AZ ELLENREFORMÁCIÓ UTOLSÓ HULLÁMA, A ROMÁN ORTODOX EGYHÁZ ELISMERÉSE
1025AZ ELLENREFORMÁCIÓ UTOLSÓ HULLÁMA, A ROMÁN ORTODOX EGYHÁZ ELISMERÉSE
Az ellenreformáció vonalán a korszak elején jelentős továbblépésekre kerül sor. Az egyik ilyen lépés az 1751. évi aposztázia–vegyes házasság-rendelet. Az előzmények: 1727-ben III. Károly büntetést rendel a katolikus hit elhagyóira; e rendelkezést akkor nem hajtják végre. Az 1740-es években aztán Klobusitzky Ferenc erdélyi püspök sürget intézkedést az aposztázia és a vegyes házasságok nem katolikus papok általi megkötése ellen. A Gubernium egy ideig halogatja az állásfoglalást, azután pedig véleménye megoszlik, a protestáns tanácsosok védenék a katolikus hitben születettek jogát a más hitre térésre, a katolikus tanácsosok erre két ízben is külön felterjesztést tesznek, s végül a Ministeralkonferenz állásfoglalása dönt: a katolikus hitre át-, majd onnan visszatérőket, illetve a katolikus hitben született felnőtt áttérőket a hitszegés (perjurium) büntetése sújtsa (kizárás a tanúskodásból, felperességből, a hivatalképesség elvesztése); protestáns pap vegyes házasságot csak a katolikus püspök engedélyével köthet. Ez már a négy bevett vallás rendszerének nyílt megsértése.
A következő lépés a külföldi iskoláztatás korlátozása; ez elsősorban a protestánsokat sújtja. Két országgyűlés (1752, 1753) viharai után jön létre az 1752: I. tc. néven ismert rendelkezés, amely szerint a Gubernium is megvizsgálja a kiutazni szándékozók alkalmasságát, ő dönt arról is, hogy van-e közhaszna az útnak; a kiutazók kötelezvényt kell hogy adjanak arról, hogy csak a Habsburg-birodalommal baráti viszonyban lévő államokat keresik fel. A központi kormányzat még ezeket a kereteket is szűkítené. A királynő 1761-ben egyetemet kíván alapítani Erdélyben, protestáns teológiai előadásokkal, ezzel akarva elejét venni annak, hogy a külföldön tanuló protestáns ifjak katolikus- és kormányellenes elveket szívjanak magukba. Ez az egyetem nem jön létre. 1764-ben már felekezetközi egyetem terve merül fel, a külföldi egyetemekre való kijárás teljes eltiltásával; a protestáns felekezetek közös tiltakozása buktatja meg az ötletet. A kiutazás lehetősége, erősen korlátozva ugyan, de megmarad.
Továbbra is él az ellenreformáció azzal a módszerrel, hogy a tisztségek betöltésénél a katolikusokat részesítik előnyben. 1762 tájt az országos főtisztségek viselői közül öt katolikus, s csak egy-egy református és evangélikus. A kincstári igazgatásban egy 1770-es alaprendelkezés szerint csak katolikusok és unitusok alkalmazhatók a megüresedett helyekre. Hasonló a helyzet a törvényhatóságokban is. Az unitáriusok az 1760-as években teljesen hivatalképtelenekké válnak. Az alvinci anabaptista telepet – mint láttuk – 1768-ban erőszakos térítés robbantja szét.
Egy vonatkozásban szenved érzékeny vereséget az ellenreformációs politika: be kell vallania a vallási unió részleges csődjét, s el kell ismernie az erdélyi román ortodox egyházat. Úgy tűnhetnék: Micu-Klein 1751-i lemondása után 1026az unitus egyházban rendeződik a helyzet; a három első római alumnus közül Petru Aron nyeri el a püspökséget, s nagy buzgalommal, az erőszaktól sem tartózkodva munkál az unió erősítésén. Az ortodoxok azonban most már elsősorban Oroszországnak vetik hátukat, annál is inkább, mert az 1726-i Habsburg-orosz szövetség ekkor a birodalom egyik legfőbb külpolitikai támasza. Az 1740-es évek végén jár Oroszországban politikai szándékkal az első erdélyi román személyiség: Nicolae Pop, korábban balomiri unitus esperes. Előbb Havasalföldére szökik, majd Oroszországba folytatja útját, s eléri azt, hogy Erzsébet cárnő utasítja bécsi követét: tájékozódjék az erdélyi román papság és nép bajairól, s szükség esetén járjon is közben értük a Habsburg-udvarnál – Besztuzsev-Rjumin követ pedig komolyan veszi megbízatását, úgyhogy a Habsburg-kormányzat vissza is rendelteti. Közben azonban újabb erdélyiek járnak Oroszországban (Nicodim szerzetes és loan Avramovici – loan din Aciliu), s az orosz diplomáciai nyomás, ha tartózkodóbban is, de változatlanul Bécsre irányul a magyar- és horvátországi s vele együtt az erdélyi ortodoxia ügyében. Az erdélyi román ortodoxia támogatást kap Havasalföldétől, de a magyarországi szerb ortodox egyháztól is (Nenadovics karlócai érsek fellépései), s mikor a hétéves háború megindultával a Habsburg-birodalomnak fokozottan szüksége van az orosz szövetségre, de Erdély belső nyugalmára is, legalábbis részben fel kell adnia az erdélyi vallási uniót. 1758 nyarán Kaunitz álláspontja győz: tudomásul kell venni az ortodoxia létét, a karlócai érsektől független erdélyi ortodox püspököt kell kinevezni. Püspökké Novákovics Dénes budai szerb püspököt választják ki, s majd egy évre rá kiadják az ún. ortodox türelmi rendeletet, a püspököt még mindig csak ígérve benne, de türelmet is azoknak, akik a rendelet kiadása előtt elszakadtak az uniótól. A nép erre tömegével szakad el az uniótól, a mozgalom vezetőt kap egy Sofronie (Stan Popovici) nevű dél-erdélyi ortodox szerzetes személyében, akivel a hatóságok nem bírnak; a mozgalom azonban megmarad tisztán vallási jellegűnek, nincs szó társadalmi cselekvésről. A kormányzat azonban sietve Erdélybe küldi Novákovicsot, egyben pedig megbízza Buccow főhadiparancsnokot az unitus és ortodox egyházközségek és javaik szétválasztásával. A szétválasztás eredménye: 25 164 unitus és 126 652 ortodox családfő. A kormányzat természetesen megmenti az unitus egyház szervezetét s annak anyagi bázisát, de mégiscsak van törvényesen elismert (bár csak megtűrt) erdélyi ortodox egyház. Igaz, hogy a püspökség felállítása legalábbis egyházkormányzatilag elszigeteli az erdélyi ortodoxokat Karlócától, a határőrvidék megszervezése pedig jórészt a román fejedelemségek ortodoxiájától is.
