RADNÓTI MIKLÓS (1909–1944) költő
s minden énekében utolsót énekel.
meghalok, s úgyis minden töredék.
a halálon.
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!
hogy mindent megtorolj!
de tükrén mégis ott borzong az ég…
úgy hull az ifjukorból a férfikorba át…
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát…
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem…
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen.
segíts, vigasztaló, pillangó gondolat!
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
annyira, hogy már néha nem is fáj, – undorodom csak.
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran.
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.