ELEKES LAJOS: KIRÁLYI ÉS FŐÚRI UDVAR

Teljes szövegű keresés

ELEKES LAJOS:
KIRÁLYI ÉS FŐÚRI UDVAR
A későközépkori Európa udvarainak élete – évszázados fejlődések betetőzése s ugyanilyenek kiinduláspontja, melegágya – a maga sokrétű változatosságában, mai szemlélő számára szinte érthetetlen, szélsőséges színpompájában hű képe a vezető rétegek fejlett életigényének, s mint ilyen, jó jellemzője magának a kornak. Két főformája van, a nyugati (franciás-burgundi késő-középkori) és az itáliai (renaissance). Ha meg akarjuk érteni s helyesen akarjuk értékelni a magyar udvariságot, erre a két főformára kell előbb legalább egy futó pillantást vetnünk.
Az előbbi lovagkori hagyományokon épült és lovagkori hagyományokat épít tovább. A lovagság ekkorra már elveszti tulajdonképpeni tartalmát, jelentőségét, sőt olykor, elvétve, gúny tárgyául is szolgál; a társadalom fejlődésében új elemek jutnak jelentőségre. Az udvarban nem a régi lovagság él, hanem inkább valami elvont, mesterséges, lovagi életelemekből összetákolt életeszmény: üres formák vannak itt, melyekbe a hősi élet szenvelgő újraélésével akarnak új színt, erőt vetíteni. Végtelenül kifinomult, de szinte „liturgikussá“ merevült, szent és sérthetetlen etikett fejlődik ki s önt el mindent; kiterjeszkedik a főszakács vezéri kanalának szabályszerű használatára s az udvari élet minden elképzelhető apróságára – mindez azért, hogy az eszményi életszínjátékot hamis hang meg ne zavarhassa. Az etikett erény, megsértése halálos bűn: a crécy-i csatában híreket vár a király, s a hírthozók tenger ideig udvariaskodnak előtte, hogy melyiket érje a fontos közlés tisztessége. A ranglétra igen pontosan kialakult, s asztalnál, ünnepségeken, fogadáson szigorúan érvényesül; e fölött mereven s indulatosan őrködik az „honneur“, a külsőleges becsületérzék. Az honneur fogalmán kívül eső területeken mindennapos dolog a szenvedélyek nyers, durva, fékezetlen kitörése, de azon belül mint valami áhítatosan átérzett szerepet játszva végzi mindenki a maga udvarszerű dolgát, kötelességét. A „heroikus élet irodalmi ízű álma“ lengi át ezt az életet, de nem tudja kiirtani a csömört, kiábrándultságot, ami szintén szenvelgő módon jut kifejeződésre. A szenvedés ajánlólevél: „Tant a souffert La Marche...“, kezdi művét a burgundi udvar köztiszteletben álló írója. Általános kedélynyomottság mutatkozik az életről való elképzelésekben. Kétségkívül sok itt a középkori vallásosság hatása is, de sok a világi elem: a gondolat szüntelenül foglalkozik a halállal, a sötétséggel, a lovagköltészet bája, kedvessége valahogy maga is meghalt, megmerevült, az udvari színjáték merev rendjébe olvadt. De másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a hazugnak, szenvelgőnek látszó világ nagyon is komolyan vette önmagát s mindazt, amit hitt; számára nem volt ellenmondás, ami nekünk annak tűnik. Egy kialakult s művésziességig jutott életforma védi itt önmaga képében, bizonytalanságok, nagy átalakulások közepett, „új világ küszöbén“ a biztonság tűnő érzetét, őrködik a fejlődés lassú, de zökkenőtlenebb útján. Kicsinyes aprólékosságaiban, az élet minden területére kiterjedő ünnepélyességben nagy stílusérzék nyilvánul meg, s az emberi érintkezés magasabb módjai kristályosulnak ki. Születés és halál, ebéd és vitézi torna elsődleges jelentőségükön túleső értelmet kapnak éppen ezen a területen is: ünnepi, pompás külsőségeikben a „társaságbeliség“ egy korai formája bontakozik ki. Ezen belül az egyes megmerevült formák, szabályszerűségek esztétikai értelmet kapnak; a szép ugyan még alig válik el a „feltűnő“, „meglepő“ stb. fogalmak területétől, sok a bizarrság, halmozott csillogás, amint általában az egész élet sok nyers szélsőségességet mutat; mégis mindez anyag és szellem nagy együttes fejlettségét teszi már fel, s minden sajátságával, látszólagos ellenmondásával az európai műveltség igen fontos fejezete. A fentiek után talán felesleges is hangsúlyoznunk, hogy ez a műveltség meglehetősen elvont, eszményei s az úgynevezett való élet közt alapvető különbségek vannak; így teljességében nem is lehet más, mint egy szűk előkelő csoport tulajdona, bár idővel egyes elemei a társadalom mélyébe hatolnak s széles jelentőséget nyernek.
Itália antikra emlékeztető, mozgékonyabb társadalmi fejlődése más műveltségformákat is jelent, bár egyes nyugatias elemek hatása révén átmenetek is szép számmal vannak. Általában nagyobb a szabadság s szabadosság, az érdekek kíméletlenebbül törhetnek megvalósulásra, viszont a formanívó fejlettebb, a magasműveltség területe szélesebb, az életteljességre való törekvés tudatosabb. Nehogy azt higyjük, hogy ez a fejlődés a középkort túlhaladta, megsemmisítette vagy hatásaitól elzárkózott; éppen csak korábban, szabadabban s némileg teljesebben lép fel az a káprázatos koravirágzás, amit renaissance-nak neveznek. Az egyén ráébred erejére és jelentőségére s megpróbálja ezt a világgal szemben életével kihangsúlyozni. Felszabadultan élvezi a világot, meg akarja hódítani magának. Tudattalanul is – és később tudatosan – különbséget tesz jelen és túlvilág, gyakorlat és elvont szemlélet közt; hasonlóságot érez önmaga s az antiknak nevezett világ eszményei közt s rajongva fordul oda, ahonnan élete igazolását reméli. Életének öncélúsága előtérbe nyomul, világias szemléletet teremt; az egyéniség, az „uomo unico“ ideállá válik s minden eszközzel érvényesülésre tör. A művelt ember érdeklődése kitágul, az immár tudatosan meghódítandó természetre fordul. Az új területeken elszabaduló erőérzetek általános optimizmust s könnyedséget visznek az életmódba és életszemléletbe.

Előkelő lovagcsapat a XV. század végén. Szent Erzsébet búcsúja férjétől a kassai dóm főoltárán.*
* A kassai dóm Szent Erzsébetnek szentelt főoltára a magyar királylány legendájának jeleneteit 12 képben mutatja be. Az 1475–1480 között készült mesteri festmények úgy művészetünk, mint művelődésünk története szempontjából igen nagy értékűek és ezért közülük többet felhasználtunk.

Fejedelmi eljegyzés a XV. században. Szent Erzsébet kézfogóját ábrázoló kép a kassai dóm főoltárán.*
* A kassai dóm Szent Erzsébetnek szentelt főoltára a magyar királylány legendájának jeleneteit 12 képben mutatja be. Az 1475–1480 között készült mesteri festmények úgy művészetünk, mint művelődésünk története szempontjából igen nagy értékűek és ezért közülük többet felhasználtunk.

Ivótülök Zsigmond király tulajdonából. XV. század eleje.
(Esztergomi főszékesegyház kincstára.)

Lovagcsapat a város kapujában. A Budán 1480–1490 közt készült Corvin-antifonaléból.*
(Orsz. Széchenyi Könyvtár.)
* A Mátyás és Beatrix címerével ellátott nagy ívrétű hártyakódex művészien festett kezdőbetűi a beléjük illesztett jelenetekkel művelődéstörténeti szempontból sok értékes adalékot nyujtanak. Ezek annál inkább érdekesek, mert – Hoffmann Edith megállapítása szerint – az Antifonalét 1480–1490 között Budán írták és miniálták. Az itt egyharmad nagyságban bemutatott D kezdőbetűben Absolon történetét ábrázolta a művész saját korabeli alakokkal.

Teljes vértezetű lovag a XV. század első felében. Stibor fia János királyi főkamarás síremléke. 1434.*
(Székesfővárosi Múzeum.)
* A szép alakos vörösmárvány síremléket a budavári koronázótemplom előtt ásták ki; valószínű, hogy eredetileg a domonkosok templomában állhatott.
Az udvari élet itt is valami állandósult fényes ünnepségre emlékeztet, de a műsor s a díszletek változatosabbak. Az élet művésziessége tudatosabb és szélesebb területen mozog: új, ha úgy tetszik „modernebb“ elemek kapcsolódnak bele. Az ízlés csiszoltabb, kerekebb, a burgundi udvar vad pompakedve itt fínomabb fénykultuszt jelent, az általános harmóniaérzék az élet minden területén a formák tudatos fejlesztésében jelentkezik. Az udvari élet eszménye a mindenben tökéletes ember. Castiglione cortigianoja a sporthoz épúgy ért, mint az idézetekkel tűzdelt, szellemes humanista társalgáshoz; mindenről általános áttekintése van, büszke, öntudatos, az etikett minden csinját-binját ismeri, e mellett gazdag, hatalmas, előkelő, cselekvési hajtóereje a „honore“, a becsület, amiben kultúreszmények sajátságosan keverednek a nyers önérvényesítéssel; fontos az, hogy mindaz, amit tesz és gondol, stílusos legyen, méltóságához illő s céljainak megfelelő. Ez az, amit a renaissance egy kiváló ismerője úgy jellemez, hogy a renaissance-ember az életet „művésziessége“ szempontjából nézi. Az erkölcsiség maga is ilyen szemlélet áldozata lesz. Valóban, erkölcsi szempontból a kép igen sötét: aljasság, hitványságok, véres cselszövések buján teremnek az egyéniség elszabadult versenyében; a síma, jólnevelt szalonember valójában épúgy a mindenki harcát vívja mindenki ellen, mint az utolsó zsoldos. A bizalom kihal; a fejedelem rettegve őrizteti életét, melyben a renaissance gőgös, korlátlan önbizalmával hisz, s amelynek végére nem szívesen gondol. Hajszásan élő kor ez – talán éppen ezért a nagy, mindent betöltő harmónia-vágy. A napi élet apróságai különben elég fejlettek ahhoz, hogy az életet kellemesnek, harmonikusnak láttassák: a lakás kényelmesebb, a higiénia fejlődik, az étkezést, viselkedést vérré vált előírások irányítják, toilette-szerek nagy mennyiségben kerülnek forgalomba. Az élet külsőségeiben megkönnyebbedett; de élvezetét szolgálja minden, amit az általánosan művelt ember elér: zenében, írásban, festésben épúgy örömét lelheti bárki, mint az önérvényesítés egyéb módjaiban. Az udvari élet lényege mégis a társadalmi érintkezés; szinte szabályos szalonélet alakul, melyben a nő a férfi egyenrangú társa lesz és nagyjából azonos műveltsége fegyvereivel vele egyenrangúan érvényesül. Eszmény ugyan a házias nő, de itt a házasság nemcsak konyhát és kézimunkát jelent; a mellett a nők latinul tanulnak, humanista költőket olvasnak, sikamlós társalgásokban vesznek részt. Lényeg itt is, mint mindenütt, a tökéletes forma.
A formanívó valóban fejlett; a művészies életstílus a kor mértékével tökéleteset produkált, s száz év mulva egész Európa csodájára jár: az olaszok, mint az élet minden ágának mesterei, elárasztják a XVI. század művelt országait, s minden valamirevaló ember vívni és irodalmat élvezni egyaránt tőlük tanul. Ennek a kultúrhódításnak előkészítői és fő zászlóvivői a humanisták voltak, az itáliai renaissance-udvarok tipikus alakjai; mozgékony, találékony műveltségréteg, mely a maga klasszikus példákon épült irodalmi készültségét sajátos kulturélvezettel gyüjtögette össze, de igen gyümölcsözően tudta felhasználni is. Egyes nagy, elmélyedő szellemek kivételével élelmes Sisera-had ez; tollával indul hódító útra, s épúgy forgatja bárki zsoldjában, mint kardját a condottiere. Ragyogó frázisaik, tagolt körmondataik különös ellentétben állnak a későközépkor lüktető, szaggatott, párbeszédes költészetével, amint erkölcsiségük, életképük és életmódjuk is merőben más, mint azé. A kettő mégis közelrokon: az udvari élet a talaj, melyben kivirágozhattak.

Töredékek a budai vár fogadótermének vörösmárvány kandallójából. 1470 körül.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* XVI. századi utazók, akik Budát felkeresték s a régi királyi palotában megfordultak, többször emlegetik a fogadóterem hatalmas kandallóját.
A XV. századi magyar udvari műveltséget vizsgálva, nem mellőzhetünk két alapvető szempontot. Egyik a magyar élet ritmusa, Európában elfoglalt helye, másik a kor udvariasságának viszonylagos zártsága, eszményiesített, előkelő élettartása. Tudjuk, hogy a magyar fejlődés a nyugat-európainak része, de csak olyan értelemben, mint a középkelet egyéb fejlődései; külön íze, zamata van. Egyéniségére többek közt a többfelé-tartozás is jellemző: udvari kultúrájában a lovagkor és humanizmus, későközépkor és renaissance szépen megférnek egymás mellett, sőt elvétve keleties elemek is vegyülnek közéjük. Aránylag későn kapcsolódott Nyugathoz, természetes tehát, hogy lassabban fejlődött utána; egykorú vagy közel-egykorú elemek átvétele pedig a fejlődésnek valami vibráló, lüktető képet [Udvari kultúránk sokrétűsége] ad. Ezek a mozzanatok erősen hozzájárultak a mai „középkeletiség“ s a magyar fejlődés mai képének kialakításához. Vigyáznunk kell azonban, meg ne tévesszen az udvari élet vizsgálata: már a király közvetlen környezetének, egyes főpapoknak s főuraknak műveltsége, életbeli állásfoglalása is nagy különbségeket mutat; a társadalom szélesebb rétegeivel szemben a különbség még nagyobb. Éppen a korabeli udvariasság természete teszi kérdésessé, mennyi kapcsolata volt ennek a „nemzeti“ élettel. A XV. századi udvari kultúra másutt klasszikus nyomokat hagyott; nálunk a következő századok viszontagságai e nyomokat szétszórták, nehezen követhetővé tették. Ez azonban csak a fejlődés „középkeleties“, lazább, nagyobb ingadozásoknak kitett általános természetére utal. Ha az elszórt nyomokat összeszedjük, nem láthatunk a XV. század magyar udvari kultúrájában, vagy annak akár legfelsőbb képződményeiben is merőben elvont, időt nem álló üvegházi teremtményeket: egyenes folytatása van az erdélyi fejedelmek renaissance-os környezetében, s provinciális értelemben egyes magyarországi főurak udvartartásában. A XV. század nagy fénye után a XVI. század süllyedése, bizonyos téren átmenet nélkülinek látszó zuhanása pedig maga is a magyar élet sajátos lüktetésének, kevésbbé kiegyensúlyozott voltának tartozéka.
*

Zsigmond király átveszi az aranyrózsát a pápától a konstanzi zsinaton. Fametszet a Conciliumsbuch 1483-ban Augsburgban megjelent első nyomtatott kiadásából.
Az első századok vándorló királyi udvarával szemben, amint szervezete hovatovább állandósul, udvar és székhely összekapcsolódik. Az életigények finomulása, az udvarban lejátszódó tevékenységek természete, az államiság kimélyülése egyaránt szükségessé teszik azt. Király és környezete ugyan még a XV. században is sokat változtatja tartózkodási helyét, hosszú időkre távol van a székhelytől, annak elsőségén s állandó udvari voltán azonban ez már mitsem változtat. Az udvar szerkezete oly fejlett, hogy a király személyétől függetlenül, távollétében is, bár természetesen szerényebb keretek közt, élni tud s fenntartja a folytonosságot. A székhely, az ország legfejlődőképesebb, földrajzi értelemben legenergikusabb [Buda, az ország középpontja] pontja Buda, s az is marad mindaddig, míg fejlődésében a török kor brutális szakadást nem okoz.

Részlet egy terem párkányzatából Mátyás budai palotájából.
(Székesfővárosi Múzeum.)
Buda gazdasági jelentőségét már IV. Béla felismerte; az Anjouk bölcs gazdaságpolitikája is sokat tett érdekében. Mindennek következtében súlya egyre nő; igazi nagyságát azonban Zsigmondnak köszöni: alatta költözik végleg ide az udvar. Zsigmond – korának embere, s e téren Nagy Lajos hagyományainak nagyszerű továbbfejlesztője – méltó keretet akart adni udvartartásának. Az ő elképzelésében ez más mint lovagvár nem is lehetett; nagy építkezést tervez tehát, olyat, amely örökreszóló dicsőségét volna képes hirdetni: így keletkezik a később is sokszor megcsodált királyi vár magva, lényege, a Zsigmond-kori „friss palota“. Gerince a hatalmas lovagterem, alaprajzának terephez alkalmazkodó, szeszélyes vezetése, hatalmas méreteit, s mindaz, amit róla még tudunk, a vár közepén emelkedő faragottköves nagytorony, épületszárnyak elhelyezése, udvarok, folyosók, stb. típusos, de valóban igen nagyszabású lovagvárra vallanak. Nem is csoda, hogy nem készült el teljesen; főleg belső részeinek kiépítése, továbbfejlesztése hárult az utódokra. De még így is nagy elismerésre indítja a különbnél különb nyugati mintákat látott kortársakat. Megcsodálják azt a hatalmas pillért, amelyet Pesten emeltetett, hogy a Dunát a hajók megvámolása érdekében lánccal lehessen elzárni. Mindez képet ad Zsigmondnak arról a törekvéséről, hogy udvarát és székhelyét minél fejedelmibbé, csodálatra indítóbbá tegye. Erre neki, a császárkirálynak, szüksége is, alkalma is volt. Egész Európát érdeklő kérdések vártak udvarában megoldásra, a zsinatmozgalmak idején diplomaták, jog- és egyháztudósok egymásnak adják a kilincset, menekült fejedelemsarjak fordulnak hozzá. Ha tekintetbe vesszük a XV. század elejének meggyorsuló nemzetközi vérkeringését, a kultúrcsere megkönnyebbülését, természetesnek kell látnunk Zsigmond udvarának nagy fontosságát, friss, lendületes fejlődését. Budát mindez emelte, gazdagította, minthogy az uralkodó túlnyomóan itt tartózkodott, állandó udvara itt volt. S valóban, bárhová nézünk, szinte ugrásszerű fejlődést látunk: gondoljunk akár a budai kőfaragó-iskola, az óbudai Szent Péter prépostság kulturális jelentőségére, vagy akár a budai márkamérték elterjedésére. Mindez Zsigmond korában gyökerezik; ekkor válik Buda igazi kultúrközponttá, s egyben nagyvárossá is; feltehető lélekszámával nem marad el sok nyugati centrum mögött.

Ajtókeret töredéke a budai királyi palotából.
(Székesfővárosi Múzeum.)
Budának, mint székhelynek fénye és jelentősége a XV. század másik nagy uralkodója, Mátyás idején nő tovább. Mátyás még tudatosabban törekedett arra, hogy környezete fényes, pompás, méltóságának megfelelő legyen. Bizonyos tekintetben könnyebb dolga is volt: a már meglevő kereteket kellett a maga némileg változott, renaissance-os ízlésének megfelelően kitöltenie, földíszítenie. Az épület hiányos szárnyát befejezi, az udvart loggiás-oszlopos, olasz palazzokra emlékeztető módon képezi ki, az emeletre vezető úton domborműves, díszes ércajtó mögött kettős vörösmárvány lépcsőt állít, a széles, oszlopos folyosót szép szobrokkal díszíti, nehéz érc-gyertyatartókat szereltet föl.

Mátyás király falkárpitja. 1470 körül.*
(Gróf Erdődy-család tulajdona.)
* Habár a falkárpitnak ezidőszerint csak egyetlen ép példánya ismeretes, kétségtelen, hogy belőle két, vagy több színárnyalatban egész sorozat készült Mátyás számára. Az itt bemutatott példány alaptónusa zöldessárga; egy másiké, amelyből még a XV–XVI. sz. fordulóján miseruhákat szabtak, pirosas. Ugyanilyen, miseruhának feldarabolt harmadik példány két kis töredékét őrzi a Magyar Nemzeti Múzeum, ennek alapszíne a teljes falszőnyegével egyezik. A két elől említett példányt Mátyás beszövött címere díszíti; valószínű, hogy készültek olyanok is, amelyekre Beatrix címerét alkalmazták. Hol szőtték az arannyal átszőtt, brokátból való pompás szőnyegeket, nincs megállapítva; Radisics Jenő Milanóra gondolt, de Firenze, Genua, mindenekfölött pedig Lucca is számításba jöhetnek. Mátyás halála után a falkárpitok, más műkincsekkel együtt, szerteszóródtak; az itt bemutatott darab Bakócz Tamás érsek birtokába jutott. A pompakedvelő főpap Mátyás király címere fölé saját hímzett címerét varratta a szőnyeg közepére. A királyi jelvény csak századok multán bukkant elő, amikor a prímás címerét el is távolították a szőnyegről. A kárpitot Bakócztól a gróf Erdődy-család örökölte s őrizte a legújabb időkig. 1916-ban IV. Károly király koronázásánál a trónt díszítette. Mostani őrzési helye ismeretlen. A kazulává felszabott példány régebben a fojnicai (Bosznia) ferencrendieké volt; ezektől Ferenc József király vásárolta meg s a budai vár kápolnájában helyeztette el.
Ahol csak lehetett, a padlót mozaikokkal, a mennyezetet aranyos, rózsákat, állatokat, renaissance-motívumokat ábrázoló fafaragványokkal látta el. Könyvtártermében viszont a teljes égboltot, életének egy fontos dátumában a csillagállást festette föl. Kisebb részletekben különösen szabadon érvényesült ízlése s pompakedve; a falakon festményeket, kristálytükröket, gyöngyös drága szőnyegeket alkalmaz, a szobák berendezését ezidőben még ritka faragott bútorokkal gazdagítja, a korábbi nehézkesebb fűtőtestek helyett szintén ezidőben divatba jött kályhákat helyez el – egyik, tudjuk, színezüstből volt – a kályhákon is renaissance-os négyesfogatrajzok, domborművek, az ablakokon díszes érckeret, az ajtók körül feliratok, márványfoglalat.

Bolondóc vára Beckó fölött. Átépítette Stibor vajda a XV. század elején.
A királyi palota díszítőelemei közt egyébként is uralkodó a vörösmárvány: márványpadok a falak mentén, kandallók körül, márványszobrok a folyosókon, márvány, mint láttuk, a lépcső s az ajtókeret; a színhatás, amit e kőnek nemes csillogása irányított, valóban megkapó lehetett. A palota nemcsak szép volt, de kényelmes is. Mátyás adott a higiéniára s mindenütt hideg s meleg fürdőszobákat szereltetett föl. A renaissance embere mégis nyomasztónak, kényelmetlennek érzi a lovagvárat, jobban szeret szabadabban, levegősebben élni.
Mátyás király tehát, egyéb üdülők és nyárilakok mellett, a mai Krisztinaváros – akkor még beépítetlen völgy – helyén valahol egy nyárilakot építtet, olaszos módon halastóval, virágos, műbarlangos, madárkalitos kert közepén; melegebb napokon itt étkezett s tartózkodott feleségével, Beatrix-szal együtt.
Ilyen üdülők a város körül másfelé is voltak.

Kristályhordócska. Asztali díszedény Zsigmond császár és király címerével.*
(A gr. Erdődy-család kincstárából, amerikai magántulajdonban.)
* Az edény teste hegyikristályból van faragva; foglalata aranyozott ezüst. Az edény két zárólapját Zsigmond családi (az egyfejű luxemburgi sasos) és császári (kétfejű sasos) címere díszíti zománcmunkában. Közfelfogás szerint magyar ötvösmű, valószínűleg valamelyik budai udvari mester készítette 1410–1437 között.
Mátyás azonban nem elégedett meg saját építkezésével; a renaissance városrendező hajlama nyilvánul meg abban, hogy a budai háztulajdonosokat elkobzás terhe alatt próbálta építkezésre bírni. Nem tudni, volt-e foganata ennek a szigorú intézkedésnek; tény, hogy ami keveset e téren tudunk, meglehetősen fejlett építéskultúrát tételez fel. A városkép túlnyomóan gótikus, – a templomok is – de hogy a renaissance is szerepet játszott, azt építészeti emlékeken kívül Candalei Anna kísérőjének jelentése is jelzi: szerinte Buda házai éppen „olasz“ modorban épültek. A város területe – mai szemmel nézve – meglehetősen kicsiny: még külön város Óbuda és Buda, köztük falvak és szántóföldek, Lipótmező táján a híres nyéki vadaskert, a Várhegy oldalában szőlők, – itt termett a híres budai bor – a Várhegy és Gellérthegy közt pedig, a Rudas tájáig, a nagynevű hévizi fürdők; a tulajdonképpeni Buda a Várhegyen és a tőle északra fekvő vidéken húzódik meg.

Ibrik ezüstből. 1480 körül.*
(Zágrábi székesegyház kincstára.)
* Az ibrik kiöntőcsöve erősen emlékeztet az ú. n. nagyváradi ampolnákéra (607. l.). Lehet, hogy ez is egyházi használatra volt szánva. – A pohár régi hagyomány szerint nagyobb kincsleletből való, amelyet Mohács környékén találtak. 1873-ban már a M. Nemzeti Múzeumban őrizték.
A Boldogságos Szűz Templomához „régi királyok bőkezűségéből épült“ lépcső vezet. Délnek fordulva, kijutunk a házak közül az akkori Szent György-térre, – a mai Dísz-tér táján – ahol, effajta látványosságok rendezésére igen alkalmas voltánál fogva, kivégzéseket s valószínűleg tornákat is tartottak. Ezen túl széles árok mögött emelkedik a város ura, maga a palota.

Ezüstpohár. 1500 körül.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Uralkodó színek mindenütt a lágy sárgásbarna és vörös, itt-ott divatos tarka tetők csillognak föl. A színek játéka és az építészeti formák változatossága megkapó hatást gyakorolhatott minden érkezőre.

Sómázas cseréppohár a XIV–XV. századból, a XVI. század elején készült foglalatban.*
(Herceg Esterházy-család kincstára.)
* A sómázas poharaknak ez a fajtája a XVI. század elején már ritkaságszámba ment s rendszerint nemesfém foglalattal látták el. Az itt bemutatott darab aranyozott ezüst fedőjét és talpát magyar ötvös készítette. – A serleg alapformája s díszítésének egy része még gótikus, azonban fedelének gombja már a renaissance ízlését mutatja. A legszebb magyar világi ötvösművek sorába tartozik. A közepén alkalmazott, valamint a talpa fölötti gyűrű sodronyzománc munkájú. Az új-bizánci stílusú szentalakok a serleg lábain és alsó peremén késői (XVII–XVIII. századi) rátételek abból az időből, amikor az edény valamely keleti ritusú keresztény egyház birtokába jutott. Az eredeti magassága 34 centiméter.

Rőzsekötegalakú serleg. 1500 körül.
(Karlócai patriarkátus.)
[Buda mint állandó székhely] Maga Mátyás – tudjuk – mégis sokat volt távol; a renaissance-ember kissé parádés természetszeretetével szívesen tartózkodott nagyszámú vidéki kastályai valamelyikében. Tatát, Zsigmond hajdani üdülőjét, a Rozgonyiaktól szerezte meg, s újjáépítette. Ha itt tartózkodott, dunai yachtját állandóan Komáromnál horgonyoztatta; ez, a vadászat s az elmaradhatatlan halastavak nagy vonzóerőt gyakoroltak rá. Szívesen időzött Visegrádon is, az Anjouk óta elhanyagolt régi székhelyen; ezt is úgy újjáteremtette, hogy aki csak látta, még száz év multán is rajongással emlékezett meg róla. Mindennek azonban nincs az udvari életre több jelentősége, mint az egykorú olasz fejedelmek vidéki nyaralóinak; függőkertek, virágágyak, szökőkutak a felbuzgó természetvágy kielégítését célozzák, de semmiképpen nem befolyásolják a székhely, a központ állandóságát. Zsigmond olykor még évekre elhagyta nemcsak székhelyét, de országát is; utódai alatt ilyesmi ellen már felzúdul a közvélemény. S ha II. Ulászló, belpolitikai okokból, közel egy évig utazgat egy ízben székhelyétől távol, udvartartásának csak egy része van vele, a többi otthon végzi szokott teendőit. Az udvartartás állandóságára jellemző, hogy ha útközben szükség van valamire, Budára küldenek érte. Ez az állandóság szükségessé tette, hogy minden magára tartó főúr háztartást vezessen Budán. A háztulajdonosok közt valóban szinte minden olyan család neve szerepel, melynek tagjai vezető egyházi és világi állásokat töltöttek be: Garaiak, Stiborok, Rozgonyiak, Báthoryak, a Szentgyörgyi-, Thuz-, Drágfi-, Bánfi-családok stb., sőt Kanizsai Miklós tárnokmester két házat is tart egyszerre. Az előkelő környezet rányomja bélyegét Budára. A királyi udvar jelenléte, aminek gyors fellendülését is köszönheti, ily módon életére s lakossága összetételére is hatással van.

II. Lajos és menyasszonya, Ausztriai Mária. Egykorú festmény.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* A gondos aprólékossággal deszkára festett kép, valamely osztrák festő (?) munkája, a két királyi gyermeket valószínűleg eljegyzésük idején (1515) ábrázolja. Akár eredeti, akár másolat, mindenesetre egykorú s arcképszerűen hű, eltekintve attól, hogy a festő érthető okokból igyekezett az ábrázolt fejedelmi személyiségeket előnyösen feltüntetni. Az eredeti festmény mérete 54x38 cm.
Maga az udvari élet már Zsigmond korában igen fejlett. Vándor tudósok, kóbor lovagok díszes sírokat kaptak itt, ami csak a korszerű nyugati udvariság légkörében képzelhető el. Mátyás idején aztán bevonul az olasz etikett; az udvari élet itt is kifínomult színjátékká alakul, melynek eszményi rendjéről fogadásokon, ebédeken, tornákon és istentiszteleteken egyaránt gondoskodik az udvarmester. A ceremoniális szemlélet az apróbb, gyakorlatibb vonatkozásokban is diadalmaskodik, etikettszerű az ajtónállóknak francia-olasz szokás szerint adandó borravaló is. Ez a túlságos kifínomulás sokaknak nem volt ínyére, de alkalmazkodni kellett hozzá mindenkinek, aki az udvar életéből részt akart. S ki ne akart volna? Aki tehette igyekezett a királyi fény és kegy közelébe jutni; ha meg is nehezedett az odavezető út, ha gyakran zúgolódnak is az újítások ellen, csak annál inkább. Hanyatlás a Jagelló-korban következik, az idegenek túlzott érvényesülésétől eltekintve éppen azért, mert az udvar már nem nyujt oly magasrendűt, vonzót, mint azelőtt. Az udvari kapcsolat gyakorlatilag is gyümölcsöző volt, előkelő összeköttetések, előnyös házasságok szövődnek itt; a király rendesen maga rendeztette az udvarbeli urak, vagy királynéi udvarhölgyek lakodalmát, gazdag ajándékok sem maradtak el. A XV. század lelkivilágában azonban minden eltörpül a mellett az önérzeti, „becsület“-beli tényező mellett, amit a király közelében való tartózkodás jelent. Mindenki igyekszik tőle telhetően megtalálni s megállani a maga helyét; a nagyuraknál ez káprázatos fénnyel, hihetetlen pompakifejtéssel jár. Itt is a királynak kell előljárnia. Mátyás nemcsak pohárszékein vagy könyvtárában tart pazar kincseket: az élet minden vonatkozásában ki kell hangsúlyozni a korkövetelte fejedelmi nagyszerűséget. Mindez az udvarszerkezet nagy kifínomultságát teszi fel. A szükségletekről hatalmas személyzet gondoskodik. A vezető tisztviselők előkelő urak; alattuk a kamarások még mindíg előkelő, de már nagyobbszámú – II. Lajos idejében ötvennél többen vannak – réteg, melynek hivatása az udvari élet hovatovább reprezentatívvá vált tényeivel kapcsolatos. A különböző szükségletek kielégítéséről udvarnokok tömege gondoskodik, mesteremberek, orvosok, egyéb alkalmazottak vannak köztük; szerepük már kevésbbé feltűnő, de az udvari élet, az udvarháztartás alapja. Az alantas munkákat külön szolgasereg végzi. Ne is szóljunk a személyzet egyes apróbb csoportjairól, testőrök, udvari huszárok, szakácsok szerepéről, egyes apró föladatok: későrzés, húsfelvágás, ételhordás elhatároltságáról; – látni való így is: hatalmas gépezet működik itt. Szükség is volt erre, hogy az udvar napi életében, de főleg az egyes ünnepélyes alkalmakkor nyilvánuló [Mátyás udvara] fejlett igényeket ki lehessen elégíteni; de meg is van az eredménye. A Jagelló-kor gazdasági-társadalmi hanyatlása előtt a kortársakat elragadja a magyar királyi udvar fénye, nagyszerűsége. Teljes tárgyilagossággal is megállapíthatunk annyit, hogy az udvar Mátyás idején, bár kisebb multra tekinthet vissza, mint mondjuk a francia vagy a burgundi, s ha fejlődése társadalmilag kevésbbé megalapozott is, mindenben európai szinten mozog. A változatos és színes kép pedig, amit az udvar élete, az udvarban megforduló különböző típusú s kultúrájú emberek nyujtanak, a maga nemében Európa-szerte páratlan. Lovagok nevelkednek itt, a humanista szellem levegőjében, olasz műveltségű főpapok élnek nyers katonaélethez szokott főurak mellett, a magyarság találkozik Európával, Európa egyik fele a másikkal. Svájci polgárkövetek török uraknak adják a kilincset, politikai bonyodalmak, a benső fejlődés nehézségei feloldódni látszanak az udvari élet fényes, pompás, biztonságos magaslatain. A nagy színjátékban az összhang is teljesnek tűnik, bár figyelmesebb szemlélő nehézségeket, ellentéteket, disszonanciákat is kénytelen észrevenni.
*

Az udvar. Az 1480–1490 között Budán készült Corvin-antifonaléból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* Az Antifonáléra vonatkozó adatokat l. a 248. lapnál. A jelenet a királyi étkezést mutatja be. A trónon ülő uralkodó elé terített asztalkát állítanak; jobbfelől pohárszék látható. Az előtérben két vértes testőr áll; a két oldalt ékszereket áruló ötvös és pénzváltó talán a palota kapuja előtt tanyázhatott.
Általánosságban megismervén a kész keretet, a kialakult udvart és udvariságot, az a kérdés merül fel elsőnek, minő kultúrforma törekszik az udvar életével megvalósulásra. Említettük a magyar élet ez időben jellegzetes többfelétartozását: az udvar műveltségében francia, német, olasz hatások egymás után lépnek fel, itáliai és nyugati elemek egymás mellett élnek. Mi módon s mennyire érvényesül ez a szintézis, illetőleg részleges áformálódás: ez a kérdés tulajdonképpen vizsgálódásunk lényege, előfeltétele; e nélkül az egyes életjelenségek mozaikjaiból nem sok hasznunk lenne.

Széles ezüstöv részletei. XV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A lovagság, a nyugati udvari élet alapja és eszménye, nálunk éppen a XV. századra bontakozik ki. Már a XII. századtól nyomon követhetjük, amint egyes lovagi külsőségek: fegyverzet, címerhordás lassan mind szélesebb rétegekben terjednek el. Az Anjouk udvarában aztán ez a fejlődés elmélyül s lendületet kap. A lovagság életforma lesz, bár egyelőre csak egy szűkebb felső réteg életformája. Lovagvárak épülnek, lovagi tornákat rendeznek, s a lovagi életszinttel együtt lassan bevonul a lovagi gondolkozás is. A lovagi életforma és életeszmények terjedésére kétségkívül nagy hatást gyakorol a két magyar lovagrend, a Károly Róbert-féle Szent György, s a Zsigmond alapította Sárkány-rend. Az előbbinek szabályaiból is nyilvánvaló a széleskörű nevelő célzat, a politikai ítélőképességtől a királytisztelő, vallásos, önfegyelmező lovagi életig. A másodiknak, kisszámú felső csoportja mellett, korlátlan számú alsó tagozata is van már. A lovagi gondolkozás [Lovagvilág és renaissance között] maga lassabban alakult ki; B. de la Brocquičre, ki Zsigmond korában elragadtatással ír a budai lovagjátékokról, a magyarokat még megbízhatatlannak látja. Mátyás korára már a mélyebb, lelki tartalom is megjön. Mutatja ezt a Curia militaris, az udvari becsületbíróság teljes kialakulása; ide éppen olyan ügyek kerülnek, melyek jogilag, bírói úton meg nem foghatók, de amelyeket a lovag mégis életbevágóan fontosnak érez. Az egyes lovagi személyek, Toldi Miklós, Tar Lőrinc körül meginduló mondaképződés tisztán világít rá a kultúra szélesebb, megalapozottabb elterjedésére. A XV. század előkelő, udvari embereinek életében a lovagiság mindenesetre döntő; felötlik ez síremlékeiken épúgy, mint életük főeseményeiben, a nagy udvari ünnepségek keretében.

Palástra való csat aranyozott ezüstből, ékkövekkel és zománccal. 1500 körül.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
De már abban az időben, mikor a lovagság alig, vagy éppen hogy kialakult, új formák, új ideálok is jelentkeznek. Ugyanaz a művész, aki Zsigmond-kori síremlékeken lovageszményeket örökít meg, már új irány felé fordul. Nagyobb élénkség, egyéni vonások keresnek tapogatódzva kifejeződést; – mozgékony, kereső a kor is, melyben keletkeztek. Az új műveltség, a renaissance még csak korai formáiban s legfeljebb egy-egy olasz földről ideszakadt művész, Itáliát járt főpap lelkében él, de lassan kiépül az út, az átmenet, mely feléje vezet. Maga Zsigmond tipikus „átmeneti“ ember: cselekvéseiben, lelkivilágában feloldatlanul él a korabeli Európa feszültsége. Középkori eszményekért lelkesül s ugyanakkor hedonista, fejlett valóságérzéke mellett is fantaszta, kalandor és mecénás egyszemélyben. Udvarában is észlelünk hasonló jelenségeket. Az „utolsó Minnesänger“, Oswald von Wolkenstein – hasonlóképpen jellegzetesen kettőslelkű ember – szintén megfordul ott. Zsigmond udvara egészében mégis valódi lovagudvar, urainak műveltsége méginkább középkori-lovagi. Stibor vajda például – és sok magyar társa – nagy várszerző, kemény katona, a mellett kolostorokat és szegénygondozókat alapít. A Nagy Lajos-kori lovagcsaládok letűnése, s új, nyersebben birtokszerző, hatalomvágyó emberek felbukkanása részint csak a régi kultúrformáknak új elemekkel telítődését jelzi, részint balkáni elemek beszivárgásával is kapcsolatos, de önmagában még nem renaissance.

Dísznyereg csontfaragással borítva, Zsigmond király tulajdonából. XV. század első harmada.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* E nyergek, jól megokolt feltevés szerint, Zsigmond király (1387–1437) számára, uralkodása utolsó évtizedében készültek. Alakjuk magyaros, faragványaik itáliai művész kezére mutatnak; egyik darabon tréfás német felírás olvasható. Mindez rávall Zsigmond tarka népvegyületű udvarára. Az ismert tíz példányból négy hazánkban van (három a Magyar Nemzeti Múzeumban), a külföldön találhatók közül kettő kimutathatólag innen származik. Az egyik nyereg hátsó kápáján a sárkányrend jelvénye látható.
Az új műveltség Mátyás személyében diadalmaskodik. Az ő végtelen magabízása, lendülete, kíméletlenségig erélyes, de mindíg józan lehetőségeket mérlegelő célratörése, sokoldalúsága mind a renaissance emberére vall. Tudatos szépségkultuszt űz, vallja, hogy „a szép gyönyörködtet, a rút elkedvetlenít“, zenei, művészeti, tudományos érdeklődése épúgy Itália felé fordul, mint konyhászati vagy lakásberendezési ízlése. Olaszos fejedelmi műpártolása, élet- és kultúrérzéke, viselkedése, egyéniségének legtöbb hajlama ide utal. És mégis, ugyanaz az ember, aki nem átallja nagybátyját, kinek trónját köszöni, kivégzéssel fenyegetni, aki nagy csodálója a csillogó, sikeres renaissance-embereknek és egész kultúrájuknak, s akiben ez a kultúra, úgy látszik, meg is valósul, – lovagi módra, párbajjal szeretné a cseh viszályt elintézni, undorodik a besúgástól, megveti a cselszövést, a mérget és az egyéb effajta renaissance-fegyvereket, s gazdagon megajándékozva bocsátja haza azt a zsoldosát, aki korábbi esküjére hivatkozva nem hajlandó Frigyes császár ellen fegyvert fogni. Több ez, mint egyszerű számítás [Lovagi hagyományok] a fejedelmi nagyságnak erkölcsi koszorúval való díszítése, több a nápolyi király, Alfonso külsőséges lovagkodásánál is: a XV. század magyar előkelőiben mélyen él már a lovagi szellem, a renaissance csak melléje tud kerülni, fölébe nem. A század végének bomlásában, zavaros viszonyai közt könnyű volna már renaissance-os formákat feltüntetni, s való igaz, hogy ekkor már egyes főurak condottieres viselkedésében, egy Bakócz érsek roppant pályafutásában méltán tennők ezt; de tény az is, hogy II. Lajost még lovagnak nevelik s az is lesz: egyik legfőbb gondja, hogy kamarásai tornagyakorlatára felügyeljen.

Dísznyereg csontfaragással borítva. Zsigmond király tulajdonából. XV. század első harmada.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* E nyergek, jól megokolt feltevés szerint, Zsigmond király (1387–1437) számára, uralkodása utolsó évtizedében készültek. Alakjuk magyaros, faragványaik itáliai művész kezére mutatnak; egyik darabon tréfás német felírás olvasható. Mindez rávall Zsigmond tarka népvegyületű udvarára. Az ismert tíz példányból négy hazánkban van (három a Magyar Nemzeti Múzeumban), a külföldön találhatók közül kettő kimutathatólag innen származik. Az egyik nyereg hátsó kápáján a sárkányrend jelvénye látható.
Ez a kettősség, lovagi és renaissance-elemek egymásmellettisége jellemző a XV. század derekától a magyar udvari életre. Nemcsak egy Mátyás egyéniségében nyilvánul meg; ha végigtekintünk az udvari élet formáin, stílusán, a különböző szereplő embereken, a kultúra területén művészettől étkezésig, ugyanezt a képet kapjuk. A renaissance-áramlat mégis lassan megerősödik; a kultúrjavak átszármaztatása, a nevelés humanisták kezére kerül; Corvin Jánost apja a renaissance udvareszménynek megfelelően nevelteti: klasszikusokat, latin verselést tanul, nyelveket, asztrológiát, e mellett különös gondot fordítanak fellépése, ítélőképessége, biztonságérzete fejlesztésére – Mátyás e célból fontos ügyek intézése közben maga mellé veszi – s katonai kiképzésére. Hasonló nevelésben részesült az a néhány kiváltságos főúri ifjú, – így Báthory István, a későbbi nádor – akit Mátyás fia társául választott. Ez még így, önmagában elszigetelten, nem volna túlságosan nagyjelentőségű, de a következő század magyar előkelőiben felbukkanó vonások a renaissance szélesebb hatásáról, elterjedéséről beszélnek. Idesorolható már korábban, még nagyobb érv gyanánt, néhány jellegzetes főpapi egyéniség: egy Váradi, egy Bakócz, nem annyira humanista képzettségük, mint inkább pályájuk alacsony sorból roppant magasságig szökkenő íve miatt; Bakócz utódai, Szathmári, Szalkai is e jellegzetes népmozgás során futják be tüneményes [Magyar humanizmus] karrierjüket; üzleties gondolkodásuk, nyers tettkészségük vérbeli renaissance-embereket sejtet. Csakhogy ez a magyar renaissance sokkal durvább, mint az egykorú olasz, inkább a korai formákra emlékeztet; itt már nem egy műveltségforma felületes átvételéről van szó, hanem a társadalom szerkezetéből kiinduló rokonfejlődésről, következésképpen erősen kiütközik az alapok különbsége, az előző kultúra eltérő jellege.

Udvari díszöltözetek a XV. század végén. (Szent László, Imre és István a szepeshelyi főoltáron.)

II. Ulászló és gyermekei a Gersei Petheő-család 1507. évi címerújító-levelén.*
(Gróf Sztáray-levéltár.)
* Az előkelő származású Gersei Petheő János, a királyi gyermekek udvarmestere 1507 szeptember 22-én II. Ulászló királytól címerbővítő levelet kapott, amelynek páratlanul álló különössége, hogy nagyobb kitüntetés okáért a király és gyermekei arcképe díszíti. Az oklevél szövegében a címer fölé festett kép is részletesen le van írva s a kitüntetett és utódai jogosítva voltak az ábrázolást címerükkel kapcsolatban viselni. A festmény Budán készült s arcképi hűségében nincs okunk kételkedni.
A renaissance-kori humanizmus a maga felsőséges műveltségeszményeivel, nagy kívánalmaival természetesen igen kevesek számára volt hozzáférhető. A XV. század magyar főura némi idegenséggel áll vele szemben, az idegen humanista viszont hajlandó kisebb-nagyobb megvetéssel szemlélni a neki idegen, barbárnak tetsző életstílust. Mégis, ha lassan is, a humanista műveltség töredékei is mélyebb rétegekig jutnak; megkapó példa, hogy anekdótakincsének mily tekintélyes anyaga szivárgott át a magyarba. Ez természetesen későbbi korok műve, de alapjai ide, a XV. század még kissé bizonytalan, vegyeskultúrájú udvariságába nyúlnak vissza.
A királyi udvar lovagi alapjait tehát a XV. században több-kevesebb renaissance-humanista zománc lepi el. A két elem együtt él és hat. Az udvart elárasztó képzett, külföldet járt, vagy onnan jött emberek „modern“ európaiságot hoznak. Zsigmond környezete a legfrissebb szellemi áramlatok hatása alatt áll, s ez a mozgékony közvetítés, ha nem is mindenkor egyenlő hatóerővel, később is megmarad. Alatta mégis valami sajátos, egyéni kultúra alakul, aminek európai mélységét sem lekicsinyelnünk, sem túlértékelnünk nem szabad. A lovagiság mélyen beleivódik az életbe, az udvart már a XIV. századi képes krónika miniátora sem tudja e nélkül elképzelni, s ezért Atillát is lovagokkal veszi körül; de hol van az a bámulatosan kifejező, formagazdag udvari nyelv és költészet, amit ez a lovagiság nyugaton kitermelt? Az az idő is messze van még, midőn egy Ilosvai a maga döcögős rigmusaiba szedi Toldi históriáját. A humanizmus gazdag prózairodalmát sem találjuk; az idegen ajánlások közt tudományos művek szerepelnek, a magyar humanisták főleg verseket írnak; egyéni érdeklődés, formai készség, vagy fogékonyság jellemzi ezt a magyar humanizmust, az idegen anyag sajátos átdolgozásából azonban még az is hiányzik, amit ennek a műveltségnek antikizáló hajlama, latin nyelve, nemzetközisége engedne. Az udvar, mint valami érzékeny szeizmográf fogja föl a kultúra rezgéseit, s követi a maga életének formáival; más kérdés, mi, mennyire és mikor tud ebből az életből maga is új rezgések formájában visszafordulni, kifejeződni, tovább származtatódni.

Sisakdísz a XV. század elejéről a soproni egykori Szt. Ferenc-rendi templomból.*
(A Szent Benedek-rend múzeuma, Pannonhalma.)
* Magyarországon az egyetlen s Európában a legrégibb eredetiben fennmaradt sisakdísz. Olajban főzött bőrből van alakítva, bolussal (enyves gipszanyag) átvonva, megmintázva és színezve. Henszlmann feltevése szerint a Szentgróti-család egyik Zsigmondkori őse emlékét őrizte a ferencrendiek soproni templomában. Valószínű, hogy eredetileg a vassisakkal együtt helyezték el a templomban, ez azonban az idők folyamán eltűnt.

Mátyás király nagy üvegserlege. (Ezüst talpa bevésett magyar felírással XVII. századi kiegészítés.)*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* Az óriási (42 cm magas) serleg a velencei üvegművesség korai remeke. Talpa a XVI–XVII. században összetört s ezért gombján alul ezüsttel pótolták. Ebbe az ezüst talpba az akkori tulajdonos, Batthyány Boldizsár († 1590) vagy fia, Ferenc († 1625) a serleg történetét vésette be 32-soros magyar versben. E szerint „Ez Hunyadi Mátyás király Bilikumja“, amelyet a velenceiektől kapott. Tőle II. Lajosra maradt, aki főpohárnokának, Batthyány Ferencnek († 1566) ajándékozta. Ő és utódai a nagy becsben tartott ereklyét híven őrizték rohonci erős várukban, s mint a felírás ékes szavakban elbeszéli, áldomásivásra használták. A serleg csak 1852-ben jutott idegen kézre, amikor a szabadságharc volt magyar külügyminisztere, gróf Batthyány Kázmér minden vagyonát elkobozták s elkótyavetyélték. Hogy hosszú lappangás után ismét haza és a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába jutott, néhai gróf Erdődy Rudolfné, báró Drasche Lujza érdeme.
Az udvari élet alapvonala a pompakifejtés, a nagyvonalúság, fejedelmi nagyszerűség érzékeltetésének vágya. A méltóság, nagyság olyan valami, amit díszletekkel, külsőségekkel ki kell hangsúlyozni, járulékaival a szemlélőt elkábítani, elkápráztatni. Valami ünnepélyes felfokozottság van ebben az életben, s jellemző, hogyan keresik az alkalmat, mely ennek a törekvésnek méltó keretül szolgál. Udvari előkelők életének eseményei, esküvőtől gyászszertartásig, olyan, magukban is reprezentatív tények, mint egy-egy követség fogadása, vagy éppen fejedelmi találkozó, módot adnak ünnepre, pompára. Különösen Mátyás értett nagyszerűen ilyesmik rendezéséhez. Benne már megnyilvánul a renaissance „uralkodó pátosza“, s mesélik, hogy egyszer egy török követet puszta megjelenésével, magának s környezetének fényével úgy megragadott, hogy az, szegény, egy árva szót sem tudott kinyögni szépen kicirkalmazott szónoklatából.

Velencei üvegserleg a XV. századból, somogyvári sírból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Ez a hatáskeltés a kor egész udvariságára jellemző. Nyugaton kissé zsúfoltabb, nyersebb, gyermetegebb, Itáliában kiegyensúlyozottabb ízlésű, fínomabb eszközökkel dolgozik, de mindenütt megvan s nem más, mint a központi hatalom kiemelkedésének kísérőjelensége. Az ünnepség egy bizonyos társadalmi és kultúrérzés őserejű megnyilvánulása is; fénye, szertartásossága és nagyszerűsége pedig a részvevőket s főleg a fejedelmet és közvetlen környezetét valami heroikus, félisteni magasságba emeli.

Udvari mulatság a XVI. század elején magyarruhás álarcosokkal. Hans Burgkmayr fametszete Miksa császár Weisskunig-jában.
Mátyás Fehérvár határáig utazik menyasszonya, Beatrix elé. Kísérete „csak úgy csillogott az aranytól, az ezüsttől és a sok drágakőtől. A király előtt tíz [Az udvar pompája] hatalmas paripán apródok lovagoltak, ruhájuk sárga, szürke, zöld és barna bársonyból készült“. Beatrix aranyhímes zöld bársonyborítású, aranyozott hintóban érkezik. Útjára tizenhárom vég kék posztót terítenek. Kísérete két szintén aranyozott, hat-hat egyforma színű lótól vont hintón érkezik. Az üdvözlések etikettszerű lefolyása után zene harsan fel; – a koronázás után is, mint az egykorú elbeszélő magasztalólag említi, akkora trombitálás, sípolás, éneklés következett, hogy „egymás szavát is alig lehetett érteni“. A székesfehérvári s főleg a budai bevonulás kész diadalmenet. Pedig a küldöttségek színfoltjai, a kíséret ruhája, a lószerszámokra felhalmozott dísz mind csak halvány bevezetése a budai ünneplésnek. A hetekig tartó vendégséget bevezető nagy ebéden káprázatos a pompa. A falakat aranykárpit borítja, az asztal fölött három címeres bársonyfüggöny ereszkedik alá; minden asztal előtt külön „bámulatos gazdagságú“ pohárszék áll, a királyi asztal előttin ötszázhatvan nehéz aranyozott ezüstserleg s más drágaságok, ugyanitt áll egy négyrészű, – négyféle bort adó – kétakós színezüst hordó. Az ünnepségeken résztvevők természetesen szintén igyekszenek kitenni magukért. Ujlakiról, a pompakedvelő bosnyák királyról például feljegyezték, hogy egy alkalommal egyéb díszei mellett egy többkilós, háromszáz gyémánttal s egy óriási zafírral díszített aranynyakláncot viselt. A királyné mulattatására tánctól szánutakig mindent felsorakoztatnak; az erdélyi vajda váratlan halála s temetése nem zavarja, csak egy kissé komor, de hasonlóan pompás színfolttal gazdagítja az ünnepségeket.

A magyar király tornaöltözete a XV. században.*
(Az Aranygyapjas-rend címerkönyvéből.)
* Az Aranygyapjas-rend XV. századi címerkönyvéből. Ezt a párizsi Bibliotheque de l’Arsenal-ban őrzik. Lorédan Larchey kiadása után közöljük, amelynek címe: Ancien armorial équestre de la Toison d’or et de l’Europe. Paris, 1890. A kép felírása: Roy de Ongheriee. Figyelemreméltó, hogy a sisakra még az Anjouk struccfejes díszét festették, habár az ábrázolás semmiesetre sem régibb Zsigmond idejénél. A fegyverkabát és a lótakaró színe piros-fehér.

Díszserleg a XV. század végéről.*
(A herceg Esterházy-család kincstárában.)
* Rendkívül pompás, nagy (48 cm magas) aranyozott ezüstserleg, gazdag zománcdísszel. A gót ízlés utolsó korszakából való, már renaissance nyomokkal (pl. a födél gombján). Födelében Mátyás családi címere az országos címerbe foglalva, valószínűleg későbbi hozzátétel.
II. Ulászló menyasszonya, Candalei Anna fogadásakor Mátyást utánozza. A műsor itt is ugyanaz: aranyos hintók, aranycsótáros lovak, ceremóniás üdvözlések, lovagjátékok, pazar ruhák, nagy díszebéd és kincses pohárszék, ünnepélyes követkihallgatások stb. A lőcsei királytalálkozó Ulászló és fivére, a lengyel király közt hasonlóan fényes külsőségek közt megy végbe. De talán mindent felülmúlt az az ünnepség, melyet a nagy szakértő, Mátyás, Olmützben rendezett, amidőn barátnak akarta megnyerni ellenfelét, Ulászlót. Itt a vendégház minden helyisége ritkaságokkal: selyem és festett kárpittal van tele, – a végén mindez ajándékul megy – a piacon ideiglenes színházat ütnek fel, benne előadásokat vagy estélyt tartanak; előtte cirkusz és lóversenytér, nap-nap után futtatások; a piac kellős közepén nagy, gazdag pohárszék. Itt már szembeötlő a tömegek érzelmeire, fantáziájára való hatás, ezt célozzák a nagy közvendégségek, pénzosztogatások is.
Tömeghatást szolgálnak a nagy felvonulások; követküldések különösen alkalmasak erre. A távoli magyar királynak s udvarának hatalmát, gazdagságát érzékelteti az 1487-ben VIII. Károly francia királyhoz küldött követség: a kíséret háromszáz főrangú és nemes ifjú, egyforma lovon, bíborbársony ruhában, aranyláncokkal; sok köztük a szőke, mert e kor igen kedvelte a napfényben csillogó szőke fürtöket.
Még hatásosabb lehetett a nagy magyar renaissance-főpap, Bakócz Tamás római bevonulása. A törökbrokát, hímes-gyöngyös dolmányú, drágaköves-tollforgós süvegű, díszes fegyverzetű lovasok a pápa kíváncsiságát is felkeltik. Az ünnepélyes fogadásra való felvonulás még nagyszerűbb, az ugyancsak elkényeztetett ízlésű rómaiak tele vannak csodálattal. Hasonlót – írja a szemtanú – évek óta nem láttak. A lovas fejebubjától a ló patájáig minden csupa dísz; száz szem kellett volna, hogy mindent lásson s leírhasson az ember.
A felvonulások Itáliában kapnak először esztétikai értelmet, könnyedebb, vidámabb színezetet. A hajdani jelképes, misztériumos felvonulások is, melyek a burgundi udvarnál bonyolult, érthetetlen allegorizálás képében élnek tovább, itt alakulnak álarcos, jelmezes világi menetté, vidám farsanggá. Ilyesmiről nálunk, olaszos értelemben, a tömegek mástípusú műveltsége miatt szó sem lehet. Az udvar életébe azonban bevonul a jelmez és álarc. Mátyás még hadjáratok közben sem feledkezett meg a jelmezes játékokról, a ferrarai hercegnőtől álarcokat is kap. Az olasz származású gyermekérsek, Beatrix unokaöccse, Hipolit udvarában, majd II. Lajos, illetőleg Brandenburgi György környezetében is gyakori és fejlett álarcos-jelmezes játékokat látunk, az utóbbiak a vidám lovagjátékhoz kapcsolódtak. A játékok Mátyás-kori színvonala lesüllyed, az álarcok közt a fínom allegoriás vagy emberábrázolások helyett torzképek, állatalakok nyomulnak elő. Egy udvarnok számára elefánt-jelmezt készíttetnek; maga II. Lajos Lucifer képében ökörszarvakat, gólyacsőrt, kígyófarkat ölt magára és így ünnepli udvarával húshagyó kedd napját.
Az ünnepség legfontosabb eleme azonban a torna, a látványos lovagi játék. A XV. századra ennek eredeti, hadgyakorlati jellege elmosódik: nyugaton társadalmi összejövetel, az elit ünnepélyes felvonulására szolgáló alkalom lesz belőle, Itáliában pedig minden veszélyes elemétől megszabadított mulatság; itt már „vasárnapi“ tornajátékokról is hallunk, becsületes polgárokról, kik bizonyos részvételi díj fejében fegyverbe öltöznek s lóra ülnek, hogy némi ide-oda forgolódás árán megszerezzék maguknak a vitézi-lovagi élet ünnepi érzését; a kor természetesen vad gúnnyal teszi ezt nevetségessé. [Ünnepélyek és tornajátékok] Nálunk a torna többet megőriz lovagi tartalmából, jelentőségéből. Az elsőségért komolyan kell küzdeni, a kiválóságot igazán meg kell mutatni: még becsületkérdés, hogy egy-egy nemzetközi viadalon ki viszi el a pálmát. Királyaink egytől-egyig rendkívül érdeklődnek a tornák iránt. Mátyás, tudjuk, maga is kiváló bajvívó, néhány párbaja – a Holubár vagy a Suohla elleni – manapság is közismert; fiát ügyes vívóvá képezteti, s a fiatal János hercegnek sikerül is ellenfelét a bécsi játékokon mindjárt kiütnie a nyeregből. Ulászló segélyekkel igyekszik udvari embereinek tornákon való részvételét előmozdítani, épúgy, mint II. Lajos is, aki már tizenhárom éves korában sikerrel szerepel viadalon.

Lovagi sarkantyúk hosszú szárral. XV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A torna egyetlen valamirevaló ünnepségről sem maradhat el. Tornát rendeznek a lőcsei találkozó örömére, – csehek és lengyelek elől magyar ifjak viszik el itt a pálmát – Beatrix, Candalei Anna érkeztekor, követségek tiszteletére. A székesfehérvári bevonuláskor meg sem tudják várni a rendes tornát: mintegy hevenyészett előjáték gyanánt már útközben, a városfalak előtt összecsap két előkelő lovag. A szabályos viadalt szigorú rendben, elkerített helyen, fényes külsőségek közt tartották; síma, s lehetőleg tágas térség kellett hozzá, s ha a várudvar nem volt elegendő, – Budán, tudjuk, ilyen volt – akkor a várak alatt ütöttek fel sátrakat és korlátot. A viadal módjára külön magyar szokás is alakult, a nyugati hosszú lándzsa, magas nyereg helyett rövid lándzsával, alacsony nyeregben vívtak, ami a már említett előkelő burgundi udvari ember, B. de la Brocquičre szerint igen gyönyörködtető látvány; a lovasnak nagyon kell értenie lóhoz és fegyverhez, hogy le ne zuhanjon. Magyaros az ügető lovon való viadal; ez és a hegyes lándzsa – Itáliában tompát használtak – meglehetősen veszedelmessé, harcszerűvé tette a játékot. A torna célja tulajdonképpen a dicsőség. Zsigmond korában ezt a legelőkelőbb viadalon aranypálca szimbolizálja. Midőn ezért küzdenek, ló és nyereg mind egyforma, és páronkénti sorsolás dönti el, ki melyiket használhatja. Más tornákon különböző díjak, gazdag ajándékok is szerepelnek. Gazdagon megajándékozza Mátyás is ellenfelét, Holubárt, kit a vele való összecsapás után törött karral szednek fel a porondról.
A komoly, előkelő tornák mellett nem hiányzanak vaskosabb, a nép mulattatását célzó formák sem; Mátyás esküvőjekor tizennégy ember bohócruhában, szőrén ülve a lovat, husángokkal tornaparódiát mutat be. Ilyesmi ebben a korban már Franciaországban, a lovagság ősi hazájában is jelentkezik, Itáliában pedig igen elterjedt. Az udvartól sem idegen ez. II. Lajos nagybátyja, Brandenburgi György farsang idején vadember mezében vív meg egy másik urral, aki viszont ördögjelmezt visel; mint őszinte megelégedéssel írja, az ördög „lefordult lováról és orra esett“. Effajta komolytalanságok felbukkanása mindenütt a tornák s lovagvilág alkonyát jelzik, nálunk azonban jelentőségük az intenzív, komoly tornakultuszhoz képest csekély marad. A lovagi elem jelentőségére utal a nagyobb ünnepségek egy másik fényes színfoltja, az ünnepélyes lovaggá avatás is. I. Ulászlónak koronázását követő ténykedései közt előkelő helye van aranysarkantyús lovagok avatásának; Mátyás is, esküvőjekor, néhány előkelő vendéget lovaggá üt, más alkalmakkor szintén; az ünnepélyes aktus jelentősége a Jagelló-korban sem csökken. Az avatás rendesen ajándékozással jár. Somi Józsa például tizennégy rőf aranyos bíbort, hat hermelinköteget kap II. Ulászlótól, mások díszruhára való anyagot. A svájci Russt, ki kétségbeesetten tiltakozik a lovaggá ütés ellen, Mátyás megnyugtatja, hogy biztosítja számára a megfelelő élet feltételeit is; a derék embert ezek után csak a siposoknak adandó borravaló keseríti.
A torna régi, hadiszemle-szerű jelentőségét szabályos hadgyakorlat veszi át. Mátyás, kinek minden tevékenysége között talán a hadi volt legkedvesebb, maga rendez és irányít Bécsújhelyt egy híressé vált szemlét; katonasága itt csodálatos fegyelemnek adja tanújelét s az elrendelt ék-, kör-, háromszög-, négyszög-, olló- és fűzéralakú bonyolult formációk gyors és pontos végrehajtásával ejti csodálatba a nézőközönséget. A szemlék szerves kiegészítőrésze a kiváló katonáknak karddal, buzogánnyal való kitüntetése; hasonló ünnepélyes aktus a lobogónak a zászlótartó kezébe való átadása.

Fajánsztál Mátyás és Beatrix címerével.
(Victoria and Albert-Museum, London.)
Mindezek a látványos-ceremoniális alkalmak igen fontosak a XV. század udvari emberének; úgy érzi, ezek adják életének méltó keretét. A „kifelé való élet“ jóval intenzívebb, mint manapság; nem szükséges ebben külsőségességet látnunk, – jellemző, hogy minden ünnepi alkalom templomba-menéssel kapcsolatos, ami a középkori ember számára tartalmas, jelentős cselekmény – hiszen mindez nagyon mélyen gyökerezik életben s lelkivilágában. [Az udvari élet méltósága] A pompakifejtés, szereplés, önérvényesítés ilyen módja már fejlett társadalmi érzéket tételez fel; a társadalmi életérzés viszont másként, mint ünnepség, ceremóniákká rögzítődött hagyományok segítségével nem tud érvényesülni. Mindez bizonyos fokig a mai életben is észlelhető; a személyi, benső kiélés igen hosszú fejlődés végső eredménye. A ceremónia tehát alapvetően fontos; az etikett révén az udvari élet minden vonatkozásában érvényesül, s az életnek – ha nem is olyan túlzott módon, mint például a burgundi udvarnál – bizonyos merevséget, egyben állandóságot, kiegyensúlyozottságot kölcsönöz. Az összkép méltóságteljes és nagy a felháborodás, midőn például Beatrix fogadásakor az útra terített posztó foszlányaiért tülekedő olaszok megbontják a rendet, vagy midőn II. Lajos idején, ki kutyáit asztalához engedte, az etikett csorbát szenved. Efajta illetlenségek, úgy érzik, nem férnek össze a királyi méltósággal, vagyis az ünnepiességnek azzal a légkörével, mely a királyt és udvarát, különösen Mátyás és Beatrix reformjai óta, körülvette. A fejedelem életében és halálában egyaránt fenséges, nagyúr: a halott Mátyást bíbor ravatalra helyezik, palástban, karddal s az országjelvényekkel, a gyászmenet is pazar, pompás, stílusos. Az udvar élete, a nagy látványosságok, ceremóniák, fényűzés – ennek egyik fajtája a műpártolás – mind ezt a nagyságot, fenséget igyekeznek kiemelni, hangsúlyozni.

Ezüst poharak és kanalak a XVI. század elejéről. Fegyverneki lelet.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* Az egyik kanálba a kihalt Pákosi Paksy-család címere és S. P. névbetűk vannak bevésve.
Az ünnepszerűség az életnek olyan mindennapibb vonatkozásában is megnyilvánul, mint például az étkezés. Nem szabad ugyan olyan fejlett ceremóniás aktust sejtenünk ebben, mint aminőt például – jóval később – a Lajosok francia udvarában jelentett; mindenesetre azonban a lovagasztal nyiltsága Beatrix idejében megszűnik, s a király asztalánál ülhetni olyan kitüntetéssé válik, ami országnagyoknak sem mindíg jut osztályrészül. A Mátyás uralkodása elején divatos nagy, széleskörű vendéglátás kisebb, meghittebb körre szűkül, ami még jobban kiemeli az előkelőséget.

Udvari ebéd a XV. század végén. A kassai dóm Szent Erzsébet-főoltárának egyik képe.
Nagyobbszabású lakomákon – farsangkor, ünnepek táján minden különösebb alkalom nélkül is szokás volt ilyeneket adni – az ültetés szigorú etikettszerűséggel, rang szerint történik. Nyugaton ennek megsértése ezidőben véres tettekre indító megbántásnak számít. A király mindenesetre főhelyen ül, de arra nézve, hogy asztalánál csak maga, illetőleg családja, vagy mások is ülnek, nem alakult ki határozott rend. Beatrix esküvőjekor a királyi pár asztala külön, magaslaton áll, s ide csak néhány fejedelmi, vagy fejedelmet képviselő vendég juthat; a többi asztal fején udvari méltóságok ülnek, s rang szerint lefelé itt helyezkednek el a vendégek. Másrészt a hosszú lovagasztali ülésmód is divatos; az uralkodó asztalának különválasztása és kiemelése nyugaton is csak a XV. század vége felé állandósul.

Előkelő úr terített asztala. A Corvin-antifonaléból. 1480–1490.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)
A vendégek elhelyezkedése után díszes ezüstmedencékben kézmosóvizet hordanak körül; ezt követi a tálalás. Az ételek felszolgálása igen fontos szertartás, nagy személyzetet igényel; II. Lajos korában húsz asztalnok s megfelelő számú pohárnok szolgál e célra. Nyugaton a felszolgálás technikája már óraműszerű pontosságig fejlődött; a különböző termekben ülő vendégek egyszerre fejezik be s köszöntik az uralkodó egészségére ebédjüket. A tálak behordása ünnepélyes aktus; nagy lakomákon az ételfogók előtt nagyurak haladnak, Mátyás esküvőjén például a bosnyák király, cseh királyfi és más előkelők. „Fogás“ az, ami egyszerre kerül az asztalra, ez azonban rendszerint több tál különféle étel. Későbbi főúri receptek szerint például tehénhúst, kappant s még valami sültet egy fogásra lehetett felhordani. Így aztán érthető, hogy Mátyás esküvői ebédjére huszonnégy fogás készült ugyan, de a nap rövidsége miatt nem lehetett mind felszolgálni. A tál közös, amit az asztalra tesznek, mindenkié, egyből vesz mindenki. Kis, kétszemélyes tálakhoz szokott külföldieknek ez a szokás némileg feltűnik. Az asztali készlet gazdagsága viszont könnyen kárpótol ezért: nehéz ezüst, vagy aranyozott ezüsttálak, tányérok, korsók; ami nem fér az asztalra, a pohárszéken kerül közszemlére. Ezidőben jönnek divatba az [Az étkezés és az étlap] asztaldíszek, a lehetetlen formájú poharak, melyeket ivásra aligha használtak, csak dísz gyanánt állhattak az asztalon. A díszítőkedv a tálalásban is megnyilvánul. Ezzel függ össze, főleg nyugaton, hatalmas konyhászati remekművek készítése, vadak egészben való feltálalása, egymásba-operálása. Az utóbbi ugyan – pulykába tett fogoly stb. – már az ízérzék fejlődésével is kapcsolatos, erre vall a fűszerek – gyömbér, szekfűszeg, fahéj, s főleg bors és sáfrány – egyre fokozódó használata is. A konyha általában már változatosságra törekszik, nemcsak mennyiségre; nyugaton ezidőtájt már több kenyérfélét is használnak, ismerik a hurkát, s más efajta ínyencfalatokat. A kenyér- és húsfélék túltengése, szinte egyeduralma változatlan, de egy-egy húsfajtát – például a tehénhúst – sokféleképpen tudnak készíteni. A könnyebb műfajt inkább csak gyümölcsök s nyalánkságok képviselik. Mátyás felesége kedvéért olaszos konyhára tér át, külön kertészei, sajtkészítői vannak, s egy-egy ferrarai hagymaküldeménynek igen megörül. A cukrozott dolgok V. László, később pedig II. Ulászló étrendjében nagy szerepet játszanak; hasonlóan a déligyümölcsök: narancs, füge, citrom, gránátalma. Mindez az ételkultúra fínomodására mutat, de egyelőre nem általános, nem is igen tartozik a nagy lakomák keretébe, ahol továbbra is a nagymennyiségű hús dominál. Az étkezés eszköze a kéz, kést használnak, de csak a húsok felaprítására; villa még csak Itáliában járja, az Alpokon innen csupán a XVI. században terjed el. Mivel a húsokat levesen készítik, az ujjak munkáját kenyérrel segítik. Így is elkerülhetetlen, hogy az ujjak, sőt a ruhák is sáfránnyal, zsírral be ne szennyeződjenek; Mátyásról különös érdem gyanánt említik azt a képességet, hogy kezét s ruháját tisztán tudja tartani. Szükségtelen mondanunk, hogy étkezés után kézmosás következett. – A nehéz ételek közt sok bor is fogy; különösen kedvelik a szerémi, budai, erdélyi fajtákat.

Asztali villa legrégibb hazai ábrázolása, a kassai Szent Erzsébet-oltár egyik képén. XV. század vége.
A gyomor örömei önmagukban nem elegendőek. Az asztaltársaság mulattatására különböző módok vannak. Hagyományos a bohócok szereplése; abnormitás, groteszkség is elég lehet a mulatságra, itt azonban már inkább a törpék nyomulnak előtérbe; a bohóctól elmésséget, vagy legalább is tréfát várnak, nem baj, ha a tréfa kissé vaskos is, csak mulatni lehessen rajta. Az ügyes bolond nagy érték; királyok ajándékozzák egymásnak. A mulatság érdekében olykor komoly emberek is bohócsapkát csapnak a fejükre; Galeotti, a kövértermetű humanista egyízben az udvar színe előtt birkózni kezdett egy katonával és a látvány komikuma Mátyást is mosolyra bírta. A kor komikum-érzéke általános, de olykor nyers túlzásokba csap: a zseniális burgundi uralkodó, Merész Károly esküvőjén például „éneklő“ szamarakat léptettek fel.

Ezüst evőkanalak a Balassa-, Bebek- és Buzlai-család címerével. XV–XVI. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Bohóc dudával, besztercebányai kányhacsempén, a XV–XVI. század fordulójáról.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az asztali szórakozás másik közkedvelt formája az énekesek előadása. A hősi ének hagyománya él ebben tovább, lovagi mezbe öltöztetve. Az ének tárgya valamely fényes vitézi tett; a szerelmi költészet, úgy látszik, háttérbe szorul, nem játszik szerepet. E komolyság érthető; az előadók másvágású emberek, mint népi kartársaik, az olykor bizony szabadszájú igricek: legtöbbjük tanult, literátus ember, egyiknek, kit Mátyás különösen kedvelt, nevét is ismerjük: Gábor deáknak hívták. Beatrix idejében azonban a deákénekeseknek meg kell osztaniuk helyüket az olaszos trovatorékkal, továbbá az egyre fokozódó jelentőségű zene- és énekkarokkal. Lakomák alatt a zenekar karzaton, vagy benyílóban helyezkedett el.

Tornapáncélos lovag pécsvidéki kályhacsempén. XV. század közepe.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A humanizmus az asztalköri szórakozás terén is új elemeket érvényesít. A humanista legfőbb önkifejtési formája, szinte életcélja a beszéd, helyesebben szónoklat, az általános műveltség és szaktudás csillogó, kerekformájú, ünnepélyes feltálalása. Az egész élet e köré rendeződik, erre nyujt alkalmakat. A lakoma így antik symposion jellegét ölti fel, ahol a testnek juttatott élvezetek a szellem erőfeszítéseinek méltánylására akarnak alkalmas hangulatot teremteni. Állandó a vita, komoly vagy könnyed, elmés társalgás; a beszélgetők egy-egy felvetett téma körül szabályos kis oratiokat rögtönöznek.
A tárgy igen változatos: női hűség, erények, ételkérdések, a szép és a rút fogalma, egyházjogi tételek és harcászati elvek egyaránt szerepelnek. Az érvelés gyakran tekintélyi, olykor viszont szofizmás bonmot-kra emlékeztető. A formaszépség, „stílus“ mellett a lényeg a végső győzelem, amit a korszerű érdeklődés egész fegyvertárából kikapott idézetek biztosítanak. A természetes észbeli adottságok ugyanakkor pompásan érvényesülnek; erre is Mátyás adta a legjobb példát: humanistái vitáit nemcsak élénk figyelemmel kísérte, de irányította is, sokszor pedig szaktekintélyekkel szemben aratott győzelmet, ámbár tudását – Galeotti [Szórakozások, színház, zene] szerint – nem annyira könyvekből, mint éppen ilyen beszélgetések során szerezte. Néhány feljegyzett vitájának érvelésmódja tisztán mutatja a friss gondolkodás-készség diadalát.

Társasjátékot ábrázoló falfestmény a vajdahunyadi várban. XV. század közepe.*
* A XV–XVI. század fordulójáról való flandriai szövésű falkárpitot, amelynek eredetileg szegélye is lehetett, Thurzó János († 1508) hagyományozta a lőcsei Sz. Jakab-egyházra. A szőnyeg a XIX. század végéig a város szenátorainak az orgonakarzat alatt álló sorospadját díszítette. 1913-ban megvásárolta a vallás- és közoktatásügyi minisztérium. A világháború alatt Párizsban volt; visszaszerzése br. Korányi Frigyes érdeme.
A humanizmus egyébként is mélyítette, szélesbítette a szellemi érdeklődést. A szórakozás általános kultúrélvezéssé válik. Fontos lesz az olvasás; Mátyás történelmi munkákat kedvel, Liviust, Curtiust, érdekli azonban a kor minden általános műveltségbe sorolható tudományos eredménye, a divatos ars magicatól és asztrológiától az újra felfedezett s körülrajongott antik irodalomig. Az érdeklődés nemcsak befogadó; a humanista életeszmény cselekvő részvételt kíván, ha másként nem, építkezés, műpártolás formájában. De idesorolható némileg az is, hogy II. Lajos egyéb tanulmányai mellett kis plasztikus ábrák, domborművek készítésével foglalkozik.
A kor udvariságához még két, aránylag fiatal s jelentőségben egyre növekvő elem tartozik: a zene és a színház. Mindkettő nyugaton is jelentős, de Itáliában virágzik igazán. Mátyás olasz zenészeket hozat és hallgat, egy követjelentés szerint ennél nagyobb örömet nem is lehet neki szerezni. Zenekarának kiválósága Európa-szerte közismert, egyházi énekkara kultúráján a szakértő pápai követ is elcsodálkozik. II. Ulászló órákig elhallgatja orgonamestere játékát, zenészei útjain is követik. Szokás az udvarban az újévi köszöntő-zene.
Színházon nem szabad modern előadást érteni. A misztériumos játékok folytatása ez, de egyre több és öncélúbb lesz benne a művészi elem, jóllehet állandó színházak Itáliában is csak a XVI. századtól kezdve épülnek. Mátyás a színielőadások nagy híve: még Bécsujhely ostroma közben sem feledkezik meg róluk.

Solymársüveg és sapkás vadászsólymok Zemlényi Dávid 1418-ban Zsigmond királytól kapott címerében.
(Országos Levéltár, Bárczay-család levéltára.)
A szórakozás egyébként nem nagyon változatos. Régóta divatos időtöltés a kockázás, divatba jött a sakk is; ezzel mulat Olmützben Ulászló és Beatrix. Szórakozásnak fogható fel némileg a természetben való gyönyörködés; olyan épületekről is hallunk már, melyeket a szép kilátás kedvéért emelnek. Fontosabb ennél néhány sport – futtatás, vadászat – és a legősibb emberi mulatságok egyike, a tánc. Táncosnőkről tudunk V. László udvarában. A tánckultusz általános. A nagy udvari ebédek után az asztalokat kihordják és tánc következik. A divatos tánc nemzetközi, külföldiek s magyarok egyaránt kedvelik. Mátyás esküvőjén a „Zeuner“ németes járta, Beatrix azonban öccsével külön is eljárt egy, bizonyára olasz táncot. Brandenburgi György II. Lajos udvarában egyre-másra rendezi a táncvigalmakat.
A sportok közül néhány – fegyvergyakorlatok, labdajáték – már a nevelésben is szerephez jut. Mások inkább látványosság-számba mennek. Az „öklelés“-birkózás népi mulatság, de olykor nagyurak is végignézik: az 1468-i cseh-magyar egyezkedéskor a két udvari bolondot eresztik egymásnak. Mátyás udvarában, akárcsak mint a külföldön, „gladiátor“-viadalról is hallunk, sőt a szintén antikízű oroszlánvadászatot is felelevenítik; kérdés, hogy utóbbi nem egyszerű jelmezes játék volt-e. Igen fontos a lósport. Mátyás Budán, Visegrádon, Bécsben állandó versenyteret rendez be, futtatásokat, kocsiversenyeket tart. Hozzáértésére igen büszke; módfelett megsértődik, mikor Itáliából egy, az ott divatos spanyol iskolát tanító idomítót küldenek neki; a magyaroknak – írja – ilyenekre nincs szükségük, diadalmas csatáikat is saját idomítású lovaikon vívták. II. Lajos [Lósport, lóversenyek, vadászat] szintén nagy lórajongó; sok kocsisa, lovásza, lovászmestere van, kelenföldi versenyistállójában külföldi lovakat is tart és neveltet nagy gonddal. Lovai díszes szerszámot, rojtos selyemtakarót kapnak. Egy-egy lóverseny nagy esemény, egyikre például a krakói vajda is küld lovakat, mellette a király s főurak futtatnak. A győztesekre díjak várnak, a közönség szórakoztatásáról szünetben cigány és fuvószene gondoskodik.

Szarvasfogás hálóval. Thamásfalvi György 1415-ben kapott címerében.
(Országos Levéltár.)

Szarvast lövő vadász. Kánthor Benedek 1509-ben II. Ulászlótól kapott címerében.
(Hercegprímási múzeum, Esztergom.)

A vadászsólyom elröpítése Vátgoni Mátyás 1511-ben kapott címerében.*
(Országos Levéltár.)
* A harmadik címer alatt a név Vátyoni-nak (Vathyoni) olvasandó.

Vadkanvadászat. Dobai Demeter 1519-ben II. Lajostól kapott címerében.*
(Országos Levéltár.)
* Dobai Demeter Bélteki Drágffy János kir. tárnokmester erdődi tiszttartója volt s a címerképben foglalt ábrázolás vele valóban megtörtént eseményt örökít meg.
A legáltalánosabb s legfontosabb sport mégis a vadászat. Sokféle fajtája ismeretes: hálóval és hajtókkal, kutyával, madarakkal. A vadász rendesen lovon ül, a vadászat ugyanis nagy területeken folyik s gyors mozgást kíván. Magyarország ezidőben vadak igazi paradicsoma. A hatalmas erdők óriási lehetőségeket nyujtanak. Kedvelt királyi vadászterületek a Csepel-sziget, Bakony, Tata, Pilis, Visegrád, Isaszeg. Szépszámú királyi vadász végzi a kedvelt sporttal kapcsolatos teendőket: hajtják a vadat, vezetik a kutyákat. Tömegvadászatokról is hallunk, ahol az összeterelt vadakat végül a hajtók verik agyon. A legkedveltebb mód, a madaras vadászat, ennél sokkal sportszerűbb. Legfontosabb vadászmadár, melyről a vadászat ily módját el is nevezték, a sólyom. Hogy mennyire hozzáforrott a kor előkelőinek életéhez, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nyugaton Sebastian Brandtnak élesen kell kikelnie olyan hölgyek ellen, kik sólymukat a templomba is magukkal viszik s hogy egy Medici Lorenzo, nálunk egy Janus Pannonius verset ír róla. A sólymot letakart fejjel, kesztyűs kézfejre ültetve szokás a színhelyre vinni; ha aztán a kutyák vagy hajtók megfelelő vadat – rendesen madarat, de olykor akár nagyobb vadat is – vertek föl, utána engedik; a sólyom villámgyors repülése, bravuros ügyessége egy-egy nem is éppen megvetendő ellenféllel szemben vívott harcában, a nyaktörő lovashajsza a sólyom útja után: ez az, ami ezt a sportot annyira kedveltté teszi. A sólyomkultusz nálunk is igen erős; ha más nem, a királyi sólymászok nagy száma ékesen tanúskodnék róla.

A tizennégy éves II. Lajos kacsavadászaton. A Bicskei-családnak általa 1520-ban adományozott címeréből.*
(O. Levéltár, Bicskey-család levéltára.)
* A címerben ábrázolt jelenet egyik szereplője, vagy a vadász, vagy a lovat vezető férfi kétségkívül az armálisszerző Bicskei András, aki Zerdaheli Imreffy Mihály királyi főlovászmester familiarisa volt.
A vad különben a renaissance emberét nemcsak mint vadászzsákmány, hanem mint a természet egyéb jelenségei is: életben, közvetlenül érdekli. Régebben a várárokban vagy sikátorokban elhelyeztek egy-két medvét, most azonban állatkertek alakulnak s messze földről hozatnak érdekesebb állatokat. Mátyás, tudjuk, oroszlánokat tartott, díszkertjeiben pedig hollókat, kalitos madarakat is.
*
[A királyné udvartartása] A királynénak külön udvartartása van. Ennek szerkezete a királyénak mása, élete is egybefolyik az övével. A külföldről származó királynék magukkal hozzák közvetlen környezetüket és így új és új kultúrhatásokat közvetítenek. Különösen világos ez például Beatrix esetében, akinek óriási hatása a Mátyás-kori udvari szokások alakulására közismert. Igazi renaissance asszony és renaissance uralkodó.

Ransanus átnyujtja Mátyásnak és Beatrixnak Magyarország történetéről szóló munkáját.
(Az eredeti kézirat címlapján, Országos Széchenyi Könyvtár.)
A humanisták rajongva ünneplik benne az elgondolásaik megvalósítóját; Mátyásban a nagy embert, s a bőkezű és megértő pártfogót, benne elsősorban a saját fajtájukat s eszményeiket tisztelték; ajánlásaikkal is legalább annyit keresték, mint férjét.
A királynék élete meglehetősen jó tükörképe az udvari élet benső tartalmának, érdeklődésének. Károly Róbert, a lovagkirály felesége „éjjel-nappal egyházi ruhákat szőtt-varrt“, Beatrix maga is kézimunkázik, szívesen gazdasszonykodik, de igazi életeleme mégis csak a humanistákkal való társalgás; klasszikus beszédkészségét különösen kiemelik. A humanizmus általános kultúra-élvezése él benne; jellemző apróság, hogy, ha beteg, üdülésül zenét hallgat. A Mátyás-kori udvari műveltség humanista átformálódása nem kis részben az ő érdeme. Úgy látszik azonban, hogy a humanizmus némileg kötelezővé válik utána is. Erre vall, hogy Candalei Anna latinul tanul, Habsburgi Mária, II. Lajos egyébként nagy étel-, vigasság- és sportkedvelő felesége pedig német humanistákkal áll kapcsolatban.
*
Az a kép, amit a királyi udvar műveltségéről, életének formájáról és eszményeiről kaptunk, a főúri életre nem, vagy legalábbis nem mindenben látszik jellemzőnek. A műveltségelemek leszivárgására gondolva azt képzelhetnők, hogy az urak azt, amit az udvarban látnak, saját életükben és otthonukban igyekeznek megvalósítani. Ez nagy általánosságban így is van. Itt azonban valami újról van szó; olyan műveltségformákról, melyek a királyi udvarban is állandóan küzdenek, párhuzamosan fejlődnek a régebbiekkel, tehát meggyökerezettnek még alig tekinthetők. Mátyás maga egyízben enyhe gúnnyal emlékezvén meg a túlságosan világias főpapokról, az emberszólást udvari mesterségnek minősíti; Vitéz árulása után megundorodik az új műveltségtől is, legalábbis humanista kapcsolatai egyidőre meglazulnak. Ő benne is él tehát némi kis ellenérzés; s ha ő, aki különben igen közel áll a renaissance-hoz, ingadozhatott, elképzelhető, hogy mennyire erősebb volt az újjal való szembehelyezkedés szélesebb körökben. A renaissance-os műveltség csak a következő században virágzik ki, a bennünket érdeklő korban csupán kezdeteit figyelhetjük meg. Elterjedési köre elég szűk. Jellegzetes módon főpapoké a legnagyobb szerep, mellettük elenyésző azoknak a világiaknak száma, kiknek nevelésében humanista elvek érvényesülnek; igaz, hogy ez a szám a XV. század végefelé egyre nő. A terjedés módja sem egészen világos; az udvar nagy szerepe kétségtelen, de figyelemreméltó, hogy a renaissance-os, humanistás nevelésű emberek közt mennyi a délvidéki; egyes nagyúri családoknak közvetlen olasz kapcsolatai kétségkívül szerepet játszottak ebben.
Vannak jelenségek, melyeket a terjedő renaissance számlájára írhatunk. A század elején történő nagy birtokszerzések alig, ezeknek mását, akárcsak a hatalomvágyét, Európa-szerte fellelhetjük; de már az a határozott üzleti szellem, mellyel például egy Bakócz gazdasági, sőt egyéb ügyeit is intézi, szintúgy a századforduló több társadalmi-erkölcsi jelensége, határozottan idesorolható. A főúri műveltség alapja, lényege egyelőre mégis más; különösen más pedig a főúri udvar élete még akkor is, ha urának személyében esetleg már néhány renaissance-os vonás érvényesül. Mi sem mutatja ezt világosabban, mint az áthidalhatatlan megnemértés, amivel egy-egy olasz humanista a magyar világot szemléli: idegen tőlük mindaz, amit az Alpokon innen találnak. Jellemzésük éppen a sajátosan magyar vonásokat emeli ki. A polgáriasság teljes hiánya, idegengyűlölet, az élet általános nyersesége mindenesetre olyan dolgok, amik megnehezítik számukra az ittartózkodást. Halálra únják magukat, ha a királyi udvartól csak pár napra is távol kerülnek.
Mi az, ami a humanistának a magyar úri életben feltűnik? Minden. Az élet alaphangja, egész iránya, formavilága idegen neki. Hogy lehet az, hogy egy olyan előkelő úr, mint Corvin János, hadjáratokon a köpönyegén alszik? Hogy lehet, hogy itt mindenkinek mindene a harc, a ló és a pompa? Hogy lehet, hogy minden pompakedv mellett a szobák egészségtelenek, [Lovagvárak] lakóik „csiszolatlan érintkezésűek“? Hogy lehet naphosszat enni-inni, mindent, ami a megszokottal szembeszegül, sértésnek venni, nyakasnak, nyersnek lenni – és így tovább. Amennyire megcsodálnak egy-két, náluk szokatlan erényt, annyira lenézik a többi vonást, nem értik az élet egészének összefüggéseit. Ezt az életet kell megismernünk és megértenünk, hogy aztán, éppen egyes kirívó vonásai segítségével, sajátos európai helyét megláthassuk.
*

Vajdahunyad vára a helyreállítás után.
A főúri élet központjai lovagvárak; hegycsúcsokon vagy más, természettől is védett pontokon emelt erős, keményfalú sasfészkek. Építésükben a harcászati használhatóság szempontja az irányadó; alaprajzuk, beosztásuk, tagolásuk mind a gyakorlati szempont fontosságát mutatja. Igaz, hogy például egy Vajda-Hunyad látványnak is gyönyörködtető, de nem szabad felejtenünk, hogy az esztétikum sohasem mehet a gyakorlati cél rovására; sőt maguk a díszek is többnyire gyakorlati hasznú részletekből fejlődtek ki. A kényelem szempontja pedig egészen alárendelt szerepet játszik.

Vajdahunyad várának lovagterme, a helyreállítás után.

Gótikus szekrény három ajtópárral. XV. század vége.
(Nagyszebeni ág. ev. templom.)
A falakon belül az épületek közt több udvar van; egyik a tornaudvar, hol a főúri udvarban nevelkedő ifjak gyakorlatoznak, s ahol esetleg kisebb tornákat is lehet rendezni; különösen fontos a lóudvar, háború idején a vidék baromgyüjtője. A főépület az úr lakása, a palota, rendesen a legvédettebb helyen. Beosztása lényegesen kényelmesebb, mint korábbi idők egyszerű toronyszobája, de még mindíg nem a lakhatóság szempontja irányítja. Legfontosabb része a nagy lovagterem, rohammentes oldalon fekszik, ablakai ennélfogva rendesen nagyobbak és szimmetrikus elhelyezésűek, míg a többi ablak szűk s lehetőleg a védett helyeket keresi. A lovagteremben rendezik a nagy lakomákat; ez általában ünnepélyes alkalmakkor használt helyiség. A lakószobák szerényebbek, kisméretűek. Külön vannak a család nő- és férfitagjai számára, ismét külön a vendégek, az udvarhoz tartozó nemesifjak, a rendszerint bevetődő vándorpapok számára fenntartott helyiségek. Berendezésük egyszerű. Az ablakon papír- vagy hártyaborítás; igaz, hogy az üveg is terjed – 1434-ben a pozsonyi hóhér ablakaira üveget vágnak, 1514-ben Vácott ezerszáz darabot számláló ablaküveg-raktár van, ami mind a szélesebb kereslet és elterjedtség jele volna – de magának a váci püspöknek ablakain 1520-ban még vászon- és papírborítás van s a főúri kastélyokban még a XVII. század végén sem általános az üveg. Az ajtók is egyszerűek, kisformájúak, lehetőleg keresztvasalással megerősített nehéz fából. A fűtőtestek régies kandallók, kályhák csak Mátyás udvarában kezdenek divatba jönni. A szellőzés nehéz, a levegő rossz volna, ha a többnyire rosszul csukódó ablakok nem gondoskodnának állandó cserélésről. A bútorzat szegényes, nehézbútorok nincsenek, vagy kevés van belőlük. A fal mellett ládapadok, ülőhelyül és szekrényül is szolgálnak. Szekrények Mátyás és Hippolit udvarában tűnnek fel, de igen lassan terjednek. Az asztal már nemcsak kecskelábas, sőt, a kihúzós asztalok is felbukkannak. Sokat fejlődött a szék és az ágy is; a szalmazsákok közt már a század elején feltűnik a pelyhes derékalj. De a XVII. századra már általánosuló fínom ágyneműk – arannyal, ezüsttel kivarrott takarók, lepedők, stb. – egyelőre még szintén csak a királyi udvarban lappanganak.

Faragással díszített láda ónozott vasveretekkel. XV. század vége.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A díszítőkedv kezd kibontakozni. Az udvaron vagy a kapu táján régebben is szokás nagy ásatag csontokat, emlékeket, kuriózumokat elhelyezni, a lovagtermet zászlókkal, fegyverekkel körülrakni. Tudjuk, milyen fejlett a pohárszékeken felhalmozott tálak, poharak, egyéb arany-ezüst eszközök kidolgozása. De más, határozottabban művészi megnyilvánulásokról is hallunk. A beckói várat szarvasvadászatot ábrázoló freskók, Vitéz érsek esztergomi ebédlőjének falát történelmi képek díszítik. Másutt is, főleg a várkápolnákban találunk freskókat. A várkápolna különben a legtöbb díszt kapja, a XV. századi vallásosság ezt még megkívánja. A lakószobák díszítőelemei gyérebbek. Faragott ládikák az asztalokon, esetleg szőnyegek, az ablak és ajtó előtt. A szőnyeg azonban, mint a kárpit, asztalterítő is, még ritka; a királyi udvarban gyönyörű darabok vannak, de úgy látszik, itt se mind állandó használatra, – a Jagello-korban legalábbis csak egyes ünnepi alkalmakra kerülnek elő. Az effajta luxuscikkek [Lovagi élet a várakban] és a szebb és kényelmesebb bútorok inkább csak a várúr és a várúrnő szobáját ékesítik, a szobák nagyrészében a legszükségesebb holmin kívül semmi sincs. Tipikus renaissance-elem a díszkert, határozott formában azonban erről is csak királyi, vagy főpapi építkezések mellett hallunk; dísznövények viszont a XVI. században már elég elterjedtek. A várkert Vajda-Hunyadon a falakon belül, másutt többnyire kívül fekszik; veteményes, virágos, méhes és gyümölcsös együtt van, mindezt egy-két dísznövény, lugas tarkítja.

A magyar király udvari szakácsmestere a XV. században.*
(Bécs, Műtörténeti Múzeum.)
* Lásd a 66. lapnál mondottakat.
A várak élete lovagi. A főurak udvarába kisebb urak fiai kerülnek, hogy ha már a nevelés elemi részén túl vannak, jó modort, életstílust tanuljanak. Ennek a nevelésnek nemcsak a formája, de anyaga is lovagi, a renaissance csak későn szól bele. A lovagi harcos tudományban való kiképzés mellett a lovagi érintkezésmód és életformáknak, eszményeknek átszármaztatása a lényeg. De mindez távolról sem olyan kifinomult, mint a királyi udvarban; kissé provinciális ízű, s jelentősége főleg a köznemesi élet alakításában van.
A várban vagy környékén, ura közelében él a familiárisok, belső emberek, szolgálattevők meglehetősen változatos, sokrétű csoportja. Lovagudvar-féle alakul már belőlük, elég fejlettnek látszó szerkezettel; nemesi udvarmesterről, ajtónállóról, asztalnokról stb. hallunk (1525), kik hadmentességet élveznek, lévén kötelességük az, hogy úrnőjüket s házatáját uruk távollétében védelmezzék. Az udvartartás kimélyült, arisztokráciája is van, a vezető tisztek, kik az úr bizalmasai, maguk is nemesek, – s az udvarban nevelkedő nemes apródok, inasok. Alattuk nagyszámú belső szolgálattevő, köztük az udvar szükségleteit fedező mesteremberek. Mindez a XVI. században bontakozik ki a maga teljességében, de a XV. század második felében kétségkívül megvan. A főpapi udvartartás némileg más és fejlettebb, mint a főúri, de mégis jellemző, hogy például Hippolit érsek udvara több mint kétszáz embert foglalkoztat.

Ebédnél ülő főúr a XV. században.
(Az Orsz. Széchenyi Könyvtár magyar kalendáriumából.)
A benső emberek szorosan hozzánőttek urukhoz. Szolgálatuk fejében az gondoskodik nemcsak ellátásukról, hanem életük folyásáról is. Mindennapos jelenség, hogy az úr kiházasítja valamelyik emberét, vagy egy-egy, az úrnő mellett nevelkedő, tanuló fiatal leányt; tekintélyes karrierek is indulnak így, egy-egy úr szolgálatából, várnagyságokig, sőt a közéleti érvényesülés felé. Az udvari nép viszonzásképpen szintén meleg érzelmekkel fordul ura felé: ünnepeken, újévkor jókívánságokkal keresi fel, a kisebb emberek ilyenkor szerszámaikat tartják elébe, s viszont ajándékot kapnak.
Az élet folyása meglehetősen egyhangú. Az életérzés még nem talált olyan széles kifejlődési skálát, mint a renaissance-ban. Ünnepi alkalom, melyen keresztül megnyilvánulhatna, viszonylag kevés van, nyers, elsődleges módon próbál tehát érvényesülni.

Táncoló hölgy és lovag a XV. század végéről való kályhacsempén.
(Iparművészeti Múzeum.)
Ezért olyan fontos a konyha. Nincs humanista, aki meg ne döbbenne a hihetetlen étel- és italmennyiségen, amit nálunk divat, sőt kötelesség elfogyasztani. Galeotti, az óvatos udvari ember úgy mondja ezt: a magyarok asztala „igen gazdag“, ételben-italban pazar. Aeneas Silvius viszont, aki pedig jól ismerte az e téren szintén nem túlságosan mértéktartó németeket, azt tartja, hogy annak a sok evés-ivásnak, ami a cseheknél és magyaroknál tapasztalható, okvetlenül a szellem eltompulására kell vezetnie. Ariosto nyiltan megmondja, hogy azért nem jön Magyarországra, mert itt túlságosan sokat esznek-isznak és szentségtörésnek tekintik, ha valaki nem tart velük. Ne gondoljuk, hogy ezek a humanisták túlságosan elvont emberek voltak; ők maguk épúgy nem vetették meg a jó asztalt, mint az olasz udvari ember eszménye: a cortigiano. Csak a mód, minőség és mennyiség ellen van kifogásuk, a nagyevést parasztosnak érzik, a túlzsíros, agyonfűszerezett ételt nem kedvelik, s nem értik, miképpen lehetnek az asztali élvezetek oly mindent felülmúlóan fontosak. Hogy az ő fínom városiasságuknak nálunk nyoma sincs, hogy a társadalmi érzés kifejeződésformái még nem jutottak túl a testi jólét állapotán, nem veszik észre, vagy legalábbis az egyes jelenségeket nem tudják kapcsolatba hozni.
A test ünnepi érzése, az emberi közösségérzés egyik, bár kezdetleges, de első kifejeződésformája: – foglalhatnók össze a lakoma jelentőségét. Ceremoniális része, a királyi udvar gyakorlata nyomán, kialakulóban van. A XVI. században már igen fontos felszolgálási és tálalási rendet találunk, meghatározzák például, mit milyen módon kell asztalra adni. Az eszközök, mint Európa-szerte, gyarlók: itt kiki saját kését használja, villa nincs, kanál alig. Az asztaldíszek viszont már jelentkeznek.

Főúr és kísérete a XV. század végén. Részlet a kassai székesegyház főoltárának egyik képéről.
A műsor természetesen annyira sem változatos, mint a királyi udvarban. Kenyér, sok húsétel, később fánkfélék. Cukros készítményeket olasz patikusok árulnak. Fűszerekből roppant mennyiségek fogynak. Hippolit udvarában is fontszámra veszik a sáfrányt és borsot. Galeotti szerint a fűszerek nagy használata teszi, hogy a magyarok olyan hevesek és izmosak. Párhuzamos [Főúri lakomák] ezzel a borivás: a velencei követ elbámulva látja, hogy Báthory István és Zápolyai Imre naphosszat poharaznak.

Magyar követség megkéri II. Lajos számára Miksa császár leányának kezét.
Hans Burgkmayr fametszete Miksa császár Weisskunig-jában.
Az udvartartásokban túlnyomó a konyhai-pincei foglalkozású egyének száma. Hippolit udvarában 1487 őszén a konyha-kiadás több mint húszszorosa a kisebb megbízások, várfuvar, benső építkezés és alamizsnálkodás együttes összegének. Az étel-ital élvezésének óriási szerepe mindebből eléggé kitűnik. Az étkezések idejét nem tudjuk pontosan; közel egykorú francia versike szerint: „Lever ŕ cinq, diner ŕ neuf, souper ŕ cinq, coucher ŕ neuf, fait vivre l’homme dix fois neuf“, vagyis ötkor kelés, kilenckor villásreggeli, ötkor ebéd, kilenckor lefekvés; hogy azonban ebből nálunk mit s mennyire fogadtak el, kérdés. V. László napjában többször étkezett.

Tétényi Péter, a Kapy-család ősének Zsigmond királytól 1405 április 15-én kapott címere.
(Orsz. Levéltár, Kapy-család levéltára.)
A lakoma a társadalmi érintkezés legfőbb módja, az olasz szalonszerű élet durvább helyettese. A következő évszázadokban nálunk is hallunk olyan végeláthatatlan, körbemenő vendégségekről, aminőket ekkortájt nyugaton figyelhetünk meg. Valami családi esemény vagy egyéb alkalom mindíg akadt, ami köré a lakoma és ünnepség elrendeződhetett.

Petneházi Márton Zsigmond királytól 1417 július 25-én kapott címere.
(Országos Levéltár.)
A főúri konyhák tájékán mindig akad nagy tömeg csepürágó, mulattató. Udvari bohóc, alakosok, énekesek állandóan gondoskodnak a szórakozásról. Legfontosabb a vadászat, ebbe nagyon bele tudnak melegedni; II. Lajos egyszer egy vadkertjéből kiszabadult bölényre vadászván, elszakad kíséretétől, a kíséret azonban nem veszi ezt észre; csak mikor hazaérnek, tör ki általános izgalom: hová lett a király. A vadászatokon nők is résztvettek, époly szenvedélyesen, mint a férfiak. Mulatságokon tánc is van; a táncot, úgy látszik, kedvelik; Hunyadi, midőn Zsigmond kíséretében Itáliában jár, táncával tesz nagy hódításokat.

Chászár István kanonok Mátyás királytól 1462 január 9-én kapott címere.
(Országos Levéltár.)

Pogány Miklós Hunyadi János kormányzótól Temesvárt, 1447 október 13-án kapott címere.
(Orsz. Levéltár, Gróf Bethlen-család levéltára.)

Therek Imre II. Ulászlótól 1507 augusztus 25-én kapott bárói címere.
(Országos Levéltár.)

Armbrust Jakab II. Lajos királytól Budán, 1518 június 3-án kapott polgári címere.
(Orsz. Levéltár.)
A napi foglalkozások, az otthoni élet sora igen egyszerű. Különösen áll ez a nőkre. Még a következő századok úriasszonyainak programmján is túlnyomó szerepet játszik a konyha, varrás, szövés-fonás és némi jótékonykodás. A renaissance humanista képzésű nőeszményéből csak töredékek valósulnak meg, azok is lassan; hiányzik a társaságbeli érintkezésnek az a csiszolt [A főurak műveltsége] könnyedsége, ami ezt szükségessé, s egyben lehetővé tenné. Művészeti hozzáértés, zeneszerszámokon való játék, kifínomult érdeklődés és beszédtechnika később is ritkaság; nem csoda, hogy Beatrix királyné sehogysem tud korának nagyúri asszonyaival összemelegedni – semmi adat nincs rá, hogy bármelyikkel is bensőbb kapcsolatban állt volna –, képzettségük, életformájuk más és más. Férfiaknál is ritka és lassú kifejlődésű az írás-olvasás szélesebb képzettsége; igaz, hogy aztán nem a renaissance módján, udvari felolvasások és irnokok segítségével, de nyugatiasan, gyakorlat útján valósul meg: mindez azonban következő századok műve. A bennünket érintő korban az egyetlen nagy könyvsiker Thuróczi krónikája. A humanista programm hiányzik, a nagy vita- és beszédhajlam igen sovány kárpótlása lehet az udvari káplánnal való társalgás. Igaz ugyan, hogy a káplán rendesen művelt ember, nemritkán nagyobb pályát fut be. Rajta kívül nagyobb úri udvartartás feltétlenül szükségessé tette más iskolázott emberek – nevelő, kancellista – jelenlétét, ami nyilvánvalóan nem volt hatás nélkül legalábbis az úrra és közvetlen hozzátartozóira. Alapítványosztogatás, egyházias érdeklődés, a korra annyira jellemző áhítathullámok jelentkezése, szentlélektársaságok alapítása jórészt ide vezethető vissza. Mindez azonban más, mint amit humanista követel eszményétől, nem oly cselekvő részvétel a szellemi kultúrjavakból. Báthory Miklóst a főurak Mátyás fogadószobájában sem restellik kigúnyolni, mert könyv van nála; egyedül Mátyás veszi védelmébe. Ugyancsak róla halljuk, hogy urait nyelvi ismereteik hiányossága miatt korholta. Még a latin nyelv ismerete is gyarló; Hunyadi rosszul ért latinul, sőt a modernebb nevelésű Báthory István beszéde is „pallérozatlan“.
*
Milyen területen mozog tehát főuraink érdeklődése? Ebbe a kérdésbe sok minden torkollik bele: az életmód szélsőségei, a napiélet nyersesége, a kifelé való élet pazar pompakedve, a látszólag „akulturális“ állásfoglalás, erkölcsök és szokások önmagában laza törmelékanyaga itt kap összefüggést.

Gyűrű gyémántokból kirakott M betűvel. Hagyomány szerint Mária királynő tulajdonából. Kétszeres nagyítás.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A XIV. század első felének új főúri rétegét Károly Róbert még politikai iskolába járatja; lovagrendjének gyűlésein országot érintő kérdéseket akar megbeszéltetni. A XV. század nagyura élénken politizál, úgy érzi, jussa van az államélethez s szerepet is kíván benne. Ez a jogérzés azonban még nem jut el a kötelesség arányos érzetéhez is: a nagyurak az állammal szemben mind több előnyt akarnak szerezni, ugyanakkor lehetőleg kevés kötelezettséget vállalnak. Egymásközti érintkezésben még szembeszökőbb ez a vonás; házasságok, szerződések, hatalmi eszközök hosszú sora vonul fel egy-egy nagybirtok növelése, társadalmi helyzet megerősítése vagy előnyösebbel, előkelőbbel való felcserélése érdekében. A hatalom és érvényesülés vágya, mely ezidőben Európa minden nagyurát jellemzi, nálunk is erőteljesen jelentkezik.
Ami azonban Itáliában már teljesen racionális fegyverekkel dolgozó, önálló célkitűzéssé vált, nyugaton s nálunk még inkább csak kezdetét éli. Egy irracionális tényező párhuzamos vele s amannál talán még jelentősebb: becsvágy, gőg, büszkeség azok a szavak, melyekkel leginkább jellemezhetnők. Olyan motivumokhoz kapcsolódik, melyek az élettel elválaszthatatlanul összeforrtak; kifejezésformáiban bizonyos stílusosságot keres, de nyers, szélsőséges és végtelenül pazarló módon.
Ennek a sajátos becsvágynak érvényesülését a divattal kapcsolatos jelenségekben figyelhetjük meg legteljesebben. Európa-szerte nagy a fényűzés, a magyarok azonban vezetnek. Bakócz római bevonulásakor „magyaros szokás szerint“ ezüsttel varrott még a csizma is. Az öltözet a lényeg, személyünket kell feldíszíteni. Ujlaky Mátyás esküvőjekor aranyfonállal s [Fényűzés, pompakedvelés] gyöngyökkel átszőtt, hímes dolmányt, drágakövekkel telerakott mentét visel. Pusztán övének értékét hatvanezer aranyra becsülik, ami bizonyára túlzás, de fogalmat ad díszességéről. Szeretik a nehézselyem kelméket, posztóban az erős színek közt is dominál a skarlát. Az asszonyok öltözete is díszes, pompás; Candalei Anna fogadtatásakor feltűnik a magyar nők igen szép ruhája. Az ékszerek a magyar ötvösművészet remekei; függők, násfák, nyakláncok, gyűrűk, boglárok, melltűk, hajékek, övek változatos tömegéről hallunk. A külső fény becsületkérdés. Az ifjabb Ujlaky béketárgyalások idején üt arcul egy lengyel urat, ki túldíszes ruhája miatt belekötött; tettéért – mindkét királytól dícséretet kap! Nemzetközi a vetélkedés; feljegyzik, hogy a nádor a lőcsei királytalálkozó alkalmával ruhája pompájával lefőzte a jelenlévő lengyel urakat. A fényimádat nyilvánul meg a haj, szakál stb. gondozásában, gyöngyökkel-átszövésében is; Itáliában sárga betéteket alkalmaznak, hogy a haj szőkének, aranyosnak lássék. A mérséklő ízlés személyi erény; Mátyás csak akkor pompázik, ha reprezentálni akar, akkor azonban nagyon. Egyébként a pompa az ünnepiesség tartozéka a társas érintkezésben kötelező. Esküvők alkalmával a jókívánságok mellett s viszonzás gyanánt gazdag ajándékok is szerepelnek; vőlegény és menyasszony többízben változtatják öltözéküket. Az étkezéssel kapcsolatos tárgyak fénye pazar; a Beatrixért küldött követség vezetője útközben Urbino hercegének egy sótartót mutat, mely hegyet ábrázol, a hegy oldalában drágakővel kirakott fa emelkedik s gyönggyel bélelt barlangok vannak.

Kinizsi Pál lakótornya Nagyvázsonyban. XV. század.
Ez az a főúri fényűzés, ami ellen nyugati népprédikátorok, s nálunk egy Temesvári Pelbárt, lázadoznak. Ez a vad pompakedv és megnyilvánulási területe kétségkívül kissé barbár ízű. A kifejlődő stílusérzék, ceremonialitás azonban szélesebb tartalmat ad neki, a nyerseséget tompítja. A stílusosságra nincs oly frappáns példánk, mint a párizsi rendfőnöké, aki zenekíséret nélkül egy lépést sem hajlandó tenni, mivel a zene az előkelő udvari élet elmaradhatatlan járuléka; de tudjuk, hogy a nagyobb felvonulások nálunk is igen rendezettek, s ide utal a már említett tálalásrend, asztalhoz hívó tárogató és sok egyéb vonás is.
A stílusérzék fejlődésével függ össze néhány, a lovagélet keretébe tartozó külsőség terjeszkedése, – így a címerhasználat általánossá válása is. A címer összetartozást kifejező jelvény, jelentősége eleinte hadi, de hovatovább a társaságbeliség területére tolódik át. Nagyobb fontosságra nálunk a lovagi tornaélet terjedésével jut, mint ezt némileg talán neve is (címer, cimičre) kifejezi. Lovagi színezetű világban egyébként az előkelőség elmaradhatatlan tartozéka, viselőjével épúgy összeforr, mint a név vagy cím. A konstanzi zsinatra utazott urak, tudjuk, szállásaikra is kitétetik címerüket. Nálunk Zsigmond korától kezdve – amikor tehát magyar urak sokat jártak külföldön, másrészt itthon a lovagiság elmélyül – rohamosan terjed a címerhasználat. Korábbi felvett jelvények, emblémák helyére szabályos formák lépnek; az adományok száma rohamosan szaporodik. A címer reprezentatív jellé válik; a következő században azok a régibb nemesek is, kiknek nemessége még a címeradományozások elterjedését megelőző korból való, címert szereznek. A címer, Werbőczy szavával élve, nem kelléke ugyan a nemességnek, de határozottan dísze. Az ünnepszerűvé fejlődő udvari életben járatos előkelők semmiképpen nem nélkülözhették ezt a díszt: felvonulások alkalmával lobogókon, apródok öltözékén, szerszámokon szerepel az úr címere, színe. A címerkép választásában megnyilvánuló szimbolizmus alkalmat adott lovagi életeszmények – hűség, vitézség, stb. – hangsúlyozására is, célzásai – az úgynevezett gúnycímerek ritkák – az önérzetet nagyban emelhették.
A külső díszen, a pompakifejtésen, a megjelenés méltóságán kívül egyéb területek is vannak, melyeken az önérzet megnyilvánul, s a becsvágy felfogódik. A magyarságról közkeletűvé válik a felfogás, hogy „igen vitéz nemzet“. A XV. század elejének török harcai, lovageszményekkel s keresztény közösségi maradványokkal párosulva, kifejlesztik a „magyarság, Európa védőbástyája“ gondolatát. „Magyarország... Isten nevének dicsőségére a hit fala és paizsa“, vallják I. Ulászló szájával magyar főurak, Hunyadi törökverő bajtársai. A magyar úr ennélfogva igen büszke harcos mivoltára: a század második felében Atilla, a világhódító „szittya“, vagyis magyar király személye köré általános, a királyi udvartól a köznemességig [Az erkölcsi-lelki élet] lenyúló kultusz szövődik; Vitéz, az esztergomi érsek ebédlője falára a „szittya vezérek“ képét is ráfesteti. A fegyver drága, kedves holmi: agyondíszítik; amint egy humanista a régi pénzeket, úgy gyüjti Mátyás a fegyvereket. A hadikultúrával kapcsolatos a lovak szeretete. Már Brocquičre megjegyzésre méltónak ítéli a magyarok lófékezési tudományát. Említettük Mátyás híres levelét, a Jagello-kori lóversenyek társadalmi eseményszerű jelentőségét. A ló igen becses ajándék: II. Ulászlót ezzel örvendeztetik meg hívei, s viszont. A lovak szerszámozása is igen fényes, becses. A hadi-érdeklődés általános. Lényegtelen most már, hogy tényleg ki mennyire vett részt a hadi életben; ez az öntudattá formálódott érdeklődés megmarad és az egyéni életre döntő fontosságú.
*

II. Lajos díszvértezete kilenc éves korából. 1514.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* E remekművű fegyverzetet teljes valószínűséggel azonosíthatjuk azzal, amelyet Miksa császár leendő veje számára 1514-ben Säusenhofer Konrád innsbrucki híres páncélgyártónál készíttetett. A kilencéves királyfi, egykorú, hiteles adatok szerint először 1515 július 29-én viselte, amikor a császár kíséretében Bécsből Bécsújhelyre lovagolt. A vértezeten két helyen (úgyszintén a hozzátartozó nyereg kápáján) látható S E betűk bizonyára az első magyar királyfi Sanctus Emericus nevére utalnak.
Az erkölcsi-lelki élet sokban kiegészíti a gyakorlati képet. Hatalmaskodás, erőszak, nemesbirtok lefoglalása, házak megrohanása napirenden van. Ulászlónak Mátyás kemény uralma után is szabályos hadjáratot kell viselnie Ujlaky Lőrinc ellen. A követek, kereskedők mellé fegyveres kíséret szükséges. A hatalomvágy igen nyersen s fékezetlenül tör ki.
A nyers gőg, a „parasztos“ életmód helyett Mátyás [Királyi és főúri udvar] és humanistái polgáriasultabb formákat szeretnének. A nagyurak nagyrésze nem érti ezt, erkölcstelenséget lát benne.

II. Lajos király a trónon. Hans Burgkmayr egykorú tollrajza.
Az erények is nyersek, kemények. A hadi élettel kapcsolatosakat emelik ki az írók, a vitézséget, halálmegvetést, tűrést. A középkori vallásosság tovább él. Hunyadi minden csatája előtt megáldozik. Beatrixnak külön lelkére kötik még menyasszony korában, hogy útközben látogassa a főtemplomokat, mivel ez a magyarokra jó hatást fog gyakorolni. Úgy látszik, a lovagi nőtisztelet is átivódott az életbe. A magyarokra, véli Bonfini, a kegyetlenség minden fajtáját ráköltik; a női erényt azonban hadban-békében mindíg tiszteletben tartották. Igen meglepődik a humanista a házasélet tisztaságán is: bármennyi ideig legyen hadban a magyar ember, feleségét nem csalja meg. Drákói rendszabályok is vannak a házasságtörés ellen. Az udvarban némileg szabadabb a felfogás. Zsigmondot ugyan kényszeríti a közvélemény, hogy házasságtörő feleségét elzárassa, Mátyásnak életéről azonban – sőt Beatrix-széról is – sok mindent rebesgetnek. A benyomuló renaissance némi lazulást hoz. Corvin János törvénytelen származása nem sokat jelent már. A század végefelé pedig méreghistóriákról is hallunk, dolgokról, amik miatt Mátyás még szívből felháborodott volna. Az ígéretet azonban, tudjuk, ő se mindíg tekintette szentnek. Apja és Cillei is, örök küzdelmük közben, egyre-másra kötik a szerződéseket, hogy aztán adandó alkalommal ismét fegyvert ragadjanak. Mindez még jobban kiélezi az élet nyerseségeit. Magyar urak, II. Ulászló hívei, büszkék Beatrix kisemmizése után arra, hogy lám, az olasz asszonyt saját fegyverével, cselszövéssel győzték le; valójában azonban a cselszövés és renaissance-os erkölcsiség igen messze van attól, amit Itália produkált.
*
Az élet egésze lényegében nyugati, de a főúri életnek határozottan nyersebb kivitelében. Nem csoda, ha a humanista, aki a nyugatot is lenézi, nem érti ezt az életet. Magyarországot a világ végének, urait barbárnak, műveletlennek látja. Holott valójában e kép mégiscsak hosszú kultúrfejlődés eredménye, és a magyar fejlődés szempontjából igen nagy lépést jelent. Ha más nem, magában az a tény, hogy egy nyugatias úri élet tud kialakulni, sokat számít. A sajátos vonások közül a „keménynyakúság“, szilajság, nagyevés és ivás, nyers pompázás, hadi érdeklődés sem egészen egyedi vonások; párhuzamaikat itt a középkeleti fejlődésterületen szép számmal lehet felmutatni. Az idegenekkel szemben megnyilvánuló ellenérzés, – mely különben is hovatovább köznemesivé válik – a hivatástudat, a meginduló nemzetiesedés, a gőgösen kiemelkedő nagyúri réteg, mely alatt mégis nagy tömeg talál védelmet s biztos egzisztenciát, sajátosan európai társadalmi tagozódás jele.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT