„HIVATÁSOS TÖRÖKÖK” – „SZÜLETETT TÖRÖKÖK” • Hatalmi elit és társadalom a 15-17. századi Oszmán Birodalomban
FODOR PÁL: „HIVATÁSOS TÖRÖKÖK” – „SZÜLETETT TÖRÖKÖK” • Hatalmi elit és társadalom a 15-17. századi Oszmán Birodalomban
In: Századok 138: 4. (2004) 773-791.
A 16. század elején, amikor a török hadak megindultak Magyarország elfoglalására, az Oszmán-ház hatalma a tetőpontján állott. A szultán saját személyében egyesítette a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat, egyéni akarata éppoly érvényes jogforrásnak számított, mint a muszlim vallásjog (seriat) előírásai. „Szent”-nek, „felséges”-nek nevezett rendeletei a törvény erejével bírtak. Tőle kapták kinevezésüket az állami hivatalnokok, a vallási intézmények és a céhek vezetői, valamint a katonák. Legfőbb bíróként bárkit halálra ítélhetett, vagyonától indoklás nélkül megfoszthatott és kegyelemben részesíthetett. Ő volt a hadsereg főparancsnoka és a diplomácia feje. Udvarát (törökül: kapu, azaz porta) a „világ és a kalifátus menedéké”-nek tartotta, és abban a hitben élt, hogy tetszése szerint ajándékozhat békét vagy háborút az idegen uralkodóknak. Hatalmának egyedül a vallásjog szabott határt: elvben nem adhatott ki azzal ellentétes rendelkezést, vallási kérdésekben nem sajátíthatta ki a legfőbb jogértelmező szerepét (bár áttételesen ezzel is próbálkozott), és nem végeztethetett ki vallástudósokat és bírákat (valójában azonban ezt is megtette).1
1 Robert Mantran (ed.), Histoire de l’Empire ottoman. Paris, 1989, 167–169. A hatalom rítusairól, a trónralépéstől a temetésig, és a szultán pozíciójának megváltozásáról a 17 sz. elejétől: Nicolas Vatin – Gilles Veinstein, Le Sérail ébranlé. Essai sur les morts, dépositions et avènements des sultans ottomans XIVe–XIXe siècle. Paris, 2003, fõleg 443–454.
A szultánok páratlan hatalma több pilléren nyugodott. Gazdaságilag a mirinek nevezett földbirtok-rendszeren, ami egyszerűen kifejezve annyit jelentett, hogy a gazdagság fő forrásának számító föld és közjövedelmek több mint 80%-át az állam tartotta kezében. Politikailag a törökül kulnak, azaz „szolgáló-rend”-nek nevezett katonai rabszolgaság intézményén, vagyis a nem kizárólagosan, de nagymértékben rabszolga eredetű állami hivatalnokok és katonák alkotta hatalmi eliten. S végül vallásilag a szunnita vallásjogászok (ulema) támogatásán, valamint a keleti keresztény és a zsidó vallási „kisebbség” lojalitásán, amit a nekik biztosított részleges belső autonómia fejében tanúsítottak az állammal szemben.
Ennek a rendszernek a létrejöttéhez természetesen az elődök évszázados, szívós munkájára volt szükség. Az első szultánok kiváló hadvezéri és államszervezői képességeiknek köszönhették kiemelkedésüket. Politikai tekintélyüket a 14. század közepétől arra használták fel, hogy az állam irányításából lassanként kiszorítsák a törzsi eredetű arisztokráciát és a népi vallásosság képviselőit, s a helyükbe olyan kádereket és katonákat ültessenek, akik a saját rabjaik vagy olyan keresztény alattvalóik voltak, akiket gyermekként, adóban (török szóval: devsirmében) hurcoltak el szüleiktől. A katonai rabszolgaságnak ezt a rendszerét olyan tökélyre fejlesztették, hogy a 16. század elejére az udvari zsoldoshadsereget (közéjük tartoztak a hírhedt janicsárok), a legfontosabb központi és tartományi hivatalokat már javarészt a szultáni iskolákban és kiképzőhelyeken nevelt rabok, kulok töltötték meg. Ez a gyökértelen, megingathatatlan hűségű „szolgáló rend” felbecsülhetetlen szolgálatokat tett a dinasztiának. Számos esetben mentette meg a központi hatalmat az összeomlástól, s mindenki másnál jobban ösztönözte a külső hódításokat. A szultánok rájuk támaszkodva vonhatták fokozatosan ellenőrzésük alá a társadalmat, a gazdaságot és a tulajdont. A 15. század második felétől az uralkodóház a birodalom területét és az alattvalók tömegeit már a maga családi birtokának tekintette. A kulok ereje a hagyományosan államellenes vallásjogászok megtörésére is használhatónak bizonyult. Az Oszmán-ház lett az a muszlim dinasztia, amelynek sikerült szinte mindenestől az államszervezet részévé tennie a vallási hierarchiát. Ezzel elérte, hogy a vallástudósok a muszlim közösség képviseletét feladva az uralkodóházat népszerűsítsék az alattvalók körében, s hogy az oszmán társadalom mérvadó része vallási kötelességének érezze az uralkodóház iránti hűséget. Ráadásul viszonylag türelmes valláspolitikájukkal a szultánok elnyerték az ortodox keresztény és a zsidó alattvalók támogatását is, akik jelentékeny gazdasági erejükkel, európai kapcsolataikkal és modern ismereteikkel járultak hozzá a birodalom kiépítéséhez és konszolidációjához. Hatalmi törekvéseikben a szultánoknak az is kezükre játszott, hogy a közel-keleti (iszlám, bizánci) politikai hagyományban az erős központi hatalom számított a legfőbb értéknek: ez volt a „szív” vagy „lélek”, amelynek működésétől a társadalmi szervezet jóléte függött. Az ortodox keresztények bizalmát például nagyrészt azzal nyerte el az oszmán állam, hogy hosszú századok anarchiája után képes volt rendet, elviselhető életfeltételeket teremteni.2
2 A hatalomszervezetről a legújabbb összefoglalás, bőséges irodalommal: Colin Imber, The Ottoman Empire, 1300–1650. The Structure of Power. Houndmill, New York, 2002.
Az Oszmán-ház hatalmának megszilárdításában nagy szerepet kapott a tudatos dinasztikus politika. Az első másfélszáz év változatos házassági politikája után a szultánok a 15. század végétől már jobbára csak rabnőket használtak utódok nemzésére, s a legritkábban kötöttek hivatalos házasságot. A háremben nevelt rabnőket és a szultáni család hölgytagjait egyre-másra adták férjhez az uralkodó kuljaihoz, s így lassanként olyan kiterjedt elitet „tenyésztettek ki”, amelynek tagjait nemcsak a rabszolga állapot, a világnézet és a kultúra, hanem a rokoni kapcsolatok is eltéphetetlenül a dinasztiához kötötték. A 16. században kevés nagyvezír akadt, aki ne lett volna a szultán „veje” (dámád). A szultáni család mintegy magába olvasztotta a birodalmat irányító elit krémjét, vagy fordítva: a csúcselit egy része nem volt más, mint a mesterségesen felduzzasztott uralkodói háztartás.3
3 Leslie P. Peirce, The Imperial Harem. Woman and Sovereignty in the Ottoman Empire. New York, Oxford, 1993, 65–77.
Számos korabeli európai megfigyelő, különösen a jól értesült velencei diplomaták úgy látták, hogy a rabszolgák ilyetén alkalmazása miatt az oszmán-török politikai elitben két nagyobb csoport különböztethető meg. Általános vélemény volt körükben, hogy a fegyveres erőket és az állami adminisztráció kulcspozícióit a keresztény eredetű „renegátok” (rinnegati), vagy még találóbb megfogalmazás szerint: a „hivatásos” vagy „foglalkozás szerinti törökök” (turcos de profesión) tartották kezükben, míg a jogi és a vallási intézmények a „született törökök” ellenőrzése alatt álltak.4 A velenceiek beszámolói indították a 20. század elején A. H. Lybyert arra, hogy megfogalmazza sok tekintetben máig ható elméletét az oszmán hatalom kettős szerkezetéről. Eszerint a birodalmat a modern államoktól eltérően nem egységes apparátus irányította, hanem lett volna egy „uralkodó intézmény”, amely a szultánt és az uralkodócsaládot, a kormányzati emberek egy részét, az udvari állandó hadsereget foglalta magába, akik a kormányzást és a hadügyeket intézték. Az intézmény fő jellegzetessége az volt, hogy tagjai döntően keresztény szülők gyermekeiből kerültek ki, s a szultán rabszolgái voltak. Másfelől az ún. „muszlim intézmény”-ben tömörültek a tanárok, „papok”, jogászok és bírók, akik a muszlim hitéletet, műveltséget és vallásjogot képviselték és tartották fenn. Az ide tartozók főleg abban különböztek az előző csoporthoz tartozó emberektől, hogy döntő többségük szabad muszlimnak született.5 Lybyer koncepciója később H. Gibb és H. Bowen klasszikus oszmán intézménytörténetének szemléletét is döntően befolyásolta.6
4 A rinnegati elnevezés számtalanszor fordul elő a korabeli európai forrásokban. A turcos de profesión kifejezést Diego Haëdo használta 1612-ben megjelent, Algírról szóló munkájában; ld. Andreas Rieger, Die Seeaktivitäten der muslimischen Beutefahrer als Bestandteil der staatlichen Flotte während der osmanischen Expansion im Mittelmeer im 15. und 16. Jahrhundert. (Islamkundliche Untersuchungen, 174.) Berlin, 1994, 356.
5 Albert Howe Lybyer, The Government of the Ottoman Empire in the Time of Suleiman the Magnificent. Cambridge, London, 1913, 36–37.
6 Hamilton Gibb – Harold Bowen, Islamic Society and the West. A Study of the Impact of Western Civilization on Moslem Culture in the Near East. I–II. London, New York, Toronto, 1950–1957.
Az újabb kutatások több tekintetben megkérdőjelezték ennek a merev szétválasztásnak az érvényességét. Felhívták a figyelmet arra, hogy az elitcsoportok elsősorban az igazgatási ágak szerint, mondhatni „szakmai” alapon különültek el egymástól. A hagyományos iszlám felfogásnak megfelelően az Oszmán Birodalomban is egyre inkább külön szakterületnek tekintették a szoros értelemben vett katonáskodást (a „kard emberei”), a hivatalnoki munkát (a „toll emberei”) és a vallási–vallásjogászi: bírói és oktatási munkát (a „[vallás]tudomány emberei”). E három foglalkozási ágból azonban csak az elsőben jutottak túlsúlyra a rab eredetű államférfiak, tehát a szabad születésűek éppen úgy kivették részüket a „világi” kormányzati munkából, mint a vallásjog képviseletéből. A másik dolog, ami a Lybyer-féle kettős struktúrának elletmondani látszik, az volt, hogy az „uralkodó intézmény”-hez sorolt főhivatalokba nemcsak a katonai vonalról, hanem mindhárom pályáról vezettek utak. A birodalmi defterdárból, a pénzügyigazgatás első emberéből ugyanúgy lehetett tartományi kormányzó (beglerbég), mint a katonákból. Harmadsorban az elit felső szintjein nem az számított elsősorban, hogy ki honnan származott, hanem egyre inkább az, hogy rendelkezett-e személyi kapcsolatokkal a szultáni palotában vagy az ahhoz ezer szállal kapcsolódó „előkelő” (ekábir, ümerá) háztartások valamelyikében. Államférfiúi karrierben mindenekelőtt azok reménykedhettek (főleg a 16. századtól), akik tagjai voltak valamelyik „politikai család”-nak vagy „politikai háztartás”-nak, vagyis egy olyan érdekszövetségnek, amely az elit különféle csoportjaira és a szultáni szerájra kiterjedő hálózatával mögötte állt, támogatta az állások megszerzésében és az előrejutásban. Ebben az elitek elitjében, mely az újabb szakirodalomban a „palota-osztály” elnevezést kapta (magam inkább „palota-rend”-nek nevezném), s amelynek tagjai a birodalom kulcspozícióit birtokolták, jól megfértek egymással rab eredetűek és szabad muszlimok.7
7 I. Metin Kunt, The Sultan’s Servants. The Transformation of Ottoman Provincial Government, 1550-1650. New York, 1983, 33 skk. A „palota-rend”-ről: Cornell H. Fleischer, Bureaucrat and Intellectual in the Ottoman Empire. The Historian Mustafa âli (1541–1600). Princeton, 1986, 195–196. A „politikai család vagy háztartás”-ról ld. még: Carter V. Findley, Bureaucratic Reform in the Ottoman Empire. The Sublime Porte, 1789–1922. Princeton, 1980, 30–40. Suraiya Faroqhi, Crisis and Change, 1590-1699. In: An Economic and Social History of the Ottoman Empire, 1300-1914. Edited by Halil Inalcik with Donald Quataert. Cambridge, 1994, 552. A kulok, illetve az oszmán elit rabszolga-jellegét igyekszik, kissé apologetikusan, tompítani: Gümeç Karamuk, Devşirmelerin hukuki durumlari üzerine. In: Sögüt’ten Istanbul’a. Osmanli devleti’nin kuruluşu üzerine tartişmalar. Derleyen Oktay Özel – Mehmet Öz. Ankara, 2000, 555–572.
A kiegészítések, finomítások dacára úgy tűnik, hogy Lybyer felosztása egy szempontból mégiscsak közel áll a korabeli valósághoz. A rabszolga származású katonák és hivatalnokok nagy tömegű alkalmazása, valamint az a tény, hogy a 15. század közepétől az államapparátus legmagasabb szintjére: a nagyvezíri és vezíri posztokra csaknem kizárólag egykori rabokat helyeztek, lassan, fokozatosan de facto a szabad születésűeket is szolgahelyzetbe juttatta a dinasztiával szemben. A folyamatot jól tükrözi a kul szó tartalmának gazdagodása. Eredeti jelentése rabszolga, s kezdetben valóban csak a rab eredetű kádereket hívták így. A 15. század végén már valamennyi állami szolgálatban álló embert jelölte, a 16. század közepére pedig a hivatalos szóhasználatban a termelő és adófizető parasztokra, a rájákra is kiterjedt, ami azt fejezte ki, hogy a birodalom minden lakója a szultán (rab)szolgája.8 Jóllehet ebbe általánosságban a vallási szférát is beleértették, a kor hivatalos állami dokumentumai és a magánforrások a vallásjog embereit: a főmuftit, a két hadbírót (kádiaszker), a bírákat (kádi), a tanárokat–jogászokat (müderrrisz, mufti) stb. mégsem nevezték kulnak, hanem külön fogalmat használtak rájuk: a dáit (jelentése: imádkozó, aki hív a vallásra, térítő). Miközben a nagyvezír a szultánnak írott előterjesztéseiben mindig a „felséged szolgája” (bu kullari vagy kulunuz) formulával utalt önmagára, a „tudomány emberei”-t sem ő, sem az érintettek, sem más nem illette a kul, hanem csak a dái szóval.9 A korabeli gyakorlat alapján tehát lehet azt mondani, hogy végső soron mégiscsak két nagy részre oszlott az oszmán elit: a vallással összefonódott államszervezet fenntartói önmagukat vagy a politikai (kul) vagy a vallási (dái) szektorba sorolták be. Lybyer ugyanakkor tévedett abban, hogy ez egyszersmind számazás szerinti megoszlást is jelentett volna. A fentebb mondottakon túl ez könnyen belátható a következő példából. Ha élete folyamán a „tudomány” egyik, muszlim-török származású embere a kádihivatalt felcserélte mondjuk egy alkormányzói (szandzsákbégi) állással, akkor abban a pillanatban megszűnt dái lenni, s ugyanúgy kullá változott, mintha mindig is rabszolga és a politikai szektor tagja lett volna. Ez történt például a szabad születésű Üvejsz pasával, aki pályáját kádiként kezdte, később birodalmi defterdár, majd többek között budai és egyiptomi kormányzó lett. Mikor éppen az utóbbi hivatalokat töltötte be, senkinek nem jutott eszébe másnak, mint a padisah kuljának címezni, jóllehet nem a szultáni szeráj rabneveldéjében, hanem vidéki és fővárosi nyilvános tanintézetekben szerezte képzettségét.10
8 Kunt, i. m., 35, 41–42.
9 Két példa a ruméliai kádiaszker 1582. évi előterjesztéseiből: Bundan akdem yevmi yüz otuz akçe ile Lipova kadisi olan mevlana Mahmud daileri (Mahmud, felséged dáija, aki korábban 150 akcse napi illetménnyel Lippa kádija volt). Ugyanebben a szövegben a temesvári defterdár (aki feltehetőleg ugyanolyan vallási képzettséggel bírt) így szerepel: Temeşvar defterdari kullarindan arzlar ... gelüb (felséged szolgájától, a temesvári defterdártól jelentések érkeztek). A defter egy másik bejegyzésében a leendő belgrádi kádi a Mevlana Musliheddin dailerine..., az őt e posztra előterjesztők pedig vezir Mesih paşa ve defterdar kullari formában szerepelnek. Ld. Istanbul, Müftülük Arşivi, Rumeli kadiaskeri ruznamçeleri 2, p. 16, 23.
10 Üvejsz pályájáról: Fodor Pál, Üvejsz pasa hagyatéka. Pénzügypolitika, vagyonelkobzás és az oszmán hatalmi elit a 16. században. Történelmi Szemle 44:3–4 (2002[2004]) 209–253.
Mindezt csak azért bocsátottam előre kissé hosszadalmasan, hogy világossá tegyem: a birodalmat ténylegesen irányító, kézben tartó csúcselit (N. Itzkovitz szavaival: „az „igazi oszmánlik” rendje)11 ugyan többféleképpen tagolódott, sokféle forrásból rekrutálódott, de önazonossága az említett két szektornak és az azt jelölő két fogalomnak (kul és dái) megfelelően két pillérre épült: a dinasztia és az iszlám vallás iránti lojalitásra. A kulok kulturálisan és tudatilag mindenekfelett „oszmánlik” voltak, olyan emberek, akiket nagyjából egységes képzettség, világnézet, azonos nyelv és viselkedési szabályrendszer fűzött össze, s az a mély meggyőződés, hogy az Oszmán Birodalom a világ legjobb rendszere, s hogy rajta kívül nincs legitim állam. Miután létük kizárólag a dinasztia fennmaradásától, sikereitől függött, nem csoda, hogy amikor Lutfi pasa kiszolgált nagyvezír a 16. század közepén azt a kérdést tette fel, kalifátusnak tekinthető-e az oszmán állam, mindenféle vallási és racionális meggondolás után leghatásosabb érvként azt találta mondani, hogy a dinasztia uralma vallásilag azért legitim, mert az ország elitje senki másnak nem engedelmeskedne.12 A kulok számottevő részéről ugyanakkor nem lehet elmondani, hogy bigottan vallásosak lettek volna. A kortárs muszlimok és a külső megfigyelők egyenesen lagymatagnak, szabadosnak látták őket ezen a téren, ami érthető is, ha származásukra, a keresztény rokonok sokaságára és régi környezetükkel fenntartott kapcsolataikra gondolunk. A vallási hierarchia felső rétege, a dáik szintén hű alattvalói, támogatói (és ahogy jeleztem: fizetett alkalmazottai) lettek az Oszmán-háznak, de legalább ilyen hangsúlyosan képviselték a szunnita ortodoxia szempontjait és érdekeit. Úgy is mondhatnánk: ők pótolták, vitték az elitbe a vallásosság mindazon kötelező, „hivatalos” elemeit, amelyek a kulokéból helyenként hiányoztak. Alkotórészeinek kevertsége, valamint a dinasztikus és a vallási komponens egymást erősítő, kiegészítő jellege folytán az oszmán elit gondolkodásmódja erősen kozmopolita, univerzalisztikus jegyeket mutatott. Egy 16. századi oszmán értelmiségi, bizonyos Musztafa Áli az egész képletet úgy írta le, mint egy nagyszerű szintézis eredményét. Szerinte a nyers fizikai alapok, a természetes erő és szépség a balkáni keresztényektől származik, az intellektus és a műveltség pedig a keleti hittudósoktól; a két elem keveredéséből jött létre az oszmán kormányzó osztály, a „szolgáló faj” (kul dzsinszi), a dinasztia nagy találmánya, amellyel a műveletlen muszlimokból (köztük a törökökből) és a hitetlenekből megteremtette a kulturált oszmán társadalmat, amely a barbár török helyett az arab és perzsa elemekkel gazdagított, nagyszerű oszmánli nyelvet beszéli.13
11 Norman Itzkowitz, Ottoman Empire and Islamic Tradition. Chicago, London, 1972, 60.
12 Hamilton Gibb, Lutfi Paşa on the Ottoman Caliphate. Oriens 15 (1962) 294.
13 Fleischer, i. m., 253–258.
Mint az idézett kortársi vélemény is sejteti, az összetett, de felső szintjén mégis egyszínű, összetartó elit és a birodalmat létrehozó török tömegek viszonya drámaian megváltozott a 16. századra. Az állam az ortodoxia ösztönzésére és segítségével nagy erőfeszítéseket tett a népi vallásosság és az etnikai tudat háttérbe szorítására, a hivatalos szunnita irányzat megerősítésére.14 A török szó ebben az időszakban már egyértelműen negatív fogalomként jelenik meg: a közönséges parasztot és a nomád törököt „bélyegezték meg” vele, aki tudatlan (bi-idrák), faragatlan (bi-edeb, edebsziz), fegyelmezetlen, aki – és a hatalom szempontjából ez a leglényegesebb – alkalmatlan arra, hogy állami szolgálatba léphessen. Ezt a felfogást a Janicsárok törvényei (1606) c. munka ismeretlen szerzője így foglalta össze, miközben az elit utánpótlását szolgáló gyermekadó szabályait ismertette: „Erősen óvakodjanak attól, hogy török gyermekeket szedjenek össze... A háborúban az ilyen ... csőcselék népség szokott megfutni. A török gyermekeket azért hasznos mellőzni, mert többségük könyörtelen, vallása és hite csekély. ... A hitetlenek gyermekeinek összegyűjtése azért hasznos, mert amint áttérnek az iszlámra, vallási buzgalom jelentkezik náluk, rokonaik és hozzátartozóik ellenségévé válnak. Mikor a győzedelmes határvidékeken szembekerülnek az ellenséggel, mindegyik vitézségről és bátorságról tesz tanúbizonyságot”.15 Hogy ezek az elvek mennyire áthatották a vezetés gondolkodását, azt jól mutatja egy 16. század végi eset. Az uralkodónak javasolták, hogy fogadjon el vejének egy török származású kormányzót. III. Murád szultán eleinte ezt kereken elutasította, mondván, a rend az, hogy egy szultáni hercegnőnek szerájban kinevelt, egykori keresztény legyen a férje. Végül aztán beadta a derekát, mert elmagyarázták neki, hogy a vőjelöltet keresztény anya szülte és közönséges nevelést kapott (értsd: olyant, mint a devsirme-gyerekek elhurcolásuk előtt).16
14 A módszerek a dzsámiépítéstől az „eretnekek” (az ellenzék) vad üldözésén és a kormányhoz lojális dervisrendek felkarolásán át a szultánátus és a jogrend iszlamizálásáig terjedtek. Ld. pl.Ahmed Yaşar Ocak, Osmanli toplumunda zindiklar ve mülhidler (15.–17. yüzyillar). (Tarih Vakfi yurt yayinlari, 60.) Istanbul, 1998. Nathalie Clayer, Mystiques, état et société. Les Halvetis dans l’aire balkanique de la fin du XVe siècle à nos jours. (Islamic History and Civilization. Studies and Texts. Ed. by Ulrich Haarman, vol. 9.) Leiden, New York, Köln, 1994. Colin Imber, Ebu’s-su‘ud. The Islamic Legal Tradition. Edinburgh, 1997.
15 A janicsárok törvényei (1606) I. Ford. Fodor Pál. Budapest, 1989, 6.
16 Maria Pia Pedani, Safiye’s Household and Venetian Diplomacy. Turcica 32 (2000) 30. 1566-ban a Szigetvár alól visszatérő janicsárok addig nem hagytak nyugtot az őket Belgrádban váró, frissen trónra lépett II. Szelimnek, amíg el nem bocsátotta a vele érkezett, kíséretében tartózkodó „faragatlan” anatóliaikat. Selânikî Mustafa Efendi, Tarih-i Selânikî. Hazirlayan Mehmet Ipşirli. Istanbul, 1989, I. 51.
Az Oszmán Birodalomban is bekövetkezett tehát az, ami a korábbi török államok többségében: az országot szerző és államot szervező etnikumot lassanként háttérbe szorította a jobbára idegen eredetű, egyetemes irányultságú, dinasztikus hatalmi elit. Ennek tagjai és az uralkodók mindent elkövettek azért, hogy az alattvalók identitását a maguk képére formálják, hogy belőlük is hű oszmánlikat és jámbor muszlimokat faragjanak.
*
Az oszmán történelem egyik izgalmas kérdése, hogy miképpen reagáltak a „született törökök” a „hivatásosok” előrenyomulására? Próbáltak-e ellenállni, védekeztek-e lehetőségeik fokozatos szűkítése ellen? Még általánosabban feltéve a kérdést, miképpen fogadta a török népesség a devsirme-származékok fokozatos hatalomra jutását, a rájuk építkező állam egyre erőszakosabb viselkedését?
Egy mégoly elnagyolt válasz megfogalmazását is alaposan megnehezíti, hogy a kevés ránk maradt forrás zömét éppen a másik, az ellenérdekű fél: az állam „üzemeltetői” írták, akikről könnyen elképzelhető, hogy nem feltétlenül állt szándékukban és érdekükben a jövőnek megőrizni a felszínre törő ellenérzéseket – már ha voltak ilyenek. Ezért az utóbbi időben különös érdeklődéssel fordultam minden olyan apró adat felé, amely elárul valamit erről a „kényes” témáról. Az alábbiakban, amikor – részben a szakirodalom által már feltárt, részben elsődleges forrásokból származó – szerény gyűjtésem eredményét közrebocsátom, ezeket a ritka, kézzelfogható eseteket kívánom bemutatni, hogy némi fogalmat alkothassunk magunknak az oszmán világ e társadalomlélektanilag sem érdektelen problémájáról.
Ismeretes, hogy I. Bajezid (1389–1402) udvara, kormányzata és hadserege volt az első, amelyről az akkori törökök úgy érezték, hogy elviselhetetlen mértékben özönlötték el a rabok. Ez nem meglepetés, hiszen kétségbevonhatatlan adatok tanúskodnak a palotában tartott válogatott ifjakról (ics ogláni: „belső fiú”, arab szóval: gulám), a keresztényekre rendszeresen kivetett gyermekadóról (pendzsik ogláni) és a javadalmak kulok általi „megszállásáról”.17 A homo novus alakjáról és felmelkedésének okairól remekbe szabott leírást hagyott ránk Dukasz, a kortárs és jól tájékozott bizánci történetíró, aki a következőképpen rajzolta meg I. Mehmed (1413–1421) és II. Murád (1421–1451) nagyvezíre, Bajezid pasa pályáját: „Albán származású volt, akinek gyermekkorától fogva rabszolgasors jutott osztályrészül. Később Mehmed bég társa lett jó és rossz időkben egyaránt. Amikor Timur megölte Mehmed apját [Bajezid szultánt], az ifjú Mehmedet Timur és a perzsák üldözték Galatia hegyeiben, Ankara közelében, ahol a nagy csata ... lezajlott. A számkivetettség és az üldözés számtalan veszélyének és nehézségének kitéve Bajezid osztozott vele örömében és bánatában. Miképpen tette ezt? Amint mentek együtt gyalogosan, Mehmed, aki akkor még kisfiú volt, nem bírta az út nehézségeit, és nem tudott tovább járni, mert feldagadtak a lábai. Bajezid, mint egy líbiai szamár, a vállán hordozta a hosszú napokig tartó utazás során, mígnem épségben vissza nem hozta atyja birodalmába. Bajezid gyakran megvonta magától az élelmet. Dervisnek öltözve a falvakba lopózott, és mindenhol kenyeret koldult. Ezen a módon el tudta látni Mehmedet, bebizonyította, hogy jó és hűséges szolga. Valóban senki nem volt hozzá fogható. Ezért aztán Mehmed, amikor férfivá ért és megörökölte atyja uralmát, megjutalmazta Bajezidot... Kinevezte majordomusának [nagyvezírnek] és összes földjei gazdájának. ... Amíg Mehmed élt és békében uralkodott, Bajezid hatékonyan, legjobb képességei szerint kormányozta az egész birodalmat. Ő irányította Ázsia és Thrákia kormányzatát, valamint a hadsereggel, a hadfelszereléssel, az állammal, a békével, a háborúval és az összes katonai vállalkozással kapcsolatos teendőt. Amikor Mehmed megbetegedett, Bajezidot szólította, elmondta utolsó akaratát és testamentumát, hogy rendelkezzék minden személyes vagyonáról. Isten és a prófétájuk nevében és hivatkozva a kenyérre és sóra, amit ellátására adott, buzdította Bajezidot, hogy éppen oly hű szolgája legyen fiának, Murádnak, mint amilyen hű volt hozzá, és adja át neki öröklött birtokát, az apai ház uraként beiktatva őt.”18
17 Halil Inalcik, Ghulam. In: The Encyclopaedia of Islam. New ed. II. Leiden, 1983, 1086. Vassilis Demetriades, Some Thoughts ont the Origins of the Devşirme. In: Elisabeth Zachariadou (ed.), The Ottoman Emirate (1300–1389). Rethymon, 1993, 28–29.
18 Decline and Fall of Byzantium to the Ottoman Turks by Doukas. An Annotated Translation of „Historia Turco-Byzantina” by Harry J. Magoulias. Detroit, 1975, 128–129. Bajezid pasáról ld. még Michel Balivet, Islam mystique et révolution armée dans les Balkans ottomans. Vie du Cheikh Bedreddîn le „le Hallâj des Turcs” (1358/59–1416). (Cahiers du Bosphore, 12.) Istanbul, 1995, 87–88.
Az újfajta államférfi ugyanakkor, s ezt szintén Dukasztól tudjuk, már ekkoriban meglehetősen pökhendin viselkedett. Bajezid pasa például 1421-ben a hadsereg előtt megvetően „alacsony származású töröknek” nevezte a szultán ellen lázadó Musztafa herceget, ezt megelőzően pedig Bursza népe előtt tartott hencegő, a kulokat magasztaló beszédet, közvetve nekik tulajdonítva az Oszmán Birodalom sikereit.19 Természetes tehát, hogy az I. Bajezid birodalmának összeomlása (1402) után kitört és hosszan elhúzódó belső harcokban, trónviszályokban a török szpáhik, a határvidéki harcosok, a népi vallásosság hívei, a talajt vesztő keresztény elitek, a falusiak és a nomádok a szultáni családnak azokat a tagjait támogatták, akikről azt gondolták, hogy kevésbé támaszkodnak majd a rabszolgákra. S innen érthető, hogy amikor 1416-ban Bedreddin sejh és társai több helyen felkelés robbantottak ki a Oszmán-ház ellen, ugyanezek a társadalmi csoportok álltak mögéjük.20 A hatalmas megmozdulást rendkívül összetett (vallási, társadalmi, etnikai stb.) okok váltották ki, de meghatározó eleme kétségtelenül a kulokra építő despotikus hatalom elleni tiltakozás volt.21
19 Doukas, Decline and Fall, 130–131, 140.
20 Ocak, Osmanli toplumunda, 173–174, 180–185.
21 Halil Inalcik, The Ottoman Empire. The Classical Age 1300–1600. London, 1973, 188.
A felkelést leverték, a kulok maradtak, és a hamu alatt tovább izzott a gyűlölet parazsa. Legalábbis erre utal a már idézett Dukasz egyik érdekes története, amelynek egyik szereplője az említett Bajezid pasa, a másik pedig Dzsünejd, Izmir ura, az Ajdin fejedelmi család utolsó tagja. Dzsünejd született török volt, 1403–tól 1426-os kivégzéséig – hol ellenfélként, hol meg kényszerű szövetségesként – rengeteg borsot tört az oszmánok orra alá.22 Dukasz szerint Bajezid pasa vezír egyszer futárt küldött Dzsünejdhez a következő ajánlattal: „‘Ha Ionia vitathatatlan ura akarsz lenni, add nekem a leányod kezét törvényes házasság keretében; én a vejed leszek, te pedig az apósom, s ezentúl békében uralkodhatsz.’ Hogy önteltségét és gőgösségét fitogtassa a futár előtt, Dzsünejd megkérdezte jelenlévő szolgájától, Abdullahtól: ‘Kinek a rabja vagy?’ ‘Uraságodé’ – válaszolta Abdullah. – ‘És melyik nemzetből származol?’ – kérdezte tovább. ‘Az albánból’ – hangzott Abdullah válasza. ‘És milyen vallású vagy?’ ‘Korábban hitetlen voltam, de most muszlim vagyok’ – válaszolta Abdullah. Dzsünejd erre kijelentette nemeseinek: ‘Íme, ezen a napon, mindnyájatok előtt, lányomat Abdullahnak adom törvényes feleségül. Ettől a naptól fogva szabad emberré, a vejemmé és rokonommá teszem.’ Ekkor valamennyi jelenlévő megéljenezte Dzsünejdet, aki a következő szavakat intézte a küldönchöz: ‘Jelents meg uradnak, Bajezidnek, hogy vejünkké fogadtunk egy hozzá hasonló albánt, egy hozzá hasonló, megváltott rabszolgát, akinek gazdája épp oly hatalmas, mint ő, aki fiatalabb és bölcsebb, mint ő.’ A küldönc jól megértette a szavakban rejlő célzást, és mindent pontosan elmondott urának. Az pedig ettől fogva engesztelhetetlen gyűlöletet táplált Dzsünejd iránt.”23 A szavakban rejlő célzás egyértelmű: a szabad ember megveti és megszégyeníti a rabszolgából lett államférfit, még ha az a lehető legmagasabb polcra küzdötte is fel magát. A verbális küzdelem aztán hamarosan véres ellenségeskedéssé fajult. Amikor Mehmed szultán serege elfoglalta Dzsünejd tartományát (1414-15), Bajezid bosszúból kiheréltette Abdullahot, Dzsünejd felszabadított vejét. Dzsünejd 1421–22-ben az ún. „Ál-Musztafa” – általa is támogatott – lázadása idején keményen megfizetett ezért: a foglyul ejtett Bajezidot rövid úton lefejeztette.24
22 Ernst Werner, Die Geburt einer Grossmacht – Die Osmanen (1300–1481). Ein Beitrag zur Genesis des türkischen Feudalismus. Weimar, 1985,4 195–196, 205–207, 245–248. Feridun Emecen, Cüneyd Bey (ö. 829/1426). In: Türkiye Diyanet Vakfi Islâm Ansiklopedisi. 8. Istanbul, 1993, 122.
23 Doukas, i. m., 116.
24 I. m., 116, 142.
Ahogy láttuk, mind a Bedreddin-féle lázadás, mind Dzsünejd kétségbeesett kísérletei megbuktak, s a század folyamán a kulok tovább nyomultak előre. Konstantinápoly elfoglalása (1453) után II. Mehmed (1451–1481) a város irányítását először az együttműködésre kész és tapasztalt Lukasz Notarasz bizánci előkelőre bízta. Környezete nyomására azonban rövid idő múlva fiával és sógorával együtt kivégeztette, mert az intrikusoknak elhitte, hogy az olyan ember, aki egykor ismerte a szabadságot, előbb-utóbb szembefordul vele.25 II. Mehmed egy kivételével minden nagyvezírét, a kormányzati főhivatalok és a hadsereg vezetőit nagyrészt a kulok közül választotta, az újonnan épített Topkapi Szerájban pedig tovább tökéletesítette a rabok képzését szolgáló palotaiskola nevelési rendszerét.26
25 Kritobúlosz, II. Mehmed élete. Fordította Szabó Károly. Budapest, 1875, 106–107. Részletesebben ld. Steven Runciman, Konstantinápoly eleste 1453. Budapest, 2000, 152–153. Dukasz Lukasz Notarasznak tulajdonítja azt a híres mondást, hogy „inkább lássa a török turbánt uralkodni a város közepén, mint a latin püspöksüveget” (Doukas, i. m., 219.). Vö. Runciman, i. m., 32.
26 Inalcik, Ghulam, 1086. Gülru Necipoglu, Architecture, Ceremonial, and Power. The Topkapi Palace in the Fifteenth and Sixteenth Centuries. Cambridge, London, főleg 111 skk.
Ebből az időszakból nincsenek a Dukaszéhoz fogható, szemléletes szövegeink a kulok és a társadalom viszonyáról. A köznép véleményéről mégis némi tájékoztatást ad az a századforduló táján keletkezett krónika, amelynek ismeretlen összeállítója a nép hangját tolmácsolta, s visszamenőleg, de egyben koráról is véleményt mondva, keményen elítélte I. Bajezid „káros” újításait. Bár a szakirodalomban sokat hivatkoztak már ezekre a helyekre, a kép teljessége érdekében nem felesleges röviden felidézni a krónikás keserű szavait: „A számadáskönyvet korábban nem ismerték. Amikor ők [a keleti hittudósok] az oszmán uralkodókhoz jöttek, kitalálták a számadáskönyvet. Ők honosították meg a pénzgyűjtést és a kincsfelhalmozást.27 ... Amikor Kara Halil fia, Ali pasa lett a vezír, elhatalmasodott a züllés.28 Kedvenc fiúkkal vette körül magát, akiket belső fiúnak (ics ogláni) nevezett el. Egy ideig tette, amit kellett, aztán előléptette és magas posztokra helyezte őket. Őelőttük régi, családos emberek töltötték be a főhivatalokat, akiket nem tettek le, nem bocsátottak el, és helyükre nem állítottak senkit. Ha egy szpáhi meghalt, az állását a fiának adták. Ha nem volt fia, csak lánya vagy felesége, akkor adták kulhoz, nehogy megalázó helyzetbe kerüljön. Az elhalt timárját is vele adták. A belső fiút a kutyánál is kevesebbre becsülték. A belső fiút Ali pasa óta tartják nagy becsben.”29
27 A szövegrész a Bajezid idején elterjedt adóösszeírásokra és a súlyosbodó adókra céloz.
28 Csandarli Ali pasáról (megh. 1406), a számos vezírt adó, híres Csandarli család tagjáról van szó, aki I. Murád, I. Bajezid és Emir Szülejmán mellett volt nagyvezír. Münir Aktepe, Çandarli Ali paşa. In: Türkiye Diyanet Vakfi Islâm Ansiklopedisi. 8. Istanbul, 1993, 211–212.
29 Friedrich Giese, Die altosmanischen anonymen Chroniken. Teil I: Text und Variantenverzeichnis. Breslau, 1922, 30–31. Teil II: Übersetzung. Leipzig, 1925, 42–43.
A szövegből kitűnik, hogy a hatalom szférájából kiszoruló török alattvalók nemcsak a kulokkal, hanem az állammal erősen összefonódott ulemával is rendkívüli módon elégedetlenkedtek, bűnösnek, kapzsinak és korruptnak tartották őket. Ennek fényében még érdekesebb, hogy egy későbbi adat szerint az ulemá körében sem mindenkinek tetszett mindaz, ami Mehmed idején törént. Molla Güráni, az uralkodó nevelője, az egyik legtekintélyesebb vallástudós, visszautasította a neki felajánlott vezíri posztot, hivatkozva arra, hogy azt újabban az udvarban felnevelt raboknak adják. Feltehetőleg méltóságán alulinak tartotta, hogy egy szintre kerüljön velük. Molla Güráni nemtetszése abból is kiviláglik, hogy hadbíróként (kádiaszker) a kul nagyvezír megkérdezése nélkül nevezett ki embereket ulemá posztokra. Az idők változását jelzi, hogy az uralkodó ezért lemondatta állásáról.30
30 Igaz, később rehabilitálta és kinevezte főmuftinak. A két esetet idézi Halil Inalcik, The Rise of the Ottoman Empire. In: A History of the Ottoman Empire to 1730. Chapters from the Cambridge History of Islam and the New Cambridge Modern History by V. J. Parry, H. Inalcik, A. N. Kurat and J. S. Bromley. Edted with an Introduction by M. A. Cook. Cambridge, etc. 1976, 46–47. Uő., Mehmed II. In: Islâm Ansiklopedisi. 7. Istanbul, 1993, 511–512.
Egyes vallásjogászok még a „szolgáló-rend” vitathatatlan dominanciája idején sem békültek meg teljesen a kialakult helyzettel. Egy tizenhatodik század vége felé lejegyzett történet szerint Ibn Fenári ruméliai kádiaszker (1523–1537) a dívánban az egyik ügy tárgyalásakor visszautasította Ibrahim pasa, Szülejmán szultán nagyhatalmú nagyvezíre (1523–1536) közreműködését, kijelentvén, a fel nem szabadított rabszolga tanúságtétele a seriat szerint nem fogadható el. A mélyen megsértett nagyvezír ekkor a szultánhoz fordult támogatásért. Az jogosnak ítélte a kádiaszker eljárását, viszont szóban azonnal felszabadította Ibrahimot. Ibn Fenári azonban mindaddig rabként kezelte Ibrahimot, amíg a szultán nem adott parancsot a szabadító levél megírására. Az iratot aztán a következő nap maga Ibn Fenári „adta át neki [Ibrahimnak] a szultáni tanács vezető tagjainak jelenlétében, s ezt mondta neki: ‘Itt van a szabadító leveled. A tanúskodásod most már elfogadható’. És ez [ti. hogy Ibrahimot megszégyenítve a díván előtt nyújtotta át felszabadító levelét] még szokatlanabb merészség volt, mint az első [ti. hogy egyáltalán felvetette Ibrahim pasa státusának kérdését].”31
31 R. C. Repp, A Further Note on the Devshirme. Bulletin of the School of Oriental and African Studies 31:1 (1966) 137–139. A hatalom és a hivatalos ideológia ulema-ellenzékéről bővebben ld. Ocak, Osmanli toplumunda, 203 skk.
A szöveget közlő Repp jogosan jegyzi meg, hogy a rabszolga eredetű államférfiak jogi helyzetét az eliten belül ekkoriban már nem volt szokás feszegetni. Ibn Fenári tette nem véletlenül megy eseményszámba, hiszen a bürokraták és a vallási hierarchia tagjai lassanként engedelmesen belesimultak a rendszerbe, és szemérmes hallgatással fogadták el azokat a megoldásokat, amelyek jogilag kérdésesek, de a rendszer egésze szempontjából nélkülözhetetlenek voltak. Ilyennek tekinthető például az, hogy a kul előkelők a szultán kegyéből, engedelmével formailag a szabadok életét élték, és maguk is nagy számban tartottak rabokat, de haláluk után (főleg a 16. század második felétől) vagyonuk és rabjaik a konfiskációkkal többnyire visszakerültek ahhoz, akitől kapták: az uralkodóhoz.32
32 Ibrahim Metin Kunt, Kullarin kullari. Bogaziçi Üniversitesi Dergisi. Hümaniter Bilimler 3 (1975) 27–41. Fodor, Üvejsz pasa hagyatéka.
Ilyen körülmények között a „hivatásos törökök” iránti ellenszenv megnyilvánulásai egyre inkább a társadalom alsóbb szféráira szorultak vissza. Ez lehet az oka annak, hogy a velencei követek közül egyedül Matteo Zane írt arról 1594-ben előterjesztett nagyjelentésében, hogy „a született törökök továbbra is a legnagyobb elégedetlenséggel vannak amiatt, hogy látniuk kell: a kormányzat minden bizalmát a renegátokba helyezi”.33 Úgy tűnik, a „születettek” elégedetlensége, ellenállása a 16. században főleg a timár-birtokos szpáhik és a janicsárok közötti helyi vetélkedésben, küzdelmekben tört a felszínre. Ennek legfontosabb okai röviden a következők lehetnek. Bár kétségtelen, hogy a szultáni udvar az idők folyamán tudatosan, nagy számban töltötte fel kulokkal a szpáhik sorait,34 a korabeli szemlélet mégis őket tartotta a szabad muszlim-török társadalom oszlopainak, a birodalom létrehozóinak, a kulok legfőbb társadalmi ellensúlyának.35 Másfelől a kulokat a falvakban és a városokban ekkor már döntően a janicsárság képviselte, jelenítette meg, különösen a 16. század közepe után, amikor az udvar a közbiztonság rohamos romlását vidékre telepített janicsár garnizonok, őrszolgálati posztok felállításával próbálta megakadályozni. A dolog azonban sok tekintetben a visszájára fordult, mert a janicsárok jó része a rend védelme helyett inkább annak bomlasztásával foglalkozott, másfelől pedig kiváltságaira támaszkodva hozzáfogott a helyi erők háttérbe szorításához, saját gazdasági bázisának kiépítéséhez.36
33 Eugenio Albèri, Le relazioni degli ambasciatori veneti al senato durante il secolo decimosesto. Serie III. Volume III. Firenze, 1855, 414. Angol fordításban: Lybyer, i. m., 43.
34 Halil Inalcik, 1431 tarihli timar defterine göre Fatih devrinden önce timar sistemi. In: IV. Türk Tarih Kongresi. Ankara, 1948. Ankara, 1952, 136–137.
35 Ali K. Aksüt, Koçi Bey risalesi. Istanbul, 1939, 32.
36 Şerafettin Turan, Kanűnî’nin oglu Şehzâde Bayezid vak‘asi. Ankara, 1961. Ömer Barkan, Edirne askerî kassami’na âit tereke defterleri (1545–1656). Belgeler 3:5–6 (1966) 47–58, 435-439. Halil Inalcik, Military and Fiscal Transformation in the Ottoman Empire, 1600–1700. Archivum Ottomanicum 6 (1980) 290–291. E. Petroszjan, Janicsarszkie garnizonü v provincijah Oszmanszkoj imperii v XVI–XVII vv. In: Oszmanszkaja imperija – szisztema goszudarsztvennogo upravlenija, szocial’nüe i etnoreligioznüe preblemü. Moszkva, 1986, 66–71.
A szpáhik elégedetlensége, mint láttuk, már a 15. század eleji megmozdulásokban komoly szerepet játszott. Amikor a 16. század elején az oszmán társadalom széles rétegei ismét vallási mozgalmakkal és fegyveres lázadásokkal tiltakoztak a durva központosítás ellen (mintegy a Bedreddin-féle felkelés második kiadását előadva), a szpáhik sem maradtak ki belőlük. Az ismert történetíró, Dzselálzáde Musztafa Szelim-náme c. művében azt írta, hogy I. Szelim (1512–1520) még herceg korában megértette: a forrongás egyik fő oka az, hogy a „törzsökös” szpáhik elől elzárják a magas hivatalokat, s az udvari emberek a kuloknak osztogatják a timárokat. A szpáhikat aztán azzal nyerte meg, azzal akadályozta meg, hogy Iszmail perzsa sah oldalára álljanak, hogy megígérte: ha ő lesz a szultán, orvosolni fogja sérelmeiket.37
37 Ömer Lűtfi Barkan, Timar. In: Islâm Ansiklopedisi. 12/1. Istanbul, 1979, 301. Ahmet Ugur, The Reign of Sultan Selim in the Light of the Selim-name Literature. (Islamkundliche Untersuchungen, 109.) Berlin, 1985, 149–150.
Szelim uralkodása idején a kulok természetesen még a korábbinál is nagyobb szerepet kaptak, ekkor vált normává a dámád (vő) nagyvezír intézménye. Fia, Szülejmán ezt a rendszert, ahogy említettem, szinte tökélyre fejlesztette, és birtokadományozási politikájával egyértelműen a janicsároknak kedvezett a szpáhikkal szemben. Nem csoda hát, ha az utóbbiak csapatostól vettek részt Bajezid herceg lázadásában (1558–1559), s hogy a század végén kirobbant ún. dzseláli-felkelések tömegbázisát is részben ők, különösen a kisbirtokos szpáhik adták.38 Ezeket a sokat tárgyalt eseményeket itt nem szükséges újra elismételni, összefoglalni. Viszont úgy hiszem, érdemes lesz részletesebben megismerkednünk néhány olyan, a nagy fellobbanások közti, „nyugalmasabb” időszakokban történt esettel, amelyek alkalomadtán mélyebb betekintést engednek a hétköznapok világába, a janicsárok térnyerése miatt kitörő helyi konfliktusokba, a janicsárok és a szpáhik között feszülő indulatok mélységeibe, mint a nyílt küzdelmek vagy a lázadások. Kilenc helyi viszályt, ügyet ismertetek a 16. század második feléből, valamennyi információ „hivatalos” forrásból, a szultáni tanács rendeleteiből származik. A szövegeket nem szó szerinti fordításban közlöm, de minden lényeges elemet igyekszem visszaadni.
38 Turan, i. m. Mustafa Akdag, Türk halkinin dirlik ve düzenlik kavgasi. Ankara, 1975, főleg 226–242.
1. 1564. szeptember 12-én a birodalom legfőbb kormányszerve a következőkről tájékoztatta Arszlán budai beglerbéget. A budai janicsárok agája jelentette, hogy a közbiztonság javítása érdekében külön rendőrfőnököt (aszeszbasi) és janicsár őröket (jaszakcsi) neveztek ki, akik rendesen végzik a dolgukat. Ám a Veli nevű szpáhi részegeskedik, és egyik szolgája késsel megsebesített egy janicsárt. Hiába követelték, a szolgát nem adta ki, a janicsárokat agyba-főbe szidta, így nem tudják a bajkeverőket megfékezni. Ráadásul Veli és néhány nagyjavadalmas (zuama) a beglerbég színe előtt azt mondta a janicsárokról, hogy „vagy ti legyetek itt, vagy mi”; ilyenformán veszekszenek szüntelenül, és akadályozzák a gonosztevők elfogását. Az aga szerint ha ez így megy tovább, előbb-utóbb lázadás törhet ki. A szultáni tanács ezért a következőket rendeli el Arszlán pasának. Állítsa elő Velit és szolgáit, és vizsgálja ki az ügyet. Ha valóban a szent törvénnyel ellentétesen beszél és cselekszik, gonosztevő szolgáit nem fegyelmezi meg, s több ziámet-birtokossal együtt szitkozódik és veszekszik a janicsárokkal, akkor Velit, szolgáit és a zavargások főkolomposait fogja el és zárja börtönbe; jelentésében sorolja fel az érintettek neveit, birtokait és tetteit, hogy javadalmukat elvegyék és másnak adják, az illetőket pedig majd úgy büntesse meg, ahogy azt a szultáni tanács a későbbiekben elrendeli.39
39 6 numarali mühimme defteri (972/1564–1565) I-II. <Özet – Transkripsiyon ve Indeks>, III. <Tipkibasim>. Ankara, 1995, 127/61.
2. 1591. október első felében a közép-anatóliai Rúm tartomány beglerbégjének, valamint Akdag és Kajszeri kádijainak a következő szultáni tanácsi határozatot küldték. Az akdagi kádihelyettes jegyzőkönyve szerint a bírósági körzethez tartozó Csandar falu lakóját, Abdullah fia Hüszejn janicsárt és fivérének fiát, a Turgud nevű janicsár-újoncot (adzsemi ogláni) sebesülten találták. Ezért kiszálltak hozzájuk és kifaggattak őket, mire ők az alábbiakról számoltak be. Hét nappal azelőtt a víz ügyében vitájuk támadt a falubeli Hermez bég fia Szülejmánnal, annak rabjával, Alival, szolgájával, Hüszejnnel és az Iljász fakih fia Musztafa nevű emberrel. Ezt követően Hermez, a fia Szülejmán, a rabja Jakub, Hüszejn és Musztafa, Hermez fia Mehmed, Kara fia Bégtemür, a testvére Ömer, annak szolgái, Hamza és Mahmud fia Haszán, a fia Ibrahim, Mehmed, Mahmud fia Ibrahim, Veli fia Sehrijár és a testvére, Turali megtámadták a janicsár házát, és összetörték az ajtaját. Egyikük karddal megvágta és megsebesítette a janicsárt, Hermez bég pedig egy jó sárga lovát kardjával megölte. Egyik fekete lovát Ferhád fia Hüszejn íjjal meglőtte és elpusztította. Feleségét elverték, és bal vállán karddal megsebesítették. Elrabolták egy gyapjúból készült és egy kincstári esőköpenyét, egy kincstári dolmányát, egy piros övét, nyolc gurusát40 és két pár serpenyőjét. A vizsgálók megállapították, hogy Hüszejn janicsárt tényleg megsebesítették a bal kezén, nagyujja leesett, a fején négy helyen, a jobb szemöldökén és arca jobboldalán kardvágás nyoma látszik, a mellén pedig nyíl ütötte seb. Turgud janicsár-újonc bal karján a könyöktől a hónaljig kard ütötte seb látható. A vizsgálat alapján elrendelik a három illetékesnek, hogy ha a tettesek szpáhik volnának, akkor megkötözve kísértessék be őket a fővárosba, s velük együtt küldjék el a kádihelyettes végzését is. Ha nem szpáhik, akkor a szent törvény szerint helyben nyerjék el megérdemelt büntetésüket.41
40 A gurus a birdalomban forgó európai ezüstpénzek török elnevezése. Ekkoriban átlag 70–80 akcsét ért, míg az aranyért 120 akcsét adtak.
41 Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi, Mühimme defteri [a továbbiakban: MD] 68, 15/9.
3. A szultáni tanács 1592. október 13-án kelt utasítása szerint a macedóniai Koloszi (?) faluban élő Mehmed udvari janicsár a mati vallási törvényszék elé járult és panaszt tett egy bizonyos Juszuf aga ellen, aki a fejadó összegyűjtésére érkezett lakóhelyére. Az aga erőszakkal bevezette lovát a janicsár házába, és ott kötötte meg. Mikor a janicsár ezt kikérte magának, Juszuf fivére, az ohri (ohridi) szandzsákban timár-birtokos Ali, valamint Ali fiai és emberei megütötték, elszedték 6000 akcsényi készpénzét, 3000 akcsét érő kardját, 500 akcsét érő turbánját, 2000 akcsét érő köpönyegét, 300 akcsét érő kardkötőjét és kését, reggelig láncra verve tartották és nagyon megverték. A janicsár panaszt tett a törvényszéken, de hiába, mert a tettesek az idézésre nem jelentek meg. A kádi jelentése szerint tanúk vannak rá, hogy a janicsárt bántották és kifosztották, ezért a szultáni tanács elrendeli, hogy Ali timárját adják másnak, őt pedig a szent törvény előírásai szerint büntessék meg.42
42 MD 69, 536/271.
4. 1592. február 4-én a szultáni tanács a következő utasítást adta a kelet-anatóliai Erzurum tartomány beglerbégjének, Erzurum, Erzindzsán és Terdzsán kádijainak. A beglerbég előzőleg levelében arról tájékoztatta a Portát, hogy Erzindzsán városának lakói közül az Ibrahim és Kösze Ahmed nevű szpáhik, Göle Juszuf, Molla(?) Mahmud, Hajdar, Nebi várnagy és fia Kaja, Kara Emir fia cserzővarga, Díváne Haszán, a piacfőnök fia Haszán, Emirbég fia Kürdlü Ali, Hadzsi Redzseb fia Mehmed, Emir Ali, Sah Mehmed, Elvend, Potur Kaja, Muszli és Tilki(?) Bajezid fia fegyveresen megtámadták az Erzindzsánban lakó Rüsztem, Iszkender, Ali, másik Ali, Musztafa és Mehmed nevű udvari janicsárok és Mehmed janicsár-újonc (adzsemi ogláni) házait. Iszkendert megölték, a többieket megsebesítették. Rüsztemnek elszedték 500 gurusát, ezüstözött lószerszámát, ezüstözött handzsárját, három köpenyét, három turbánját, két nagyobb szőnyegét, tizenkét serpenyőjét, hat tepsijét. Iszkendernek elrabolták 292 gurusát, ezüstözött kardját, ezüstözött nyeregpárnáját, két köpenyét, két dolmányát, egy nadrágját; Alinak 400 gurusát, ezüstözött kardját, ezüstözött lószerszámát, piros köpenyét, két piros dolmányát; a másik Alinak ezüstözött kardját, 200 gurusát; Musztafának 300 gurusát, két köpenyét, három turbánját, Mehmed janicsár-újoncnak pedig 200 gurusát, öt szőnyegét, hat szövött szőnyegét (kilim), tizenöt serpenyőjét és egy kardját. A sértettek panaszra mentek a beglerbéghez, aki beidézte a tetteseket, de azok nem jelentek meg. Az udvar elrendeli törvényes előállításukat és az ügy igazságos kivizsgálását. Ha a támadás és a rablás ténye bebizonyosodik, az elrablott holmikat adassák vissza, a gyilkosokat pedig kísérettel, a kádi végzésének másolatával együtt küldjék be az udvarba.43
43 MD 69, 358/179. Az előző hetekben Erzurum lakosai szintén megtámadták és kirabolták az ottani janicsárok házait. Sérelmeik nagyjából ugyanazok voltak, mint amikkel a 8. sz. iratban találkozunk. Az erzurumiak és a janicsárok viszálya Isztambult is megrázta: a felháborodott janicsárok fellázadtak, és kikényszerítették Ferhád nagyvezír távozását. Később az erzurumi polgárok fellépését keményen megtorolták. Ld. MD 69, 436/218, 437/218. és Tarih-i Selânikî, I. 263–264, 281–282.
5. 1593. február 16-án a szultáni tanácsban az alábbi határozatot írták a görögországi Jenisehir (ma: Larisa) és Tirhala (ma: Trikkala) kádijainak. A tirhalai szandzsákban tartózkodó janicsárok kérelmet adtak be a Portára, amelyben az őket ért sérelmekről és támadásokról számoltak be. A Tirhala városában tartózkodó udvari csausok, ziámet- és timár-birtokos szpáhik, valamint egyes városi lakosok összegyűltek és a janicsárok ellen lázították a lakosságot. Kikiáltatták a városban, hogy az elhaltakat ne temessék el, a janicsárok házait kerüljék el, tőlük semmit ne fogadjanak el,44 iskoláskorú gyermekeiket ne engedjék az iskolába, és egyáltalán ne köszönjenek nekik. Az iskolából a gyerekeiket valóban kiutasították. Amikor meghalt egy öreg janicsár és el akarták temetni, ezt gyalázatosan megakadályozták. Megölték a Szefer és Iljász nevű janicsárokat, Musztafa csaus pedig megsebesített egy öreg janicsárt. Egy másik Musztafa, az Ahmed és a Haszán nevű csausok a janicsár-újoncokat kísérő janicsárok fejéről lekapták és darabokra szaggatták a süvegüket, az illetőket meg jól elverték. A csausok közül Mehmed, a ziámet-birtokosok közül Hüszejn kethüda, Szefer, Abdi, Álemi és D...(?) sejh a gonosztevők hangadói, akik összeszövetkeztek bizonyos városiakkal. Ha valamelyik janicsár perre akar menni a törvényszéken, azt megakadályozandó istenkáromlással vádolják meg, és tanúkat állítanak ellene. A városnegyedek népét és imámjait arra szólítják fel, hogy ameddig hitvallásukat és házasságukat meg nem erősítik, a janicsárokat ne engedjék a házaikba. Ilyen módon a janicsárokat megszégyenítik, ügyeikben a tartomány lakosai a gazfickóktól való félelmükben nem hajlandók tanúskodni, minek folytán a pereikben nem tudnak döntést hozni. Az érintettek ezért szultáni parancsot kértek arra, hogy a megnevezett bajkeverőket az isztambuli díván elé idézzék, és ott tárgyalják meg a janicsárok panaszait. A szultáni tanács elrendeli, hogy ha lehetséges, az ügyet helyben vizsgálják ki úgy, hogy mindkét felet idézzék be a vallási törvényszék elé. Ha a janicsárok által bepanaszolt bajkeverők udvari csausok, ziámet-birtokosok és mások, akiket nem lehet a helyi igazságszolgáltatás elé állítani, akkor küldjék be őket a szultáni udvarba, hogy a díván előtt folytassák le a pert. Az udvar egy csaus személyében különmegbízottat küld ki az ügy kivizsgálására.45
44 Az írás itt nem látszik jól, így az előző mondatrész olvasata és értelme bizonytalan.
45 MD 70, 194/100.
6. 1593. január 11-én a szultáni tanács a következőkről értesítette a görögországi Thesszaloniki szandzsákbégjét. Helyettese, az alajbég, a szandzsák szpáhijainak elöljárója és az ottani udvari janicsárok viszálykodnak egymással. A tanács úgy döntött, hogy az ügyet az isztambuli udvar vallási törvényszékén kell megtárgyalni. Ezért elrendeli a bégnek, hogy Jakub alajbéget hozassa elő és indítsa útnak Isztambulba. Jelentse, ha Jakub vonakodnék és ellenszegülne, mert akkor javadalmától megfosztják, és büntetést fog kapni.46
46 MD 70, 304/155.
7. 1593. augusztus 15-én a szultáni tanács a macedóniai Ohri (ma: Ohrid) és Manasztir (ma: Bitola) kádijainak figyelmét arra hívta fel, hogy a körzeteikben elhalt Mahmud nevű janicsár hagyatékát egy Kurd nevű szpáhi, az elhunyt Ömer janicsár hagyatékát pedig a Bajezid nevű timár-birtokos szpáhi foglalta le, és törvényellenesen magánál tartja. A hagyatékok visszaszerzésére Mehmed janicsár aga a manasztiri janicsárok parancsnokát (bas ve bug), Musztafát jelölte ki. Musztafa az aga pecsétes levelében meghatározott módon idézze Bajezidot a törvényszék elé, kérje rajta számon a kincstárnak járó hagyatékot. Ha vétkessége bebizonyosodik, hiánytalanul vegyen el tőle mindent, s az egyes holmikról felvett jegyzéket a vagyon árverezéséből származó pénzzel együtt küldje be az udvarba.47
47 MD 71, 485/258.
8. 1591. június 17-én a díván a közép-anatóliai Rúm tartomány beglerbégjének jelentését összefoglalva ezeket írta a beglerbégnek és a szivaszi kádinak. A tartomány ziámet- és timár-birtokos szpáhijai, a helyi előkelők és ráják közül nagy tömeg verődött össze és panaszra ment a beglerbéghez. Elmondásuk szerint a Szivasz városában és a hiniszi szandzsákban lakó udvari janicsárok és udvari lovasok elviselhetetlen dolgokat művelnek. A ráják törvényesen birtokolt telkeit erőszakkal elveszik, aztán vagy maguk műveltetik, vagy a rájákkal közmunkaként végeztetik el a teendőket; a ráják ökreit lefoglalják, a maguk terményeit szállítják velük, emiatt a ráják termésének behordása télre marad, az eső tönkreteszi búzájukat, árpájukat és egyéb terményeiket, ami hatalmas károkat okoz a szpáhiknak, a kincstárnak és a vallási alapítványoknak. Más városi janicsárok meg cserzővargák, mészárosok és tűzifaárusok lettek, akik erőszakkal elveszik a városba hozott élelmiszert, majd a megszabottnál magasabb áron árulják, másoktól pedig a vizet szedik el. Bizonyos gonosztevők janicsár és udvari lovas egyenruhába bújnak, és így sanyargatják a rájákat. A beglerbég ezért azt kéri, hogy a janicsárok megfékezésére egy janicsár ezredest (jajabasi), az udvari lovasok megfegyelmezésére pedig a gárda egyik idős, tapasztalt tagját nevezze ki az udvar. A szultáni tanács elrendeli a kormányzónak és a kádinak, hogy ha a törvényszék még nem foglalkozott az üggyel, s az tizenöt évnél nem régebbi, akkor a törvény szerint vizsgáltassák ki, mindenkinek szolgáltassanak igazságot, s a továbbiakban ne engedjék az alattvalókat zaklatni. Akik továbbra is ellenszegülnek, azokat név szerint, személyleírással együtt jelentsék a tanácsnak, hogy állásuktól megfosszák és megbüntessék őket.48
48 Mühimme defteri zeyli 5, 351/112.
9. 1593. március 15-én a szultáni tanács arról tájékoztatta az Isztambul és a dél-bulgáriai Kösztendil (ma: Kjustendil) közötti út mentén hivatalt viselő kádikat, hogy az alábbi panaszok érkeztek a juhadót (adet-i agnam) és a fejadót (dzsizje) beszedő kulok tevékenységéről és a hadiadó (avariz) behajtásáról: az első két adónemből az előírtnál többet szednek, a hadiadót túl magasan vetik ki, a kulok emberei pedig, akik az adózókat terelik össze, a falvak népétől önkényesen pénzt zsarolnak ki. A tanács utasítja a kádikat, hogy a tartomány előkelőivel együtt akadályozzák meg az adódefterekkel érkező kulokat abban, hogy a maguk embereit a falvakra küldjék. A falvak rájáit a saját elöljáróik és szpáhijaik vezessék a kádik törvényszékére, s a kulok ott, az előírt mennyiségben hajtsák be a szultáni parancsokban és defterekben meghatározott juh- és fejadót. A kádik is annyi adóegységre és akkora összegben vessék ki a hadiadót, ahogy azt a központ meghatározta. Az adószedés ellenőrzésére valószínűleg titkos ügynököket fognak kiküldeni. Ha az előírtnál magasabb adót szednek, állásuk elvesztésére és kemény büntetésre számíthatnak.49
49 MD 70, 309/157.
Jóllehet a szövegek önmagukért beszélnek, nem árt röviden összefoglalni a belőlük kibomló főbb tendenciákat. Ahogy az utolsó két dokumentumból látható, a szpáhi–janicsár ellentét alapvetően a janicsárok és az egyéb udvari kulok vidéki térfoglalására vezethető vissza, arra, hogy az utóbbiak hozzáláttak a rája-birtokok és a szpáhik létalapjainak, funkcióinak (birtok, adóztatás stb.) kisajátításához. Ezzel magyarázható az esetek többségében megfogható elkeseredettség, düh és kegyetlenség, a támadás a kul élete és vagyona ellen. Miután a szpáhik egyre szűkösebben éltek és feladataikat mind nehezebben tudták ellátni, a janicsárok harácsolása és vagyonosodása különösképpen ingerelhette őket. (Zárójelben jegyzem meg, a janicsárokkal kapcsolatos szultáni tanácsi parancsokban és az elhalt janicsárok hagyatéki leltáraiban mintha két egészen eltérő típus jelenne meg: az előbbiekben olykor hihetetlenül gazdag katonák, az utóbbiakban meg többnyire szegény ördögök tűnnek a szemünk elé.) Az alapvető kérdést nyilván számos szpáhi tette fel magának ugyanúgy, mint a Budáról megismert Veli: vagy mi kellünk az államnak, vagy a janicsárok. A felsorakoztatott adatok területi szórtsága arra enged következtetni, hogy birodalomszerte eleven problémáról lehetett szó.
A központi hatalom láthatólag zavarodottan fogadta az ellenségeskedésről érkező híreket. Bár társadalmi és hadügyi politikájában már régóta a janicsárokra tett, ezt kényszeredetten leplezni igyekezett. Ezzel magyarázható, hogy miközben a janicsárok elleni támadások tetteseinek megbüntetését lehetőleg a helyi hatóságokra bízta, a szpáhi elkövetőket gyakran idézte be Isztambulba. Így kívánta elkerülni, hogy társaik vagy elöljáróik felelősségre vonása miatt a tartományi szpáhik esetleg szolidaritást vállaljanak, netán csoportosan siessenek bajtársaik védelmére, s ezzel a vidéki társadalmat a központi hatalom ellen hangolják. Hogy az óvatosság nem volt indokolatlan, azt az ötödik irat bizonyítja, ahonnan világosan kiderül, hogy ha akadtak vállalkozó szellemű és jó szervező szpáhik, akkor akár az egész helyi társadalmat mozgósíthatták az agresszív kulok ellen.
Nagyon fontos ugyanakkor, hogy a fenti kis válogatás ne tévesszen meg bennünket. A szpáhi–janicsár ellentétről tanúskodó adatokat több ezer szultáni parancsot átfésülve gyűjtöttem össze. Miközben százával akadtak kezembe a janicsárok visszaéléseiről, gazemberségeiről, az általuk és ellenük elkövetett gyilkosságokról szóló iratok, kifejezetten a szpáhik ellenállásáról, a janicsárokkal szembeni magatartásukról arányaiban elenyésző mennyiségű utasítás számol be. Az itt ismertetett esetek tehát sokkal inkább tekinthetők – csúnya idegen szavakkal – illusztratívnak, mint reprezentatívnak. A téma 16. századi forrásaival alapjában ugyanaz a helyzet, mint a korai időszakokéival: nagyon kevés van belőlük. Márpedig nehéz feltételezni, hogy egy olyan döntő változás, mint a kulok előrenyomulása, a kárvallott társadalmi csoportok ilyen mérvű passzivitása mellett menjen végbe.
Ha ez igaz, akkor két (egymást nem kizáró, hanem inkább erősítő) lehetőséggel számolhatunk. 1. Ha a birodalom első időszakából több forrás maradt volna ránk, valószínűleg sokkal több összeütközésről tudnánk. Viszont a „szolgáló rend” túlhatalmának kialakulása után az ellenséges reakciók megritkultak, mert az állam eleinte szilárdan kézben tartotta az irányítást, később pedig a janicsárok és egyéb kulok tőle is függetlenedve maguk alá gyűrték a vidéket. 2. A 16. században is több összecsapás lehetett, csakhogy jól érzékelhetően olyan problémáról volt szó, amit felsőbb körökben kínosnak, kellemetlennek éreztek, olyasvalaminek, amiről jobb nem beszélni. Így aztán valószínűleg igyekeztek ugyanúgy szőnyeg alá söpörni, mint azt a nagy ritkán mégiscsak napirendre kerülő (fentebb már érintett) kérdést, hogy az állam nagyjai szabadok-e vagy rabszolgák. És harmadikként hozzájárult mindehhez egy külső, az utóbbival szorosan összefüggő szempont is. Nevezetesen az, hogy oszmánok ellen kívülről, a perzsák és az arabok által folytatott propaganda szintén az elit rabszolga származását és gyenge hitét támadta elsősorban. Egy 16. század közepi, jól értesült európai forrás szerint „a Szúfi [a perzsa sah] azt állítja, hogy ő Konstantinápoly, Kairó és Trapezunt törvényes császára, és mint a legrégibb muzulmán nemzet fejedelme, ő hivatott Mohamed hitének terjesztésére és védelmezésére, meg hogy a Nagy Török [a szultán] a származása révén félig keresztény, és valamennyi renegát alattvalója is keresztények gyermeke, tehát rossz muzulmán; olyan háborúság ez, mint amilyet a császár visel a német lutheránusok ellen”.50 Lorenzo Bernardo velencei követ 1592-ben azt írta, hogy „az arabok és a mórok azt állítják, hogy egyedül ők őrizték meg romlatlanul az igaz vallást, s hogy a többi görögországi törökök (ahogy ezeket Isztambulban hívják) elfajzott törökök, megromlott vallással, mivel szinte mindnyájan keresztény renegátoktól származnak, akik nem értették meg a muszlim vallást. Valóban sok renegátot ismertem meg, akiknek nincs semmilyen vallása, s akik azt mondták, a vallást emberek találták fel államérdekből.”51 Minden oka megvolt tehát a központi hatalomnak arra, hogy a külső és a belső „ellenzék” érveit ne engedje összeérni, hogy a „törökök hangját” elnyomja akár erővel, akár azzal, hogy az általa ellenőrzött adminisztrációban és írásbeliségben a rendszer valódi kritikájának, a tiltakozások és a megmozdulások hiteles megörökítésének a lehető legkisebb teret engedje.52
50 Cristóbal de Villalón, Törökországi utazás. Ford. Tomcsányi Zsuzsanna. Budapest, 1984, 455. A szöveget idézte: István Nyitrai, The Third Period of the Ottoman–Safavid Conflict: Struggle of Political Ideologies (1555–1578). In: Éva Jeremiás (ed.), Irano-Turkic Cultural Contacts in the 11th–17th Centuries. Piliscsaba, [2002] 2003, 171.
51 Eugenio Albèri, Relazioni degli ambasciatori veneti al senato. Serie III. Volume II. Firenze, 1844, 367.
52 Miközben a despotizmus és a kul-rendszer apológiája eluralta az oszmán politikai gondolkodást és közbeszédet. Az ezt tükröző, a korszakban virágzó királytükör-irodalomról ld. Fodor Pál, Állam és társadalom, válság és reform a 15–17. századi oszmán fejedelmi tükrökben. In: Benda Kálmán – R. Várkonyi Ágnes (szerk.), Bécs 1683. évi ostroma és Magyarország. Budapest, 1988, 128–153.
A kulokra és az ulemára támaszkodó hatalmi politika és a korabeli nyilvánosság ellenőrzése a 17. századra meghozta a gyümölcsét. Úgy tűnik, ez az a század, amikor a dinasztiának és az elitnek sikerült az akkor lehetséges mértékig „szunnitizálni” és „oszmanizálni” a népesség nagy részét.53 A helyzetet jól jellemzi, hogy bár a szpáhik mellett, majd később őket felváltva anatóliai török parasztságból származó kóbor, katonáskodó elemek (szuhték, levendek és szekbánok) is szívósan harcoltak a janicsárok és a központi hatalom ellen, e tartományi lázadók alapjában nem a kulok uralmát akarták megingatni, hanem inkább arra törekedtek, hogy közéjük léphessenek és előjogaikból részesedhessenek.54 Az államnak sikerült olyan jól, olyan mélyen elterjesztenie, belenevelnie a lakosságba az oszmán identitást, hogy a társadalom lassanként szinte teljesen elveszítette török tudatát. Külföldi utazók a 19. század végén és a 20. század elején meglepődve számoltak be arról, hogy az anatóliai muszlimok a létező legnagyobb sértésnek vették, ha az idegenek töröknek nevezték őket, és öntudatosan „oszmánli”-nak vallották magukat.55 Így aztán nem csoda, hogy utoljára a török nemzetiség vált nemzetté a birodalom különféle népcsoportjai közül, s hogy a törökség csak azzal menekült meg a megsemmisüléstől, hogy a század első évtizedeiben, különösen az első világháború vérzivataros éveiben megszületett a török nemzeti gondolat, majd abból a modern török nemzet és állam.56 Így tűntek el a színpadról a „hivatásos törökök”, és foglalták vissza régi helyüket a „született törökök”.
53 Érdekes és talán nem véletlen, hogy éppen 1600 körülre egységesül a névadás az oszmán katonai és vallásjogi szférában. Míg korábban a katonák gyakran török, perzsa, illetve bibliai neveket viseltek, a 17. századtól a vallásjogászokhoz hasonlóan jobbára arab-muszlim neveket kaptak. I. Metin Kunt, Ottoman Names and Ottoman Ages. Journal of Turkish Studies 10 (1986) 233.
54 A 17. századi szekbán–janicsár viszályokról: ld. Inalcik, Military and Fiscal Transformation, 292–303.
55 David Kushner, The Rise of Turkish Nationalism 1879–1908. London, 1977, 20–21.
56 Az oszmanizmus és az iszlám hosszan tartó, mély hatásáról ld. Masami Arai, Turkish Nationalism in the Young Turk Era. Leiden, New York, Kobenhavn, Köln, 1992.
