Budor János utódai:
a család sorsa a XVIII. század közepi kihalásig
Budor János utódai csak részben, pontosabban szólva megosztva tudták folytatni a családi hagyományokat. Ez több kedvezőtlen körülmény mellett elsősorban a véletlennek volt betudható. Míg János felmenői között mind a középkorban, mind a XVI. században legjobb esetben is pusztán két fiú ért el tekintélyesebb felnőttkort, addig őt és feleségét nem sújtotta a kor egyik általános problémája, a gyermek- és ifjúhalandóság; négy fia (János, Gáspár, István és Ferenc) mellett négy leánya (Éva, Anna, Izabella és Zsuzsanna) is szép kort élt meg, akiket jól sikerült kiházasítani (lásd a 2. családfát). A 962házastársak – mint János és leánytestvérei esetében – ezúttal is a Varasd megyei nemesség azon famíliáiból kerültek ki, amelyek majd mindegyike jóval tekintélyesebbnek számított a Budoroknál. Gáspár első felesége például apja báni ülnöktársának, Geréczy Istvánnak a közeli rokona (talán unokahúga), Borbála lett, miközben Zsuzsannát szintén egy báni táblabíró és kapitány, a neves Petricsevics János (†1625) zágrábi alispán fia, Gáspár vette el. Ifjabb János ugyanakkor a szintén régi és előkelő, sőt egy generáció óta már rokon horvát famíliából, a Bedekovicsból választott magának feleséget (Magdolnát), miközben Annát Szerdahelyi Sebestyén deák, Izabellát pedig a Budorokhoz hasonlóan horvátul, magyarul és latinul egyaránt tudó Kanizsay Mihály vezette oltár elé.
Bár a szép számú gyermek sikeres kiházasítása Budor János társadalmi emelkedéséről és elismertségéről tanúskodott, családja későbbi fejlődése szempontjából korántsem volt mindenben kedvező. Egyrészt a nem túl nagy és négy megyében szétszórt jószágok a nagy számú örökössel tovább aprózódtak, ami jelentősen rontotta a család pozícióit, másrészt az apa sokrétű szerepvállalása is kényszerűen oszlott meg fiai között. Végvári szolgálatát (eddigi ismereteink szerint legalábbis) sem a Drávától délre, sem attól északra egyikőjük sem folytatta, noha erre mind a báni, mind a szlavón, mind a Kanizsával szembeni végeken lett volna lehetőség – miként azt magasabb szinten ifj. Zrínyi György bán (1622–1626) és Kanizsával szembeni főkapitány (1625–1626) vagy Keglevics Péter berkisevinai kapitány (1639 előtt) és egerszegi vicegenerális (1641–1656), alacsonyabb rangban pedig Gregoróczy György pokupszkói (1639 k.–1642), majd egerszegi (1642–1648), végül szredicskói kapitány (1649–1652) pályái jól bizonyítják. Ifjabb János (†1663) egy területen mégis folytatta apja, sőt még inkább nagyapja katonai pályáját, nevezetesen külhoni szolgálatban, mint sok más horvát köznemestársa is tette ebben az időben. Az 1620–1630-as években – előbb valószínűleg ifj. Zrínyi György ezredében, később más horvát regimentekben – több alkalommal harcolt a harmincéves háborúban. A hadba vonulás idejére pedig általában testvérét, Gáspárt bízta meg birtokainak igazgatásával (zálogba adván azokat neki), valamint egyéb ügyeinek intézésével.
Egyáltalán nem véletlen, hogy e megbízatás éppen Gáspárnak szólt. Apját familiárisi szolgálatában elsősorban ő követte, noha szinte bizonyos, hogy ifj. János is a Zrínyiek embereként került a harmincéves háború hadszíntereire. Gáspárnak (egyedül) sikerült megőriznie 963apja helyét a Muraköz urai, legfőképpen a költő és hadvezér Zrínyi Miklós udvarában, ahol az utóbbi előkelő szolgálója és egyik muraközi csapatának kapitánya volt, sőt pozícióját bizonyos tekintetben még tovább is tudta emelni. Ez még akkor is biztosan kijelenthető, ha a tekintélyes Zrínyi-irodalomban alig-alig bukkan fel a neve. Gáspár ugyanis familiárisi szolgálatának köszönhetően még a magyar országgyűlési „képviselőségig” is eljutott. 1638 tavaszán már ő képviselte akkor még igencsak fiatal urát Zala vármegye Körmenden tartott közgyűlésén, amelyet azután az 1640–1650-es években újabb és újabb, egyre komolyabb megbízások követtek. 1649 márciusában például, amikor Zrínyi báni méltósága és a kulpai végek védelme miatt nem tudott a pozsonyi diétán megjelenni, saját követeként – Lipics Márton és Sámbár György mellett – Budort küldte el, akit ezzel egyidejűleg a sabor is delegált (ablegatus ad diaetam Posoniensem nuncius).
Az 1655. évi magyar országgyűlésre a horvát–szlavón rendek ismét Budor Gáspárt küldték egyik követükként, ahol eredményesen végezte munkáját. A diéta a Magyar Kamara szorgalmazására bizottságokat küldött ki a harmincadokkal és vámokkal kapcsolatos visszaélések kivizsgálására, ezek miatt ugyanis az uralkodói jövedelmek napról-napra csökkentek. A már bevett gyakorlatnak megfelelően külön bizottságot rendeltek Felső-Magyarországra, a dunáninneni és dunántúli országrészbe, valamint külön Horvátországba és Szlavóniába. Az utóbbi területre delegált biztosok sorába Petretics Péter zágrábi püspök, Keglevics Zsigmond, Malenics György és Ivanovics Tamás mellett a rendek Budor Gáspárt választották. Az efféle feladatok – apjához hasonlóan – szakértelméről, tapasztaltságáról és a Dráva mindkét partvidékén való ismertségéről és elismertségéről tanúskodtak. 1658 februárjában nem véletlenül küldte azután a sabor a gráci Belső-ausztriai Haditanáccsal a végvári katonaság lovainak legeltetése kapcsán folytatandó tárgyalásokra, de többször járt el különféle ügyekben Zágráb városának képviseletében is. Sőt 1659 őszén Gáspár a Mikulics család ingóságainak eladása kapcsán végzett vizsgálat során, ahol ismét biztosként szerepelt, már aranysarkantyús lovagként 964(eques auratus) bukkant fel. E címet talán ura, Zrínyi Miklós közbenjárására kaphatta uralkodójától, amely egyúttal jól bizonyította pályája részben még apjáénál is magasabbra ívelését.
A Zrínyi grófok (Miklós és Péter) – miként többi familiárisukat – Gáspárt is számos esetben alkalmazták magánügyeik intézésére (is), különösen az általa jól ismert Varasd és Zágráb megyében. Ez még akkor is igaz, ha Gáspár (Zrínyi Miklós valószínűleg nem túlzó megjegyzése szerint) „mindig nyughatatlan ember volt”, és ha érdekei úgy hozták, még urával is kész volt komolyabb konfliktusokba kerülni vagy akár az uralkodónál is bevádolni, mint az egy alkalommal 1657 nyarán történt. Úgy tűnik, Gáspár apja rendkívüli öntudatát (is) örökölte, de nála a magabiztos fellépés néha már önfejűségbe csapott át. A Zrínyiek azonban a gyakori személyes összetűzések ellenére sem mondtak le szolgálatairól, ami viszont alkalmazhatóságát és elismertségét igazolja. A fenti számos eset mellett 1656 őszén például – gyakori követtársával, Malenics György zágrábi alispánnal – Zrínyi Péter „képében” Sankó Anna sztancsicsi birtokügyében járt el, mely jószágot az ottani kúriával együtt a gróf Szántóházy Zsigmondnak adta. Emellett apjához hasonlóan Gáspár is mindig kész volt a dunántúli nagyurak szlavóniai képviseletére, miként 1639 elején, amikor egy adósság kifizetését sürgetve Batthyány Ferenc özvegye, Lobkowitz Poppel Éva érdekében járt a Malakóczy családnál, majd ajánlotta segítségét bizonyos „tótországi” birtokok megszerzéséhez. Alkalomadtán persze mások ügyében is vállalt megbízásokat, mint 1658 decemberében, amikor Fodróczy Péterrel együtt képviselte a monoszlói uradalom jobbágyainak érdekeit urukkal, Erdődy Imre varasdi főispánnal való vitájukban. S noha az eddig előkerült adatok vármegyei tisztségviseléséről hallgatnak, egyáltalán nem lenne meglepő, ha egyszer-egyszer felbukkanna Varasd vagy esetleg Zágráb és Kőrös vármegyék szolgabírájaként, mint azt apja esetében is tapasztalhattuk.
Budor Gáspár valamikor 1660-ban halt meg, hiszen a következő esztendő legelején már néhaiként említették. Másik két testvére, Ferenc és István még korábban távozott az élők sorából. Az egyházi pályát választó és 1642 tavaszán végrendelkező Ferenc presbiter végül a varasdi (konventuális) ferences kolostorban nyert valamikor 1649-et megelőzően örök nyugalmat. 1650 előtt elhunyt István testvéréről még kevesebbet tudunk. Talán ugyanúgy Varasd vagy Zágráb vármegye igazgatásában vállalhatott kisebb 965szerepet, mint később fia, ifjabb István, aki 1699-ben az utóbbi megye alszolgabírája volt. Két leánya (lásd a 2. családfát), Dorottya és Borbála agilisekkel való házassága viszont jól jelezte, Budor István utódai nem tudtak nagyapjuk örökébe lépni és a család hagyományait folytatni. De nagyjából hasonlóan jártak a katonáskodó ifj. János gyermekei, Ferenc és a török elleni visszafoglaló háborúban odaveszett János is. Ferenc utódairól egyáltalán nem tudunk, János (e néven a családban immáron a III.) István nevű fiáról és Magdolna nevű leányáról, aki Mikulics Kristóf Kőrös vármegyei szolgabíró felesége volt, utoljára 1700-ból kerültek elő ez ideig adatok. A család fennmaradása így – mivel István bizonyosan fiúörökös nélkül halt meg – Gáspár ágán múlott.
Jóllehet Gáspár háromszor nősült, famíliája a XVII. század végén férfiágon mégis majdnem kihalt. Apjával ellentétben őt a gyermekáldás csak ritkán tehette boldoggá. Első feleségétől, Geréczy Borbálától nem maradt utóda, második hitvestársa, a már jóval szerényebb családból származó, Mamics Borbála viszont három leány (Borbála, Erzsébet, Magdolna) mellett csak egy fiúgyermekkel (György) ajándékozta meg (lásd a 2. családfát). De harmadik feleségétől, a furcsa nevű Rosavar (Rosaur) Anna Máriától is pusztán egy kései leánya (Judit) született. A gyermekek kiházasítása sem volt annyira eredményes, mint apja vagy nagyapja esetében; miközben a feleségek és leányok miatt a családi birtokok fokozatosan aprózódtak tovább. Bár Gáspár gyermekeinek még mindig ismert horvát vagy szlavón köznemesi családból származó hitvestárs jutott (Györgynek Dvornicsics Borbála, Erzsébetnek ifj. Jankovics Gáspár, Borbálának Bednyey István, Magdolnának pedig a neves Varasd megyei jegyző, író és genealógus, Ladányi Ferenc), e famíliák jelentősége és szerepe mégsem volt összemérhető a gersei Pethő, a Petricsevics vagy a Bedekovics családokéval. Mindez azt jelentette, hogy a Zrínyi Miklós belső familiárisai között megmaradó Gáspár ága sem tudta utóbb tovább örökíteni és megőrizni az elődök társadalmi emelkedését, s egyúttal jól szimbolizálta a család meginduló eljelentéktelenedését.
Gáspár egyetlen fia, György – a szerény adatokból úgy tűnik – sem nagyapja, sem apja szerepét nem tudta folytatni. Helyzetét persze jelentősen nehezítette, hogy családja nagy patrónusai, a Zrínyiek a Wesselényi-féle összeesküvés után jelentősen veszítettek szerepükből, majd a XVIII. század legelején mindkét ágon kihaltak. Bár György 1683–1684-ben Varasd megye szolgabírájaként, 1697-ben pedig zágrábi alszolgabíróként tűnt fel, a vármegyék vagy a horvát–szlavón országrész közéletében sohasem közelítette meg nagyapja egykori pozícióját. Erejéből a megyei igazgatás hétköznapi teendőin túl nem nagyon futhatta másra, mint a fokozatosan szétaprózódott családi vagyonért való 966pereskedésre és a civakodó örökösök képviseletére vagy békítgetésére. S noha egyetlen fia, Miklós (1682–1739) még a bécsi horvát kollégiumban is megfordult (1699–1700), folytatván ezzel a család régi hagyományait a betűvetés magasabb szintű elsajátítására, pályája mégsem ívelt magasra. Alkalomadtán ugyan mind Varasd (1706 alszolgabíró), mind Zala megyében (1716–1717: főszolgabíró a muraközi járásban) viselt alacsonyabb tisztséget, komolyabb tehetség és patrónus hiányában a töröktől visszafoglalt Szlavóniában semmit sem tudott – az újabb nagy lehetőségek között – egykori családi birtokaiból visszaszerezni. Pusztán a Muraközben (Zebanecen egy kúriával, valamint Sztrukovecen és Pleskovecen) és annak keleti előterében (Borsfán és Tótszentmártonban) volt képes jószágait valamelyest gyarapítani.
A legnagyobb problémát mégis az jelentette, hogy Miklós 1739. évi halálakor Pekler Klárától – aki egy kevéssé ismert szlavóniai családból származott – egyetlen fiúgyermeket sem hagyott maga után. Ezzel egy, a XV. század végétől a XVII. század elejéig minden nehézség, kényszerpálya és kihívás ellenére gyarapodó és emelkedő, ősi szlavóniai famíliát vitt bő fél évszázadnyi fokozatos eljelentéktelenedés után férfiágon a sírba. A két ország határán élő budróci Budorok története ezzel a XVIII. század közepén – sok, ez időben hasonló sorsa jutott magyar- (pl. Falussyak, Zekék stb. ) és horvátországi köznemesi famíliához (pl. Vragovicsok stb.) hasonlóan – örökre véget ért.