A SZÁSZOK ELHELYEZKEDÉSE A KIEGYEZÉSES RENDSZERBEN
A SZÁSZOK ELHELYEZKEDÉSE A KIEGYEZÉSES RENDSZERBEN
A kétszázezer erdélyi szász lakos, melynek értelmiségi és tisztviselő vezető rétege kiváltságosnak számító helyzetét féltette a dualizmustól, a románoknál könnyebben, bár nem konfliktusmentesen illeszkedett be az új rendszerbe.
A szász képviselőket hivatalos részről már a kolozsvári uniós országgyűlésen is igyekeztek megnyugtatni, megígérve a 9 székből és 2 kerületből álló Királyföld és a szász univerzitás jogállásának fennmaradását. Az új rendszer elfogadtatása megkövetelte az autonómiájuk modernizálásától is elzárkózó konzervatívabb – a dualizmust amúgy is csak átmenetnek tartó – irányzat háttérbe szorítását, amit a kormány az ún. újszászok, a beilleszkedést kereső polgári-értelmiségi réteg és adminisztratív eszközök segítségével hajtott végre. Még 1867 februárjában felfüggesztették Konrad Schmidt comest, helyébe állítva Moritz Conradot, s megakadályozták egy antiunionista többségű univerzitás-ülés összehívását. Az uniót megerősítő 1868. évi törvény még rögzítette a szász önigazgatási jogok fenntartását, de már kilátásba helyezte a királyföldi viszonyok újraszabályozását, s lassan megkezdődött ennek betagolása a polgári államba. 1869-ben Talmács- és Szelistyeszékből csatoltak falvakat Szebenszékhez, Törcsvártól a Hétfalut Brassóhoz, ami a nemzeti összetételben is változást jelentett. 1869-ben rendelettel szabályozták a képviseleti testületek és a tisztikar választását, ami a választói jogosultság kiterjesztésével a többséget képező románoknak kedvezett. Ugyanabban az évben az új bírósági rendszerben megszűnt a szász főtörvényszék, s a marosvásárhelyi tábla lett a felettes bírósági szerv. Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter Törcsvár, Szelistye és Talmács falvakat – az univerzitás anyagi kárára – a kolozsvári ügyvédi kamara javaslatára földjeik megváltás nélküli szabad tulajdonosának nyilvánította, s csak később sikerült az univerzitás tulajdonjogát érvényesíteni.
1869-ben olyan új összetételben ült össze az univerzitás, amelyben 4 román és 1 magyar részvételével a 18 újszásznak sikerült majorizálni a 21 ószászt, s kidolgoztak egy javaslatot a Szászföldnek a megyerendszerhez való közelítésére, olyat, amely a kormányzatnak elfogadható volt. 1872-ben a két szász irányzat formailag egyesült, s a május 11-i medgyesi gyűlésen kiadott Szász Nemzeti Programban elfogadta a dualizmust, a magyar államegységet, ha az nem erősíti a centralizációt; a magyar államelvet, ha bővítik a nemzetiségi nyelvhasználat lehetőségi körét; a modernebb képviseleti rendszert, ha az nem vezet „az éretlen tömegek” túlsúlyához. A sok feltétellel körülírt főhajtás ára az lett volna, hogy a Királyföld egy erősen önálló megye formájában továbbra 1643is fönnmaradhasson, a történetileg kialakult erőviszonyok ne változzanak, a nemzeti vagyon kezelésébe csak a régi „tulajdonostársak” szólhassanak bele. A medgyesi program híven tükrözte a szász polgárság viszonyát az államhoz és a társadalomhoz. Felfelé és lefelé egyaránt féltette önkormányzatát, rendi eredetű előjogait. Fentről a modern állam centralizációs törekvései, lentről a szászföldi román tömegek egyenjogúsítása, a közélet alsó és középszintjeire való bekopogtatása mint két ellentétesen forgó malomkő őrölték a régi szász intézményeket. Az erősebb érdek a kormánnyal való jó – a valóságban csak elfogadható – viszonyt kívánta, ezért ültek képviselőik a Deák-pártban, noha Andrássy 1870-ben világosan megmondta a nagy befolyású Teutsch püspöknek, hogy minisztertársait idegesítik a szász privilégiumok.
A tartós együttműködést zavarta, hogy a kormányzat nem akarta fenntartani a szász területi önkormányzatot. Az átalakításról ismétlődő konzultációk után – miután a románok is a Királyföld feloszlatását kérték, mivel abban jogaik nem érvényesülhetnek – Tisza Kálmán kormányzata 1875-ben bejelentette küszöbön álló megszüntetését. Minden tiltakozás ellenére, az újszász Wächter és Fabritius aktív támogatásával meghozták az 1876. évi XII. tc.-et, s ezzel harmadszor, s most már tartósan, szétdarabolták a Királyföldet; a tényen a Nagyszebenbe látogató Ferenc József sem volt hajlandó változtatni. Megszűnt az univerzitás politikai és közigazgatási hatásköre, átalakult a saját, valamint a hétbírák hatalmas vagyonát kezelő és iskolákat támogató nagy alapítvánnyá; a comes címét a kormány által kinevezett szebeni főispán viselte. A közel hét évszázados autonómia elvesztése fájdalmasan érintette a szász polgárságot, de távolról sem hozta azt, amitől az ószászok féltek: „a szász nemzet törlését az élők sorából”.* Szász vidéken jórészt német maradt a közigazgatás, az univerzitás nagy hatalmú testület maradt, még ha elnöke, a mindenkori szebeni főispán a kormány álláspontját képviselte is. Vagyoni kérdésekben a dualista állam messzemenően liberális volt, csupán azt írta elő, hogy – a jogegyenlőség eszméjének megfelelően – abból nemcsak szászok, hanem más ott élő lakosság, tehát főként románok kulturális céljaira is áldozni kell. Az univerzitás gyűlésein – és röpiratokban – még évekig folyt az utóvédharc a kormány ellen, jogaik védelmében neves németországi jogászok véleményét is kikérték. Szilárdan állt a szász evangélikus egyház alkotmánya mint a nemzeti-kulturális autonómia egyik bástyája. A veszteség valójában privilégiumokra korlátozódott, pozícióik az egész korszakon át erősek maradtak.
Idézi FR. TEUTSCH, Die Siebenbürger Sachsen in den letzten fünfzig Jahren. 1868–1919. Hermannstadt 1926. 77.
Az új megyékben a főispánok újszászok vagy erdélyi arisztokraták lettek. Friedrich Wächter például állandó harcban állt a szebeni megyegyűléssel, Nagy- és Kis-Küküllő megyékben azonban Bethlen Gábor gróf a német 1644nyelvet próbálta visszaszorítani, míg Besztercében Bánffy Dezső báró magyarosított apró részletekbe menő keménységgel. „Egyetlen szász paraszt sem kapott egyetlen iratot sem, legyen az ... bármi is a megyehivataltól vagy szolgabírói hivataltól más nyelven mint magyarul” – írta később erről a vidékről a neves ószász lap, a Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt.* Könnyebb volt a helyzet Brassó megyében, azért is, mert ennek székvárosa lett mindig a modernebb, így az újszász irányzatnak is a bástyája, s nagyobb volt az egyetértés a kormányzattal. A Tisza-korszakot azonban egészében a szászok és a kormány konfliktusa jellemezte. Az 1879. évi iskolatörvény ellen, mely kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását minden népiskolában, a szász képviselők és az egyház is tiltakozott; utólag azonban elérték, hogy a magyar nyelv tanítására ne kelljen sok óraszámot fordítani. A nyolcvanas évek elején harcot folytattak a készülő középiskolai törvény ellen, mely nemcsak a magyar nyelv tanítását írta elő, hanem azt is, hogy a tanárjelöltek az államvizsgát idővel magyarul kell majd letegyék. Utólag kiderült az 1883. évi törvényről, hogy a túlzott félelem nem volt megalapozott. A szász gimnáziumi rendszer a humán felől némelyest a reál oktatás irányába lépett, egységes lett, a tanárjelöltek nem károsultak azzal, hogy általában egy évig magyar egyetemre is jártak; a középiskolák állami ellenőrzése megmaradt a szakszerűség keretében.
FR. TEUTSCH, i. m. 21.
1885-ben a sajtóperekben hozott sorozatos felmentő ítéletek miatt a kormány megszüntette a nagyszebeni esküdtszéket. 1887-ben – országos tendencia részeként – megszűnt az ottani német nyelvű jogakadémia. Sérelemnek tekintették, hogy tíz Brassó környéki csángó falu magyar evangélikusai kiszakadtak a szász egyházból, a tiszai (magyar) szuperintendenciához csatlakoztak, s ezért a kormány arányosan csökkentette a szász egyház dotációját.
A szász polgárság pozícióvédő harcában jelentős erkölcsi támogatást kapott Németország értelmiségétől, az ottani publicisztikától, amely elítélte a magyar kormány autonómiaellenes vagy magyarosító intézkedéseit. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az értelmiség és papság utánpótlásában a németországi egyetemeknek döntő része volt, s a porosz–francia háború megnövelte a szászok németszimpátiáját, akkor érthető a tartós folyamat, melynek keretében a szászok külön nemzettudata gyengült, míg a nagy német nemzethez való tartozás eszméje erősödött. Mindennek kulturális-ideológiai fontossága, de csekély közvetlen politikai haszna volt. Bismarck kancellár határozottan állást foglalt a magyarországi német nemzetiségi törekvések ellen: „A magyar birodalom erősödésére és egységére oly nagy politikai súlyt fektetünk, hogy ezzel szemben érzelmi kívánalmainknak háttérbe kell 1645szorulniuk.”* Támogatást inkább a különféle németországi egyesületektől kaptak.
Bismarck 1883. március 2-i utasítása a budapesti német konzulnak. PA AA Bonn. Österreich 104. Bd. 8. A 3866.
Idővel a szász polgárság soraiban figyelemre méltó átrétegződés ment végbe. A régi céhes mesterek rétege egyenletesen gyengült, viszont jó néhányan közülük erős középüzem-tulajdonosok lettek. A vagyonában erősen differenciálódó kereskedőréteg számottevően nőtt. Egy új folyamat bontakozott ki: a hagyományos főhivatalnoki, illetve városi és vidéki hivatalnokréteg részben elszegényedett, jelentősége, hegemóniája csökkent, a feltörekvő modern polgárok, ügyvédek, tanárok, orvosok súlya megnőtt, s ezzel az elavult rendi különállás védelme is háttérbe szorult a gazdasági és kulturális építőmunka mögött. E változás – mint a tőkés fejlődés következménye – teremtett alapot arra, hogy az 1876-ban létesített Szász Néppárt, mely természetszerűen ellenzéki álláspontra helyezkedett, s a nyolcvanas években képviselői végig a kormánypárt ellenében működtek, még Tisza Kálmánnal is többször érintkezésbe lépett egy kompromisszum elérése érdekében. Ekkorra már beletörődtek abba, hogy a dualizmus tartós, a szász etnikumnak pedig ebben, s nem valami ábrándos új Ausztriában kell megtalálnia helyét. A nemzeti lét fenntartását, erősítését szolgáló intézmények fejlesztése nagy anyagi és szellemi erőkifejtést igényelt, s szükségük volt az állam jóindulatára, amit csak a permanens feszültség csökkentésével lehetett elérni. 1886-ban a türelmes Bethlen András gróf lett Brassó után Szeben megye főispánja is, aki a tudós-politikus Oskar Meltzl segítségével szorgalmazta a megegyezést. Béke persze nem lehetett addig, amíg Tisza maga – az ellenségeskedés szimbóluma – kormányon volt. Amint bukott, Karl Wolff, a gondolkodásában az agrárius Károlyi Sándorral rokon, de annál szervezőképesebb modern szász politikus által kijelölt feltételek alapján 1890 júniusában megállapodás született. Új főispánokat kaptak az ún. szász megyék: Bánffyt és Bethlen Gábort felmentették, Szeben élére a régi jogvédő Gustav Thälmann került, a szász értelmiség számára megnyíltak a hivatali érvényesülés újabb kapui, köztük az osztrák–magyar közös intézményeké is, méghozzá anélkül, hogy nemzetiségük feladására kényszerültek volna. A megyékben nagyobb számban alkalmaztak szász vagy velük jó viszonyban lévő tisztviselőket. Kis- és középiparuk jelentős részt kapott az állami ipartámogatásból. A szász politikai gondolkodás és a történelmi helyzet változásaira egyaránt jellemző, hogy éppen azzal a gróf Szapáry Gyula miniszterelnökkel köthették meg a kompromisszumot, akit közigazgatási önkormányzatuk megszüntetése idején mint belügyminisztert a szász polgárság vezetői bíróság elé akartak állíttatni.
Az 1890. június 17-én Nagyszebenben tartott hétszáz fős „Sachsentag” jóváhagyta az eddigi politikai program módosítását; nemcsak a dualizmust 1646fogadta el, hanem az egységes magyar nemzetállam gondolatát is, elégséges minimumnak ítélte a nemzetiségi törvényt, és igényt formált arra, hogy a szász értelmiség hatékonyan közreműködjék az állam feladatainak valóra váltásában. Nagy hangsúlyt kapott gazdasági intézkedési igényük: a paraszti gazdálkodás és az ipar, közte a gyáripar fejlesztése. Az új program alapján a szász képviselők csoportként beléptek a kormánypártba. Ha nem is szűnt meg minden konfliktus a kormánnyal, s bizonyos magyarosító intézkedések miatt a századfordulón néhány évre újból a kormánypárton kívül ültek, a szász honatyák kormánytámogató erőt alkottak végig a korszakon, a hivatalos nemzetiségi politika pedig irányukban mérsékelt és engedékeny maradt.
Az állam és a szász polgárság között alapvető érdekazonosság alakult ki. Ezen nem tudott változtatni az egyházpolitikai küzdelmek idején (az 1893. október 20-i medgyesi értekezlettel) zászlóbontó „zöldszász” mozgalom sem, amikor az egyezkedő politikával egy olyan szász hivatástudatot állított szembe, melynek értelmében a szászok nemcsak a német birodalomhoz kell jobban kötődjenek, hanem a nagyszámú magyarországi németség, a svábok politikai megszervezése és vezetése is az ő feladatuk. Ebben az irányban jelentős lépéseket tettek. Pénzügyi kapcsolatokat építettek ki főként a bánsági svábokkal, több-kevesebb anyagi és erkölcsi támogatásban részesítve a bontakozó déi-magyarországi német nemzetiségi mozgalmat. Az új irányzat nem tudott döntő befolyást szerezni a szászok körében, akik minden szász–sváb együttműködéstől saját súlyuk csökkenését féltették. A hangadó Lutz Korodi, Rudolf Brandsch és Traugott Copony inkább Erdélyen kívül szerzett magának tekintélyt. A mértékadó politikát az okos kompromisszumokat kereső, kormánytámogató, ún. „feketeszász” irányzat határozta meg. Ezt a kormányzat honorálta is, az állami szubvenciót egyházuknak rendszeresen kiutalták; az első világháború előtti években például államsegély tette lehetővé öt gimnáziumuk átépítését.
A szász polgárság integrálása a dualista rendszerbe – mint realizált lehetőség – mutatója a kiegyezéses kormányok nemzetiségpolitikai lehetőségeinek és korlátainak. Amennyiben valamelyik nemzetiség politikai vezető rétege valóban elfogadta (és saját társadalmával elfogadtatni segítette) a dualizmust, a magyar állam megszilárdításának szükségét, beletörődött néhány, jobbára külsődleges magyarosítási intézkedésbe, akkor a kormányok támogatták egyházi-kulturális intézményeiket, meghagyták embereiket a közép- és alsó szintű politika kulcspozícióiban, engedték, hogy városaikat, vidékeiket továbbra is a saját képükre formálják, az államban külön színt képviseljenek. Ilyen kompromisszumos politikát azonban csak nagy intézményhálózattal bíró nemzetiség szilárd pozíciókkal rendelkező vezető rétege folytathatott. A fejletlenebb nemzetiségeknek, még ha számuk sokszorosa volt is a szászokénak, hosszabb, több szakaszos utat kellett megtenniök ahhoz, hogy a kormányok számára vezetőik valóságos tárgyalópartnerré léphessenek elő.
