b. A végvári katonaság összetétele és fizetése
185b. A végvári katonaság összetétele és fizetése
A győri főkapitányok és helyetteseik egyik legfontosabb, de kétségtelen, hogy legnehezebb feladata a végvidék váraiban szolgáló katonaságnak a hivatalosan előírt keretlétszámoknak (Kriegsstaat) megfelelő számban való tartása és időben történő fizetése volt.1 Noha vitathatatlan, hogy ez még az igen tekintélyes évi osztrák segélyek ellenére sem valósult meg megfelelően, a főkapitányság kiemelt jelentősége miatt mégis a jobban ellátott végvidékek közé tartozott. A hadügy mindenkori „rákfenéje”, a pénzhiány persze gyakran a győri végeken is éreztette hatását, de ez a korabeli Európában is mindenütt hasonló problémákat jelentett.2 Azaz korántsem beszélhetünk arról, amiről egy-egy, a magyar rendek néhány korabeli nyilatkozatának szellemében napjainkban is gondolkodó historikus állít, hogy a bécsi hadvezetés és az Udvari Kamara szándékosan hanyagolta el a magyarországi végeket, különösen a magyar katonaságot. Bár az osztrák tartományokból és a birodalomból érkező segélyekből gyakran tűntek el hanyag kezelés és sikkasztás következtében jelentősebb összegek, e téren az emberiség napjainkig sem változott.
1 Eggenberg főkapitány idézett utasítása a végvidék általános védelme után a 2. pontban említette ezt a feladatot.
2 Ágoston, 1998. 364.
Jóllehet a főkapitányság Győr 1594. évi elestéig tartó történetének bemutatásakor végvárainak fizetési módját és az előírt őrségek számának változását a fentiekben alaposan nyomon követtük – hiszen ennek a végvidék kialakulásában és igazgatásában igen meghatározó szerepe volt –, az alábbiakban mégis szeretnénk még egy-egy fontosabb, eddig nem érintett kérdésre és néhány érdekesebb mechanizmusra felhívni a figyelmet. A továbbiakban ezért a mintegy 3500 főnyi végvári katonaság nemzetiségi és fegyvernemek közötti megoszlásáról, valamint fizetésének gyakorlati lebonyolításáról kívánunk szólni, hiszen ezekről a kérdésekről nagyon elenyésző olvasható magyar nyelvű vártörténeti irodalmunkban.
A végvidék királyi katonaságán három nemzetiség: a magyar, a német és a délszláv, elsősorban a szerb (másként rác) osztozott. Az utóbbiakhoz tartozók száma az 1530–1550-es években főként az utolsó szerb despota, Bakith Pál győri szolgálatának köszönhetően igen tekintélyes volt, mind magában Győrben, mind környékén3 – miként arról az említett 1546. évi mustrajegyzék is tanúskodott. A rácok kezdeti jelentőségét az is jól mutatta, hogy a Haditanács rendelkezésére a „külön személyek” (extraordinari Personen) sorában még pópájukat is fizették a 16. században. Noha 1586-ban – majd fél évtizeddel később – a kamara arra hivatkozva, hogy korábban „sok rác volt Győrben, most azonban már igen kevesen vannak”,4 takarékossági okokból szorgalmazta a rác pap fizetésének megszüntetését, erre mégsem került sor. 1597-ben ugyanis David Schrötter német és Nemesnyéki Dániel magyar prédikátor mellett egy rác pap is szerepelt havi 6 rajnai 186forintnyi fizetéssel a magyaróvári különleges katonai személyek között.5 A hosszú török háború alatt, majd után a déli területekről menekülőkkel újabb komoly tömegek érkeztek Győrbe és telepedtek le az erődváros melletti Újváros Rác utcájában, valamint a Rába menti falvakban.6 A 16. századi katonai létszámkimutatásokban a rác katonák mégsem bukkantak fel önállóan, aminek az volt a magyarázata, hogy akár lovasként, akár gyalogosként teljesítettek szolgálatot, mindig a magyar huszárokkal és hajdúkkal szervezték egybe őket közös lovaskapitányságokba, illetve gyalogvajdaságokba.
3 Gecsényi, 1998. 193–194.
4 „vil Räczen zue Raab gewest sein, unnd also ist es noch jeczo, aber sein ir gar wenig und macht mehr Irrung und Schaden, alß Nucz.” ÖStA KA AFA 1586/12/7. és Uo. 1591/1/ ad 1 d. A kevesek közül említhetjük 1582-ből Rác Gábor győri katonát („Gabriel Rascianus miles Jauriensis”), aki honfitársai oly jellegzetes írásmódjával véste nevét egy húsz forintos nyugtája aljára. MOL E 554 MKA Vár. és kam. iratok Fol. Lat. 1223. fol. 45. 1582. június 19., Pozsony.
5 NÖLA SA Ständ. Akt. A–VII–17. fol. 42–52. Kaspar Muschardt jelentése és jegyzékei a sárvári és magyaróvári extraordinari-személyekről. 1597. március 14. előtt. Lásd még ugyanezt a kimutatást: Uo. A–VII–36. fol. 303–304.
6 A győri rácokra, főleg a 17. századból: Villányi, 1882. 106–109. és Bedy, 1934. 58–59., valamint újabban Gecsényi, 1984. 678.: 89. jegyz. és Gecsényi, 1998. 194–201.
A másik idegen nemzetiséget, a németeket viszont – a magyar könnyűlovasoktól és gyalogoktól eltérő, nehezebb felszerelésük, és ennek következtében eltérő fizetésük miatt – a különféle kimutatásokban mindig megkülönböztették. Számuk a már kialakult végvidék mintegy 3500 főnyi katonaságának körülbelül 24 %-át (800-900 fő) tette ki, ami mind a létszámot, mind az arányszámot vizsgálva igen tekintélyes volt. Ennél több német katona a 16. század második felében pusztán a többszörösen nagyobb területű, valamint a török, illetve Báthory István Lengyelországa és Erdélye hármas szorításában fekvő felső-magyarországi generalátusban (1585-ben 2355 fő, 52 %),7 továbbá a szintén jóval hosszabb bányavidéki frontvonalon (1588-ban 1148 fő, 21 %)8 szolgált. Az Adriai-tengertől egészen Erdélyig húzódó határvédelmi rendszerben ugyanakkor Győrben állomásozott a legtöbb német gyalog (700 fő),9 ami már önmagában is jelezte, hogy a „kereszténység védőbástyájának” legfontosabb végváráról van szó. Sőt ha a több mint száz végvár teljes őrséglétszámait vizsgáljuk – beleértve tehát a legnagyobb számban szolgáló magyar, illetve a horvát–szlavón végeken a délszláv könnyűlovasokat és gyalogokat is –, abban az esetben is hasonló eredményre jutunk. Győr mintegy 1500 fős őrségét (benne az igen jelentős, körülbelül 800 fős magyar haderővel!) ugyanis az 1570–1580-as években pusztán Kanizsa, Érsekújvár, Komárom és olykor Eger, illetve Szatmár tudták megközelíteni, de ekkor is jó néhány száz fős „lemaradással”.
7 „Ober Hungerischen Granicz Stat.” [1585] ÖStA KA AFA 1584/11/ad 1 b. és Pálffy, 1997/2. 118–122.
8 Archiv GNM Nürnberg, WF Siebenbürgen ZR 7657. fol. 127.
9 Erre már Gecsényi Lajos is felhívta a figyelmet. Gecsényi, 1994. 167.
A győri főkapitányság többi végvára közül rendszeresen csak a két előretolt és ezért igen nagy veszélyben lévő bástyán, Tatán és Palotán szolgáltak még német gyalogok. Mindez azt eredményezte, hogy a generalátus egy kissé „vízfejű” volt, vagyis sorsa túlságosan is Győrtől függött. A kassai végvidékkel ellentétben, ahol Eger, Szatmár és a főkapitányi székhely körülbelül azonos erőt képviselt, azaz egyik elveszte még nem hozta magával a másikét, a császárvárost oltalmazó végek megmaradása Győr megtartásától függött. Ebben szerepet játszott az is, hogy a végvidék második két legjelentősebb várát, Veszprémet és Pápát már csak természeti adottságaik miatt sem lehetett, illetve kellett Egerhez vagy Szatmárhoz hasonló erődítménnyé építeni.
A végvári katonaság nemzetiségi megoszlásával szorosan összefüggött „fegyvernemek” szerinti tagolódása. A törökkel való közel két évszázados kapcsolatoknak megfelelően a könnyebb fegyverzetű katonaságot mind a lovasságnál, mind a gyalogságnál, a végvidék összes várában a magyar–délszláv huszárok és hajdúk alkották. A délvidéki hagyományok 187szerint elsősorban szintén rác és magyar „vízi hajdúk” szolgáltak az erődváros mellett kikötött naszádokon (általában négy hajóval). A könnyebb felszerelés ellenére – miként azt Kelenik József kutatásaiból tudjuk10 – ebben az időben már szinte minden magyar katona rendelkezett a kor modernnek nevezhető kézi lőfegyvereivel.
10 Kelenik, 1991/2.
Hasonlóképpen voltak ellátva tűzfegyverekkel a nehezebb páncélzatú német gyalogosok Győrben, Tatán és Palotán, valamint az alkalmilag a főkapitányi központban szolgáló és osztrák nemesi ifjakból toborzott német fekete lovasok. Az előbbiek – miként azzal az 1530-as években Bakith Pál is tökéletesen tisztában volt – a várvédelemre, az utóbbiak pedig a török portyákban való aktív küzdelemre voltak igen kiválóan használhatóak. Végül a negyedik fegyvernem, a tüzérség tagjai szintén főként az osztrák tartományokból és a jelentősebb hadiiparral rendelkező német birodalmi városokból érkeztek, azaz mindannyian és kizárólag németek voltak. Számuk nem volt túlságosan jelentős, az 1582. évi létszámelőírás szerint például mindössze mintegy 35 fő. A főkapitányság váraiban közülük pusztán Győrben (21 fő), Palotán (5), Veszprémben (néhány fő), Pápán (3), Tatán (2) és Szentmártonban (1) szolgáltak pattantyúsok (Büchsenmeister),11 a kisebb végvárakban feladataikat – a korabeli gyakorlatnak megfelelően – egy-egy tapasztaltabb gyalog látta el. A számadatok egyúttal azt is ragyogón tükrözték, a bécsi hadvezetés a főkapitányság területén mely várakkal számolt úgy, hogy azok szükség esetén egy komolyabb török haderő ostromának legalább időlegesen ellenállhatnak. Szentmártont persze valójában nem sorolták ezek közé, hiszen az ottani tüzér legfőbb feladata a még Pallavicini főhadimarsall idejében felállított hírlövő mozsár működtetése, azaz török betörés esetén a győri őrség riasztása volt.
11 A kimutatás a veszprémi tüzérek pontos számát nem adta meg. Pálffy, 1995/1. 166–167.
A katonaság nemzetiségi és fegyvernemek közötti megoszlásához hasonlóan a királyi szolgálatban álló „vitézlő nép” fizetése is rendkívül sokszínű volt. Miként a fentiekben részletesen nyomon követtük, az 1540-es évektől fokozatosan alakult ki az 1570-es évek második felére az a gyakorlat, hogy a győri, a pápai, a veszprémi, a szentmártoni és a cseszneki magyar őrséget saját éves segélyeikből az alsó-ausztriai rendek fizették, míg a két győri német gyalogos-zászlóaljat, a tatai és palotai német gyalogokat, illetve Thury György egykori várának magyar őrségét, továbbá 1577-től a balatoni végházak zsoldját is az uralkodó az Udvari Kamara bevételeiből biztosította. Mindezek mellett a kerületi főkapitányság gyanánt Pápán szolgáló említett 100 gyalogot és ugyanennyi lovast a Magyar Kamara a pozsonyi diétákon megszavazott hadiadó jövedelmeiből tartozott fizetni. Az eltérő finanszírozás természetesen azt jelentette, hogy nem ritkán akár még egy váron belül is (például Győrben, Tatán vagy Pápán) más katonai hivatalnokoktól és eltérő időben kaptak a végváriak fizetést.
Az alsó-ausztriai rendek az általuk fizetett katonaság zsoldját éves segélyeikből fedezték, amelyeket kuriális rendszerű tartománygyűléseiken (Landtag) szavaztak meg.12 A magyar hadiadótól kissé eltérően a természetbeni és pénzjövedelmeket adóztatták meg, méghozzá oly módon, hogy az adókivetés a jövedelmeknek pusztán kétharmadát érintette. Az adóalapot taxierte Gültnek nevezték és a pusztán számítási egységként használt 188Pfundban adták meg. A rendek akaratának megfelelően évente változott, hogy Pfundonként mennyi adót vetettek ki. Az alap az 1 rajnai forintnyi egyszeri (einfache) Gült volt, amelyből – elvileg legalábbis – évente 69 000 rajnai forintnak kellett befolynia. Másfél Gült esetén ez természetesen másfélszerese, azaz 103 500, dupla Gült alkalmával 138 000, végül két és fél Gült jóváhagyásakor 172 500 rajnai forint bevételt jelentett évente. Az adót a dikához hasonlóan két terminusban szedték be, amelyek ugyan változóak voltak, de általában egy-egy fontosabb egyházi ünnephez kötve az első határnap augusztus–szeptemberben, a második pedig november–decemberben volt. Az éves bevételi és kiadási számadásokat – a Magyar Kamara korabeli gyakorlatától eltérően – nem január 1-től, hanem március 1-től mindig a következő esztendő ugyanezen napjáig vezették.13
12 Lásd erre mindenekelőtt a 16. századi alsó-ausztriai tartománygyűlés történetének feldolgozásait: 1530–1564: Hametner, 1970.; 1564–1576: Herold, 1970., 1577–1592: Neugebauer, 1979., 1593–1607: Stangler, 1972. és Stangler, 1973. 173–174.
13 Újabban alapvető levéltári kutatások alapján: Seeger, 1995. 42–125., vö. még szócikkszerűen: Stangler, 1972. 290. A dika adminisztrációjára: Acsády, 1888/1. 67–113.
A győri végvidék magyar katonaságának előírt létszáma ezen adók összegétől függött. A rendek pénzügyi vezetőinek ugyanis a bécsi hadvezetéssel – a mai hosszas költségvetési egyeztetésekhez hasonlóan – úgy kellett az egyes végvárakban szolgáló katonaság létszámát kikalkulálnia, hogy azok zsoldját a megszavazott adó fedezhesse, hiszen több végvári fizetésére az adott elvi pénzkeretből nem volt lehetőség. Mivel az 1540-es években a rendek még csak az egyszeri Gültöt szavazták meg, a mintegy 70 000 rajnai forintnyi összegből valóban csak arra futotta, hogy Győrben, Pápán és Veszprémben fizessenek mintegy 1100 főnyi őrséget. A török veszély fokozódásával azután védelmük érdekében az 1550-es évek közepétől már másfél Gültöt ajánlottak meg, aminek köszönhetően 1554–1556-ban már több mint 2100 végvárit láthattak el Győrben, Pápán és az elveszett Veszprém pótlására hivatott kisebb várakban. Belátván azonban, hogy még ez a segély sem elégséges tartományuk megfelelő védelmére, az 1560-as évek első felétől már dupla Gültöt hagyták jóvá, amelyből Veszprém és Tata visszavétele után már mintegy 2300–2400 végvárit tudtak – elvileg legalábbis – fizetni.14 A 138 000 rajnai forintnyi éves segély azután egészen a 16. század végéig, sőt még az elkövetkező évszázadban is megszokott maradt. Ebből általában 120-130 000 forintot szántak a végvári katonaság zsoldjára, a maradék 8-18 000 forintot elsősorban a győri erődítésekre, valamint a mustra- és fizetési költségekre tervezték.15
14 Lásd a korábbi fejezetekben, főként táblázatok formájában idézett forrásokat.
15 1565: „Ausczug, was ain ersame Lanndtschafft des Erczherczogthumbs Össterreich unnder der Ennß auf das Khriegsfolckh, so ann den Hungerischen Granniczen ligen, des ganncz verschinnen funffunndsechczigisten Jarß auferloffen, wie volgt.” NÖLA SA Ständ. Akt. A–VII–29. fol. 103–106. és 1573–1580: „Raittung unnd Überschlag, was von dem ersten Tag Martii Anno etc. dreyunndsibenczig biß widerumben den ersten Tag Martii Anno achczig, siben ganczer Jar lanng, ann gemainer ersamen Lanndtschaft des Erczherczogthumbß Österreich unnder der Ennß järlichen bewilligten Gräniczhilff, der ainmahlhundert achtunnddreissig Taussent Gulden Reinisch, auf die deputierten Gräniczfleckhen, dan aufs Gebeu Rab unnd inn ander Weeg außgeben, waß auch füer die Prunstschäden abgeczogen, wie des Alles gemainer Lanndtschaft Khriegs- unnd andere Raitungen Außweisen.” Uo. fol. 135–164.
Kétszeres Gültnél nagyobb adót csak a legritkább esetekben szavaztak meg. 1552-ben a két és fél Gült, azaz a pontosan 172 612 rajnai forint megajánlását a közvetlen török veszély indokolta. Ebből az összegből viszont fél Gültöt (34 500 r. f.) kifejezetten Bécs városának erődítéseire szántak, a maradék összeget pedig a Győr előterében fekvő várak katonaságának zsoldjára és a komáromi őrség megsegítésére kívánták fordítani. 1556-ra szintén a megnövekedett török fenyegetés, 1578-ban pedig hasonlóképpen Bécs, 189Győr és a még sokkal kevésbé kiépített, de a tartomány déli területeinek védelme szempontjából egyre fontosabb jelentőségű Kanizsa erődítéseinek megfelelő ütemben való folytatása érdekében került sor ismét a két és félszeres adó megajánlására.16
16 1552 és 1556: Seeger, 1995. 147. és 211; 1578: NÖLA SA Ständ. Akt. A–VII–29. fol. 135–164. A Kanizsára fordított alsó-ausztriai segélyekre: NÖLA SA Ständ. Akt. A–VII–18. fol. 1–55., ill. Pertl, 1939. 33–69 a. és Neugebauer, 1979. 148–249.: passim.
A befolyt adót a rendek a bécsi hadvezetéssel való egyeztetést követően eleinte alkalmi biztosokkal (1546-ban például Reinprecht von Ebersdorf testvérével, Sigmunddal, és Leopold Schweibermairral, tartományi titkárukkal17) juttatták el és fizették ki a győri végeken általuk tartott katonaságnak. Miután a Grenzbezahlung – miként a korabeli források nevezték – lebonyolítása (a pénz szállítása, a kifizetés és az elszámolás miatt) igen komoly feladatot jelentett, 1564-től külön tisztségviselőt bíztak meg e feladatok elvégzésével. Az esztendő márciusának legelején a rendek 150 rajnai forintos évi fizetéssel a későbbi híres komáromi főkapitány, a már többször említett Andreas Kielman testvérét, Bartholomäust, Győr és hozzá tartozó végházak rendi fizetőmesterévé (németül Grenzunterzahlmeister, Unterkriegszahlmeister)18 nevezték ki. Kielman feladata a rendek által tartott végvári katonaság zsoldfizetésének lebonyolítása és ellenőrzése volt. A későbbi komáromi német zászlós (1578–1579) erre a feladatra azért volt valóban alkalmas, mert korábban a hadi fizetőmesteri hivatalnál (Kriegszahlmeisteramt) szerzett ez irányú tapasztalatokat.19 Utóda, Joachim Khelheimer (1572–1579) pedig katonai megbízatása mellett egyúttal az alsó-ausztriai rendek pénztárnoka (Landschaftseinnehmer) is volt.
17 ÖStA FHKA HKA HFU rote Nr. 2. 1546. fol. 48. a/1–18.
18 A tisztség-elnevezés magyar megfelelőjére: „Nemzetes Wolf Layzendorfer megnevezett császár urunk őfölsége Győr és hozzá tartozandó végházainak fizetőmestere” NÖLA SA Ständ. Akt. A–VII–64. fol. 83. 1640. szeptember 10., Győr.
19 A rendek fizetőmestereire lásd a függelékben közölt archontológiájuk adatait. Vö. még Petrin, 1982. 20.
A jelentős segélyek megszavazása persze egyáltalán nem jelentette, hogy azok valóban eljutottak a magyar hadszíntérre. A probléma gyökerei elsősorban az adóztatás szisztémájából eredtek. A Gültsteuer beszedésének módja és hatékonysága rendkívül hasonlított a magyar hadiadó kirovásához és befizetéséhez. Miként Magyarországon a dika is jelentős hátralékokkal folyt be és sohasem tudták teljes mértékben beszedni, hasonlóan alakult az osztrák rendek által megszavazott adó sorsa is. Noha meglehetősen kevés információval rendelkezünk a rendek által zsoldként ténylegesen kifizetett összegekről, néhány példából azért körülbelül rekonstruálni tudjuk, mennyiben is teljesítették a győri végvidéki magyar katonaság felvállalt fizetését. 1547 tavasza és 1552 márciusa között például az első esztendőben még teljességgel kifizették a végváriak zsoldját, az elkövetkező években viszont már csak körülbelül mintegy felét, aminek köszönhetően néhány esztendő alatt igen tekintélyes, több tíz ezer forintnyi zsoldhátralék halmozódott fel.20
20 1547–1548: „Hernach verzaichennt, was auf das Khriegswesen, so gemaine Lanndtschafft in Österreich unnder der Enns an der Grenicz helt von den ersten Tag Marcii des [15]47 Jars biß auf den ersten Tag Marcii des [15]48 Jars, inhalt Mussterregister und Quittungen.” NÖLA SA Ständ. Akt. A–VII–8. fol. 5–6. és „Hernach verzaichennt, welhermassen der vier Stenndt ainer ersamen Landtschafft des Erczherczogthumbs Osterreich under der Enns Bewilligung der ganczen Gullt in trenendem Fridstandt gegen den Turggen, die vier Jar lang nahainander, nemblichen von Primo Marcii des [15]48 Jars biß auf Primo Marcii dicz gegenwurtigen [15]52 Jars auf das Khrigsfokh [sic!] in Hungern und der allen Khrigsofficier und Haubtleut, so gemaine Lanndtschafft besoldt, geloffen und der Römischen Kuniglichen Majestät, unserm allergenedigisten Herrn, von solher Bewilligung geraicht worden ist.” NÖLA SA Ständ. Akt. A–VII–29. fol. 10–21.
190A helyzet a későbbi időben a végvári katonaság számának és ezzel együtt a hadikiadásoknak a növekedésével, valamint az adóbeszedéssel kapcsolatos, már-már akuttá váló problémákkal csak tovább rosszabbodott. Az osztrák rendek állandó pénzhiánya azután a győri végeken is éreztette hatását, hiszen ennek következtében a zsoldfizetés igen rendszertelenné vált és tetemes késedelemmel történt. Valóban előfordultak olyan esztendők, különösen az 1580-as években, amikor egy-egy véghely katonái évente pusztán egy-egy hónapnyi zsoldot vehettek kézhez.21 A problémára a kor adózási és gazdasági körülményei között mégsem lehetett megfelelő megoldást találni, hiszen az állandóan szolgáló végvári katonaság fizetése állandó és rendszeres bevételeket igényelt volna. Ezt a rendek által „működtetett” adórendszerrel még az osztrák tartományból sem lehetett megfelelően biztosítani, miként Magyarországon sem tudtak a dikajövedelmekből – még csak időlegesen sem – komolyabb számú hadinépet tartani. A hiányok fedezésére ezért a rendek gyakran kényszerültek több tízezer forintos kölcsönket felvenni.22
21 Számos eleven példa a 16–18. századból: Takáts, 1908. passim és Takáts, 1915–1917. II. köt. 120–132., ill. vö. még Pertl, 1939. passim; Gutkas, 1973. 191. és Seeger, 1995. 148.
22 Több remek példa: Pertl, 1939. passim és Herold, 1970. 177.
További problémát jelentett, hogy a rendek utasítására a fizetőmesterek a rendelkezésre álló összegekből igyekeztek minél többet – nem ritkán saját zsebükre – megspórolni. Ezt a célt szolgálta a posztóval történő fizetés, hiszen azt nagy tételben vásárolták meg, viszont kis tételben osztották szét, így a kettő közötti áreltérésen jelentős összegeket, egy-egy fizetés alkalmával akár több ezer forintot takaríthattak meg.23 Hasonlóképpen juthattak nyereséghez a különféle pénzérmékkel való fizetéssel is. A végváriak pedig hiába panaszkodtak a rossz minőségű posztóval vagy a leértékelt pénzzel való fizetés ellen, kéréseik a legritkább esetben találtak meghallgatásra, de lázadásaikkal sem érhettek el komolyabb eredményt. Persze megtehették, hogy zsoldjuk elmaradása esetén továbbálltak, a várkapitányok azonban könnyen találtak helyükre új jelentkezőket. A végvári katonaság ugyanis éppen a 16. század második felére kezdett már valóban önálló, jelentős kiváltságokkal (földesúri adózás és joghatóság alóli mentesség, önálló katonai igazságszolgáltatás, kocsma- és malomtartás stb.)24 rendelkező társadalmi csoporttá válni, amelyben még a zsoldfizetés elmaradása ellenére is érdemes volt megmaradni. Ráadásul a hosszabb „háborús békeidőszakokban” a végváriaknak lehetőségük volt bekapcsolódni az igen jövedelmező marhakereskedelembe és -csempészetbe, valamint a szőlő- és a földművelésbe is. Ezáltal harcértékük ugyan fokozatosan csökkent, megélhetésüket viszont az elmaradó zsold miatt csakis így biztosíthatták.
23 Gecsényi, 1984. 669.
24 A végvári katonaság kiváltságaira a jelentős irodalomból lásd mindenekelőtt Benczédi, 1966. A katonai igazságszolgáltatásra külön: Pálffy, 1995/3.
Mindezek ellenére a Balaton és a Duna közötti végek fenntartásában az osztrák rendeknek még akkor is elvitathatatlanul jelentős szerepük volt, ha az általuk megszavazott adónak becsléseink szerint is csak maximum 70 %-a juthatott el ténylegesen a végvári katonákhoz.25 Segélyük még így is körülbelül 80-100 000 rajnai, azaz 64-80 000 magyar forintot jelentett évente. Ez az összeg pedig meghaladta Magyarország korabeli éves jövedelmeinek 10 %-át, a teljes királyi országrész dikajövedelmeivel pedig – két magyar 191forintos hadiadó megszavazása esetén – körülbelül azonos volt.26 Ilyen összehasonlításban tehát, a végvári katonaság valóban jogos panaszai, sőt lázadásai ellenére is, erről csak elismeréssel beszélhetünk. Ráadásul a jelentős anyagi megterhelés a 16. század második felében több ízben komoly gazdasági problémákat okozott Alsó-Ausztriában.27
25 Ez igazolják a Franz Pertl által közölt szorványadatok is. Lásd például 1574-ből: Pertl, 1939. 30–31.
26 Acsády, 1888/1. 112. és Szekfű, 1935. 128.
27 Gutkas, 1973. 192–193.
Az Udvari Kamara által fizetett főként német gyalogoknak és a kerületi főkapitányság gyanánt Pápán tartott magyar hadinépnek – az osztrák rendek által tartott őrségekhez hasonlóan – szintén gyakran kellett nélkülözniük.28 Az előbbiek fizetését a Haditanács által kiküldött hadi fizetőmesterek (Kriegszahlmeister),29 míg az utóbbiakét – elvileg legalábbis – a Magyar Kamara által delegált biztosok bonyolították le. A gyakorlatban viszont a pápai 100 huszár és 100 hajdú zsoldosztását is sokszor ugyanezen hadi fizetőmesterek végezték, hiszen a kamara a dikajövedelmekből ténylegesen nem tudta eltartani őket. A bécsi pénzügyi kormányzat ezért gyakran kényszerült a katonák ismétlődő kérelmeire más bevételi forrásokból néhány havi zsoldösszeget kiutalni.
28 1556 szeptemberének közepétől 1557 márciusának végéig pusztán a két győri német gyalogos zászlóalj elmaradt zsoldja már mintegy 25 000 rajnai forintra rúgott. „Ausczug, was die Romisch Kunigliche Majestät etc. allem derselben Khriegsvolckh, so ann den Graniczen in Hungern ligt, bis zu Außganng des Marcii dicz [15]57 Jars schuldig beleibt, wie volgt. Actum Wienn am viertten Marcii Anno etc. im sibenundfunffczigisten.” Készítette Matthäus Kamrer (Kammerer, Fuchs genannt). HL TGy 1557/3.
29 Ezekre lásd példaként Christoph Gannabiczer magyarországi hadi fizetőmester (Kriegszahlmeister in Ungarn, magister solutionis campestris in Hungaria) 1564. január 1-én kelt utasítását: ÖStA FHKA HKA Inst. No. 158. Vö. még Roubík, 1938. passim.
Bármelyik fizetőmester (osztrák rendi, hadi vagy magyar kamarai) fizette a végváriak zsoldját, a zsold szétosztását mindig a katonaság mustrája előzte meg, amelyet a Haditanács által kiküldött mustramester (Mustermeister) és írnoka (Musterschreiber) végzett. A felsorakozott katonaságot és felszerelését ők szemlélték meg, majd ennek voltáról, illetve az előléptetésekről, valamint a zsoldfizetés összegéről mustra- és fizetési lajstromot (Musterregister, illetve Zahlstaat) készítettek. A mustrák között ezeket a jegyzékeket a várakban szolgáló seregdeákok (Feldschreiber, scriba militaris) korrigálták,30 nevezetesen bejegyezték, ha valaki meghalt, fogságba esett vagy eltávozott, esetleg a Haditanács rendelkezésére magasabb tisztségbe lépett elő. Ezen várbeli mustrajegyzékek alapján készítették el és javították a változásoknak megfelelően a Haditanács és az Udvari Kamara közös alárendeltségében működő mustramesterek a győri főkapitányság mustra- és fizetési jegyzékeit. Sajnos, ezek a törökkor elmúltával teljesen elvesztették értéküket, ezért – feltételezhetően a 18. században – a Haditanács levéltárából kiselejtezték őket. Emiatt egyetlen egy esztendőben sem tudjuk még csak megközelítő pontossággal sem megmondani, hogy a jól ismert előírt keretlétszámokból mennyi katona szolgált valójában a végvidék egyes váraiban.31
30 A seregdeákok tisztére és feladataira: Pálffy, 1995/3. 104–107.
31 Ilyen végvidéki mustra- és fizetési jegyzékek – eddigi ismereteink szerint – pusztán a 17. század elején létrejött Kanizsával szembeni főkapitányságból maradtak ránk, a főkapitányi posztot 1633-tól betöltő Batthyány család tagjainak levéltárában. Kelenik, 1995/2.
A főkapitányi székhelyen és a végvidék váraiban szolgáló seregdeákok feladatainak segítésére már az 1580-as években többször kérték a generálisok és a mustramesterek egy főseregdeák (Oberfeldschreiber) kinevezését Győrbe, akinek feladata a végvidék váraiban 192szolgáló seregdeákok ellenőrzése, illetve a végvidék mustrajegyzékének vezetése lett volna,32 tehermenetesítve ezzel a Haditanács mustramesterét, valamint havonta rendszeresen informálva a bécsi hadvezetést. A tisztséget a 17. század elején már biztosan betöltötték, de elképzelhető, hogy már Győr 1594. évi eleste előtt felállították azt. Ebben azért nem lehetünk teljesen bizonyosak, mert az eddig előkerült szórványadatok alapján nem tudjuk pontosan megállapítani,33 hogy az adott esetekben a győri német, illetve magyar őrségben szolgáló seregdeákokról vagy már a végvidék főseregdeákjáról van szó.
32 „So erfordertt die Nott, daß die Römische Khayserliche Majestät alhie ainen ordentlichen Oberveldtschreiber mit ainer außfüerlichen Instruction heltten, daß solicher Veldtschreiber über alle andere khlaine Heusser unnd Graniczen, die ordenlichen Mussterregisster alles Khryegßvolckhß beyhenden hette, auch alle Monnatt von den andern Veldtschreibern der Abzognen, Verstorbenen, Gefangenen, Nydergehautten unnd Entloffenen ainen ordentlichen Außzug abforderett, solichen Außzug alßdan in den Regisstern einzubringen unnd Herrn Khryegßraatthen zueschickhen, damit die Herrn Khryegßraatth der Verännderungen auch genugsame Wissenschafft haben khünen.” MOL E 211 MKA Lymbus Series II. Tétel 24./II. fol. 39. Dátum nélkül, de 1590. előtt.
33 Néhány bizonytalan adatot magunk tettünk közzé, ennek ellenére eddigi ismereteink alapján a kérdést még nem tudjuk megoldani. Pálffy, 1995/3. 235.
