VIII. Zárszó
225VIII. Zárszó
Kötetünk írásakor ugyan a terjedelem terén nem volt megkötve kezünk, Győr 1598. évi visszavétele éppen ott parancsol megálljt munkákban, ahol a főkapitányság történetében egy új korszak kezdetének első jeleit ismerhetjük fel. Bár a végvidék újjászületésének esztendeje az egész magyarországi határvédelmi rendszer fejlődésében nem tekinthető fordulópontnak – annak az 1606. esztendőt kell tartanunk –, Adolf von Schwarzenberg főkapitányi kinevezése már mégis jelezte, új korszak köszöntött be a Balaton és a Duna közötti védelmi zóna történetében. A győri generalátus fejlődésének második nagy fejezetében, az 1598-tól a 18. század legelejéig tartó hosszú évszázadban, ugyan a bemutatott hatásköri küzdelmekben, a finanszírozási rendszerben és a végvidék működtetését biztosító, már kiformálódott módszerekben még hosszú ideig nem következtek be alapvető változások, a császárvárost oltalmazó védőövezet 17. századi fejlődése mégis számos tekintetben eltért a korábbiaktól. Ezt a korszakot majd bemutató második kötetünk elöljárójaként megemlíthetjük, mindez elsősorban mégsem a magyarországi határvédelem belső fejlődésével, hanem a Habsburg Birodalom hadvezetésének új keleti politikájával, illetve a Haditanácsnak éppen a tizenötéves háborúnak köszönhetően bekövetkezett jelentős átalakulásával állt összefüggésben.
Mindezen markáns változások ellenére a törökkor végéig a győri főkapitányság megmaradt a Habsburg Birodalom keleti határvédelme legfontosabb övezetének. A császárváros elővédjének és Alsó-Ausztria ütközőzónájának a szerepét azonban az oszmánok kiűzéséig elsősorban annak köszönhetően tölthette be, hogy – miként bemutattuk – a bécsi hadvezetésnek 1556-ra sikerült létrehoznia a generalátust, majd kialakítania azokat az alapvető ellátási és szervezési módszereket, amelyek a védőzóna működtetését biztosítani tudták. Ennek a hosszú fejlődési folyamatnak az első állomása az 1530-as években – a magyarországi királyi főhadparancsnokok, illetve Győr környékén Bakith Pál könnyűlovasainak segítségével – annak a területnek I. Ferdinánd számára történő biztosítása volt, amely azután alkalmas lehetett egy ütközőzóna kiépítésére. Ebben az időszakban az osztrák tartományok határain kívülre, azaz a magyar hadszíntérre vezetett hadjáratok során még egy fontos folyamat is kezdetét vette. Nevezetesen: Ferdinánd király hadvezetése megkezdte a magyarországi hadügy központi irányításának átvételét a két király küzdelmében sodródó magyar rendektől, illetve – nádor nem lévén – legfőbb vezetőjüktől a helytartótól. Mindeközben megkezdődött a későbbi Udvari Haditanács első kezdeményeinek a kialakulása is. A magyar történetírás által ez ideig gyakran Ferdinánd király „semmittevésének” minősített harmincas években tehát már születtek fontosabb eredmények, sőt alapvető változások vették kezdetüket. S ne feledjük, Szülejmán szultán birodalma éppen ebben az időben ért el csúcsára, miközben Magyarország Habsburg királya ekkor még nem volt a Német–Római Birodalom császára.
A középkori magyar főváros 1541., majd Esztergom és Székesfehérvár 1543. évi eleste a főkapitányság kialakulásának folyamatát óriási lökéssel lendítette tovább. Ezen sokkhatások és a törökök magyarországi berendezkedése után az ütközőzóna létrejöttében az első mérföldkövet az 1546. esztendő jelentette. Ettől kezdve az alsó-ausztriai rendek évente megszavazott és az 1550-es évekig egyre növekvő, majd azután állandósuló pénzsegélyekkel kapcsolódtak be a Balatontól északra fekvő várak fizetésébe. Az ütközőzóna területének királyi hadjáratokkal történt biztosítását követően tehát második fázisban 226megkezdődött magának a végvárakra épülő védelmi övezetnek a megszervezése, elsősorban a rendek által tartott őrségek segítségével. Az igen jelentős éves segélyek (általában 138 000 rajnai forint) az egyre fogyatkozó területű Magyarország jövedelmeinek mintegy 20 %-ára rúgtak, ami páratlanul jelentős támogatás volt még akkor is, ha jól tudjuk, az előírt pénzösszegek – a magyar hadiadóhoz hasonlóan – sohasem érkeztek meg rendszeresen a győri végekre. A tekintélyes támogatásnak köszönhetően emleget(het)ték gyakorta a 16. században a Balaton és Duna közötti határövezetet „osztrák végekként” (österreichische Grenze). Mivel a törökök a Habsburg-főváros elleni terveik miatt ezen a területen állomásoztatták mindig a legjelentősebb katonaságot, az idegen segítség, valamint a királyi főhadparancsnokok és főhadimarsallok (elsősorban Niklas Graf zu Salm, Reinprecht von Ebersdorf, Erasm Teufel, Ehrenreich von Königsberg és Sforza Pallavicini őrgróf) szervezőmunkája nélkül Magyarország önerejéből nem tudta volna elkerülni a török megszállást.
A győri főkapitányság és egyúttal a határvédelmet irányító központi hadügy-igazgatási szerv, az Udvari Haditanács végül egyaránt 1556-ban jöttek létre már valóban többé-kevésbé megszilárdult szervezeti keretek között. Ezt követően az 1552. és az 1566. évi háborúk eseményei miatt ugyan még szükség volt jelentős átszervezésekre, ezek azonban hozzásegítették az első két főkapitány, Adam Gallt és Eck Graf zu Salmot, hogy a Pallavicini által megkezdett úton és az általa kialakított módszerek tökéletesítésével egyre egységesebbé formálják a generalátus képét és működését. Utódaiknak azután a végvidék irányításakor már ezeken az alapokon kellett az 1568. évi drinápolyi békével beköszöntő „nyugalmasabb” időszakban továbbhaladniuk. 1546 és 1556. után azután már csak 1576–1577 és 1594, illetve 1598 jelentettek újabb fontos állomásokat a védelmi övezet történetében. A főkapitányság megszületése után két évtizeddel ugyanis – az egész határvédelmi rendszerhez hasonlóan – a győri végek korszerűsítésére is mindenképpen szükség volt. Az 1577. évi nagy bécsi haditanácskozáson megfogalmazott reformok viszont teljességgel nem valósultak meg, hiszen a hosszú békeidőszak egyáltalán nem kedvezett a határvédelem korszerűsítésének. Ehhez újabb sok száz ezer forintra lett volna szükség. Győr 1594. évi elestében elsősorban mégsem a végvidék leromlott viszonyai, hanem a Mátyás főherceg vezette felmentő sereg baklövései játszották a legjelentősebb szerepet. Önmagában az egész kereszténység védőbástyának szerepét egyetlen végvár sem láthatta el, ráadásul nem Magyarország első, már modernnek nevezhető és óriási hadigépezeteket megmozgató háborújában.
A túlnyomórészt idegenből fizetett, és onnan hadianyaggal ellátott, sőt a részben még élelmiszerrel is külföldről kisegített győri főkapitányság a legmarkánsabb példája lett annak, hogy ezeket a segélyeket védelmük érdekében az osztrák és birodalmi rendek korántsem adták ingyen. Az idegen segítségnek óriási ára volt: eleinte csak beleszólás, később pedig már csaknem kizárólagos ellenőrzés és irányítás a császárváros számára legfontosabb védőzónában – miként ez a hadügy és határvédelem központi irányítása terén is történt. Noha mindez alapvetően sértette a magyar rendek érdekeit, nem feledkezhetünk meg arról, hogy Mohácsot megelőzően szinte ugyanilyen módszerekkel – bár a hadügy fejlettségének megfelelően még jóval kezdetlegesebb formában és más politikai viszonyok között – használta hosszú ideig sikerrel a magyar hadvezetés az ország ütközőzónáiként a délszláv államokat. A hódítással szemben fellépő önvédelmi reflexek tehát legalapvetőbb mechanizmusaikban szinte semmit sem változtak és ez független volt, sőt maradt egyébként a későbbi évszázadokban is attól, hogy magyar, Habsburg, francia, angol vagy akar orosz hadvezetésről volt-e szó.
227A rendeknek a hadügyi pozíciókhoz való ragaszkodása az általuk is állandóan szorgalmazott segélyek ellenére az önvédelmihez hasonlóan szintén automatikus és teljességgel elfogadható reflex volt. Már a Mohács utáni másfél évtizedben is meglehetősen szkizofrén helyzetbe kerültek, amely azután Buda elestét követően csak tovább fokozódott. Miközben belátták, hogy országuk megmaradása nem lehetséges Habsburg uralkodójuk idegen tartományainak pénz és hadisegélyei nélkül, nehezen tudták elviselni, hogy saját országuk kellős közepén, új fővárosuk, Pozsony szinte közvetlen szomszédságában egy olyan főkapitányság jön létre, amelynek kormányzásába egyre kevesebb a beleszólásuk. Miután a Mohács előtti egységes határvédelmi struktúra a külföldi segélyeknek, valamint a bécsi és a magyar hadvezetés érdekeinek köszönhetően megbomlott, törekvéseiket a Balaton és a Duna közötti végeken nem koronázhatta siker. A Dunántúlon ugyanis az 1566 utáni évekre véglegesen két fajta főkapitányság alakult ki: a győri és a kanizsai végvidéki, illetve a dunántúli kerületi generalátus, amelyek közül az előbbiek vezetői a végvárak hadinépével, míg az utóbbi irányítója a meglehetősen elavult rendi–nemesi hadkiegészítésű katonasággal rendelkezett. Azaz ismételten hangsúlyozni szeretnénk, nem a dunántúli főkapitányság vált 1566-ban ketté, miként ezt eddigi hadtörténeti irodalmunk vélte, hanem az eltérő érdekeknek és ellátási szisztémának megfelelően a védelmi rendszer kettős jelleget öltött. A bécsi hadvezetés és a magyar rendek eltérő érdekei tehát megmutatkoztak a határvédelem újonnan kialakult szervezetében is.
Nádasdy Tamás nádor, majd fia, Ferenc törekvései a győri főkapitányok hatáskörének korlátozására a Haditanács és a Rába partján székelő generálisok mindvégig kitartó ellenállása miatt ezért nem járhattak komolyabb eredményekkel. A bécsi udvar számára már valamivel kevésbé fontosabb délnyugat-dunántúli végeken viszont nagyobb mozgásteret engedtek a magyar rendek legfőbb hadügyi képviselőinek és környék jelentősebb birtokosainak, akiknek hasonlóképpen elvitathatatlan érdemeik voltak abban, hogy Magyarország megmenekült a teljes megszállástól. A győri generalátus kormányzásába azonban a bécsi hadvezetés és a 16. században ennek javát adó alsó-ausztriai rendek nem engedtek beleszólást, és kíméletlenül igyekezték visszaverni a magyar rendek és a Nádasdyak minden ez irányú próbálkozását. A végvidék ekként maradhatott meg 1594-ig a kivétel nélkül alsó-ausztriai származású főkapitányok ellenőrzése alatt a Habsburg Birodalom magyarországi határvédelmi rendszerének legjobban ellenőrzött és ellátott védelmi övezetének. Az idegen főkapitányok pedig – akik történetírásunk „toposzával” ellentétben sohasem voltak egyúttal a Haditanács elnökei – ténylegesen az uralkodó képében, azaz (miként a korabeli források fogalmaztak) királyképeként, ténylegesen tehát hadügyi kormányzókként igazgatták az ütközőzónát.
A bécsi udvar és a birodalom számára – ellentétben az osztrák és a horvát történetírás gyakran felbukkanó álláspontjával – véleményünk szerint a legfontosabb ütközőzónát, az igazi „osztrák végeket” az Adriai tengertől az erdélyi határig maga a győri főkapitányság jelentette. Minden más végvidék – néhány kritikus időszaktól eltekintve – Bécs számára mellékfrontvonalnak számított, miként egyébként az „örök ellenségnek”, az oszmán hadvezetésnek is. A generalátus földrajzi kiterjedéséhez és várainak nem túl nagy számához viszonyítva a 16. század közepétől ezért állomásozott mindvégig a győri végeken a legtekintélyesebb létszámú katonaság és ezért fordították ennek fenntartására arányaiban a legjelentősebb összegeket. A győri főkapitányság és ezáltal gyakorlatilag csaknem az egész ország megmaradása tehát alapvetően Közép-Európa segélyeitől függött, miként hasonlóképpen a győri végvidék kitartásához volt kötve magának a császárvárosnak és a keleti Habsburg Birodalomnak a sorsa és nyugalma is.
