Jobbágyok és parasztok
Jobbágyok és parasztok
Bár a katonai szolgálat a kiváltságokkal nem rendelkező jobbágyok számára is felemelkedési lehetőséget kínált, a társadalom legnépesebb rétegét továbbra is ők alkották. A Dózsa György vezette 1514. évi parasztfelkelés után kimondott röghöz kötésükre ugyan a század folyamán az ország egyes területein történtek kísérletek, ez teljességgel szinte sehol sem valósult meg. Sőt a jobbágyok költözését a török háborúk, az egyre növekvő végvári katonaság emberigénye, valamint a nagybirtokosok majorságaik növelésére irányuló törekvései is elősegítették. Főként ezekkel magyarázható, hogy az 1540-es évek második felétől a szabad költözést korlátozott mértékben már az országgyűlési határozatok is lehetővé tették, sőt 1556-ban a korábbi szigorú tilalmat némi megkötésekkel végleg feloldották (27–33. tc.).
A földesurakhoz hasonlóan alattvalóik sem képeztek egységes réteget, hanem az ország eltérő természeti–gazdasági viszonyainak, a gazdálkodás módjának és a kereskedelembe való bekapcsolódásnak megfelelően számos csoportra tagozódtak. Legtehetősebb rétegüket a hódoltsági és azon kívüli mezővárosoknak – a gazdaságról szóló előző fejezetben sokat emlegetett – parasztpolgárai alkották. Ők azonban több szempontból inkább polgárnak, mint parasztnak számítottak. A marhatenyésztésben és a nyugatra irányuló élőállat-kereskedelemben való részvételüknek köszönhetően módosabb csoportjuk, a tőzsérgazdák általában magasabb színvonalon éltek, mint például a királyságban nemesi falvakban lakó kisnemesek vagy akár egyes királyi városok polgárai. 161De még kevésbé tehetősebb, pusztán állattenyésztő tagjaik is gyakran tartottak napszámosokat és cselédeket. Anyagi gyarapodásuk lakóhelyük önkormányzataiban is fontos szerephez juttatta őket.
A gazdagparasztok helyzete számos tekintetben hasonlított a mezővárosi parasztpolgárokéhoz. Számuk a királysági területeken a század végén a parasztság mintegy 7–8 százalékára rúgott, bár a tizenöt éves háború csapásai következtében azután valamelyest csökkent. Ők az állattenyésztésen kívül a környék lakosságának és végvári katonaságának ellátása szempontjából meghatározó gabona- és bortermelésből is gyarapodhattak. A csallóközi magyar jobbágyok azonban rendszeresen szállították az általuk termelt gabonát és tenyésztett baromfit még a bécsi vásárokra is. Különösen azok a gazdagparasztok voltak előnyös helyzetben, akik a jobbágytelek rendszerétől független állattenyésztést vagy szőlőművelést folytattak, például irtásföldeken és bérelt legelőkön, illetve szőlőhegyeken. Ők állandó és időszakos alkalmazottakat is tartottak a házaiknál szükséges napi munkák elvégzésére, állataik legeltetésére vagy aratásra, szüretre stb. A szőlőtermesztés több szempontból kedvezett a tehetősebb jobbágyok gyarapodásának, s nemcsak a nagyobb, hanem a kisebb és rosszabbul vagy gyengébb minőségben termő borvidékeken is. Egyrészt, noha ezek a jobbágyok sem mentesültek a földesúri adózás alól, az általuk fizetett hegyvám (ius montanum) nem változó nagyságú terméshányad, hanem előre megszabott bormennyiség vagy annak pénzbeli megváltása volt. Másrészt a szőlőművelés gondos munkát igényelt, így a robot alkalmazása nem volt ajánlatos. A földesurak ezért szőlőhegyeiket bérmunkával műveltették meg, ez viszont a gazdagparasztok számára nagyszerű lehetőséget kínált, hogy újabb parcellákat vegyenek bérbe.
A szőlőhegyeken ráadásul nemcsak helybéli, hanem úgynevezett extraneus, azaz idegen, nem helyben lakó jobbágyok, valamint mezővárosi parasztok, városi polgárok, sőt nemesek is bérelhettek vagy birtokolhattak földeket. Miként már a középkor végén, úgy a 16. században is a szőlőtermesztés e módja az egri, a miskolci, a bihari, valamint főként a tokaj-hegyaljai borvidéken terjedt el. Az utóbbi területen a helybéli jobbágyok mellett a szőlőtermesztésben a felső-magyarországi királyi és mezővárosok polgárai is meghatározó szerepet játszottak. Természetesen 162szőleiket sem ők, sem a gazdagparasztok nem maguk művelték, hanem napszámosokat foglalkoztattak. A szőlősgazdáknak pedig még külön önkormányzatuk is volt. Úgynevezett hegyközségekbe tömörültek, évente több alkalommal hegygyűléseket tartottak, ahol maguk választották szőlőhegyük első emberét, a hegymestert és a munkáját segítő 6–12 esküdtet. A hegyközségek életét szabályozó úgynevezett hegytörvényeket (statútumokat) is ugyanitt hozták meg.
A nagybirtokokon gazdálkodó telkes parasztok helyzete általában jóval nehezebb és kötöttebb volt. A földesurak ugyanis felismerték az agrárkonjunktúra kiváló lehetőségeit, ezért növelni kezdték a terményadót és kiszélesítették a kilencedbe tartozó termények körét. Az allódiumok kialakítása miatt megnövekedett munkaigény következtében a jobbágyok robotterhei is emelkedtek, különösen a század második felében. A földesurak különösen szántáskor, vetéskor, kaszáláskor, aratáskor, fuvarozáskor és szüret idején vették igénybe jobbágyaik munkáját. Heti egy napnál többet azonban – legalábbis elvileg – az országgyűlés rendeletei értelmében senki sem dolgoztathatott; a gyakorlat a század vége felé mégis gyakran már ennek sokszorosát jelentette. A robot mellett egyes területeken meghatározóvá vált a bérmunka is, hiszen a majorsági területek egy részét egyfelől állandó alkalmazottakkal (majorosok, kertészek, pásztorok, béresek stb.), másfelől napszámosokkal (például aratók, cséplők stb.) műveltették meg.
Az utóbb említett rétegek a jobbágyság szegényebb csoportjaiba tartoztak. Ők már főleg a földhöz nem jutó családtagokból, illetve a zsellérekből kerültek ki. A birtoktalan nemességhez hasonlóan még a majorsági alkalmazottak és a cselédek között is jelentős különbségek voltak. Bár fizetség fejében mindannyiuknak állandó munkájuk volt, a belső szolgálatot teljesítő alkalmazottak és cselédek (kocsis, szakács, szobalány, kertész) élete nem volt összehasonlítható az állatgondozó pásztorok, gulyások, juhászok, csikósok, kanászok mindennapjaival. Utóbbiak viszont a szintén hosszabb időre felfogadott béreseknél, valamint a pusztán időlegesen alkalmazott napszámosoknál még mindig kedvezőbb helyzetben voltak.
A rendkívüli sokszínűség a magyar társadalom – felületes megállapítással – általában legszegényebbnek tartott rétegére, a zsellérekre (inquilinus) 163is igaz volt. Számuk a középkor végéhez képest a 16. században főként a hódoltság peremterületein gyarapodott tovább, így száz jobbágyra országos átlagban már mintegy 25–30 zsellér jutott. A védettebb országrészekben és a nagybirtokokon (például Vas megyében) ez a folyamat jóval kevésbé vagy egyáltalán nem volt jellemző. Jóllehet nagy hányaduk igen szerény színvonalon tengette életét, egy részük még jobbágytelek hiányában sem számított szegénynek. Azok ugyanis, akik bérelt legelőkön, irtásföldeken vagy szőlőhegyeken bekapcsolódtak az állattenyésztésbe és a szőlőtermesztésbe, gyakran módosabbak voltak és jobban éltek, mint a telkes jobbágyok. A legszegényebbeknek viszont még házuk sem volt – őket nevezték házatlan zselléreknek (subinquilinus) –, így általában a gazdagparasztok mellett laktak és azok napszámosaiként dolgoztak. A zsellérek számát növelték az adóösszeírásokban felbukkanó úgynevezett „szegények” (pauper) is, akiknek javai annyira megfogyatkoztak, hogy már nem érték el a hat forintos adólapot, s ezért mentesültek az adófizetés alól. Számuk elsősorban a török portyák által leginkább érintett területeken gyarapodott. Amennyiben nem tudtak megerősödni, előbb-utóbb kénytelenek voltak beköltözni a közeli mezővárosokba, vagy béresként, napszámosként a nagybirtokokon próbáltak jobb megélhetést találni.
A legnagyobb áldozatot a törökkorban is a társadalom legnépesebb és legszegényebb rétegének kellett elszenvednie. Az ellenséges betörések nagyobbrészt őket sújtották, soraikban szedte a legtöbb áldozatát a szultáni vagy a királyi csapatok pusztítása, illetve a seregekkel gyakran együtt járó gyújtogatás, éhínség és járvány. A jobbágyokra várt a végvárak erődítéseinek ingyenmunkájukkal (gratuitus labor) történő megerődítése is, ami a robottal együtt állataik erejét is gyakran fölemésztette, eszközeiket pedig tönkretette. Mindeközben pedig uralkodójuk hadiadója és földesuraik kilencede mellett az egyháznak még tizeddel is tartoztak – bár a földbirtokosok egy jelentős része bérelte vagy szekularizálta a tizedet, és így összességében gyakran két tizednyi adót, azaz úgynevezett bor- és gabonaötödöt (quinta) szedett. Ráadásul a településhálózat pusztulása is őket érintette legsúlyosabban. Szegényedésük folyamata mindezen okok következtében tovább tartott. Ennek ellenére hosszú ideig páratlan regenerálódási képességről tettek tanúbizonyságot, hiszen 164egy-egy pusztító portya után sokan visszatértek felégetett és kirabolt falvaikba, majd kezdtek újra termelőmunkába. Ebben a folyamatban az első igazán nagy törést majd a század végének hosszú hadakozása, a tizenöt éves háború hozta. Ez még szélesebb rétegek számára járt további szegényedéssel, vagy kényszerítette őket a zsellérek és napszámosok soraiba, illetve a közeli mezővárosok szegényrétegébe.
