A telhis beterjesztése és megválaszolása
A telhisek előterjesztésének módja részben a központi államszervezet működési rendjéhez igazodott. A telhisek egy részét a diván tanácskozásait követő szultáni kihallgatásokon, az carzokon nyújtották be az uralkodónak. Ez a forma azonban az idő haladtával egyre jobban veszített jelentőségéből. Elsősorban azért, mert az carz-napok száma tetemesen lecsökkent. Míg a diván rendszerint továbbra is négyszer ülésezett hetente, addig a szultánok III. Murádtól kezdve már csak kétszer fogadták a birodalom nagyjait. Néhány utalás a telhisekben arra enged következtetni, hogy időnként még ez a két nap is egyre csökkent, ugyanis csak a vasárnapot emlegetik carz günüként. Az carz elhanyagolását sejteti Kocsi bég egyik Ibrahim szultánnak adott tanácsa is, amelyben arra inti őt, hogy a látszat megőrzése érdekében legalább heti egy kihallgatás megtartását tekintse kötelességének. Másfelől komoly gondot okozott a nagyvezíreknek, hogy az carzokon előtérbe kerültek, majd lassanként túlsúlyra jutottak a ceremoniális vonások, s az ügyek tartalmi megvitatását fokozatosan kiszorították az üres formalitások. Egészében véve az carz mindinkább a hódolat és az engedelmesség kifejezésének alkalmává változott át. Kialakult és általánosan elfogadottá vált az a szemlélet, hogy „nem illő sokáig időzni a padisahok színe előtt”, s ez érthetően nem kedvezett az érdemi megbeszéléseknek.
A helyzet ilyetén alakulása arra késztette a nagyvezíreket, hogy időről időre külön kihallgatásokat próbáljanak kieszközölni az uralkodónál. Ebbéli igyekezetük néha (különösen élesebb, háborús helyzetekben) sikerre vezetett, többnyire azonban nem. Így aztán nem maradt más választásuk, minthogy a megítélésük szerint feltétlenül szóbeli megvitatást igénylő ügyekről is telhisben adjanak tájékoztatást.
49Az audiencián a telhisek egy részét a jelek szerint felolvasták az uralkodónak. A felolvasó személy többnyire a nagyvezír volt, de megesett, hogy előzetes egyeztetés alapján a diván valamely más tagja vállalta magára az ügy előterjesztését. Szinán telhiseiben például Ferhád vezír és a janicsár aga tűnik fel közreműködőként. Már említettük, hogy a zsold-telhiseket és az éves pénzügyi jelentést, amelyek voltaképpen a nagyvezír telhiseinek tekinthetők, a fődefterdár olvasta fel.
A beadványok másik részét felolvasás nélkül nyújtották át az uralkodónak, aki az előterjesztésekre többféleképpen reagálhatott. A Szinán-féle telhisek egyik kéziratában azoknál a beadványoknál, amelyeknél nincs feltüntetve szultáni válasz, következetesen az agiz cevabi (szóbeli válasz) megjelölés szerepel. Ez arra mutat, hogy 1590 körül még élt az a gyakorlat, hogy a szultán szóbeli válaszait követően az előterjesztő maga írta a határozatot az iratra. Ez az eljárás azonban már ekkoriban is erősen visszaszorult az írásbeli válaszokhoz képest. A szultán szóbeli megnyilatkozásai egyébként is egyre semmitmondóbbak lettek, kialakult kliséket követtek, híven visszatükrözve az érintkezési formák ritualizálódását. Elképzelhető, bár erre nincs konkrét adatunk, hogy az uralkodó az egyszerűbb beterjesztésekre mindjárt a kihallgatáson ráírta a határozatot, de kétségtelen, hogy a beadványok többségét visszatartotta, s miután szűkebb környezetének segítségével áttanulmányozta és megválaszolta őket, megfelelő alkalmazottak révén juttatta vissza a nagyvezírhez.
A feldolgozott anyag alapján biztosan mondhatjuk, hogy a telhisek döntő többségét nem kihallgatások idején, hanem a legkülönbözőbb időszakokban – és ismét hangsúlyozom ’, írásos formában terjesztették az uralkodó elé. A beadványok fogalmazása világosan felfedi, hogy 1. a telhist az uralkodónak felküldik; erre utal a rikab-i hümayuna irsal olindi (a nemes kengyelhez felküldetett) kifejezés és ennek számtalan változata; 2. a telhist a padisah olvassa, mégpedig igen gyakran futólag és felületesen; csak ezzel tudjuk magyarázni azt a sűrűn visszatérő kérést a telhisekben, hogy ahirine dek nazar-i şerifleri mütecallik buyurilmak mercudur („azt kérjük, hogy méltóztassék végig nemes tekintetére érdemesíteni”, vagyis végig elolvasni). A Revan 1943 jelzetű kézirat más oldalról is megerősíti az olvasás tényét. Itt a margón a telhisek nagy része mellett a nazar (megnézve) szót találjuk beírva, amit bizonyára úgy kell értelmeznünk, hogy a szultán látta és átolvasta őket; 3. a telhist az uralkodó írásban, mégpedig többnyire saját kezűleg válaszolja meg; ez derül ki abból, hogy számos telhisben szultáni kézjelet kérnek válaszul: işaret-i caliyye buyuralar ki (méltóztassék magas kézjellel közölni, hogy ...). Szinte szükségtelen megemlíteni itt, hogy a levéltárakban megőrzött telhiseken milyen szépen látszik ez a gyakorlat; 504. a telhist a szultán általában úgy válaszolja meg, hogy az előterjesztésre vezeti rá a határozatát; az imént említett levéltári példákon kívül elárulja ezt a telhisekben gyakori fordulat: rikab-i hümayuna yazilan telhis üzerine ... diyü buyurilmiş(a nemes kengyelhez írt telhisre azt méltóztatott írni, hogy ...).
A nagyvezír és a szultán között a telhisek és a hatt-i hümayunok szinte folyamatosan, a legkülönbözőbb napszakokban jöttek és mentek, függetlenül attól, hogy aznap a diván ülésezett-e vagy sem. De diváni napon sem csak a tanácskozás idején, hanem előtte és utána is készültek telhisek. Elfogadott dolognak számított, ha a nagyvezír este vagy éjjel tájékoztatta az uralkodót valamelyik nevezetes eseményről. Ugyanígy megesett, hogy a szultán leirata, amelyben jelentős intézkedéseket rendelt el, este vagy éjfélkor találta meg a nagyvezírt. A jelek szerint a nagyvezír a hozzáérkező hatt-i hümayunokra általában a lehető legrövidebb időn belül, jobbára mindjárt a kézhezvétel után reagált. Ha nem tudott azonnal kielégítő feleletet adni, többnyire másnapra ígért részletes tájékoztatást. Olyasfajta késlekedés, mint amiről Szinán egyik telhiséből értesülünk, kivételszámba ment; itt a telhis küldője szerint „néhány nap telt el azóta, hogy nagyságos padisahom nemes parancsa megérkezett”.
A nagyvezír és a szultán válaszai közül az utóbbiakra kellett többet várni. Számos telhis tanúsága szerint a hatt-i hümayunok általában a telhis beadását követő napon érkeztek meg, s úgy tűnik, ezt tekintették normális átfutási időnek. Ha a nagyvezír ennek letelte után sem kapott választ, újabb telhisben sürgette meg, s mindaddig így tett, amíg nem kapott érdemi felvilágosítást. Egy-két előterjesztés abba is bepillantást enged, hogy ebben a kommunikációs folyamatban milyen okokból keletkezhetett üzemzavar. Ilyen ok lehetett például, hogy a telhis nem érkezett meg rendeltetési helyére, az uralkodó megfeledkezett egyik-másik beadványról, vagy éppenséggel elveszítette valamelyiket. Ez történt Jemiscsi Haszán nagyvezír két telhisével, amelyben a mekkai serif jelentéseit foglalta össze. Néha abból származott félreértés, hogy egyidejűleg több telhist, illetve uralkodó leiratot kézbesítettek, s hirtelenjében nem jó helyen keresgéltek egy-egy iratot.
A palota és a nagyvezír közötti forgalomban a „postás” szerepét több tisztségviselő töltötte be párhuzamosan, akik egyfajta munkamegosztás szerint dolgoztak. Azokon a napokon, amikor a diván tanácskozott, a kapuőrök elöljárója, a kapucilar kethüdasi hordta el a nagyvezír telhiseit az uralkodónak. Tevkii Abdurrahman pasa, aki ezt az információt közli velünk, hallgat arról, hogy ugyanez a személy végezte-e a szultáni hattok kézbesítését is. Ennek ellenére ezt valószínűnek tartom, hiszen a kapucilar kethüdasi-nak már régóta (jóval a telhis-mechanizmus születése előtt) az volt az egyik tiszte, hogy hozta-vitte a híreket és az üzeneteket, vagy éppen az carz-i halokat az uralkodó és a diván (vagy a nagyvezír) között. A kapu agasi, aki hosszú ideig a belső palota legfőbb méltóságának számított, s aki a külvilággal való kapcsolatokat kézben tartotta, a silahtar aga, majd a XVII. századtól a darüs-sacade agasi és az uralkodó magántitkára szintén kivette részét a telhisek eljuttatásából. A kapucilar kethüdasi vagy a soros küldönc a palota harmadik kapujánál 51ezek közül valamelyiknek adta át a nagyvezír előterjesztését, amit így végül is az említett tisztségviselők vittek be az uralkodónak.
A nem diváni napok gyakorlatáról annyit tudunk, hogy a XVII. század közepén már egy telhisçinek nevezett hivatalnok továbbította a két legfőbb méltóság leveleit. Ennek a tisztségnek a kialakulásáról és viselőjének kezdeti működéséről semmit sem tud a szakirodalom; a magam részéről úgy látom, hogy a telhisçi inkább a paşa kapusi felállítása után tett szert nagyobb jelentőségre (lehet, hogy azzal egyidejűleg hozták létre ezt a beosztást?). Egy Musztafa aga nevű telhisçi jelen volt Köprülü Mehmed 1658. évi jenői hadjáratán, ő vitte meg a szultánnak a vár elfoglalásáról szóló nagyvezíri beszámolót. Az örömhír olyan jókedvre hangolta az uralkodót, hogy jutalmul Musztafa agát megtette kisebbik istállómesternek. Ez az eset arra utal, hogy a telhisçi posztját nem csekély megbecsülés övezhette, ami másfelől abból is látható, hogy birtokosai általában a gedikli müteferrikák és çavuşok közül kerültek ki.
Kocsi bég egyik előterjesztése szerint a követeknek átadandó namékat, amelyeket a divánban fogalmaztak meg, maga a nagyvezír hozta fel az uralkodónak. Ezt az állítást a XVI. század végi beadványok nem erősítik meg; az ide vonható telhisekben a nagyvezír kivétel nélkül a namék felküldéséről beszél, semmiféle célzást nem tesz személyes előterjesztésre. Telhiseinkből az is kitűnik, hogy a nagyvezír ekkoriban még főleg a kapu agasihoz fordult, ha szóbeli üzenetet kívánt eljuttatni az uralkodóhoz, s az utóbbi is a kapu agasin keresztül üzente meg a nagyvezírnek szóbeli instrukcióit.
A telhiseket és a hatt-i hümayunokat továbbítás előtt gondosan becsomagolták. A csomagolás technikáit jobbára későbbi korokból ismerjük, de szórványos adataink szerint ezeket már a mi korszakunkban is ugyanígy alkalmazták. A fontosabb iratokat különválasztották és kendőbe csavarva adták át a szolgálatos küldöncnek. Ezeket az írásokat le is pecsételték, de nem mindig világos, hogy a pecsétet a papírra magára, vagy a borítékul szolgáló szövetre tették-e. Az utóbbit látszik bizonyítani, hogy Kocsi bég magyarázata szerint a szultánhoz intézett carz-i halokat összekötve és a köteget lepecsételve küldték át a nagyvezírhez. A hadjáraton tartózkodó nagyvezírek szintén pecséttel zárták le telhiseiket, melyeket aztán a sadaret ka’imakami továbbított az uralkodónak. A válaszokat, szintén lepecsételve, ugyancsak ő vette át és juttatta vissza a nagyvezírhez.
A telhisek és a hatt-i hümayunok többsége összegyűjtve, s mint fentebb már röviden jeleztem, kesébe, vagyis zacskóba vagy kis zsákba rakva tette meg az utat a szultán és a nagyvezír között. A kesét ezen felül még kendőbe (destimal) is becsavarták, de ezt megelőzően pecséttel zárták le. A jelek szerint a telhis kesesi betekerésének kialakult módja volt, ami lehetővé tette, hogy könnyen megkülönböztessék egyéb küldeményektől. Legalábbis erre enged következtetni Szinán egyik telhise, amelyben felhívja a szultán figyelmét, 52hogy a telhisszel együtt felküldött hamisított iratok „másképpen lettek becsomagolva”. Ugyanígy jelentősége lehetett a kese színének. A szakirodalom általában piros (többnyire atlaszból készült) zacskókról tesz említést, IV. Murad egyik leiratából azonban tudjuk, hogy kék színű kesét is használtak.
A telhisek megválaszolása a szultánokra nem csekély terheket rótt, ezért nem véletlen, hogy már a XVII. század első felében egy sir katibinek (szószerint: titkos írnoknak) nevezett magántitkár bukkan fel az uralkodó környezetében, aki a hattok elkészítésében segédkezett neki. A tisztség létrehozásának időpontja szokás szerint a homályba vész, bár nem kizárt, hogy a Hirzü’l-müluk című, 1574–1579 között keletkezett királytükör egyik részlete éppen erről, a keletkezés körülményeiről tájékoztat bennünket. Az ismeretlen író itt azt tanácsolja az uralkodónak, hogy tartson magánál olyan deftereket, amelyekből napra készen nyomon követheti a dirlik-birtokosok változásait; a lajstromok vezetését bízza a hárem egyik rabszolganövendékére, aki ismeri az írnokság rejtelmeit. A javaslatban foglaltak kísértetiesen emlékeztetnek arra, ahogyan Kocsi bég 1640 körül körvonalazta a sir katibi feladatait. Leírása szerint a magántitkár egyik legfőbb kötelessége az volt, hogy őrizte és gondozta az uralkodó használatára készített ana-deftereket (az udvari zsoldosokról készült lajstromokat, amelyeket a Kavanin-i yeniçeriyan szerzője következetesen hazine-deftereknek nevez), a harac- vagy cizye-, cavarzz-, munkataca-, Türkmen-, a nagyvezíri muhasebe-deftereket, valamint Egyiptom és a hadiflotta deftereit. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a hazine-defterekkel sokat foglalkozó janicsár-törvénykönyv szerzője (1606-ban) egy árva szót sem szól valamiféle szultáni írnok közreműködéséről; szerinte az uralkodó a silahtarjaival (fegyverhordozó) vagy legfeljebb még a rikabdarral (kengyeltartó) és a cokadarral (ruhagondozó) szokta ellenőrizni a kimutatásokat. Ebből a szempontból figyelmet érdemel ennek az egykori janicsár írnoknak az a visszatérő panasza, hogy a hazine-deftereket éppen III. Murád idejétől nem készítik el, és a szükséges összehasonlításokat nem végzik el. Ha ez igaz, akkor a sir katibi alkalmazása csak 1606 után kezdődhetett. M.Z. Pakalin azt írja – a forrás megjelölése nélkül –, hogy eleinte a magánkamara valamelyik (előzőleg a külső kincstárnál írnokoskodó) rátermett alkalmazottját bízták meg a magántitkári teendőkkel, de 1620–21 után előfordult, hogy a külső kincstár egyik írnokát nevezték ki erre a bizalmas állásra – oly módon, hogy egyidejűleg áthelyezték a belső kincstár állományába. Amennyiben Pakalin hivatkozása korrekt, akkor elképzelhető, hogy a sir katibi beosztását valamikor az 1610-es években hozták létre.
A magántitkár minket érdeklő feladata abból állt, hogy a hatt-i hümayunok egy részét ő írta meg a szultán útmutatásai alapján. E tekintetben egyfajta munkamegosztás érvényesült. A nagyvezírek telhiseire maga a szultán írta rá a választ, mint ahogy a beyaz üzere (üres lapra) írt hattok jelentős része is az ő tollából származott. A diván által kibocsátott tugrás parancsokra szintén személyesen a szultán vezetett rá néhány szót vagy sort megerősítésül (ezeket hívták hatt-i hümayun ile müveşşah fermanoknak, vagyis „uralkodói leirattal díszített rendeletek”-nek). A nagyvezír telhiseire válaszoló hattokról már fentebb elmondtuk, hogy többnyire rövidre fogott, nem ritkán homályos fogalmazás jellemezte őket. 53Arról is szóltunk, hogy a nagyvezírek sokszor előre megadták, vagy javasolták a hattok szövegét. Ehhez még annyit érdemes hozzátenni, hogy az uralkodók egyébként is szívesen felhasználták a telhisek fordulatait a válaszok megfogalmazásához.
A sir katibire várt azoknak a hosszabb hattoknak az elkészítése, amelyeket a szultán kezdeményezésére küldtek magas rangú tisztségviselőknek (beglerbégeknek, bölük agáknak, kapudánnak stb.), vagy amelyekben fontos állami esemény (pl. çikma, a janicsár újoncok és a rabszolganövendékek szolgálatba vétele) megtartását rendelik el. Kocsi bég tájékoztatása szerint az ilyen hattok elkészítésére a szultán írásban adott utasítást a sir katibinek; az elkészült fogalmazványt személyesen ellenőrizte, majd saját kezűleg írt néhány szót vagy típusmondatot a végleges változatra. E hattok közül az elsőként említettek lényegében a diván által kiadott, uralkodó által hitelesített müveşşah fermanok megfelelői (nem kizárt ennélfogva, hogy egy részük valójában diváni kérésre jött létre), s elsődleges céljuk a szultáni tekintély megőrzése, az uralkodói gondoskodás demonstrálása volt.
Kocsi bég elmondása szerint a sir katibinek saját írófülkéje volt a palota közelebbről meg nem határozott helyén, s itt kereste fel őt az uralkodó egyik társalkodója a nagyúr rendeleteivel. A fogalmazványokat és a kész hattokat, amelyeket a magántitkár lepecsételve adott át, szintén ő kézbesítette az uralkodónak. E mechanizmus létrejötte fontos állomás volt az oszmán államszervezet változásában; egyet jelentett azzal, hogy a korábban egységes központi adminisztráció felbomlott, s elvált egymástól az állami és az udvari kancellária. Az utóbbin belül a magántitkárok a későbbiekben még nagyobb szerepet kaptak (többek között az carz-i hal-ok és a telhisek átvételében és felolvasásában), s feladatukat egészen 1832-ig betöltötték, amikor a telhis–hatt-i humayun gyakorlatot megszüntették, s új szervezetet hoztak létre mabeyn baş katipligi néven a palota és a nagyvezíri hivatal közötti levelezés lebonyolítására.
A központi adminisztráció kettéválásában intézményi szinten fejeződött ki az a tény, hogy a döntési és a végrehajtási központ immár végérvényesen különvált egymástól. Mind a hatt-i hümayunok tartalmi vizsgálata, mind az a statisztikai tény, hogy a válaszoló telhisek aránya messze meghaladja az önálló beadványokét, arról árulkodik, hogy a valódi irányítást a szultán és környezete tartotta kézben, a nagyvezír pedig jobbára a végrehajtással foglalkozott. Hatt-i hümayunok egész sora hangsúlyozza, hogy a nagyvezír köteles a szultáni útmutatások szerint tevékenykedni, és elfogadni, ha elképzeléseivel ellentétes határozat születik. Ez a helyzet gyökeresen ellenkezett a kanun-i cosmani, az „oszmán szokásjog” egyik sarkalatos tételével, amely kifejezetten tilalmazta a nagyvezír előterjesztéseinek, javaslatainak elutasítását. Az első ízben Lutfi pasa által megfogalmazott gondolat úgy szólt, hogy „a nagyvezír által a padisahnak jelentett ügyeknek nem szabad visszajönniük”, s mind a későbbi nagyvezírek, mind az államelmélettel foglalkozó írók előszeretettel hivatkoztak rá. A szép elv mindazonáltal írott malaszt maradt, s a nagyvezírek egyre többször kerültek kínos helyzetbe, amikor mégis megpróbáltak érvényt szerezni neki. A történetíró Szelaniki Musztafa több esetet jegyez fel a XVI. század végéről, amikor a nagyvezíri telhis 54visszadobásának híre széltében elterjedt és hosszas szóbeszédre adott okot. Mindennek következtében a nagyvezírek fokozatosan beletörődtek a szerepek újfajta elosztásába, és megtanulták, hogy mindenféle ügyben szultáni jóváhagyásért folyamodjanak. Jellegzetes tulajdonságukká vált a döntésektől való ódzkodás, olyannyira, hogy azt időnként még maguk az alkalmazkodást elváró uralkodók is megsokallták. Ennek ellenére a nagyvezírek egyre tudatosabban törekedtek a felelősségtől való szabadulásra, hiszen még azt sem tudhatták mindig felmérni, hogy miképpen fog reagálni a szultán egy-egy lépésükre. A kiszámíthatatlanság, amely nagy súllyal telepedett a két vezető kapcsolatára, ily módon külön hozzájárult ahhoz, hogy a nagyvezírek önállósága csökkenjen, és ezzel arányosan telhis-termelésük növekedjen (különösen áll ez az önálló nagyvezíri hivatal, a paşa kapusi vagy későbbi nevén a bab-i cali felállítása utáni időszakra, amikor az államigazgatás központja fizikai értelemben is távolabb került a palotától).