A kassai inventáriumok rendszeresen foglalkoznak a lövegek tartozékaival, valamint a kezelésükhöz és kiszolgálásukhoz használt eszközökkel. Ezek közül talán a legfontosabb a lövegtalp (1. ábra/a), vagyis az ágyazat és a többnyire külön említett kerekek. Az 1552. évi német jegyzékben az ágyazatot még egységesen Ladennek nevezik, míg az 1561. évi összeírásban, egy Kathaunét és egy Singerint kivéve, már a Gefäß kifejezés 694szerepelt, a XVII. századi jegyzékek pedig már csak ez utóbbit, vagy a ma is élő Lafetta szót használták. Úgy vélem, hogy ezt a tüzérségnél lezajló fejlődés, esetleg technikai korszakváltás – igaz, egyelőre csekély – jeleként kell értelmezni. A Laden ugyanis a XV. század elejétől használt, és Nyugat-Európában ekkor már teljesen elavultnak számító, eredetileg kerék nélküli ágyazattípus, amelynél a még csap nélküli lövegcsövet félig besüllyesztették egy hatalmas fahasábba, és vaspántokkal, vagy láncokkal rögzítették. Az ilyen ágyazatú lövegeknél a függőleges irányszög beállításához bakot helyeztek az ágyazat eleje alá. Innen már csak egy kis lépés a bak felváltása tengellyel és kerékkel. Ez utóbbira is akad példa az említett jegyzékben, midőn az egyik Feuerbüchse esetében egy kocsit is összeírtak, „amelyen az ágyazatot szállítják”. Ezt a konstrukciót Anton Dolleczek szerint Ladewagennek nevezték.
A fából készült lövegtalp a löveg sérülékenyebb részét alkotta, amelyet ezért alaposan meg kellett vasalni. A XVII. századi jegyzékekben gyakorta utalnak a lövegtalp jó, vagy rossz állapotára. Jellemző, hogy az 1650. évi inventáriumban a három Karthaune mellé odaírták, hogy új lafettát és kereket kell hozzájuk készíteni, 1662-ben pedig ismét új kerekekkel vették e lövegeket leltárba. Emellett a listákban rendre megtalálhatóak a javításhoz szükséges anyagok és alkatrészek, vagyis deszkák, kerekek, vaslemezek, szegek, stb. Egy 1662-es bejegyzésben pedig külön megjelölték, hogy a még el nem készült vaslemezt a lövegtalp oldalait alulról és felülről körülvevő vasalásra szánják.
A mozsarakhoz teljesen másfajta, kerék nélküli lafettákat, zsámolytalpakat („Boller Schlaffen”, „Pöller schleiff lauethen”) használtak (1. ábra/b). Ennek egyszerű a magyarázata: a magas szögtartományban történő lövéskor a visszarúgó erő a tengelyt és a kerekeket darabokra törte volna, amelyeket ezért sokkal erősebbre kellett volna méretezni, ami többe került volna. Az ágyúnál a hátrarúgó erő nem jelentett problémát, mivel kerekein akadálytalanul el tudott mozdulni hátrafelé.
A jegyzékek gyakorta említik a lövegek szerszámait, amelyeken akkoriban a töltéshez és a cső tisztításához szükséges eszközöket értették. A legfontosabbak a következők:
6951. ábra
– a töltőkanál (Ladeschaufel), amellyel a kimért lőport az ágyúcsőbe töltötték, és amelyet mindig rézből készítettek, hogy a csőfalnak ütődéskor nehogy szikra keletkezzen (1. ábra/c);
– a pemete (pamacsszerű rongycsomó, Wischer), amellyel a csövet tisztították ki a lőpormaradványoktól (1. ábra/d);
– a döröklő (Setzkolben), amellyel a fojtást ráverték a lőporra és a golyóra (1. ábra/e);
– vastag tű (Pfriemen, Raumnadel) a gyúlyuk tisztítására;
– a kecskeláb (Geißfuß), amellyel a beszegezett gyúlyukból a szöget eltávolították (1. ábra/f);
– a gyújtópálca (Luntengabel, -stock, Zündruthe), ennek végére erősítették a kanócot (1. ábra/g);
– a célzáshoz szükséges eszközök, tehát szögmérő (Quadrant) függőónnal (Senkblei) (1. ábra/h), ékek a cső alátámasztására (Keilen).
A felsoroltak mellett léteztek további segédeszközök is (pl. golyófúró, golyóhúzó - 1. ábra/i, j.), lőporszaru a gyúlyuk felporzására (1. ábra/k), de a kassai jegyzékekben szinte kizárólag az első néggyel találkozunk.
A lövegek egy kevésbé ismert kiegészítője az ágyúcsavar (Stuckschrauben), amelyet a kiégett és ezért újrafúrt gyújtólyukba csavartak be. Az 1647-es jegyzék még az ehhez használt hajtórudat is felsorolja. Az 1662-es összeírásban megtaláljuk az effajta javításhoz 696használt szerszámokat is: a gyúlyuk kifúrására való fúrót („Bohrer So Zu den Stuckhen verschrauben”), a kifúrt lyukba menetet készítő menetvágó hajtókarját („Ayserne Windt Stangen Zu den schrauben schneiden”), és végül az új gyúlyuktömb becsavarására szolgáló hajtókart („Ayserne Windt Stangen Zum schrauben ein treiben”).
Többnyire a nyersanyagok közt tartották nyilván, de mégiscsak ide tartozik a kanóc („Kanoth”, „Zindtstrickh”, „Lunten”), azt természetesen nem csak a lövegekhez és a kanócos lakatszerkezetű muskétákhoz, hanem a különféle tüzes szerszámokhoz is használták. Mennyiségét hol mázsában, hol kötegben (Büschel) adták meg.
Bár nem voltak a lövegek szigorúan vett tartozékai, de hadjáratokban táborveréskor, ostromok idején sáncolások építéséhez nélkülözhetetlenek voltak a különféle sánceszközök (Schanzzeuge). Ezekből rendkívül sokfélét vettek leltárba: baltát, fejszét, szekercét, csákányt, lapátot, kapát, sőt még teknőket is, feltehetően föld hordására.