MÁLYUSZ ELEMÉR: TÁRSADALMI VISZONYOK
MÁLYUSZ ELEMÉR:
TÁRSADALMI VISZONYOK
TÁRSADALMI VISZONYOK
A hűbériség és rendiség elvei, amelyeknek küzdelme jellemezte a középkor végén a magyar állam életét, a társadalmi alakulásnak és elrendeződésnek is a vezető principiumai voltak.
A XIV. század végén még a hűbéri kapcsolat szabta meg a társadalom sorsát. Szabadság, önkéntesség és hűség az európai hűbériségnek az a három jegye, amely a szenior és vazallusa közti viszonyt meghatározta – személyükre nézve szabadoknak kellett egymással kapcsolatba lépniök, mégpedig önként, kényszerűség nélkül, hogy azután kölcsönös ragaszkodás, tehát egyrészről odaadó önfeláldozás, másrészről pártfogó segélynyujtás tegye meghitté az együttműködést – s ugyanezek a vonások ismerhetők fel a középkor végén a magyar társadalom legfontosabb rétegeinek az életében. Tehát nálunk is szabad magyarok, nemesek önként ajánlották fel szolgálatukat valamelyik egyházi vagy világi nagybirtokosnak és vérük hullásával bizonyították hűségüket, ragaszkodásukat azokért a jótéteményekért, amelyekben részesültek. Nem úrnak és szolgának a kapcsolata volt ez. A nemest, aki egy nálánál gazdagabbnak és előkelőbbnek a szolgálatába szegődött, familiárisnak nevezték, mivel ő és társai együttesen jelentették azt a meghitt, családias közösséget, familiát, amelynek feje, az úr, nem kisebb odaadással azonosítja magát híveinek érdekeivel, mint amilyennel egy családfőnek illik védenie gyermekei javát.
A nemeseket arra, hogy egy-egy úrnak a familiárisai legyenek, személyük és vagyonuk biztosításának vágya éppen úgy ösztönözte, mint a kenyérkeresés, sőt a társadalmi felemelkedés reménye. Mivel a pártharcok idején a főurak, mit sem törődve a törvényekkel és kihasználva a királyok gyengeségét, koholt ürügyekkel elfoglalhatták a szegényebb, védtelenebb nemesek birtokait, a pereket pedig úgy elhúzhatták, hogy közben az örökségükből kisemmizett családok teljesen tönkrementek, sokan keresték a védelmet, amelyet a távoli királynál nem találtak meg, a közeli nagybirtokosnál és felvétették magukat familiájába. Függő viszonyba kerültek ugyan tőle, de legalább maguk mellett érezték egész gazdasági és katonai erejét, hogy viszonzásul csatlakozásukkal megnöveljék hatalmát.
Monelli Bernát, Beatrix királyné olasz palotaispánjának sírköve. 1496.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* A renaissance stílusú vörösmárvány síremlék a budavári koronázótemplom helyreállításakor, 1876-ban került elő. Mérete 1˙9×1 m. Feliratai (a sisakdíszben): CVM ˙ PACE ˙ VIRTVS ˙ FLORET ˙ VBIQVE; (a címer alatt): BERNARDI[N]O : MONELIO : CREME[NSI] : PALA[TINO] : COMITI : IN : QVO : SPES : PAVL[VS] : MONELI[VS] : MIRAE : FR[ATER] : PIETA[TIS] : OCVLIS : HAVD : SICCIS : BVSTV[M] : MISERABILE[M] : POSVIT : 1496. VIX[IT] : ANN[ORVM] : XXXVIIII : ME[N]S[IUM] : X : DIEB[US] VIII : AB : REGINA : BEATRICE : ARAGO[N]IA : CVI : AD : EXTREMV[M] : VSQ[VE] : SPIRITV[M] : FIDELITER : INSERVIVIT : AD : CVIVS : CV[M]Q[VE] : MAGISTRATVS : FASTIGIA : GRADATIM : EVECTVS : H[EREDES] ˙ S[EPVLCHRUM] ˙ H[ABEBANT] ˙ N[OMINE] ˙ S[VO].
De azok az akaraterős, érvényesülni vágyó nemesek is, akik ki akartak kerülni falujuk szűk határai közül, először a nagybirtokos udvarát keresték föl. Itt katonai szolgálatuk fejében ellátást, ruhát kaptak, sőt esetleg kisebb földbirtokot is. Ha egy-egy uradalma kezelését bízta rájuk az úr, mint gazdatisztek, tiszttartók számon tartották a jobbágyok szolgálmányait s ellenőrizték munkájukat, mint várnagyok meg védték vitézeikkel a falvakat a hatalmaskodó szomszédoktól. Érdemeik igazi jutalmát azonban akkor nyerték el, amidőn uruk országos tisztséghez jutott. A király ugyanis közvetlenül csak a főbb méltóságok betöltéséről gondoskodott, az alsóbbrangú tisztviselők kiválasztását ellenben az érdekelt főurakra bízta. Tehát a főispán maga nevezte ki alispánját, – a XIV. század első felében egy szatmári főispán a szokásos jövedelmeken, bírságokon kívül ígért alispánjának két részletben 20 márkát, mentét és dolmányt igen fínom szövetből s biztosította, hogy ehhez még falut is ad neki, ha ilyet adományba kap a királytól – az országbíró helyettesét, az alországbírót és ítélőmestereit, meg bírságbehajtóit, ugyanígy a nádor az alnádort és notáriusait, vagy a sókamarák ispánjai a kamarai tisztviselőket. Mindezeket a főurak familiárisaik közül szemelték ki; azok közül, akiknek képességeit jól ismerték otthonról s [Familiáris nemesek] akikben megbíztak. Ilymódon a vidéki kisnemesek, akik soha ki nem tudtak volna kerülni megyéjükből, familiárisi szolgálatuk során eljutottak a királyi udvarba, hogy ott, ha tehetségükkel, vitézségükkel kitűntek, az uralkodó figyelmét is magukra vonják.
Főúr és familiárisai. Részlet az egykori liptószentmáriai főoltárról. XIV. század közepe.*
(Szépművészeti Múzeum.)
* A kép aláírásában a XIV. század megjelölés sajtóhiba XV. század helyett.
A nemes mindaddig, amíg familiáris volt, urának a joghatósága alá tartozott. Ha tehát bűnt követett el, nem őt, hanem urát kellett a megyei vagy királyi bíróság elé idézni s ugyanez volt köteles a sértett félnek elégtételt adni, hogy azután vétkes familiárisát saját hatáskörében, a maga bírói székén megfenyítse, vagyonából magát kártalanítsa s megvegye rajta a bírságokat, amelyeket helyette fizetnie kellett. A nemes tehát familiaritása idejére kikerült a király közvetlen bírói hatalma alól, mivel közéjük ékelődött a főúr. A kapcsolat azonban a király és alattvalói között mégsem szakadt meg teljesen. A legsúlyosabb három bűnügyben: gyilkosság, rablás, vérontás esetében ugyanis az úr nem ítélkezhetett familiárisa felett, mert ezekben a perekben, bárki volt is a vádlott, közvetlenül a királyi törvényszékek voltak illetékesek, másrészt pedig a familiáris, ha kilépett ura szolgálatából, ismét nemesi jogainak teljes birtokába jutott. Mivel így a központi hatalom nálunk mindenkor jobban tudta érvényesíteni befolyását, mint Nyugaton s mert egy-egy nemes család kevesebb generáción keresztül állott ugyanazon főúri háznak a szolgálatában, a hűbéri rendszer nem fejlődhetett ki oly teljesen, mint Franciaországban vagy a német birodalomban. A külsőségek, mint a hűbéri hódolat szertartásainak hiánya pedig avval magyarázható, hogy a lovagi életmód Magyarországon csak a nemesség egy részének, elitjének volt a sajátja s így a szegényebb nemesek uraikkal való érintkezése formaságoktól mentes maradt. Mindamellett a külső formák is megegyeztek a Nyugaton dívókkal, ha előkelő, vagyonos nemes vállalt szolgálatot. Így Leveli Rauscher János és Pál 1474-ben, amikor Szentgyörgyi Zsigmond familiárisai lettek, a pozsonyi káptalan két kanonokja és több előkelő familiáris jelenlétében az óvári kápolnában tették le az ünnepélyes esküt, megfogadva a dominusnak, hogy ellene és családja ellen sem szóval, sem tanáccsal, sem tettel nem vétkeznek, hanem ellenkezőleg minden erejükkel javát fogják előmozdítani. Mindenütt megtaláljuk továbbá a hűbériség legtöbbet emlegetett vonását, az urak és vazallusok láncolatát. Egy főúr familiárisának ugyanis lehettek familiárisai, akiknek már ő, nem pedig a nagybirtokos volt a dominusa. Így a horvát-szlavon bán, elnyerve a királytól megbízatását, saját familiárisait, a vicebánokat tette meg főispánoknak, akik helyetteseiket, az alispánokat megint a maguk emberei közül nevezték ki s mert az alispánnak, mint jobbmódú nemesnek szintén lehettek familiárisai, ezek és az uralkodó közé már három láncszem illeszkedett be. De ugyanígy volt Erdélyben is, ahol a fokozatokat a vajda, alvajdák, akik egyszersmind főispánok, továbbá az alispánok és ezek officiálisai jelentették.
Ítélkező főúr. (Krisztus Pilátus előtt.) Oltárszárnykép Liptómegyéből. XV. század közepe.
(Szépműv. Múzeum.)
Előkelő lovag a XV. század közepén. (Szent Imre a mateóci főoltáron.)
A hűbéri elv, amely az egész magyar nemesi társadalmat áthatva, ennek tagjait az egymásrautaltság érdekszálaival fűzte a főurakhoz, az állam szemszögéből tekintve a Száván túl és Erdélyben érvényesült a legerőteljesebben. [A hűbéri elv érvényesülése] Abban a két távoli országrészben, amelyben a király bírói jogköre háttérbe szorult, mivel azt a báni, illetőleg vajdai törvényszék gyakorolta a nemesek felett is. A decentralizálást, mint Nyugaton, nálunk is eredetileg a technikai eszközök fogyatékossága tette szükségessé, amikor azonban a partikularizmus támogatást nyert a társadalmi fejlődésben, a vajda és a bán, mint a XV. századi pártharcok megmutatták, a királyi hatalom rovására túlságosan is erőssé lett. Ha bent az országban a feltagolódás, a hűbéres tartományokra bomlás nem következett be, az a társadalmi alakulás lassúbb ütemével magyarázható. Mert hiába volt a főuraknak óriási uradalmuk, ezernyi-ezer jobbágyuk és familiárisuk, hatalmukat fejedelemséggé mégsem szervezhették át, ha egyszer a nemesek felett nem gyakorolhatták a király bíráskodási jogát s ha még nem tudták elérni, hogy méltóságaik ne csak a valóságban, hanem jog szerint is öröklődjenek családjukban. A legmesszebbre Hunyadinak sikerült eljutnia. Amikor a kormányzóságról lemondott, oly kitüntetést kapott, amely eddig példátlanul állott: az örökös grófi címet s vele nagy területet, amelynek ő volt a legfőbb bírája. Tudnunk kell, hogy a „comes“ jelző korábban nagyon közkeletű kitüntető elnevezés volt, könnyen hozzáillesztették egy-egy előkelőbb nemesnek a nevéhez s így nem a főrangúságot fejezte ki. Elnyerése most azért számított nagy kitüntetésnek, mert Hunyadi családjához elválaszthatatlanul hozzákapcsolódott, annak minden bíróság és hatóság jogköre alóli mentességet biztosított s mert jelezte, hogy a család egész territoriumnak az ura. Ez a terület nem volt éppen nagy, – Beszterce városát és környékét ölelte fel – rajta azonban a Hunyadiak királyi joghatóságot gyakoroltak s mert korábban szabad, kiváltságos szász város került ilymódon függő viszonyba, egy fejedelemség magját is jelenthette. A „besztercei gróf“ mellett azonban mások nem jutottak fel erre a magas fokra s így több önálló territorium, „grófság“ sem alakult ki a XV. század közepén. Azon túl pedig, amióta Mátyás erős keze biztosította az államterület egységét, többé nem nyílott alkalom a részekre tagolódásra.
Valószínűnek látszik, hogy a középkori Magyarország inkább lett volna a nyugati hűbéri államokhoz hasonló, ha már a XIV. században örökölhetővé válik a grófi cím, mint egy bizonyos terület feletti legfőbb bíráskodási jognak az érzékeltetője. De mindez elmaradt, mint természetes következménye annak az állapotnak, hogy a társadalom főúri csoportja nem volt kialakult, zárt, messziről is könnyen felismerhető alakulat. Főuraknak ugyanis a nagybirtokosok számítottak. Nevük „báró“ volt ugyan, ez a cím azonban nem lett az egyes családok elidegeníthetetlen jelzője, hanem csak valamennyiük általános, egyetemleges megjelölése. Mivel így hiányoztak a feltűnő jegyek, amelyek alapján valaki bárónak lett volna nevezhető, minden nemes, ha nagy uradalmakat tudott szerezni, tekintet nélkül származására, főúrrá lett. A még kiforratlan viszonyra jellemző az 1459-i törvénynek egyik cikke, mely bizonyos felsorolás kapcsán a bárókon és birtokos nemeseken kívül még olyanokról is tud, akik „valami módon a báróság állapotát vagy a többi nemesen felül más tisztes státust“ nyertek el s rajtuk, mert úgy tekinti őket, hogy valósággal is a bárókat megillető előjogokat élvezik, kétségtelenül a nagybirtokosokat érti. Ilyen körülírásra semmi esetre sem lett volna szükség, ha már megvannak a mágnás címek, a kiemelkedő családokat megillető, apáról-fiúra szálló titulusok, amelyek viselőiket egyszersmindkorra elkülönítik a többi nemestől. Nemes és főúr között jogi tekintetben nem lévén különbség, közöttük a határvonal sem volt éles. Éppen olyan kevéssé, mint a köznemesség alsó rétege és azok közt, akik bár szabadok voltak, nemeseknek semmiképpen sem voltak nevezhetők. Nemes és jobbágy a XV. század közepén ugyanis még nincs véglegesen elkülönülve. Olyanok, akik nem élveznek nemesi kiváltságokat, ekkor még felperesként léphetnek fel a megyei törvényszékeken, rendelkeznek oly földekkel, amelyekbe éppen úgy beiktatják őket, mint a nemeseket ősi birtokaikba s megjelenhetnek a megyei közgyűléseken is. Mindezen ellenmondóknak tetsző jelenségek magyarázata: a magyar társadalom rendszerező elve ekkor a hűbériség volt. Ez tette lehetővé, hogy a főúr [A rendi gondolat erősödése] familiájába ne csak nemesek, hanem alsóbbrangú elemek is beletartozzanak – így a familiárisok éppen nem valamennyien voltak nemesek – vagy hogy a jobbágyok, amikor valamelyik úrtól földet vettek örökbérletbe, ezt a hűbériség népiessé váló formái közt tegyék meg, vagyis a bérösszeg megfizetésén kívül arra is ünnepélyes fogadalmat tegyenek, hogy a tulajdonos ellen soha hűtlenséget nem követnek el.
Zápolyai Imre nádor síremléke. 1487.*
(Szepeshelyi székesegyház.)
* A sírkőlap körirata: HIC ˙ IACET ˙ ILLVSTRIS ˙ AC ˙ EXCELLENS ˙ DO[M]I[N]VS ˙ EMERICVS ˙ COMES ˙ PERP[ETVVS] ˙ SEPESIENSIS ˙ ET ˙ PALLATINVS ˙ REGNI ˙ PANNONIE ˙ QVI ˙ OBIIT ˙ M ˙ CCCCLXXXVII.
A XV. század első fele egyáltalán nem érezte ellenmondásnak, hogy ősi nemesi családok sarjai mint familiárisok ne a király, hanem egy főúr hatalma alatt álljanak vagy hogy egyes jobbágyok földesúri akarattól függetlenül intézhessék életüket, mások meg mint familiárisok előkelő főurak környezetébe tartozzanak. Mivel a társadalmi rétegek tagjait függőleges irányban futó szálak fűzték egymáshoz, valamennyit pedig a királyhoz: természetesnek tűnt fel a kor előtt, hogy az ugyanazon lánc szemeit jelentő emberek szorosabbnak érezzék összetartozásukat, mint azok, akiknek a gazdasági és jogi helyzete egyforma volt ugyan, de különböző hűbérurak köré csoportosultak. Ezt a helyzetet a rendiség gondolatának fokozatos megerősödése és a rendi felfogás előharcosának, a köznemességnek előtérbe jutása változtatta meg. Az átalakulást röviden úgy jellemezhetjük, hogy a társadalmi csoportosulás horizontálissá változott, mert az azonos feltételek közt élők körében annyira elmélyült az összetartozás érzése, hogy egyrészt elszakadtak az őket felfelé és lefelé fűző kötelékek, másrészt pedig a rétegek, amelyekbe összeolvadtak, egymástól éles vonalakkal, sőt mély árkokkal elhatárolódtak. A főnemesség, a köznemesség, a polgárság és a jobbágyság ekkor válik szét véglegesen, hogy tagjaik jogai és kötelességei megrögzítődjenek, az első háromnak renddé alakulása pedig befejeződjék.
A köznemesség, mint követeinek az országgyűlésen való megjelenése mutatja, a XIV. század végétől kezdve már beleszólt az állam sorsának intézésébe, szereplése azonban egész Mátyás uralkodásáig rendkívül szerény maradt. Az ő igazi otthona ekkor még mindíg a megye. Ennek tanácskozásain, bírósági tárgyalásain nyert alkalmat, hogy megvitathassa szülőföldjének és a szomszédságnak ügyeit, s lassan megszerezze azt a fegyelmezettséget, iskolázottságot, amely nagyobb feladatok áttekintéséhez, megértéséhez éppen úgy szükséges, mint a megoldásukra alkalmas eszközök kiválasztásához. Autonómiája ekkor még nem teljes, mivel a megyei bíráskodás és közigazgatás vezetője, az alispán, a főispán familiárisa volt s csak a mellette működő négy szolgabírót választotta a nemesség, de mint régi, a XIII. századba visszanyúló intézmény elég erős ahhoz, hogy a nemesi közvélemény és közakarat kijegecesedését megindítsa.
Éppen ezért Mátyás is ide nyúlt le, a gyökerekhez, amidőn a főurak hatalmának ellensúlyozására alkalmas tényezőt akart kiképezni. Pedig ő uralkodásának elején még azzal kísérletezett, hogy a köznemesség előkelő, vagyonos rétegét fogja csak nemesi szabadságában megőrizni s mint viszonylag csekély számú, de anyagilag független elemre fog az országgyűléseken reá támaszkodni. Amidőn tehát az 1467-i pénzügyi reformokkal kapcsolatban a szlavón várjobbágyságot éppen úgy adófizetésre kötelezte, mint a praedialistákat vagy jászkúnokat, ruténeket, s a jobbágytelken élő nemeseket, nem egyszerűen csak jövedelmének a fokozására gondolt, hanem arra is törekedett, hogy a kétséges nemességű s nagy tömegeket kitevő elemek leválasztásával, jobbággyá tételével csak azt hagyja meg nemesnek, aki anyagi viszonyainál fogva kiváltságos helyzetéhez illően tud élni. Ebben régi hagyományokhoz híven járt el Mátyás. Két évszázadra visszanyúlóan küszködött ugyanis a magyar társadalom a lovagságnak mint külön jogú társadalmi rétegnek a kifejlesztésével, elhatárolásával, de mindíg sikertelenül, mert mint az 1467-i reformokat követő visszahatás is megmutatta, maga a birtokos nemesség sem akarta cserbenhagyni szegény tagjait. Bár számára előnyt, az eddiginél előkelőbb társadalmi helyzetet jelentett volna, ha csak a jómódú birtokosokat illeti meg a „nemes“ név és kiváltság, nem kért a kitüntetésből s érdekei ellenére is pártját fogta elszegényedett tömegeinek. Nyilvánvalóan, mert megingathatatlanul tudta: a közös származás és vérségi kötelék szétválaszthatatlan egységbe forrasztotta [Mátyás társadalmi reformjai] őket. Tiltakozásának hatása alatt Mátyás fel is hagyott kísérletével s e helyett 1486-ban, hatalma tetőpontján, amidőn már biztos volt, hogy egyetlen főúr sem szállhat szembe akaratával, a megyében intézményesen túlsúlyra juttatta a köznemességet a nagybirtokosok ellenében. Intézkedései nagy fontosságának teljesen tudatában volt; ezért hagyta meg törvénykönyve befejezésében: reformjai örök időkre szólnak, azoknak egyetlen pontját sem utódai, sem az ország soha meg nem változtathatják, nem módosíthatják még új királyok választása és koronázása alkalmával sem.
Bíráskodás a XV. század első felében. (Krisztus Pilátus előtt.) Oltárszárnykép Radácsról.
(Szépműv. Múzeum.)
A reformok értelmében lényegesen átalakult a megye vezetősége. Eddig a főispán az ország túlsó feléből is elhozhatta bármelyik familiárisát alispánnak s ez sokszor nem is volt nemes; most ellenben a törvény kimondotta, hogy a főispán csak a megyebeli nemesek, mégpedig a tehetősebbek, előkelőbbek közül választhatja ki megbízottját, akinek azután az esküt a vármegye közgyűlésén kell letennie. Mivel a jómódú köznemes, akinek egész rokonsága a megyében élt, az alispánság elnyerése után kevésbbé volt kiszolgáltatva a főispánnak, mint gyökértelen elődje s mivel esküje is kötötte a megyéhez, az alispáni tisztség félig már ki is bontakozott a korábbi tisztán magánjogi, azaz hűbéri kapcsolatból. Bár a fejlődés csak a XVI. század első felében jutott el odáig, hogy az alispán függetlenült a főispántól s a megyei nemesség választásából nyerte el hatalmát, az autonómia kiépülése felé a kezdeményezést tagadhatatlanul az 1486-i rendelkezés jelentette. Ugyanekkor alakította át Mátyás megyei és nemesi jellegűvé a „királyi emberek“ megbízatását. Ezek a „homo regius“-ok, akik egy-egy hiteleshely – káptalan vagy konvent – megbízottjának a jelenlétében eszközölték a tanúkihallgatásokat, vizsgálatokat, birtokiktatásokat és foganatosították az idézéseket a királyi bíróságok elé, a megyebeli nemesek közül kerültek ki s mint nevükből következtethető, megbízatásukat az uralkodótól nyerték; valószínűleg a főispánok állították össze időről-időre s küldték fel a királyi kúriába jegyzéküket, hogy az oklevelek, parancsok kibocsátásánál a kancellária munkáját megkönnyítsék. Mátyás most megváltoztatta a régi rendet, a királyi emberek kiszemelését a megye nemességére bízta. Tehát ez választott 8–10–12, esetleg több vagy kevesebb előkelőbb nemest, hogy a hiteleshely kiküldöttjével egyetértésben járjanak el. Mint a nemesség képviselőinek, ezentúl „választott és esküdt nemes“ volt a nevük s megbízatásuk elől, amely egy évre szólt, kitérniök nem lehetett, mivel a választást elfogadni vonakodót nagy bírság sujtotta.
Kínvallatás. (Szent András kínzatása.) Oltárszárnykép Liptószentandrásról. 1512.
Az új szervezetű, hangsúlyozottan köznemesi jellegű megyének a jogköre kibővült, hatalma megsokszorozódott. Eddig a megyei bíróság csak kisebb ügyekben intézkedhetett, mert az igazán jelentősek, mint a birtokfoglalók, hatalmaskodók, gyujtogatók és egyéb gonosztevők üldözése s elítélése felől az úgynevezett proclamata congregatio határozott, az a rendkívüli törvényszék, amelyet időnként a nádor tartott és irányított, amikor a királyi kúriából felkereste a megyéket. Mátyás azzal, hogy a nádori köztörvényszéket „örök időkre szólólag“ eltörölte, hatáskörét pedig a megyére ruházta, oly hatalom gyakorlására jogosította a vármegyét, amilyennel korábban csak az ország főbírájától támogatva rendelkezett. Ugyanekkor ellenőrzése alá kerültek a nagy uradalmak is, amelyeknek birtokosai eddig azt a kiváltságot élvezték, hogy csak a király vonhatta őket felelősségre, a főispán ellenben nem. Visszavonva és megsemmisítve bírósági kiváltságaikat, Mátyás a főurakat a nemesi megye alá rendelte. Ennek vezetősége tehát jogot nyert arra, hogy a gonosztevők elfogatása végett [A köznemesi jellegű vármegye] belépjen az uradalmak területére s ha a jobbágyok részéről ellenállásra talál, egész falut is mindaddig lefoglalva tartson, amíg a király fel nem oldja a zár alól, ha pedig maga a főúr védené a bűnösöket, ingatlan vagyonát azonnal és örökérvényűen elkobozza. Hasonlóképpen teljes szigorral járhatott el a megye a birtokfoglalókkal szemben. Joga volt ugyanis, egyszeri felszólítás után, letartóztatni, a birtokból kidobni és kártérítésre kötelezni őket, szükség esetén igénybe venni ellenük az egész megye nemességének fegyveres erejét s ha esetleg ez is kevésnek bizonyulna, hatalmuk megtörésére a királyi hadsereget felléptetni. A megyei hatóság tekintélyét volt hivatott emelni és biztosítani az a rendelkezés, amely a hűtlenségért járó büntetéssel fenyegette az engedetleneket, a megye ítéletével elégedetleneket pedig, a fellebbezés elutasítása esetén, a bírságok kétszeresében marasztalta el, végül kötelezte a legelőkelőbb egyházi és világi urakat is, hogy a megyei beligazgatás költségeinek fedezéséhez hozzájáruljanak. A nemesség országgyűlési követeinek költségeiből csak azoknak a főuraknak nem kellett részt vállalniok, akik a királytól névre szóló meghívót kaptak a diétára, másnak ellenben mindenkinek, mivel a követeket a király az ő képviselőiknek is tekintette.
Hóhér. Részlet a lőcsei főoltárról. XVI. század eleje.
Amióta a nemesi megye a király támogatásával a főurak felett is gyakorolhatta hatalmát, nem volt többé akadálya, hogy a főnemesség elhatárolódjék és zárt testületté váljék. Arra a magaslatra ugyanis, amelyre Hunyadi a besztercei grófsággal feljutott, mások is törekedtek s közülök egyeseket Mátyás is kénytelen volt felbocsátani. Így nyerte el Zápolyai Imre 1465-ben Szepes megye örökös főispánságát s nevezte magát ettől fogva szepesi grófnak, 1470-ben Ernuszth János, a kincstartó Turóc megyéét, a következő évben pedig Bánffy Miklós Aradét. Mivel ekkor még a főispánok voltak a megyék urai, méltóságuknak örökössé tételével, egy családhoz kötésével az uralkodó a saját kinevezési jogát s hatalmát korlátozta, kockáztatta továbbá, hogy az örökös főispánok megyéiket, amelyekre most már nem terjedt ki a rendes királyi törvényszékek illetékessége, bíráskodási joguk alapján önálló territoriummá fejleszthetik. Aggályainak azonban meg kellett szűnniök, amikor a megyében a köznemesség kezébe jutván a hatalom, a főispán szeparatisztikus törekvései tökéletes ellensúlyra akadtak. Ettől fogva nem találhatta veszélyesnek, hogy Ujlaki herceggé legyen, mások meg – a XVI. században – a grófságot vagy az idegen eredetű „szabad báróságot“ nyerjék el. A Jagellók is nyugodtan ajándékozhatták tehát ezeket a kitüntető jelzőket, hiszen most már csak címek voltak, nem úgy, mint Nyugaton, ahol egy-egy önálló hűbéres territorium felett felségjogok alapján gyakorolt uralmat jelentettek.
A köznemesség, amely Mátyás támogatásával a megyében megerősödött, az országgyűlésen pedig részt nyert az állam sorsának intézésében, pártfogója halálával igen nehéz helyzetbe jutott. A főurak ugyanis, eltörölve a nagy király valamennyi reformját, ugyanoda törekedtek visszaszorítani, ahol a XV. század közepén volt, a megyében pedig a régi rendet akarták helyreállítani. A védekezés, míg pozícióit tartani igyekezett, a nemességet véglegesen szembeállította a főurakkal s rákényszerítette, hogy sorsát nélkülük, sőt ellenükre igyekezzék biztosítani. Úr és familiáris több évszázados kötelékének, amelyet pedig Mátyás sértetlenül hagyott, meg kellett sínylenie ezt az ellentétet. Nem olyan értelemben, mintha a főúr most már kevésbbé védte volna familiárisait, vagy ezek lankadóbb hűséggel szolgálták volna. Az egyes emberek egyéni érzelmei mit sem változtak. Werbőczy is, mielőtt perszonális lett, éppen olyan odaadással ragaszkodott önként választott uraihoz, mint amilyent megkívánt azoktól a nemesektől, akik az ő szolgálatában állottak. A küzdelem azonban, amelyet a köznemesség már egyszer elnyert társadalmi helyzetének biztosítására 1495-től folytatott, feltartóztathatatlanul vezetett a kezdetben kitűzött célnál messzebbre és siettette az egész társadalmi rend átalakulását.
A köznemesség, amint országgyűlési párttá lett, hamar megértette, hogy több sikerrel járnának akciói, nagyobb súlya volna a diétán, ha valóban minden nemes az ő táborába tartoznék s nem a nagybirtokosok bandériumában foglalna helyet mint familiáris. Arra törekedett tehát, hogy ezekkel a tömegekkel, kivonva őket a familiaritás kapcsolatából, egyszerre erősítse magát és gyengítse ellenfelét. Vezére és teoretikusa, Werbőczy fogalmazta meg, meglepően egyszerű és hatásos módon azt a társadalompolitikai programmot, amelynek megvalósulása a győzelmet jelentette. Mindazt, amit a nemesség még csak óhajtott elérni, Werbőczy úgy tüntette fel, mint régóta, [Werbőczy Hármaskönyve] ősidőktől fogva meglévő, tényleges állapotot s mint egy nagy jogrendszer integráns részét. Leglényegesebb elve, hogy Magyarországon minden főpap, báró, mágnás és nemes egyforma előjogokat élvez, egy és ugyanazon törvény és szokásjog alatt áll. A főpapok és főurak szabadsága tehát nem nagyobb, mint a nemeseké; csak méltóságuk és hivataluk különbözteti meg őket, csak az, hogy közelebb ülnek a királyhoz, a tanácsban előbb szólalnak fel s tisztségük magasabb, de nem valami különleges jogi helyzet. A legszegényebb nemes és a leggazdagabb nagybirtokos jogegyenlőségének hangoztatása, az „egy és ugyanazon nemességnek“ ez a jelszava annyit jelentett, hogy minden nemes kizárólag a király joghatósága alá tartozik és főúr még ideiglenesen sem terjesztheti ki föléje bírói hatalmát. A familiárisi kapcsolatot ezzel Werbőczy elhomályosította. Nem cáfolta, hanem egyszerűen nem vett róla tudomást s úgy fejtegette a perbeli eljárás szabályait, a bíráskodás elveit, mintha köznemes felett sohasem ítélkezett volna dominusa.
Magyar királyi főtábornagy a XV. században.*
(Bécs, Műtörténeti Múzeum.)
* V. ö. a 66. oldalon közölt képpel.
Nem vitás: a jogszokásoknak abból a halmazából, amelyet a magyar társadalom élete folyamán a XVI. század elejéig kitermelt s amely írásba nem foglalva élt több-kevesebb ember emlékezetében, egészen más rendszert is fel lehetett volna építeni, mint amilyent a Hármaskönyv foglal magában. Az immunitas és exemptio, amelyet a főurak uradalmai élveztek, az örökös főispánság, a pallosjog, az országnagyok megkülönböztetett helyzete könnyen lehettek volna egy főúri érdekeket szolgáló jogtudós rendszerezésének az oszlopai s elbírták volna a hűbéri bíráskodás elveiből megszerkesztett boltozatot. Ha a kezdeményezés megragadásával felfogását mégis a köznemesség tette uralkodóvá, – ez Werbőczy művének törvénykönyvvé válásával következett be – a sikerben bizonyára része volt annak, hogy a rendiség, amelynek szószólója volt, az európai fejlődésben újabb, korszerűbb fokot jelentett, mint a hűbériség. De volt a fordulatnak más oka is: Zápolyai és a hozzá szító főurak támogatása, ami kieszközölte a királytól Werbőczy munkája számára a megerősítést. A Zápolyai-ház, bár ereje szintén nagybirtokain és familiárisai sokaságán nyugodott, úgy találta, hogy érdemes áldozatot hoznia és kibocsátania dominusi joghatósága alól hűbéreseit. A köznemesség támogatásától ugyanis győzelmét, trónrajutását várta s így számíthatott rá, hogy mint király visszanyeri mindazokat, akiket mint főúr elveszít, hiszen régi familiárisai a szentkorona-tan értelmében független köznemesekké válva valamennyien királyi joghatósága és törvényszékeinek illetékessége alá tartoztak volna.
Werbőczy István címere. Egykorú fametszet.
(Bécs, Albertina.)
A polgárság, a városok lakossága sohasem volt a nemesi társadalom hűbéri életformájának a részese, renddé fejlődése azonban mégis összekapcsolódott a köznemesség által vezetett harccal.
A XV. század végén a városok még egymástól elszigetelten éltek anélkül, hogy az összetartozás tudata felébredt volna bennük. Mert kiváltságaik, bár kivételes helyzetet biztosítottak számukra, egymagukban még nem jelentettek elég erős kapcsolatot. A városi autonómiát ugyanis, amint az elöljáróság, bíró és esküdtek választásában, helyenként a kegyúri jog gyakorlásában, az adózás terén élvezett könnyítésekben kifejezésre jutott, – tudniillik nem fejenként vagy házanként kellett a polgároknak a szolgálmányokat teljesíteniök, hanem adóterhük egy összegben nyert megállapítást – rendkívül sok helység nyerte el. Nemcsak olyanok, amelyek királyi joghatóság alatt állottak, hanem magánföldesurak telepei is. Maga Zsigmond a XV. század elején jelentéktelen falvakat megadományozott a főváros, [A polgárság és a mezővárosok] Buda kiváltságaival, anélkül, hogy számukra a városi élet feltételeit – virágzó ipar és kereskedés folytatását – biztosítani tudta volna. Az ő politikája így végeredményben nem a polgárság megerősödését eredményezte, hanem a jobbágyság tehetősebb részének kiemelkedését és lakóhelyének, a mezővárosnak a jobbágyfalu meg a kereskedő-iparos, tehát polgári jellegű város közé illeszkedését. A mezővárosok, amelyek így csak jog szerint voltak városok, súlyos teherként nehezedtek azokra a civitasokra, amelyeknek lakossága elérte a nyugati polgárság életének színvonalát, mivel tömegükkel megakadályozták, hogy a városi kiváltságlevélben biztosított jogok alapján történhessen meg a renddé szerveződés. A kristályosodás egy sajátságos, külön polgári bíróság, a tárnokszék alakulásához kapcsolódott.
)
Bártfa város V. Lászlótól kapott címereslevele 1453-ból.*
(Bártfa város levéltára.)
Az 1453 június 5-én kelt díszes címeradományozó oklevél kezdősorai: [Commissi]o dom[in]i Reg[is]. Ladislaus dei gracia Hungarie, Bohemie, Dalmacie, Croacie etc[etera] Rex, Austrieq[ue] et Stirie dux necnon Ma[r]chio Morauie etc[etera]. Vobis fidelibus n[ost]ris grate dilectis Judici, Iuratis, ceterisq[ue] Ciuibus et toti com[m]u[n]itati n[ost]re Ciuitatis Bardphen[sis], gra[cia]mq[ue] n[ost]ra[m] Regiam et fauorem... Az oklevél balfelén alul közjegyzői címerjelvény látható, ezzel a felírással: Leonardi Notarii, Qui hec Arma attulit.
A tárnokmester, aki a királyi városok legfőbb bírája volt, a főurak közül került ki s tisztsége egyike a legelőkelőbb országos méltóságoknak. Amidőn a városi hatóságok ítéletével elégedetlenek pereit, amelyek fellebbezés formájában jutottak eléje, megtárgyalta, eleinte, a XIV. században még nemesi bírótársakkal tanácskozott. Lassan azonban szokásba jött, hogy az ítélkezésekre meghívást nyertek a nagyobb városok bírái s ugyanezek időnként helyet foglaltak a király mellett is, ha éppen ő bíráskodott polgárok ügyében. A városoknak természetesen nagyon előnyös volt, ha a tárnokmester azoknak a szavára hallgatott, akik a polgári jogszokásokat ismerték, mert így elkerülték a nemesi jogfelfogás, e számukra idegen szellem érvényesülését legbensőbb ügyeikben. Arra törekedtek tehát, hogy a tárnokmester bírótársai közül a nemesek teljesen kiszoruljanak s helyükbe a maguk képviselői kerüljenek. A XV. század közepére sikerült is ezt fokozatosan elérniök. Azok a városok, amelyek rendszeresen képviseltették magukat a tárnokszéken, a legnagyobbak és leggazdagabbak voltak: Buda, Kassa, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Eperjes, Sopron, hogy azután II. Ulászló uralkodása alatt nyolcadiknak Pest csatlakozzék hozzájuk. Valamennyien a külkereskedelmi forgalom lebonyolításából vagyonosodtak meg s ennek az állandó jövedelmet biztosító erőforrásnak a birtokában végleg háttérbe szorították a régibb városokat, mint Esztergomot, Székesfehérvárt, az Árpád-kori kulturális élet központjait.
A tárnoki városok a polgárság elitjét jelentették; azt a réteget, amely a legvállalkozóbb szellemű volt, a legtöbbet érintkezett a nyugati kereskedőközpontokkal, Béccsel, Nürnberggel, Prágával, Velencével s így tudatában volt, hogy „polgári erényeinek“, szorgalmának köszönheti vagyonosodását. A tárnokszéki bíráskodás volt az alkalom számukra, hogy tanácskozzanak az őket egyaránt érintő fejleményekről, bizonyos megállapodásokra jussanak és így a polgárság törekvéseinek, elhatározásainak hangot adjanak. A tárnokmester mellé ugyanis a felsorolt városok két-két megbízottjukat – rendesen a bírók is közöttük voltak – küldötték el s üléseiket Budán, az úgynevezett tárnoki házban tartották, mintegy ezzel is kifejezésre juttatva a nemesi szokásjogtól, a királyi kúriában uralkodó felfogástól való idegenkedésüket. Bíróságuk rendtartásai, a tárnokszéken érvényesülő elvek egyébként már Mátyás uralkodása alatt írásos megrögzítést nyertek, tehát egy emberöltővel hamarabb, mint a nemesi jogszokásokat Werbőczy rendszerbe foglalta.
Thurzó Elek tárnokmester magyar aláírása. 1525.
A kolozsvári magyar polgárok adólajstroma.*
(Kolozsvári unitárius főiskola gyüjteménye.)
* A szász telepesek által alapított Kolozsvár a XIV. század folyamán örvendetesen elmagyarosodott, úgy, hogy a következő század közepén lakosainak mintegy fele magyarokból állott. Erről tanúskodik a magyaroknak 1453-ban összeállított adólajstroma, amely 553 adózó polgár nevét sorolja fel. A képünkön látható, felényire kisebbített lappár kezdősorai így olvasandók: Intra muros ascen[dendo]. Item Balthazar Fejer IIII. – Item St[ep]h[a]nus Fejer VI. – Item Clemens (áthúzva). – Item Petrus Alch III. d[edi]t va[dium] (kezességet nyujtott). – d[edi]t 1 c. Ibidem Weres peter 1 dicit se h[abe]re palium (? bekarózott terület?)...
A városok egy másik csoportjának – Óbuda, Esztergom, Székesfehérvár, Lőcse, Szakolca, Kisszeben, Szeged tartoztak ide – fellebbviteli pereiben a királyi kúria egyik nagybírája, a személynök ítélkezett s mert ő nemesi bírótársak tanácsával élt, maguk a városok sem titkolhatták, hogy egy fokkal alacsonyabb [Tárnoki, személynöki és bányavárosok] színvonalon állanak, mint a tárnokiak. Ellenkező esetben Szakolca aligha találta volna kitüntetésnek, hogy – már a XVI. század második felében – az első csoportba átléphetett és felhatalmazást nyert, hogy kiküldöttjei részt vehessenek a tárnokszék ülésein. Ugyancsak törvénykezési forum köré csoportosultak a bányavárosok, Körmöc-, Beszterce-, Selmecbánya, Újbánya, Baka-, Béla- és Libetbánya, még pedig oly módon, hogy követeik a legjelentősebb városba, Körmöcbányára gyűltek össze polgáraik fellebbezett pereinek megtárgyalására és ítéletmondásra, a tárnokszékhez hasonló, szintén jelentős közvéleményalakító testületté tömörülve. Egyáltalán nem találták azonban fontosnak a városok, hogy részt vegyenek az országgyűlési tanácskozásokon. Amidőn a királyoktól meghívót kaptak, – az Albert halálát követő trónviszályok idején kezdődött ez a szokás – nagyon vonakodva tettek eleget a felszólításnak s kedvetlenségük nem csökkent később sem. Az országgyűlések – úgy érezték – csak terhet jelentenek számukra, mivel a követküldések kiadásokkal járnak s mert újabb meg újabb adómegajánlások szükségéről kell hallaniok; éppen ezért a szomszédos városok be is érték azzal, hogy egyetlen közös megbízottat hatalmazzanak fel képviseletükre.
Bártfa város XV. századi számadáskönyve.
(Bártfa város levéltára.)
A tárnoki és személynöki városok, továbbá a bányavárosok, amikor a maguk erejéből felemelkedtek, messze elhagyták a sok száz mezővárost. Ezek ugyanis jórészben magánföldesurak hatalma alatt állottak, bíráskodás tekintetében tőlük függtek, a váruradalmak kötelékébe tartoztak s így egymástól elszigetelve nem is képezhettek ki oly szervezetet, amely összetartozásuk jelképe lehetett volna. A jobbágyságtól csak a városi élet külsőségeit biztosító kiváltságok különböztették meg őket, ezek azonban a Jagelló-kor főúri reakciójával szemben nem nyujtottak kellő védelmet. Valóban, már 1492-ben el is veszítették azt a leglényegesebb privilégiumukat, amelynek erejénél fogva földesúri szolgálmányaikat egy bizonyos állandó összeg lefizetésével megválthatták s arra köteleztettek, hogy ezentúl éppen úgy telkenként adják meg a földesúrnak a kilencedet, mint a falvak jobbágyai. Ugyancsak még a század utolsó évtizedében a nagybirtokosok kísérletet tettek, hogy jobbágyi függőséggé alakítsák át a szabad bérlőviszonyt, amelynek keretei között egyes városi polgárok, kisnemesek és jobbágyok kedvező feltételek mellett szőlőt, földet vettek bérbe a földesuraktól. Ezeket az elnyomó törekvéseket, amelyek a nagybirtok lényegéből következtek, a mezővárosi és falusi lakosság nem tudta kivédeni s így sorsa rosszabbra fordult. Lehanyatlásuk viszont lehetőséget nyujtott a városoknak, hogy megőrizve függetlenségüket, végleg elváljanak tőlük s kiváltságos helyzetüket annyira szembetűnővé tegyék, hogy a világ is külön rendnek láthassa őket.
Nehéz és áldozatokkal járó küzdelemben kellett azonban a városoknak is kivédeniök a főurak ellenük irányuló csapásait. Legtöbbjük zálog gyanánt nagybirtokosok kezében volt – Szeged éppen úgy, mint Sopron – s ez többet jelentett annál, hogy adójukat a király helyett a földesúr kapja meg. Legalább Esztergomot Ulászló, amidőn elzálogosította Bakócz Tamásnak, feloldotta esküje alól és az érsek meg utódai iránti hűségre kötelezte. Nem egyszerűen csak egyes hatalmaskodókkal kellett a városoknak szembeszállniok. Az még nem volt meglepő, hogy a hét bányavárost, amikor a nagylucsei Dóczy-családdal viszályba keveredett, ellenfele jobbágyoknak tekintette és nem őket vonta perbe, hanem Beatrixot, az özvegy királynét, akinek eltartására adóik le voltak kötve. A veszedelmet az a készség jelentette, amellyel a királyné és a per bírája, a nádor, magáévá tette a nagybirtokos család felfogását. Mivel az érvényes jogszokások és állandó gyakorlat szerint a városok maguk pereskedhettek, ellenben a jobbágyért urának kellett helytállania, – viszont azután szabad keze volt a saját hatáskörében megfenyíteni őt – a perbeli cselekvőképesség elveszítése jobbágysorsra jutást jelentett. A bányavárosok ugyan elkerülték ezt a veszedelmet, mert nagy összeg lefizetésével kibékítették a Dóczyakat, újabb áldozatokkal pedig a királytól kiváltságaikat elismerő okleveleket eszközöltek ki, de a nyugalmat és biztonságot nem érezhették véglegesnek.
A köznemesség sietett ekkor a polgárság segítségére. Werbőczyt korántsem a városok iránti rokonszenv vezette; a köznemesség vele együtt az uralkodó hatalmát törekedett megszilárdítani, amidőn a királyi uradalmak és vámhelyek mellett a városokat is ki akarta ragadni a főurak kezéből, de – bár akaratlanul – a polgárságnak mint rendnek a megszilárdulását érte el, amidőn (1514) törvényben névszerint felsorolta a városokat, elidegeníthetetlenségüket hangsúlyozta és a korona javainak nevezte őket. Ezzel a körülírással tisztázódott ugyanis kétségbe nem vonható módon, hogy mely [A jobbágyság válsága] városok lakosságát illeti meg a polgárság elnevezése s nyert elismerést ennek különállása, rendisége. Az országgyűlési szereplésre, a tanácskozásokon való részvételre azonban csak Mohács után gondolt a polgárság.
Dózsa György kivégzése. Taurinus István gyulafehérvári kanonok Dózsa György lázadásáról 1519-ben megjelent verses munkája címlapjáról.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)
Ugyanakkor, amidőn a leggazdagabb városok véglegesen különváltak a mezővárosok tömegétől, nagy válságon ment át a jobbágyság. Mint mindenütt Európában, nálunk is az egyre növekvő állami szükségletek fedezésére kivetett adók súlyos teherként nehezedtek reá. Mátyás rendkívüli adóját, a rendszeressé lett portánkénti egy forintot ugyanis akkor is fizetnie kellett, amidőn az többé nem az állandó hadsereg eltartására szolgált, hanem a nagybirtokosokat gazdagította, amikor pedig a határvédelem, a török elleni háborúk az államot további erőfeszítésekre kényszerítették, megint csak neki kellett az anyagi eszközöket újabb adók formájában a király rendelkezésére bocsátania. Ha azonban el is szürkült élete, sorsát nem érezte, nem is érezhette annyira kétségbeejtőnek, hogy felkelésre kellett volna gondolnia. Forradalmat ugyanis nem azok a társadalmi rétegek szoktak kezdeményezni, amelyek a rossz sorsba beleszületnek, – ők el sem tudják képzelni, hogy az élethez több joguk volna – hanem a lesüllyedtek, amelyek még emlékeznek korábbi kedvező állapotukra s szenvedések közt izzóvá lett gyűlölettel gondolnak azokra, akiknek letaszításukat tulajdonítják. Ilyen csoporttá a XVI. század elején a mezővárosok lakossága lett, amikor kilencedre kötelezték és elveszítve a „polgár“ nevet, a jobbágysággal került egy színvonalra.
A benne felgyülemlett elégedetlenséget robbantotta ki 1514-ben a keresztesháború terve, amellyel a pápaválasztáson csalódott Bakócz római kudarcát próbálta szépítgetni. A székely nemes Dózsa Györgyöt, ezt a bátor végvári vitézt, akit Bakócz tétetett a sereg parancsnokává, az események kényszerítették a főurak ellen. Csapatai eltartására, élelmezésére ugyanis semmi támogatást sem kapott s így a fegyelmet nem bírta fenntartani, amidőn pedig az alföldi mezővárosok hozzácsatlakoztak, a tömeg már csak egyetlen célt látott maga előtt: bosszút állani a nagybirtokosokon, majd általában a földesurakon. A jobbágyháború elkerülhetetlen kudarca megpecsételte a mezővárosok sorsát. Werbőczy már a jobbágyságba tartozóknak tüntette fel őket, magát a jobbágyot pedig teljesen földesura joghatósága alatt állónak tekintette. Nem lehet neki földbirtoka, fekvősége, – tanította – hanem csak munkájának a bére illeti meg, urát pedig nem hagyhatja el, mert lázadása miatt büntetésül a földhöz van kötve. Mindez azt is jelentette, hogy a jobbágy többé nem lehet familiáris s így a nemesség lefelé éppen úgy éles, határozott vonallal különül el, mint felfelé a főurakkal szemben. A rendi társadalom kialakulása fejeződött be ezzel.
