztet jelölt ki az elhunyt vagy éppen más megbízatásnak eleget tevő bíró helyettesítésére. 1655-ben Újváron Szász Mihály strázsamester pusztán „pro tempore” töltötte be a tisztséget.19 136Léván 1670-ben az előbb említett Csór György várnagyként látta el a „vitézlő törvényszék” vezetését mindaddig, míg kinevezése és annak megerősítése nem történt meg.20 Komáromban az a szokás alakult ki, hogy egy-egy naszádos vajda vette át ideiglenesen az ítélkezés feladatait a seregbírától, aki általában maga is a vízi hadinép vajdájaként szolgált.21 (Olykor egyéb okok [például a kapitány elfoglaltsága, járványok stb.22] miatt nem kerülhetett sor a seregszékek megtartására. Sőt 1628-ban, amikor a pázmándi jobbágyok panaszt tettek egyik társuk megsebesítése miatt a győri katonák ellen, maga a szentmártoni főapát jelentette ki, hogy „az mj penig Szanto Geőrgj ellen valo vadolasokat illetj, … miuel hogj az seregh szekj sok impedimen-tomok miat igen ritkan szolgaltatik, az okbul kellietet meg ez ideigh voniodnj”.23)
19 MOL P 287 Series II. Fasc. HH. fol. 308.
20 MOL P 125 No 11 312.
21 1678: Zalusky Imre „pro nunc Substitutus Judex Bellicus”. MOL E 152 Reg. Col. Jaur. Fasc. 18. No 29.; 1698: Pap István „Supstitutus [sic!] Judex Bellicus”. šOA Komárno AMKo Trestné spisy Fasc. II. No 18. (1698)
22 Varga J., 1977. 447.
23 Varga, 1958. 314. és 334–336.: No 169.
A seregszéket a vár magisztrátusa, a kapitány vagy helyettese hívta össze. Az esküdtek száma általában kevesebb volt a hadiszékeken részt vevő bírótársakénál, mindez azonban nem volt szigorúan szabályozva. Miként a végvidéki főkapitányok fórumainál, úgy a seregszékeknél is a lehetőségek szabták meg, hogy a vár kapitánya honnan és mennyi bírótársat hívott meg a törvénykezés lefolytatására. Noha a „vitézlő törvényszék” összetételében nem követte szigorúan a városi és soltész-bíróságok misztikus tizenkét fős esküdtlétszámának betartását,24 ügyeltek arra, hogy ha nem is tizenkettő, akkor legalább nyolc fő alkossa az ítélőszéket. Győrben számos alkalommal nyolc katona ítélkezett, 1671-ben egy magyar gyalogos gyilkossági ügyében pedig tizenkét bírótárs hozta meg a győri seregszék határozatát, mely összetételét és szervezettségét tekintve – a német zsoldosokkal való szoros együttélés következtében – számos tekintetben már a soltész bíróságához állt közel.25 1577-ben Kaproncán ugyancsak nyolc fő alkotta a katonai bíróságot Radoca haramiavajda törökösségi ügyében.26 A XVII. század végén Nyitrán a vádat képviselő vicekapitány ugyancsak tizenkét esküdttel törvénykezett,27 de előfordultak kétszeres létszámú seregszékek is. Ilyen létszámú bíróságok felállítására analogikus példát a német lovasságnál találunk. Az 1570. évi Reiterbestallung ugyanis előírta, hogy a jelentősebb ügyeket huszonnégy fős haditörvényszékek tárgyalják.28 1651-ben a szécsényi seregszéken két tucatnyi meghívott katona és vármegyei nemes ítélkezett a 137törököket kifosztó végváriak felett, míg két évtizeddel később Léván ugyancsak huszonnégy esküdt foglalt helyet Csáky Pál főkapitány bírói fórumán.29
24 1661-ben a komáromi városi bíróság megszólítása a következő volt: „nemes és tisztelendő városi bíró uram és mind tizenkét törvényszékülő bírák és esküdt uraim”. Takáts, 1908. 219.: 2. jegyz. Vö. Bónis–Degré–Varga, 1961. 67–68.
25 1671(12 fő): SNA Esterházy, cseszneki lt. 43. d. No 6.; 1669 (8 fő): MOL P 1291 III. O. 10. 1669. augusztus 7., Győr; 1671 (8 fő): SNA Esterházy, cseszneki lt. 44. d. No 8.
26 Takáts, [1926.] 142–143.; Varga J., 1977. 440–441.
27 MOL P 125 No 11 338.
28 Lünig, 1723. 68–70.
29 Szécsény: MOL P 287 Series II. Fasc. HH. fol. 280. és Jakus, 1985. 121.; Léva: MOL P 125 No 11 368.
Az esküdtek számához hasonlóan igen eltérő volt a „vitézlő törvényszékek” összetétele is. A kisebb várak kapitányai általában a szomszédos végházak tisztjeinek segítségével ítélkeztek, a főkapitánysági központokban ellenben, ahol nagyobb létszámú magyar őrség állomásozott, erre nem volt szükség. 1651-ben a kis Drégelypalánkon tartott seregszéket Pográny Ferenc kapitány „Szeczenj, Giarmatj beoczülletes Birak Uraimekot hiuatuan …, miuel ezek az beoczülletes Teoruinj Birak az Veghazak szokasahoz es ighazsaghahoz tudnak.”30 A főkapitány, illetve seregbírája Győrben erre nem kényszerült, hiszen elegendő tapasztalt lovas és gyalogos tiszt állt rendelkezésére. Pápán viszont, ahol külön seregbíró nem szolgált, a hadi bíróság soraiban a vár hadnagya, vajdái és számos katonája mellett vármegyei és városi személyek – mint például Veszprém vármegye egyik szolgabírája és esküdtje, valamint Pápa város főbírája és két vásárbírája – is helyet foglaltak.31 Nyitrán ugyancsak ott találjuk a város bíráját és néhány szenátorát, míg a lévai várban olykor egészen vegyes összetételű bíróság ülésezett. 1669-ben például a katonákon kívül a verebélyi praediális szék alispánja, a garamszentbenedeki konvent esküdt jegyzője, Bars vármegye szolgabírája, az esztergomi érsek drégelyi, palánki és nagysarlói birtokainak provisora, sőt még a lévai harmincados is helyet foglalt a sereg törvényszékében.32
30 MOL P 287 Series II. Fasc. CC. Romhány Simon levele Forgách Ádámhoz. 1651. január 20., Palánk.
31 MOL P 125 No 11 364.
32 Nyitra: Uo. No 11 338.; Léva: Uo. No 11 368.
A várak seregszékeinél – a hadiszékekhez hasonlóan – a kapitányi joghatóság elve érvényesült, azaz a végvár parancsnoka törvényesen csak a botja alatt szolgáló és a mustrajegyzékbe beírt iratos katonák felett hozhatott ítéletet. Mindez nem jelentette azt, hogy a kapitányok bírósági hatalmukkal ne éltek volna vissza. Különösen igaz ez a dunántúli kisebb végházak esetében, ahol a királyi kapitányok gyakran jelentős sikerrel kísérelték meg joghatóságuk kiterjesztését a várak alatt elterülő földesúri mezővárosok lakóira.33 Sőt, miként azt a már idézett 1654. évi veszprémi példa igazolja, Csáky Ferenc kapitány még a győri generális joghatóságának megsértésétől sem riadt vissza, amikor a tihanyi végváriak felett próbált – ráadásul – saját ügyében kedvező ítéletet kicsikarni. A joghatóság principiuma a XVI–XVII. századi magyar katonai igazságszolgáltatás gyakorlatában tehát bevett szokásnak számított, habár néha valóban jelentős visszaélésekre adott lehetőséget.34
33 Minderre lásd Rúzsás, 1968. passim.
34 Ezzel ellentétes véleményt vall Varga J. János, aki a területi illetékesség elvét tartja meghatározónak. Varga J., 1977, 441–442.
A végvári kapitányoknak adott uralkodói utasítások szerint – miként azt a hadiszékek kialakulása kapcsán már nyomon követtük – jelentősebb criminális causák (úgymint gyilkosság, rablás, paráználkodás stb.) esetében a kapitányok seregszékeiken csak a végvidéki generális előzetes tudomásával hozhattak ítéleteket. Ezt az előírást azonban nem mindig tartották be maradéktalanul. Pápán 1660-ban 138például egy már visszaeső, paráználkodó végvári ügyében a bíróság a győri főkapitány beleegyezése nélkül mondta ki a halálos ítéletet.35 Az instrukciók rendelkezése a gyakorlatban annyiban változott meg, hogy a seregszék meghozhatta az ítéletet, de azzal szemben a katonának – legalábbis elvileg – jogában állt az uralkodóhoz, illetve a nevében eljáró főkapitányhoz fordulni kegyelemért. 1667-ben Montecuccoli győri generális hat elítélt közül csak egynek adott kegyelmet, a többiek felett viszont a bíróság határozatának azonnali végrehajtását rendelte el. Ugyanő néhány esztendő múlva, amikor három halálraítélt katona instált hozzá kegyelemért, szintén pusztán egynek hagyta meg életét.36 A felső részekben 1676-ban Abaúj vármegye pedig arra sürgette a generálist, adjon engedélyt a hadiszéken legutóbb elítélt nyilvános gonosztevő feletti ítélet végrehajtására, Fodor János hadi bíró ugyanis a főkapitány tudomása nélkül nem hajlandó annak elrendelésére.37 A Kanizsával szembeni végeken az egerszegi vicegenerális széke egy ízben a véletlenségből gyilkosság bűnébe eső Vasz-pori Pétert ugyan halálra ítélte, de a bírótársak egyhangúlag „intercedáltak közön-ségesen érette vicegenerális ur őkegyelmének, hogy őnagysága adna néki gráciát. Őnagysága kegyelmes generális urunk gráciájára halasztotta”.38 1668-ban Fáy István Szendrőről hasonlóképpen járt közben Csáky Ferenc főkapitánynál Vida István katonáért, aki egyik bajtársával összekapva pallosával kiontotta annak életét. Fáy kérte a generálist, kegyelmezzen meg a katonának, hiszen neki most már „semmi giamola … czak szinten egi hitvan Asszoni Felesege vagion, az kergeti niavaliast”.39 Bizonyos esetekben azonban – úgy tűnik – maguk a várkapitányok is rendelkeztek a kegyelmezés jogával. 1659-ben ugyanis Horvát János cigányvajda Szendrőn halált érdemlő vétket követett el, de „Szendrei feő kapitány, nemzetes és vitézlő Hatvany András úr eő kegyelme, életének gratiat adott”.40
35 MOL P 125 No 11 364.
36 SNA Esterházy, cseszneki lt. 43. d. Raimondo Montecuccoli levele Esterházy János vicegenerálishoz. 1667. február 26. és 1671. május 17. A főkapitányságban olyan eset is előfordult, hogy a keszthelyi kapitány a gyilkost egyenesen Győrbe küldte fel megbüntetésre. MOL P 1313 252. cs. fol. 541.
37 „quem [ti. a publicus malefactort] dominus Judex Bellicus sine scitu Excellenciae Vestrae se exequi curare non audere resoluit”. MOL E 204 Abaúj vármegye levele a felső-magyarországi főkapitányhoz. 1676. augusztus 17., Kassa.
38 Takáts, [1926.] 153–154.
39 MOL P 71 Fasc. 265. (119. cs.) fol. 13–14.
40 Mezey, 1986. 96. Az erdélyi fejedelmek szintén rendelkeztek katonáik felett a kegyelmezés jogával. 1647-ben például I. Rákóczi György Dancz Györgynek adott kegyelmet, akit fej- és jószágvesztésre ítéltek Kolosi János „Stipendiarius et miles noster campestris” meggyilkolása miatt. MOL F 1 XXII. köt. fol. 41–42.
A seregbíróságokon előforduló büntető peres eljárások többségében megegyeztek a főkapitányok bírói fórumain tárgyaltakéval, már csak a „vitézlő törvényszékekről” a végvidéki hadiszékekre való fellebbezés következtében is.41 A tárgyalásokat ezeknél ugyancsak külön vizsgálat, illetve tanúkihallgatás előzte meg, melyet egy-egy tiszt segítségével leggyakrabban maguk a seregbírák vagy seregjegyzők végeztek el. Olykor azonban, kiváltképpen ha vármegyei panaszról volt szó vagy a végvárban nem 139tartottak külön hadi bíráskodással foglalkozó személyt, vármegyei szolgabírák és esküdtek szedték a bizonyságokat. 1670-ben Léván Csáky Pál kapitány rendeletére a sokat említett Csór György lévai várnagy és ideiglenesen megbízott seregbíró vezette a kihallgatásokat, melyekhez „pro juratis” maga mellé vette Danczó Balázs gyalogvajdát, Tatai Sámuel strázsamestert és Horváth Pál hites vásárbírót is. A vallomások felvételét abból a célból rendelte el Csáky kapitány, hogy kiderítse: ki volt az esztergomi törökökkel vívott összeütközés kezdeményezője, a neki alárendelt lévai végváriak vagy az ellenséges török végház katonái.42 Ugyanott 1679-ben Kovácz István a kapitányt rágalmazó Csató Mihály özvegye ügyében tartott deutrumot, míg Korponán egy alkalommal azon polgárok ellen folyt a vizsgálat, akik „Török modon hallat [ti. Allahot] kialtvan, az ö Fölsige es mas Napos [sic!] emberek szolgaira rea üttven, megh Lövöldöztek ököt es Dobsonj Istvan uramnak Lovat megh is Löttek”.43
41 Gyakran a tanúkat is a várbeli seregbírák idézték be a generálisok rendeletére a hadiszéki tárgyalásokra. 1675-ben például Csór György lévai seregbíró azt jelentette főkapitányának, hogy „valakik ithon találtatnak, mind az Interessatusok, s mind az elébbj examinált Testisek kőzűl, az mostani Bizonyságokkal egygyűt pro die 18. praesentis mensis Martii citálni fogom, hogy Semptére compareáljonak personaliter”. MOL P 125 No 1689.
42 Uo. No 11 312.
43 Uo. No 11 335. és No 11 313. A XVII. századból számos ilyen seregbírói tanúvallatás maradt fenn: 1655 (Érsekújvár): MOL P 287 Series II. Fasc. HH. fol. 308–309.; 1678 és 1679 (Léva): MOL P 125 No 11 327. és No 11 333–11 334. Vö. még Merényi, 1892. 493–498.
A seregszékek hatásköre birtokügyekre nem terjedt ki, bár a tényleges gyakorlat néha egészen eltért az előírásoktól. 1680-ban Esterházy Pál bányavidéki generális, aki egy esztendő múltán Magyarország nádora lett, maga szólította fel a lévai vár seregbíráját Bugyi István iratos katona birtokügyének elintézésére. A seregbíró ellenben ezúttal még a főkapitány kérésére sem élt vissza bírói hatalmával, sőt értesítette, hogy az ügy „reuisioja nem az én Birosagomot illeti, hanem régi be vett, itt valo szokas szerint, Riteknek, kerteknek és szölöknak reuisioja és discussjoia a paraszt Birot illeti”.44 A „vitézlő törvényszékeken” tárgyalt ilyen és ehhez hasonló polgári peres eljárások száma azonban elenyészően csekély volt azokhoz a büntetőperekhez képest, melyeket a várak kapitányai székeiken gyakorta tűztek napirendre.
44 MOL P 125 No 2879. Vö. Varga J., 1977. 444.
Az uralkodói, nádori és főkapitányi pátensek ugyan rendszeresen tiltották a végvári katonaság békeidőbeli portyázását, a szegény nép nyomorgatását és sarcoltatását, valamint – elsősorban az olykor már ténylegesen veszélybe kerülő államközi béke fenntartása érdekében – a törökök fosztogatását, a seregszékek egyik leggyakoribb témáját mégis az ilyen természetű ügyek szolgáltatták. 1651-ben például a győri seregszék színe előtt Eölbey Mártonnak, a vár egyik gyalogvajdájának jobbágya tett panaszt Csonka Márton győri lovas katona ellen, aki 1649-ben a Szent Mihály napi székesfehérvári sokadalomról száz ezüst tallér értékű vásárolt javaival hazatérő felperesen és útitársain Koroncó falu határában öt társával rajtaütött és egy „bocsko-rosként” említett végvári vezetésével áruikat elragadta. A felperes ezért kérte a bíróságot, hogy Csonka nevezze meg vezetőjüket, amennyiben pedig ezt nem tenné, maga térítse meg a szegény jobbágy száz tallérnyi kárát. Erre a vádlott a perhúzás egyik legkedveltebb formájához folyamodott: a védekezése szempontjából számára legfontosabb iratról, a keresetlevélről kért másolatot (paria actionis). A seregbíróság ezért a per tárgyalását március 9-éről 23-ára halasztotta. Noha az újabb ülésen a vádló a terhelő tanúk kihallgatását kérte, a vallomástételekre csak április 20-án kerülhetett sor; a bíróság ugyanis az alperes újabb tiltakozásának ismételten helyt 140adott. A két tanúskodó koroncói lakos egyértelműen Csonka és társai bűnössége mellett foglalt állást, ezért a seregszék úgy határozott, hogy mivel Csonka is részt vett a fosztogatásban, ezért vagy nevezze meg a „bocskoros” katonát, vagy maga tartozik megtéríteni az elvett holmik árát. Május 11-én Zichy István vicegenerális ellenben hiába küldte ki Horváth Ferenc seregbírót a végrehajtás lebonyolítására, az mégsem történhetett meg. Sőt, amikor szeptember folyamán Földes Tamás kisbírót immáron a seregbíró rendelte ki Csonka Márton újbóli értesítésére, már bottal üthették a győri lovas katona nyomát. Az alseregbíró ugyanis a vádlottat „sem magat, sem residen-tiajat nem találta, melhez kepest parancholta Vice Generalis Vram, hogj az hadnagia feol kerestetuen, arestumban Vegie”.45
45 MOL E 152 Irreg. Col. Jaur. 6. t. No 13.
A koroncóihoz hasonló eset történt 1680 februárjában a Nyitra megyei Kissalló falucska határában. Két ismeretlen helyen szolgáló katona, Lengyel István és Egyed Gergely török módjára „Halla, Halla”-t kiabálva kivont karddal támadt néhány, szekereken utazó személyre és azok lovait próbálta kifogni, midőn a nyitrai kapitány embereivel tetten érte és fogságba vetette őket. Mivel „in flagranti crimine” történt az eset, Bercsényi Miklós vicegenerális parancsára a nyitrai seregszék tárgyalta az ismeretlen kapitány joghatósága alá tartozó két fosztogató katona ügyét. A vádat Benke Miklós alkapitány „uti Magistratus Bellicus” képviselte és a tetten ért katonák ellen az 1608. évi, koronázás utáni 2., az 1625:13., az 1647:41. és az 1659. évi nevezetes 15. és 16. törvénycikk értelmében46 kért büntetést a tizenkét bírótárstól. A két alperes hiába tiltakozott, hogy „eők készűletlenek az mostani Tőrvényhez, és eőnekik prokatorok sinczen, magok penigh nem értennek hoznya [sic!]”, a bíróság mindezt figyelmen kívül hagyta, és a tanúk kihallgatása után – mivel azok az ügyben terhelő bizonyítékul szolgáltak – a Tripartitum 1. részének 15. titulusa alapján47 a két fosztogató katonát kíméletlenül kerékbetörésre ítélte.48
46 1608: k. u. 2. tc.: A rablók és gonosztevők elfogásáról. 1625:13. tc.: A csavargók és rablók megzabolázásáról és az ellenük való eljárásról. 1648:31. tc.: A szabad és kóborló hajdúk üldözéséről. CJH, 24–27., 244–247., 456–457. és 146–149.
47 Werbőczy Hármaskönyvének ezen címe a tolvajok felakasztásáról, illetve a rablók karóba húzással vagy ke-rékbetöréssel való megbüntetéséről rendelkezett. Werbőczy, 1990. 86–87.
48 MOL P 125 No 11 338.
A portyázó és harácsoló katonák megbüntetése nem minden alkalommal volt ilyen szigorú és elrettentő. Az állandóan tiltott portyák végrehajtóit csak „in exemp-lum aliorum” ítélték néha halálra,49 a csaták ugyanis a magyar végváriak létfenn-tartásának alapvető részét képezték, melyekre a nemesi vármegyéknek is nélkülözhetetlen szükségük volt hódoltsági pozícióik megőrzése és megerősítése céljából. 1651-ben néhány szécsényi királyi katona az uralkodó és a bányavidéki főkapitány tilalma ellenére Kartalnál „két Törököt cum omnibus penes se habentibus substantiis el fogtanak és el foghván elis harácholtanak”. Koháry István szécsényi főkapitány seregszéke mégsem ítélte a végváriakat halálra, csupán „bizonnyos ideigh való 141foghságos Temleczezésre sententiázta, nem látván az Tőrők Pártrólis hogy az excur-sióért senkitis nehogy halállal, de kiseb bűntetésselis megh büntetek vólna”.50
49 1612-ben Vácott például három portyázó katonát ítéltek el, majd „törvény szerint meg is ölették őket”. y–s., 1894. 374.
50 MOL P 287 Series II. Fasc. HH. fol. 280–282. Az ügy feldolgozója Jakus Lajos ugyan szécsényi hadiszékről beszél, de azt az országosan bevett terminológia szerint helyesen seregszéknek kell titulálnunk. Jakus, 1985. 121–123.
A rablás és fosztogatás mellett a „vitézlő törvényszék” egyéb komolyabb bűnperekben is hozhatott ítéletet. Győrből a XVII. századból két olyan seregszéki tárgyalást ismerünk, amikor gyilkosságot elkövető győri végvári felett törvénykeztek. 1648-ban a Horváth Ferenc vezette seregszéken Bittó Lukács emelt vádat Hölgyi András győri lovas katona ellen, aki 1643 őszén megölte a felperes „ver szerint ualo attyafiat”, Bittó Gergelyt. Az alperes ezúttal is élt a másolatok kikérésének lehetőségével, melyet a bírák engedélyeztek számára. A június 11-éről július 1-jére halasztott tárgyaláson azonban a vádlott prokurátora különös tiltakozással állt elő. Azt állította ugyanis, hogy „jollehet az Incattus ezen Gieorÿ Seregh keozeott iratos ugyan, mindaz által az praetensum factum is, minthogÿ nem az ideö alat, az mellyen az Incattus ezen Uitezleö allapatra atta magát, hanem mégh annak eleötte egjnehan esztendeöuel teörtént volna, annak okaert nemes személyere nezue” az ítélkezés joga a vádlott vármegyéjének székét illeti. A seregszék mindezt nem találta helytállónak, és úgy vélekedett, hogy mivel a vádlott a generális joghatósága alatt áll, továbbá a vádat a „vitézlő törvényszéken” emelték ellene, a bíróság kompetenciájához nem férhet kétség. Ezt az úgynevezett közbenszóló ítéletet (deliberatum interlocutorium51) végül az alperes is elfogadta, de azután a vádló részére való tanúságszedés módjára hivatkozva – mivel azt nem a seregszék, hanem Győr vármegye rendelte el – próbálta a pert tovább halasztani. Célját időlegesen sikerült is elérnie, hiszen Horváth Ferenc és bírótársai újabb tizenöt nappal elhalasztották a tárgyalások folytatását. Ezekre azonban július közepén sem kerülhetett sor, mert az alperes ezúttal az időközben már helyesen szedett bizonyságokról kért és kapott másolatot. A végső ítélet végül a következő, augusztus 26-ai ülésen született meg. A felperes képviselője az 1563. évi 63. artikulus értelmében52 kért ítéletet, s jóllehet a vádlott a súlyosan megsebesített Bittó Gergely borbélyaira próbálta hárítani a felelősséget, a seregszék végül – mivel a tanúk állítása alapján bizonyossá vált, hogy Hölgyi előre eltervezte a gyilkosságot („deliberato animo patralta az homicidiumot”) – az alperest fejvesztésre ítélte. Szeptember 16-án ugyan még sor került újabb per-megújításra, mivel azonban itt Hölgyi újabb halasztást kért, melyre az ország törvényei szerint nem volt lehetőség („orszagunk teoruenye azt tartja, hogi az novum unius termini legien”), a „vitézlő törvényszék” a korábbi határozatot erősítette meg.53
51 Varga, 1958. 1000–1001.
52 1563:63. tc.: „A szándékos emberölők, a királyi kegyelemtől legyenek megfosztva.” CJH, 518–519.
53 Bittó, 1934. 274–280.
Az alperesnek természetesen nem mindig sikerült a fenti módon, újabb és újabb perhalasztásokkal megnehezíteni a vádló dolgát. 1671-ben, amikor Montecuccoli főkapitány társa agyonverése ügyében perbe fogta Kovács Gergely győri gyalogost, a tanúk meghallgatása után a seregszék tüstént meghozta a főbenjáró ítéletet, melynek végrehajtására a főkapitány hamarosan utasította is helyettesét, Esterházy János vicegenerálist.54 1421660-ban Takách Pál pápai katona sem kerülhette el gyors és méltó büntetését. Miután ekkor korábbi lopásait követően a pápai külvárosban Szabadi Benedek szolgálóleányát „megh förtöztette”, a Radován István vicekapitány vezette „Sedes Militaris Judiciaria mint a fele niluan ualo Lopot es gonosz téuőt Orszaghnak élő Tőruenye szerint” ítélte kötél általi halálra.55
54 SNA Esterházy, cseszneki lt. 43. d. No 6.
55 MOL P 125 No 11 364.
A seregszéki ítéletek külön csoportját alkotják a török és magyar rabkereskedelemmel és a váltságdíjak megfizetésének problémáival kapcsolatos szentenciák, melyek a végvári harcok hadijogtörténeti „kuriózumainak” tekinthetők. A török rabokkal való kereskedelemből a végvári katonák jelentős jövedelemhez juthattak, melyre gyakori fizetetlenségük miatt különösen nagy szükségük volt.56 Így ha a sors úgy hozta, a hosszú pereskedéstől sem riadtak vissza, csakhogy jelentős pénzösszeghez jussanak nehezen szerzett foglyaik eladásából vagy sarcából. Egy ilyen, évekig húzódó veszprémi seregszéki tárgyalás néhány részletéről maradtak ránk adatok. 1682 május végén Barabás Márton, az uralkodó veszprémi lovasainak egyike, hitlevelet adott hídvégi Besli Musztafa agának arról, hogy Gellyei Mátyás rabért annak hátramaradt sarcát (150 tallért) tizenkét hónap leforgása alatt eljuttatja Hídvégre. Barabás azonban még 1684 tavaszára sem küldte el az összeget, ezért azután a török aga a veszprémi Kis András özvegyének rác rabját fogatta el, akit az asszony még 1683-ban bocsátott török földre kétszáz forintnyi sarca összegyűjtésére. Laskói András veszprémi vicekapitányhoz írott levelében maga Musztafa aga is elismerte, hogy a rácot – aki később egyébként megszökött – „a Mátyásért [ti. Gellyei Mátyás rabért] meg fogtuk”. Az özvegy kára tehát valóban Barabás hanyagságából származott, ezért fiával együtt joggal fordult a veszprémi alkapitányhoz és indított pert a „vitézlő törvényszéken” Barabás ellen, immáron saját rabja sarcának megfizetése érdekében: „kivánjuk nem az Gellyei Mátyás hátramaradott sarczát, hanem az mi rabunk egész sarcát megítéltetni una cum expensis”. A seregszék végítélete sajnos nem maradt az utókorra, de bizonyos, hogy az özvegy csak igen nehezen vagy talán sohasem jutott jogos követeléséhez. A veszprémi seregszék 1684. május 25. után június 8-ára, majd az azt követő csütörtökre halasztotta az ügyet, azzal a határozattal, hogy „akkor sine ulteriori dilatione meritorie meg kell felelni”. Ennek ellenére a per még 1685 március elején, sőt valószínűleg később is tartott, hiszen ezúttal újra elhalasztották, Barabás ugyanis ekkor kérte ki az új keresetlevél és a seregszékre beérkezett különféle iratok másolatát.57
56 A török–magyar rabtartásra és rabkereskedelemre Takáts Sándor számos munkája mellett lásd Dobos, 1971., illetve legújabban Varga J., 1991.
57 Kemény, 1916/2. 198–201.
A magyar rabokkal kapcsolatban gyakran különleges problémák merültek fel. 1680-ban Kakukk György füleki vasas rab („captivus ferreus”) fordult segítségért az ottani seregszékhez Újlaki Ferenc porkolábbal szemben. Újlaki ugyanis Kakukkot, aki a füleki határban egy szekérnyomnyi földúton békésen kocsikázott, minden ok nélkül megtámadta és megverte, ezáltal pedig – miként azt a keresetben a rab állította – „sarcza fizetésse s az rabok kezessége alol Porkolab uram veresse által fel 143szabaduluán, Kivanta, hogy in similibus régi bé vőtt szokás szerint [kiemelés tőlem – P. G.] az sarczát fizesse megh”. A várnagy ellenben tagadta, hogy a rabot megütötte volna, és azt állította, hogy Kakukk az ő földjén szekerezett. Továbbá kijelentette: nem tudta, hogy vasas rabról van szó, „miuel az Actoris lovon űlt, ha vasas rab, senki szekeréuel ne béreskedgyen, hanem az mint ki bocsáttatot, feje szaba-dullássában fáradozzon, postával iárion”. Mindezek az okok nem győzték meg a vitézlő bírákat, a felperes által kiállított tanúk ugyanis egyértelműen azt vallották, hogy a várnagy valóban megverte a rabot, aki a porkoláb földjén tényleg a rendes szekérnyomon haladt, és így nem okozott kárt annak szántásában. A bíróság tehát úgy találta, hogy a rab méltatlanul szenvedte el a bántalmazást, de mivel a verés miatt teste nem kékült meg, Újlaki porkolábot „nem az Actornak sarczan, hanem eleven dijjanak, ugymint flor. 20 megh fizetéssen Convincaltak az méltatlan megh veréssért”.58 A várnagy természetesen nem elégedett meg a seregszék ítéletével, ezért azt Esterházy Pál bányavidéki generális székére apellálta.59
58 Az eleven díjra vagy élődíjra, azaz a verés, illetve a testi sértés szokott bírságára – mely a vérdíj felével volt azonos – lásd: Varga, 1958. 1002.
59 MOL P 125 No 11 378.
A győri főkapitányság központjában ugyancsak gyakran fordultak elő problémák a magyar rabokkal, sőt alkalomadtán még rabtartóikkal kapcsolatban is. 1671-ben Lengyel András magyar rab tizenhárom társával a börtön falát kiásva szökést kísérelt meg, mely azonban sikertelenül végződött. Ezt követően Raimondo Montecuccoli főkapitány a győri magyar seregszéket a foglyok megbüntetésére utasította, mely Nagy Ferenc seregbíró vezetésével hamarosan meghozta ítéletét. Két rabot, akik már egyéb súlyos bűnük miatt halálos ítéletük végrehajtását várták, valamint az egész akció kitervelőjét fejvesztés büntetésével, a többieket pedig nyilvános helyen való három pálcaütéssel sújtotta a „vitézlő törvényszék”.60 Néhány esztendővel korábban egy ennél is érdekesebb ügyben kellett a bíráknak összeülniük. Borsos Mihály a győri magyar börtön őre („custos carceris Hungarici Jauriensis”) ugyanis annyira elhanyagolta feladatait és annyira nem ügyelt a tömlöc tisztaságát, hogy a rabok a nagy szemétben alagutat fúrtak és hosszas munkálkodás után – későbbi társaiknál szerencsésebben – sikeres szökést hajtottak végre. A főkapitány hanyagsága miatt indított pert a börtönőr ellen, akit a bíróság – amellett, hogy elmozdított tisztségéből – még két esztendei vasban letöltendő fogságra ítélt.61 (Kassa városa a XVII. század közepén foglyok szökése miatt ugyancsak keményen megfenyítette börtönőrét; a törvényszék tortúrára ítélte, mely annyira „sikeres” volt, hogy a tömlöctartó harmadnapra belehalt sérüléseibe.62)
60 SNA Esterházy, cseszneki lt. 44. d. No 8. Vö. Gecsényi, 1984. 679.
61 MOL P 1291 III. O. 10. 1669. augusztus 7., Győr.
62 Kerekes, 1902. 112–113. Az 1620-as évek végén ugyancsak Kassa városa börtönőrét – kinek részegeskedése miatt egy halálraítélt asszony megszökött – megvesszőzésre, majd a város elhagyására ítélte. Uo. 113–114.
A középkori Magyarország jelentős részét megszálló törökökkel való együttélés a rabokkal kapcsolatos ügyek mellett számos egyéb nézeteltérés és különleges bűntett elintézésére késztette a seregszékeket. 1669-ben Léva várának „vitézlő törvényszéke” a nemesorosziak és egykori falubelijük, a későbbi lévai lovas katona, Bukó János peres 144ügyét tárgyalta egy esztergomi töröknek adott kezesség kapcsán.63 Számos alkalommal került a kapitányi székek napirendjére a korszak egyik speciális bűntettének, a törökkel való kapcsolattartásnak, a vele való összeesküvésnek és a tiltott árukkal való kereskedésnek, azaz a törökösségnek (turcismus) a kérdése.64 Sőt bizonyos esetekben a seregszék nemcsak ítélkezésre, hanem – a hadiszékek határozathozatalához hasonlóan – bírói szakvélemény kiadásra is vállalkozott. 1682-ben a Dúl Mihály vezette füleki seregszéket – melynek különös jelentőségére utal, hogy saját bírói pecséttel is rendelkezett65 – a váradi törökök fogságából társaik kezességén sarca összekoldulására kibocsátott tizenkét rab nevében Ecsedi Horváth György és Váradi István különleges problémával kereste meg. A váradi magyar rabok ugyanis összeesküdtek, hogy a börtön falát kiásva szökést kísérelnek meg, s hogy ezt könnyebben megvalósíthassák, tizenkét társukat már előre kibocsátották a korabeli rabtartás bevett módján, kezességen. A Váradon maradtak a szökést végre is hajtották, az ellenben csak felemásan sikerült. Némelyeket ugyanis a törökök újra elfogtak és visszavittek tömlöcükbe. A két kibocsátott rab az ügyben kért tanácsot, pontosabban jogi szakvéleményt („Tőruényes igazitast”) a füleki „vitézlő törvényszék” bíráitól, hogy a szökést követően „le szállotté nyakokon léuö kezességh? és az kezességen ki jeőt tizenkét keresztyén rabok, szabadult Raboké uagy sem?”. A seregszék az ügyet „edgjnehány rendbélj dolgok peldainak elö hozassaual, és mind a magyar, s mind az Tőrők Végházak keőzőt ualo régi rendtartásnak emlekezetivel s megh tartássáual” vitatta meg, és a következő határozat hozta: a visszavitt rabok továbbra is kezesek maradtak kiküldött társaikért, kivéve azokat, akik sikerrel szöktek meg a török börtönből. Ezen szerencsés társaik után „mind sarczoknak fizetéssének terhe, s mind nyakokon leuö kezességh le szállot”. Ami pedig a tizenkét kibocsátott kolduló rab kérdését illeti, a seregszék úgy döntött, hogy „az kinek menyi kezessei vitettek vissza auagy ben maradtak, az mi sarczokbul azokra esik, tartoznak fizetni”. A szakvélemény tehát arról nyilatkozott, hogy a szökés után visszavitt rabok új rabságra kerültek vagy sem. Ennek azért volt különös jelentősége, mert már az 1568. évi drinápolyi békeszerződés szerint a sikerrel megszökött rabokat egyik fél sem tartozott visszaadni: „az olyan foglyok, kik isteni segítséggel megszabadultak, […] a legcsekélyebb üldöztetés, peres zaklatás nélkül övéik körében örvendjenek visszanyert szabadságuknak és éljenek is azzal”.66 Esetünkben a határozat egyértelműen kimondta, hogy a visszavitt foglyok „Nem Ujj rabsagh”-ba kerültek, hiszen kótyavetyére újra nem vitték őket, rabtartóik korábbi török uraik maradtak és ugyanazokat a bilincseket verték lábaikra, melyektől ideiglenesen megszabadultak.
63 MOL P 125 No 11 368. Vö. a semptei hadiszéken tárgyalt hasonló ügyre Takáts, [1926.] 160–162.
64 1564 (Komárom): ÖStA KA HKR Akten Exp. 1564. Jan. No 57. és No 61.; 1634 (Szendrő): MOL P 71 Fasc. 273. Köteg II. fol. 6–10.; 1673 (Korpona): MOL P 125 No 11 373.; 1678 (Fülek): Szederkényi, 1891. 243–244. és Sugár, 1986. 108–109.: 14. per. Vö. Varga J., 1977. 443.
65 A pecsét helytelen latinságú felirata a következő volt: „SIGILLV/M/ IVDICII BELLICIS [sic!] PRESIDII FILEKIENSIS”. MOL P 125 No 11 378. Vö. Szederkényi, 1891. 244.
66 Varga Jos2004., 1991. 123.
A seregszékek ítéletének meghozatala után általában a vár porkolábja és tömlöctartója vetette fogságba az elítéltet. A magyarországi végvárakban szinte mindenütt 145megtaláljuk a bűnt elkövető végváriak, a rablók és gonosztevők, valamint az olykor féltve őrzött török rabok számára kialakított börtönöket. Előfordult, hogy egy-egy várban több börtön is volt. Győrben a híres Iványháza nevű tömlöc mellett – mely nevét feltehetően arról az Ivány Gáspár katonáról kapta, aki még a XVI. században fegyveres kézzel támadt a polgárőrség kapitányára, Brányi Jánosra67 –, a kevésbé előkelő foglyokat egy szerényebb, a „mórok mazmorra” nevet viselő földalatti börtönben tartották.68 A veszprémi püspök sümegi várában ugyancsak két tömlöc szolgált rabtartására, Körmenden 1654-ben pedig a német katonák számára kívántak „eine kleine gefänknusz”-t építeni, Batthyány Ádám udvarbírája ugyanis nem volt hajlandó a német rabokat a magyar tömlöcben tartani.69 A tömlöcök építése és karbantartása nem kis költségbe került, ezért a végváriak a kamara mellett olykor a vármegyékhez fordultak segítségért. 1653-ban például a veszprémi vicekapitány a vár-megyétől kívánt segítséget a végvár börtönének újjáépítéséhez.70 Ennek ellenére még a legkisebb várak sem nélkülözhették a rabtartó házakat, hiszen pusztító katonákat és rablókat – már csak az állandó háborús állapotok miatt is – mindenütt lehetett találni.71
67 Gecsényi, 1984. 676. A börtönről 1623-ból a következő rövid leírás maradt ránk: „foedissimus carcer publicis malefactoribus destinatus, vulgo Iwanyhaza nuncupatus, in hoc praesidio Jauriense regione postae Viennensis habitus”. GyKHL II. téka. No 24 778.
68 Villányi, 1882. 82.
69 Sümeg: Hőgyész, 1989. 67–68.; Körmend: Iványi B., 1943. 39. és 43.
70 „in reaedificationem carceris in eodem praesidio existentis” VML VpVm Közgy. jkv. 1. köt. 77. p. Vö. Szakály, 1981/3. 233.
71 Még a kis Kapu várában is külön „Tőmlőczház” szolgált a foglyok biztonságos őrzésére. MOL E 156 U et C Fasc. 12. No 42/II. Vö. Takáts, 1907/1. 536–537., Pandula–Havassy, 1989. 23. és Dobos, 1971. 68.
A tömlöcök rendjén és tisztaságán a börtönőrök, korabeli elnevezésük szerint a tömlöctartók őrködtek. Felső-Magyarország végváraiban (Szendrőn, Ónodon, Putno-kon és Diósgyőrben) 1660-ban maga a Haditanács fizette a várbeli tömlöctartókat.72 Nem mindig volt azonban olyan személy, aki a rabok felügyeletét elláthatta volna. 1674-ben Esterházy Pál amiatt tett panaszt Bécsben, hogy a semptei várban, ahol hadiszékeit tartotta, nem talál olyan személyt, aki a raboknak gondját viselhetné, a rablókat elfoghatná, és emiatt már számos gonosztevő menekült meg büntetésétől.73 A fizetett tömlöctartók pedig gyakorta elhanyagolták feladataikat; a Batthyányak Móric nevű börtönőre például azért, mert csak a kártya bűvöletében élt.74
72 Takáts, 1908. 297. Vö. MOL E 211 Series II. 37. t. (102. cs.) fol. 134–135.
73 „nec hominem habere possumus, qui Captivorum curam habeat”. Rakovszky, 1891. 257.
74 Batthyány Ádám a következőket rendelte el egyik kapitányának: „Az Moriczot, a Tőmlőcz tartot fenesegben tarcza eő kegyelme, hogy kartya jadzasnak s emide-amoda valo jarasnak bekét hadgyon, hanem hogy az Rabokra vigyazzon. Ha pedigh szót nem fogadna, megh Veresse.” MOL P 1313 252. cs. fol. 646.
A tömlöctartó feladatait alkalomadtán egy-egy katona is elláthatta, az ítéletek végrehajtása azonban már mesterségbeli tudást kívánt, melyet a hóhérok gyakoroltak. A német ezredek törzskarának a hóhér már a XVI. század elején állandó tagjává vált, a magyar végváriak esetében viszont hasonló „katonai” tisztség nem alakult ki. Kassán ugyan nem jelentett gondot a hadiszék ítéleteinek végrehajtása, hiszen szükség 146esetén a város hóhérját hívták segítségül,75 a nem erődváros jellegű végvárakban ellenben mindez komoly problémák elé állította a kapitányokat. A XVII. században – úgy tűnik – végváraink, sőt még a vármegyék is hóhérhiánnyal küszködtek. Erre utal, hogy gyakran török foglyoknak vagy nyilvános gonosztevőknek ajánlották fel az egyáltalán nem könnyű mesterség gyakorlását. A XVII. század második felében Koháry István füleki kapitány és az ott székelő három vármegye (Heves–Külső-Szolnok, Nógrád–Kis-Hont, Pest–Pilis–Solt) temesvári Haszán török rabbal kötött három esztendőre szerződést a hóhér feladatainak ellátására, nemcsak a végvár, hanem a megyék egész területén.76 1663-ban Abaúj vármegye a tolvajlásai és rablásai miatt akasztófára ítélt gonosztevőnek, Bálint Gergelynek, ugyanezt a lehetőséget ajánlotta fel – mintegy kegyelem gyanánt – élete megkímélésére, az elítélt azonban ezt nem vállalta el, így a bitófát sem kerülhette el.77 Ez a gyakorlat azonban nem tekinthető magyar sajátosságnak, hiszen Regensburg városa már 1456-ban egyik hadifoglyát fogadta fel hóhérjának.78
75 Kassa városa 1670-ben bocsátotta hóhérját („executor”) Csáky Ferenc felső-magyarországi főkapitány rendel-kezésére „az Armádabeli Edictum ellen” vétett német katonák feletti ítéletek végrehajtására. MOL E 142 Fasc. 20. No 51.
76 Fülek várában három, vidéken pedig tizenkét forintot kapott a török bakó egy-egy rab kivégzéséért. Emellett ellátására a három vármegye évente hat-hat kila búzát tartozott biztosítani. Nyáry, 1872. 481–483.
77 Czobor, 1916–1918. 37.
78 Helfer, 1965. 98.
A hóhérok feladatkörébe az ítéletek végrehajtása mellett beletartozott a foglyok kínvallatása és a bíróság által elrendelt tortúrák elvégzése is.79 Várainkban olykor ezt a feladatot külön kínzómesterek látták el. 1564-ben Bécsben Pethő János kapitány egy ilyen mester Komáromba küldését sürgette, kínzómester nélkül ugyanis az elfogott török kalauzokat nem tudta megfelelő módon kihallgatni. Ugyanebben az időben Munkács várába Lazarus von Schwendi főkapitány Zlankó mestert rendelte „tortor”-nak.80 1608-ban egy tábori hadiszéki ítélet meghozatala során a kínzóeszközök széles választékából a csigát használták a szükséges tanúvallomások kicsikarásához. Ennek lényege az volt, hogy a foglyot hátrakötött kezénél fogva egy felerősített csigán keresztülvezetett kötéllel a magasba húzták.81 Miután a templomfosztogató katonák közül az elsőt megcsigázták, „az többÿs, az kÿketth chigara nem Vontanak, nagÿ eszküues alatth” ugyanazt vallották; ennek alapján azután a hadi bíróság kiszabhatta a szigorú büntetéseket.82
79 Ennek eszközeire és módjára lásd Takáts, 1907/1. 535–540.; Temesvári, 1970. 26–29. és Pandula–Havassy, 1989. 19. Vö. még az úriszékek tortúráival Varga, 1958. 882.
80 Takáts, 1907/1. 416.: 1. jegyz.
81 Ábrázolását lásd Pandula–Havassy, 1989. 25. kép.
82 MOL E 196 Fasc. 34. No 36/1. fol. 119–120.
A hadi- és seregszékek büntetései – jóllehet gyakran valóban nagy szigor jellemezte őket – mégsem voltak súlyosabbak a polgári bíróságok által kivetetteknél, már csak azért sem, mert a katonai büntetésfajták a polgári élet területéről kerültek át a hadi gyakorlatba. A német Landsknechtek különleges katonai büntetésformáját, lándzsafutást – eddigi ismereteink szerint – a magyar végvárakban nem 147alkalmazták, későbbi enyhébb formájára, a vesszőfutásra ellenben a XVIII. századból és a Rákóczi-szabadságharc időszakából már számos példát ismerünk.83 Az enyhébb katonai büntetések közé a katona zsoldjából való kártérítés kivetése, a már Mátyás engedetlen tüzérei kapcsán említett pálcáztatás vagy botozás, a hajdúknál a nyugaton is kedvelt falóra ültetés, továbbá a tömlöcbe vetés, kalodáztatás és a tisztségből való elbocsátás tartozott. Olykor viszont egészen súlyos ítéletek születtek a magyar katonai igazságszolgáltatás különböző fórumain, melyek szigorúságukban néha már-már megközelítették az úriszékeken kivetett büntetéseket. A fent idézett tárgyalások során találkozhattunk a lefejezés és az akasztás mellett a kerékbetörés – a mi szemünkben túlzottan kegyetlennek tűnő, a kor embere számára azonban „megszokott” – büntetésével.84 Sőt a karóba húzás sem volt ritka büntetés, még katonák esetében sem. A Pápán 1600-ban fellázadó vallonok mellett ugyanis magyar végváriakra és hajdúkra is szabtak ki ilyen ítéletet, miként az 1669-ben Böszörményben történt, amikor „az Katonakat a Törvenÿ Karoban itilte”.85
83 Kárffy, 1915. 534. és Kárffy, 1917. 162., valamint Temesvári, 1970. 50–52.
84 A fenti perek során idézett adatokon kívül a zsoldból való kártérítésre lásd: AMK Schw. No 2154.; pálcáztatás: Temesvári, 1970. 38–40.; falóra ültetés: Vajna, 1906–1907. II. köt. 6–7. és 139.; kalodáztatás: Takáts, 1907/1. 537.; tisztségből való elbocsátás: Jedlicska, 1910. 181.: No 346. Vö. még Holub, 1909. 60–61., Iványi B., 1928. 165., Varga, 1958. 884., Temesvári, 1970. 40–49. és Varga J., 1977. 458–459.
85 MOL P 71 Fasc. 265. (120. cs.) fol. 275. A pápai vallonok karóba húzásának ábrázolása Pandula–Havassy, 1989. 17. kép.
