ÖTÖDIK FEJEZET.
ÖTÖDIK FEJEZET.
Áttérünk L. úrnak azon okoskodásaira, melyeket munkájának 278. és következő lapjain az 1790/1. évi törvényekről s azoknak az ő magyarázata szerinti értelméről felhoz.
Kiemeli mindenekelőtt, hogy az 1790/1. évi törvények előbeszédében, mindamellett, hogy akkor a közelebb lefolyt eseményeket illetőleg a magyarok ellenszegűlése és indúlatoskodása nagy volt, II. József, ki magát soha meg nem koronáztatta, mégis Magyarország örökös királyának (rex haereditarius Hungariae) neveztetik; s ebből azt következteti, hogy 1790-ben sem mellőztettek az öröködési jogra vonatkozó törvények.
De hiszen az uralkodóház öröködési jogát se 1790-ben, se azóta senki kétségbe nem hozta: nem volt tehát szükséges azt, a mi kétségbe nem hozatott, L. úrnak bizonyítgatni. A felhozott 1790. évi példa világos bizonysága annak, hogy őseink, még akkor is, mikor, mint L. úr mondja, indúlatosak voltak, tiszteletben tartották a törvényeket s az öröködést megállapító állami alapszerződéseket, s nem azon elméletből indúltak ki, mit most némely egyesek a Lajthán túl szeretnének felállítani, hogy midőn az egyik fél megsérti a viszonos szerződést, a másik fél az egész szerződést megszűntnek tekintheti, hanem azt hitték, hogy a szerződés b100szent és sérthetetlen, s midőn az egyik fél jogosan kivánhatja a szerződés szoros megtartását, a nélkül, hogy az tüstént felbomlottnak tekintessék. E két elmélet között melyik a higgadtabb, s melyik elmélet követőit ragadta el inkább az indulatoskodás: itélje meg L. úr maga.
A második czikkre vonatkozólag megjegyzi L. úr, hogy 1687 óta megváltozott a koronázási hitlevél, a mennyiben a magyaroknak ellentmondási és ellentállási joga, mely az arany bullának utolsó §-ában foglaltatik, eltöröltetett.
Kétségtelenül az ország javára szolgált ezen jognak eltörlése, kivált miután azt sokan balul magyarázták s helytelenül alkalmazták. Ne higyje azonban L. úr, hogy az említett záradéknak eltörlése által a nemzet azon jogától is megfosztatott, hogy a végrehajtó hatalom körében történt törvénysértések ellen felszóllalhasson. Az arany bulla szerint nemcsak az egész országnak, hanem minden egyes nemesnek joga volt ellentállani és ellentmondani minden oly esetben, midőn a legfőbb hatalom által jogai sértettek.* Ily jog most nem létezik s józanul nem is létezhetik, azt az 1687. évi 3. t. cz. végkép eltörlötte. Ezen törvény alkotása után egyesek csak folyamodás útján kérhették sérelmeik orvoslását, köztörvényhatóságok fölterjesztéseket tehettek a törvénysértés ellen ő felségéhez, és ha ennek sikere nem volt, az országgyűlés elébe adták panaszukat. Az országgyűlés pedig, mint a törvényhozó hatalom egyik része, s a törvény és alkotmány sértetlen fentartásának őre, felszóllalt minden törvénysértés ellen ünnepélyesen és határozottan feliratok által, s e felszóllalásnak gyakran újabb törvény, gyakran ő felségének azon igérete, hogy a sérelmet királyi hatalmával orvosolni fogja, volt következménye. Számos példát mutatnak erre az országgyűlési irományok, s tanúságúl szolgálnak, hogy ily felszóllalások nem puszta folyamodások voltak, s megtörtént az is, hogy a fejedelem kijelentette, miszerint atyai szivének is kedvetlenek a mult idők eseményei, s b101biztosítást nyujtott, hogy azok ismételtetni nem fognak. Ezen eljárás természetes következése volt a testületi kormányzatnak, mely mellett a közigazgatási testületek, midőn törvényt sértettek, a király személyének sérthetlensége alá szerettek rejtőzni s a testületek egyes tagjai a többség végzésével mentegették magukat. Parlamentaris kormány s miniszteri felelősség mellett ezen eljárás másképen alakúl, s a királyi méltóság iránti hódolatnak szorosabb megtartása mellett is több bíztosítékot nyujt, mert a fejedelem legmagasabb személye semmi törvénysértéssel nem hozathatik kapcsolatba.
Az arany bulla 31. czikkének 2. §-a. „Quodsi vero Nos, vel aliquis Successorum Nostrorum, aliquo unquam tempore, huic dispositioni nostrae contraire voluerit; liberam habeant harum authoritate, sine nota alicujus infidelitatis, tam Episcopi, quam alii Jobagiones, ac Nobiles Regni, universi, et singuli, praesentes et futuri, posterique, resistendi et contradicendi Nobis, et nostris Successoribus in perpetuum facultatem.
A 3. t. czikket egész terjedelmében idézi L. úr, s azt mondja, hogy ezen törvény világosan megállapította, miszerint az új fejedelem (der succedirende König) hat hónap alatt teljesítendő koronázása előtt is gyakorolhat, különbség nélkül, minden uralkodói jogokat (Regierungs-Rechte) a privilegiumok kiadhatásának kivételével.
Nem akarunk e tárgy fölött L. úrral vitatkozásokba bocsátkozni. Fejtegetéseit azon téren, melyre ő állott, nem követhetjük. Csak nehány sort iktatunk ide saját munkájából. Ezek a 280. lapon általa egész terjedelmében idézett 3. t. cz. következő sorai, „salvis tamen intermedio tempore omnibus Juribus haereditarii Regis, quae ad publicam, constitutionique conformem Regni Administrationem pertinent.“
Azok után, miket a 3. t. cz. értelméről felhozott L. úr, átmegy egyszerre a koronázási hitlevél 5. pontjára, melyben az mondatik, hogy jövendőben minden koronázáskor köteles leend a koronázandó örökös király a jelen hitlevélbeni biztosítást elfogadni s arra esküt tenni.* Idézi a hitlevél eredeti szövegét, s azt állítja, hogy ezen hitlevél minden régi törvényeket megerősített, megerősítette tehát mind a régi confoederatiót, mind a többi örökös országokkal és tartományokkal fenálló s a sanctio pragmaticával kapcsolatban levő egyesűlést (unio cum reliquis Regnis et provinciis haereditariis); kötelezte magát a király e jogok s törvények megtartására s eskü alatt igérte, hogy minden allattvalóit kényszeríteni fogja királyi teljhatalmával, miszerint e törvényeket, következőleg az országok egyesűlését is megtartsák; kétségtelen tehát, hogy a király b102semmi oly törvényt nem irhat alá, mely az országok megállapított egyesülésével ellenkezik (der begründeten Union mit den Ländern feindlich entgegen stellt); és épen oly kétségtelen, hogy ha valamely király ily törvényjavaslatnak elfogadására magát reábeszéltetni engedné is, utóda ily törvények megtartását királyi hitlevél által biztosítani nemcsak köteles nem volna, hanem a Magyarországgal egyesűlt országok hozzájárulása nélkül azt joggal nem is tehetné. „És igy ő cs. kir. Felsége I. Ferencz József (L. úr szavai) ha meg akarná is királyi hitlevél által erősíteni Magyarországnak 1848. évi törvényjavaslatait, arra a többi örökös tartományok képviselőinek hozzájárulása nélkül jogosítva sem lehetne, mert e törvényjavaslatok egyenes ellentétben állanak az országok azon kapcsolatával, mely a sanctio pragmaticában van megállapítva.“ Ezek L. úrnak állításai.
Lásd a koronázási hitlevél szövegét a Függelékben IV. sz. alatt.
A történelmi kutatásokkal foglalkozók néha, midőn valamely történelmi ténynek valóságát, világos adatok hiánya miatt, megállapítani nem tudják, tapogatózva keresnek össze oly körülményeket, melyek nyomán azon ténynek legalább valószinűségét kifejthessék. És ha ily esetben nem tudják is teljesen bebizonyítani hozzávetőleg felállított véleményöket, megrovást nem érdemelnek, sőt botlásaik is inkább megbocsáthatók, minthogy általok senkinek jogai meg nem támadtatnak.
De a ki positiv közjogot ir s abban mások jogai fölött egész határozottsággal nyilatkozik: az köteles határozott állításait határozottan szólló adatokkal bebizonyítani. L. úr közjogi munkát irt, s abban határozottan és minden kétkedés nélkül korlátokat szab a magyar király és a magyar nemzet törvényhozási jogának, s ezen jog teljes gyakorolhatását más országok belleegyezésétől teszi függővé azon real uniónál fogva, mely szerinte Magyarorság s az örökös tartományok között megállapíttatott. És mit tőn az állítások bebizonyítására? Kimutatta talán, hogy a magyar királynak és a magyar nemzetnek soha teljes törvényhozási joga nem volt közjogi viszonyaira nézve? De hiszen ilyen vélemény képtelenség volna.
Vagy talán azt bizonyította be, hogy a magyar nemzet és király egykor teljes törvényhozási joggal bírtak ugyan, de lemondottak ezen jogról világosan és határozottan, s átruházták vagy megosztották e jogukat más országokkal, különösen az osztrák b103tartományokkal? Talán valamely ünnepélyes szerződésnek minden kétséget kizáró szavaiból bizonyított be oly kapcsolatot, melyből ezen lemondás s illetőleg átruházás vagy megosztás következhetnék? Nem; L. úr mindezeket nem tette, hanem kiemelt az egyik törvényből egy pár szót, egy másik törvénynek nehány szavait máskép rakta össze, hivatkozott törvényekre, melyek egészen máskép szóllanak, s mindezekből az álokoskodásoknak egész lánczolatát fűzte össze. Egy helyen megtalálta a „confoederatio“ és „bona vicinitas“ szavakat, s azonnal kész volt magyarázata, hogy e „confoederatio“ és „bona vicinitas“ oly kapcsolatra mutatnak Magyarország és a többi örökös tartományok között, mely a magyar király és a magyar nemzet törvényhozási jogát függővé tette Ausztriától. Más helyen fölfedezte, hogy a magyar törvényhozás bizottságot nevezett ki a politikai, katonai és közgazdasági ügyek rendszerének kidolgozására, és e bizottsághoz ő felsége a király is küldött a maga részéről biztosokat; s azonnal készen volt sajátságos következtetéseivel. S elmondotta: ime a császári biztosok, kik az említett rendszeres munkának kidolgozásánál az ausztriai tartományokat képviselték: tehát a magyar törvényhozás nem független Ausztriától. Pedig ama törvényben se császárról vagy császári biztosokról, se az ausztriai tartományok képviselőiről vagy a rendszernek közösségéről egy betű sem fordúl elő. De előfordúl az, hogy a bizottság magyar törvényhozás elé terjeszsze munkáját, mely a fölött határozni fog. Az 1723. évi sanctio pragmaticában azt olvasta, hogy az ország rendei mind a külső erőszak, mind a belháborgások ellen meg akarván a többi örökös tartományokkali kapcsolatot állandósítani, a trónöröklés jogát az uralkodóház nőágára is kiterjesztették, s e trónöröklésben ugyanazon első-szülöttségi sort állapították meg, mely a többi örökös tartományokban már meg volt állapítva, s kimondották, hogy Magyarország és a többi örökös tartományok az uralkodó által mindig együtt és viszonosan, elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul birandók; s kiokoskodta e szavakból egy teljes tökéletes real uniónak minden részleteit, nemcsak az öröködés jogának és rendének ugyanazonosságát, nemcsak a birtoklásnak elválaszthatlanságát, hanem a kormányzatnak is teljes közösségét. – Daczára annak, hogy a nemzet e törvényben is kikötötte jogainak sérthetlenségét, e jogok közé pedig a törvényhozási jog is tartozott, s kikötötte azt, hogy b104Magyarországban a fejedelem ne a többi tartományok módja szerint, hanem magának az országnak saját törvényei szerint, uralkodjék és kormányozzon. Bátran kérdezhetünk akárkit, vajjon mindazok, miket L. úr felhozott, birnak-e nyomatékkal annak bebizonyitására, hogy Magyarország a maga teljes törvényhozási jogáról határozottan lemondott, azt másokkal is bármely részben megosztotta, vagy épen az ausztriai tartományok akaratától függővé tette? Sőt ellenkezőleg, nem kétségtelen-e, hogy az ország, mely jogainak s szabadságainak sérthetetlenségét és a saját törvényei szerinti külön kormányzatot kikötötte, saját alkotmányos őnállását semmi más országnak alá nem rendelte?
A koronát s annak jogait az uralkodóháznak adta át a nemzet, nem az ausztriai tartományoknak; s azáltal, hogy a sanctio pragmatica értelmében örökös királyának ismeri azon fejedelmet, ki az örökös tartományokban is uralkodik, nem tette magát más ország vagy tartomány sajátjává. Ily értelmű kapcsolat az országnak szándékában soha nem volt; ily függést s alárendeltséget se a magyar király, se a magyar nemzet soha el nem ismerhetnének. Miután tehát oly kapcsolat, minőt L. úr a sanctio pragmaticából ki szeretne magyarázni, se ott se más törvényeinkben sehol megállapítva nincsen, azon kapcsolatot pedig, mely a sanctio pragmaticában világosan ki van mondva, Magyarország törvényei meg nem szakították: L. úrnak azon állítása, hogy ő felsége az osztrák tartományok beleegyezése nélkül jogosítva sincs Magyarország törvényeinek érvényét elismerni, épen oly helytelen, mint a minő helytelen volna, ha mi viszont azt vitatnók, hogy az örökös tartományok fejedelme, ki a sanctio pragmatica szerint egyszersmind Magyarország királya, nem mondhatott volna le az osztrák tartományokban eddig absolut hatalommal gyakorolt fejedelmi jogainak bármely részéről Magyarország beleegyezése nélkül.
Bonczolás alá, veszi L. úr az ország függetlenségéről szólló 1790/1. 10. t. czikket is, magyarázgatja annak szövegét s hosszasan fejtegeti, hogy az abban előforduló egyes tételeket nem úgy kell érteni, mint irva vannak, s legnagyobb súlyt fektet oly eszmékre, miket a törvény szövegében sikeretlenül keresnénk ugyan, de L. úr szerint bele tartoznak.
Mivel azonban az említett 10. t. cz. annyira világos és határozott, b105hogy annak értelmét félremagyarázni még L. úrnak is, úgy látszik, sok fáradságába kerülhetett, mesterkélt okoskodásainak ellenébe mindenekelőtt azon czikk szövegét iktatjuk ide, mely következő:
„Az ország rendeinek alázatos fölterjesztésére ő felsége kegyelmesen elismerni méltóztatott, hogy ámbár a felséges ausztriai ház nőágának az 1723: 1. és 2. t. czikkek által Magyarországban s kapcsolt részeiben megállapított öröködése ugyanazon fejedelmet illeti, kit az a megállapított öröködési rend szerint elválaszthatatlanul s oszthatlanul birandó, s Németországban és Németországon kivűl fekvő többi örökös tartományokban illet: Magyarország mindazonáltal kapcsolt részeivel együtt szabad ország s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve (oda értve minden kormányszékeit) független, azaz: semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs (idest: nulli alteri regno, aut populo obnoxium) hanem tulajdon önállással és alkotmánynyal biró (sed propriam habens consistentiam et constitutionem); annálfogva törvényesen megkoronázott örökös királya által, tehát ő felsége és utódai, Magyarország királyai által saját törvényei és törvényes szokásai szerint, nem pedig más tartományok mintájára kormányzandó és igazgatandó, a mint azt az 1715: 3., s az 1741: 8. s 11. t. czikkek is rendelik.“*
Az 1715: 3. t. cz. szövegét lásd az 50. lapon.
Az 1741: 8. t. cz. így szóll: „Erga benignam Sacrae Regiae Majestatis Declarationem sancitum est, fundamentalia Jura, Libertates; Immunitates et Praerogativas Statuum et Ordinum Regni Hungariae, Partiumque ei annexarum, signanter in Tit. 9. Part. I. Operia Decret. Tripart. et Art. 6. anni 1723. velut in perpetuum ab omni contributione ipsos eximentibus, adeoque eatenus etiam; ne onus publicum Fundo quoque modo in haereat, eosdem immunitatibus, ac avito quoque usu firmatis, expressas, (cum alioquin etiam per Art 3. anni 1715. super eo, quod ad normam aliarum Provinciarum non gubernabuntur, praecauti et assecurati existant) sub sensum Diplomati insertae, de usu et intellectu Legum sonantis clausulae, nullatenus sumi posse.“
Az 1741: 11. t. cz. tartalma: „Devotissimis animis exceperunt Status et Ordines benignissimam Sacrae Regiae Majestatis Declarationem, qua mediante clementer exposuit; se eo singulari affectu et propensione erga Gentem Hungaram ferri; ut ne dubitari quidem possit, quin eam non modo cum reliquis in pari decore, honore et existimatione conservare; sed et alias Regiam Benignitatem, Maternumque affectum suum in promovendum Regni quoque hujus incrementum dirigere dignabitur.
§. 1. Quae insimul id quoque elementer resolvit; quod nimirum Res, et Negotia Regni tam intra, quam extra Regnum per Hungaros tractabit, tractarique faciet.
§. 2. Ac proinde, in augusta quoque Aula sua, in his, quae a concessa Sibi suprema Potestate dependent, pro altissimo Judicio, Regioque Munere suo, fidelium Consiliariorum suorum Hungarorum opera, et consiliis utetur
§. 3. Imo dum magis ardua negotia pertractanda occurrerint; Regni Primatem et Palatinum, aliosque e Regni Proceribus, ac Regnorum etiam Dalmatiae, Croatiae et Sclavoniae Banum, dum praesertim de Rebus, Securitateque eorundem Regnorum agendum foret; in augustam Suam Praesentiam advocari curabit, talismodique Negotia cum illis conferet:
§. 4. Et ad ipsum etiam Status Ministerium , Nationem Hungaram adhibere dignabitur.
§. 5. Intra Regnum vero, Politica quaevis et publicum ejusdem Regni Statum concernentia negotia, stabilita per Leges Regni modalitate medio Regii Locumtenentialis Consilii (in ea, quam Art. 101. anni 1723. continet activitate ac Independentia utique conservandi) expost quoque rite pertractari faciet;
§. 6. In secuturis aurem vacantiarum casibus, ad idem Regium Locumtenentiale Consilium, exomnibus Regni Partibus Viros idoneos, Rerum, ac Constitutionis Regni gnaros, possessionatos Hungaros assumet.
b106Azt mondja L. úr, hogy ezen törvény által csak a régi törvények erősíttettek meg, de a real unio eltörlésének abban még nyoma sincs.
De hiszen fonákság lett volna törvény által eltörölni akarni azon real uniót, melyet semmi törvény soha meg nem állapított.
Kifejtettük a fennebbiekben nézeteinket a magyar sanctio pragmaticának kétségtelen értelméről, s elmondottuk, miből állott ezen unio, mely Magyarország és az örökös tartományok között 1723-ban meg lőn állapítva. Mindazt, mit erre vonatkozólag ott eléadtunk, igazolja az 1790/1: 10. t. cz. is, melyből kétségtelenül világos, hogy egy részről, midőn Magyarország az 1723. évben a nőági öröködést s annak sorát, és ennélfogva az uralkodónak ugyanazonosságát s az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklást megállapította: másrészről határozottan kimondotta, hogy Magyarország szabad ország, s kormányzatának egész törvényes alakzatára b107nézve, ide értve minden kormányszékeit, független, tehát a kormányzatnak nem egyik vagy másik ágára van szoritva a függetlenség fentartása, hanem ki van terjesztve annak egész alakzatára, semmi viszony, semmi vonatkozás nincs e fentartás alól kivéve. Sőt még bővebben magyarázzák e fentartott függetlenséget a törvény további szavai, midőn azt mondják, hogy „Magyarország semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem tulajdon önállással és alkotmánynyal bir.“
Megjegyzi erre L. úr, hogy ezen alkotmányt úgy kell érteni, mint az a törvényekben áll, tehát megkülönböztetve a közös ügyeket a tisztán magyar ügyektől.
Az alkotmányt igen is úgy kell érteni, mint az a törvényekben áll, de a törvényeket is úgy kell érteni, mint azoknak szövege szóll; már pedig melyik törvény az, mely az ausztriai tartományok népeinek jogot adott volna Magyarország fölött rendelkezni s annak törvényhozási jogába avatkozni? Mi is, ők is törvény szerint függünk ugyanazon örökös fejedelemtől, ki Magyarországot s a többi örökös tartományokat elválaszthatlanul birja, de egymástól teljesen függetlenek vagyunk.
Ha Magyarország semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem tulajdon önállással bír: hogyan képzelhető real unio, melynélfogva a magyar királynak, mint L. úr állítja, még joga sem volt szentesíteni az 1848. évi törvényeket, melyek pedig sem a nőági öröködést s annak rendét, s ennek folytán a fejedelem ugyanazonosságát, sem az elválaszthatlan és feloszthatlan birtoklást, szóval: mind abból, mi a pragmatica sanctióban foglaltatik, semmit sem sértenek?
Ha Magyarország saját törvényei szerint kormányzandó, s a többi tartományok mintájára nem kormányoztathatik: miből fog akkor állani a L. úr által vitatott real unio?
Azt kérdi L. úr, nem tartoznak-e a magyar alkotmányhoz a törvények azon rendeletei, melyek az öröködési rendre, a regáliákra, kereskedelemre, pénz- és hadügyre vonatkoznak, mik a confoederatio előtt is közösek voltak, úgyszintén a confoederatiót megállapító törvények, és azon törvény, mely a politikai, katonai s közgazdasági rendszernek kidolgozását s előmozdítását rendeli? nem tartoznak-e az alkotmányhoz a Magyarország és a többi örökös b108tartományok közötti kölcsönös egyetértést és uniót megállapító törvények?
Ezen törvények egy része időnként egyes külön esetekre hozatott. Az ily törvények kifolyásai voltak az alkotmányos törvényhozási jognak; de a mennyiben egyes esetekről szóltak, vagy utóbb meglettek változtatva, nem képezik az alkotmány lényeges részét. A mely törvények azonban a közjogi viszonyokat vagy a kormányzati rendszert szabályozzák, a mennyiben későbbi törvények által el nem töröltettek vagy nem módosíttattak, igen is az alkotmányhoz tartoznak: de nem azon magyarázással, minőt azokról L. úr szeretne kierőltetni, hanem magoknak a törvényeknek valóságos értelmében. Azon törvényt például, mely a politikai, katonai és közgazdasági rendszer kidolgozására 1715. évben bizottságot nevezett ki, valóságos értelmében senki sem fogja az alkotmány lényeges részének tekinteni, mert ily bizottság kinevezése a törvényhozó hatalomnak természetes joga, mely nem lett erősebb az által, hogy ezen jogot 1715. évben is használta a törvényhozás, valamint nem lett volna gyöngébb, ha azt épen akkor nem használta volna. Azon értelem pedig, melyet L. úr ama törvénybe szeretne fektetni, midőn abból császári biztosokat, mint az osztrák tartományok képviselőit, közös tanácskozást s végre szoros real uniót olvasott ki, magában a törvényben, mint fennebb kifejtettük, sehol elő nem fordúl. A bécsi békekötés, a melyben a L. úr által annyiszor emlegetett confoederatio előfordúl, csakugyan alkotmányos törvény, de L. úr abból is sokfélét olvasott ki, a minek, mint fennebb hasonlóul kifejtettük, ott legkisebb nyoma sincs. Végre az öröködési jogot és az örökös tartományokkali kölcsönös egyetértést megállapító sanctio pragmatica alkotmányunk egyik alaptörvénye: de miután abban az unio épen nem úgy van megállapítva, mint L. úr vitatja, hanem úgy, a mint kifejtettük, az ő magyarázata nem tartozik a magyar alkotmányhoz, hanem azzal egyenesen ellenkezik.
Legbámulatosabb azon okoskodás, melylyel L. úr az 1790/1. 10. t. czikknek eme szavait: „ide értve minden kormányszékeit“ (huc intellectis quibusvis Dicasteriis suis) magyarázza. Kiemeli tudniillik különösen a „Suis“ szót, s azt mondja, hogy ennélfogva a törvényben kimondott függetlenség egyedül csak a tisztán magyar dicasteriumokról értendő.
A törvény nem azt mondja, hogy az országnak egyik vagy b109másik kormányszéke független, azt sem mondja, hogy Magyarországban a magyar királyon és annak magyar kormányszékein kivül más hatalom vagy más ország kormányszéke parancsol és kormányoz: hanem azt mondja, hogy az ország kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve független, az ország minden kormányszékei függetlenek. Nehéz e szavakat másképen értelmezni, mint irva vannak. A „Suis“ szócska pedig mikép jelenthetné azt, hogy a magyar kormányszékek a magyar dolgokban függetlenek ugyan, de az ország az ausztriai tartományoktól s azok kormányszékeitől nem független; holott a törvény azt mondja, hogy épen az ország független, és pedig független kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve.
Miután L. úr az 1790/1: 10. czikkről elmondotta véleményét, átmegy a 12. t. czikkre, mely a törvényhozó s végrehajtó hatalom gyakorlásáról szóll. Idézi e t. czikket egész terjedelmében, az eredeti szöveg szerint, s azt ide iktatjuk mi is, hogy az olvasót a törvénykönyv felütésétől megkíméljük.*
Az 1790/1: 12. törv. cz. De legislativae et executivae Potestatis Exercitio – szövege a következő: „Leges ferendi, abrogandi, interpretandi Potestatem in Regno hoc Hungariae, Partibusque annexis: salva Art. 8. 1741. Dispositione: legitime coronato Principi et Statibus ac Ordinibus Regni, ad Comitia legitime confluentibus, communem esse, nec extra illa exerceri posse, Sua Majestas Sacratissima ultro ac sponte agnoscit, ac se jus hoc Statuum illibatum conservaturam, atque prout illud a divis suis Majoribus acceperat, ita etiam ad Augustos suos Successores inviolatum transmissuram benigne declaravit, Status et Ordines Regni securos reddens, nunquam per Edicta, seu sic dictas Patentales, quae alioquin in nullis unquam Regni Judiciis acceptari possunt, Regnum et partes adnexas gubernandas fore, Expeditione Patentalium ad eum duntaxat Casum reservata, ubi in Rebus Legi alioquin conformibus, Publicatio debito cum effectu hac unica Ratione obtineri valeret. Proinde
Forma judiciorum lege stabilita aut stabilienda, Authoritate Regia non immutabitur, nec legitimarum sententiarum Excutiones, Mandatis impedientur, aut per alios impediri admittentur, nec sententiae legitimae Fororum judiciariorum alterabuntur, imo nec in Revisionem Regiam, nec ullius dicasterii politici pertrahentur, sed secundum conditas hucusque, aut in futurum condendas leges, receptam Regni Consvetudinem, Judicia per Judices, absque discrimine Religionis deligendos celebrabuntur, executiva autem Potestas, nonnisi in sensu Legum, per Regiam Majestatem exercebitur
Azt mondja e törvényczikkről mindenekelőtt L. úr, hogy az b110a real unióra, s a „mutua cointelligentia“ és «unióra" nézve épen nem veszélyes.
Elmondottuk fennebb terjedelmesen, hogy a L. úr által vitatott real unio semmi törvényben nincs megállapítva, s a sanctio pragmaticában megemlített „mutua cointelligentia“ és „unio“ az ő elméletétől minden tekintetben különbözik. Az 1790/1: 12. t. cz. tehát nem lehet veszélyes azon real unióra nézve, mely törvényeinkben soha nem létezett. A „mutua cointelligentia“ és „unio“ törvényes értelmének megfelelő personal unio pedig az említett 12. t. cz. által nem is érintetik.
Azt mondja továbbá L. úr, hogy az idézett 12. t. cz. olvasásánál mintegy intőleg feltünik az 1741: 8. t. czikknek megemlítése, mely törvény a magyar törvényhozásnak jogát, némely tárgyakat illetőleg, helytelenül örök időkre korlátolja, e korlátokat azonban most már egy magyar sem ismeri el.
Igaz, hogy azon korban a szabadalmazott osztályok, pedig azokból állott az országgyűlés, a szabadság leglényegesebb részének az adómentességet tekintették, ezt akarták örök időkre biztosítani, midőn ama törvényben kikötötték, hogy különösen az adómentességre vonatkozó törvények soha országgyűlési egyezkedések tárgyai ne lehessenek. De győzött végre az igazság szava, s a szabadalmazott osztály maga rontotta le ezen korlátokat, midőn 1848-ban királyi helybenhagyással szentesített törvény által minden adómentességi kiváltságot eltörülvén, az általános közadózást megállapította. Bizonysága ez annak, hogy a törvényhozó hatalomnak korábbi törvények sem vethetnek gátot, s a király és nemzet egyesűlt akarata rendes törvényhozás útján módosíthatja vagy eltörölheti az ily törvényeket.
Sajátságos magyarázattal kiséri s taglalgatja L. úr a mondott 12. t. cz. azon szavait: „a törvények hozásának, eltörlésének, magyarázásának joga Magyarországban s kapcsolt részeiben közös a törvényesen koronázott fejedelemmel és az országgyűlésre törvényesen összesereglő karokkal és rendekkel.“ (Leges ferendi, abrogandi et interprantendi Potestatem legitime coronato Principi et Statibus et Ordinibus Regni ad comitia confluentibus communem esse.).
Azt mondja ugyanis, hogy miután az 1790/1: 3. t. cz. szerint a nem koronázott királyt is minden királyi jog illet, kivéve a privilegiumok b111kiadhatását, oly esetben, midőn a király még nem koronáztathatott, koronázás előtt is gyakorolhatja az ország rendeivel együtt a törvényhozás jogát, s állítását következő magyarázattal támogatja: A törvénynek ama szavai: „salvis tamen intermedio tempore omnibus Juribus haereditarii Regis, quae ad publicam, constitutionique conformem Regni Administrationem pertinent“ a nem koronázott királynak csak azon jogokat látszik ugyan megadni, melyek az ország kormányzatára, s nem a törvényhozásra vonatkoznak; de mivel az utótételben (im Nachsatze) csak a privilegiumok kiadhatása van, mint egyedüli fentartott jog, a koronázott királynak fenhagyva: kétségtelenül azt mondja az említett törvény, hogy az örökös, de még meg nem koronázott királynak hatalma a királyi hatalom minden lehető viszonyaira és ágaira, (s így a törvényhozásra is) kiterjed, kivéve a privilegiumoknak azonnal jogérvényes kiadhatását.“
Engedjen meg L. úr, hogy, miután ő tudományos közjogi munkát irt, melynek hűség és szabatosság főkellékei, mi egyedül a tudomány szempontjából figyelmeztessük őt saját idézeteire, s a tévedésre, mit magyarázatában a logica és a szófűzési szabályok ellen elkövetett. Az idézett sorokban az első tétel: „salvis tamen intermedio tempore omnibus Juribus haereditarii Regis, quae ad publicam, constitutionique conformem Regni Administrationem pertinent“ azt mondja, hogy az örökös királyt koronázás előtt is illetik az országnak alkotmány szerinti közkormányzatához tartozó minden jogok; az utótétel pedig abból, mi az első tételben általánosan mondatott, kivételt tesz, midőn a privilegiumok kiadhatását jövendőre is egyedül a koronázott királynak tartja fen. L. úr azt állítja, minden lehető királyi jogokat megad ezen törvény, mert csak egy kivételt tesz, a privilegiumok kiadhatását; a mi tehát a kivételben nem foglaltatik, arra nézve az általános szabály fenáll. Igen, de mi az ezen törvényben kimondott általános szabály? Nem az, hogy minden jogok, hanem az, hogy minden az országnak alkotmány szerinti közkormányzására vonatkozó jogok illetik koronázás előtt is az örökös királyt. S az utótétel még ezek közől is kiveszi a privilegiumok kiadhatását, mi egyébként a közkormányzathoz tartoznék. L. úr tehát a kimondott általános szabályt is megszorító kivételt sokkal többre akarja terjeszteni, mint a mire maga a szabály terjedt volna, ha abból semmi kivétel nem tétetik, s ki akarja, b112terjeszteni olyanokra, mik az egész törvényben egy szóval sem említtetnek.
Az örökös királyt koronázás előtt is illető törvényhozási jognak bebizonyítására felhozza L. úr azt is, hogy a koronázási hitlevél (inaugurale diploma) mindig a koronázás előtt adatik ki, pedig ezen hitlevél, valóságos törvény, mely az ország rendeinek és a fejedelemnek egyezkedése folytán állapíttatik meg, s a nem-koronázott király által szentesíttetik.
Csodáljuk valóban, hogy L. úr nem tud, vagy nem akar különbséget tenni ezen hitlevél kiadásának és a törvények alkotásának módja, czélja s lényege között. A királyi hitlevélben azt igéri a fejedelem, hogy az ország jogait, törvényeit, szabadságát fentartja, a szent koronát országgyűlésileg választott világi személyek által az országban őrizteti, az országnak eddig visszaszerzett s ezután visszaszerzendő részeit ismét az országhoz és kapcsolt részeihez csatolja; bíztositja a nemzetet, hogy a trónöröködésre jogosítottak magvaszakadtával a szabad-választás joga ismét föléled; elismeri, hogy jövendőben is minden örököse és trónutóda köteles leend ezen királyi hitlevelet elfogadni, s arra esküt tenni. A királyi hitlevél tehát ünnepélyes bíztositás, melynek kiadása a koronázásnak előleges, múlhatatlan föltétele. Maga L. úr elismeri, hogy a király köteles a királyi hitlevelet kiadni, vagy mint ő mondja, szentesíteni (zu welcher Sanction er aber Selbst wiederum verpflichtet ist.). Miből áll tehát azon törvényhozási jog, melyet a hitlevél koronázás előtti kiadásával a fejedelem gyakorol? Jognak lehet-e nevezni oly cselekvést, melyre valaki köteles? A törvényhozási jognak, mely Magyarországban a koronázott királyt illeti, lényege abból áll, hogy a király az elébe terjesztett törvényeket elfogadhatja vagy elvetheti, s nem köteles azokat szentesíteni; a királyi hitlevélnek kiadása pedig L. úr elismerése szerint is kötelesség, melyet megtagadni nem lehet: e kettő között tehát lényeges a különbség. Ime csak az erre vonatkozó nehány sorban is mennyire ellentmond önmagának L. úr!
Tovább folytatván L. úr az 1790/1: 12. t. cz. elemezését, kiemeli a törvény következő sorait: „Bíztositván a karokat és rendeket, hogy edictumok, vagyis úgynevezett patensek által, melyek az ország törvényszékeinél különben sem fogadtathatnak el, az ország és kapcsolt részek soha nem fognak kormányoztatni,“ és e b113sorokból azt következteti, hogy a királynak azon igérete, miszerint önhatalmával az országgyűlés befolyása nélkül törvényt nem akar hozni, csak a törvényszékekre vonatkozik, gúnyosan felkiáltván: Nem áll-e a törvényben pusztán és egyedül e két szó „in judiciis?“ Igen is ott áll, s nem lehet onnan kitörölni; nem áll ott semmi egyéb, s nem lehet mást abba beletenni! Az országgyűlés törvényhozási részvéte tehát a jogok és szabadságok csak azon tárgyaira terjed ki, melyek a törvényszékeknél (in judiciis) előfordúlhatnak.“
Olvassa el L. úr még egyszer az említett 12. t. czikknek első sorait, azokat, melyek az általa idézett sorokat közvetlen megelőzik! Nem áll-e ott világosan és határozottan: „hogy a törvények hozásának, eltörlésének s magyarázásának joga Magyarországban s kapcsolt részeiben közös a törvényesen koronázott fejedelemmel és az országgyűlésre törvényesen összesereglő karokkal és rendekkel? Nem áll-e ott, hogy a törvényhozási jog országgyűlésen kivül nem is gyakoroltathatik? Nem áll-e ott, hogy ő felsége az ország e jogát sértetlenül megtartandja, s mikép az dicsőült elődeitől reá szállott, úgy felséges utódaira is átszállitandja?“ Igen is ott állanak mind ezek, s nem lehet azokat onnan kitörölni.
Úgy áll-e ott, hogy e jog csak a törvényszékiekben vagyis a törvényszékek előtt előfordúlható tárgyakra nézve közös a nemzet és fejedelem között? Nem; oly megszorítás nem áll ott, s nem lehet azt oda, becsempészni!
Azon biztosítás, melyet a további sorok tartalmaznak, hogy tudniillik ő felsége edictumokkal vagy úgynevezett patensekkel az országot soha kormányozni nem fogja, valamint az, hogy ily patensek a törvényszékeknél amúgy sem fogadtathatnak el, a fennebb határozottan megállapított törvényhozási jognak nem megszorítása, hanem következménye. Nem az van ott mondva, hogy ő felsége a törvényszékiekben nem fog patenseket kiadni, hanem az, hogy „soha nem fog patensekkel kormányozni,“ melyek az ország semmi bíróságánál sem volnának úgy is elfogadhatók. Higyje el L. úr, ha vagy a nemzet vagy a fejedelem a törvényhozás jogát az ő elmélete szerint akarják volna megszorítani, azt a törvényben magában világosan kimondották volna.
Egyébiránt is a törvényhozási jog nem 1790/1-ben lőn legelőször megállapítva. Ősi joga volt ez a nemzetnek, melyet b114századokon keresztül híven megőrzött. L. úr ugyan, hivatkozva a Hármas-könyv II. R. 3. czimére, munkája 291. lapján azt állítja, hogy csak a király volt valóságos törvényhozó, de az ország rendei egyedül privilegiumaik őrei voltak. De úgy látszik, el sem olvasta figyelemmel a mire hivatkozott, különben tudná, mit az idézett 3. czim tartalmaz, hogy a fejedelem nem saját korlátlan hatalmával alkotta a törvényeket, hanem összehíván a népet, megkérdezte, ha ily törvények tetszenek-e vagy nem; és ha a nép azt felelte, hogy tetszenek, akkor lett csak a törvény szentesítve: valamint gyakran a nép is, a mit a közjóra nézve szükségesnek tartott, közakarattal elhatározta, irásban a fejedelem elébe terjesztette, s ha a fejedelem elfogadta, törvény lett belőle. Ime a nemzet és fefedelem között megosztott törvényhozó hatalom, s a mindenik részt egyaránt megillető kezdeményezési jog a régiebb időkből.
Így volt ez Verbőczy kora után is. Mennyire ragaszkodtak őseink e joghoz, példakép egy esetet hozunk fel a XVII. századból. – II. Rudolf 1604-ben jónak látta önhatalmával az ország rendeinek hozzájárulása nélkül egy czikket iktatni, az általa szentesített törvények közé, mely a vallás ügyére vonatkozott. De e czikk a legközelebbi alkalommal, 1606-ban, a bécsi békekötés első pontjában eltöröltetett és pedig azért, mert országgyűlésen kivűl s az ország rendeinek beleegyezése nélkül lőn a törvények közé iktatva (cum is extra. Diaetam et sine Regnicolarum assensu adjectus fuerit, et propterea etiam tollitur).
Így szól a bécsi békekötés. Nem egy példát, nem egy törvényt s királyi hitlevelet lehetne felhoznunk, mely a törvényhozási jog közösségéről kétségtelen bizonyságot tesz, de fölöslegesnek tartjuk a sok idézetet; elég, úgy hiszszük, megemlíteni a gyakran idézett 1715: 3. t. czikket. E törvény, mint fennebb már ismételve elmondottuk, azt tartalmazza, hogy ő felsége biztosítja az ország rendeit, miszerint Magyarországban máskép uralkodni s kormányozni nem fog, mint magának az országnak eddig hozott s jövendőben is országgyűlésileg hozandó törvényei szerint. Ha tehát csak azon törvények szerint lehetett Magyarországban uralkodni s kormányozni, melyek országgyűlésileg hozattak: az ország törvényhozási jogának mindazon tárgyakra ki kellett terjednie, melyek az uralkodás és kormányzatnak tárgyai. Már pedig b115az uralkodáshoz és kormátnyzáshoz nem egyedül a törvénykezési tárgyak tartoznak.
Azt mondhatná talán L. úr, hogy e törvény a sanctio pragmatica megállapítása előtt és igy akkor hozatott, mikor még a „mutua cointelligentia“ és „unio“ nem volt oly szabatosan kimondva. De figyelmeztetjük, hogy a sanctio pragmaticát megállapító 1723. évi 2. t. cz. újra megerősité az említett 1715. évi törvényt, sőt azt, mint fennebb láttuk, a 9. §-ban világosan hozzáköti a nőági öröködés elfogadásához.
Kétségtelen tehát, hogy a törvényhozó hatalom, mely a magyar nemzetet királyával együtt közösen illette, már 1790/1 előtt is teljes volt, s nem oly megszorított, mint L. úr vitatja.
Az 1790/1: 12. t. czikkben ő felsége azt igéri, hogy az országnak ezen általa önként elismert jogát sérthetetlenül fentartandja, s a mint az dicső elődeitől reá szállott, utódaira is sértetlenül átszállítandja. Lehet-e ennélfogva úgy magyarázni a törvényt, hogy az ország rendeinek azon törvényhozási jogát, mely 1790/1 előtt, mint fennebb láttuk, teljes volt, s nemcsak a törvénykezési tárgyakra terjedett ki, ő felsége csak a törvénykezésiekre szorítva ismerte el, s e szűk korlátok közé szorítva fogja azt fentartani s utódaira átszállítani? Hiában hivatkozik L. úr a törvény világos szavainak ellenében annak szellemére; ha e szellemet nem saját képzelődéséből, hanem a törvény valóságos értelméből, logikai összefüggéséből és azokból, mik annak alkotását megelőzték, vonja ki, látni fogja: hogy a mondott törvénynek egész szövege s kétségtelen szelleme a mi állitásunkat igazolja s nem az övét.
De L. úr azt állítja, hogy Magyarországnak törvényhozása nem terjedett ki soha a regaliákra, katonai ügyekre, pénzügyre, kereskedelemre, külviszonyokra.
Maga L. úr számos törvényt idézett, melyeknek tartalma teljesen megczáfolja ez állítását. De menjünk végig röviden az egyes tárgyakon. Ha minden, e tárgyakra vonatkozó tövényt fölhoznánk s kivonatban közlenénk, e kis értekezés szükség nélkül felette nagy terjedelemre növekednék: mert ily törvényekkel tele van törvénykönyvünk. Csak nehányat fogunk ezekből minden tárgyaknál megemlíteni, hogy kitüntessük L. úr állításának alaptalanságát.
b116Első tárgy a regaliák, melyek közé sorolja L. úr a bányákat, pénzverést (Münzwesen), sót, salétromot és postát.
A regaliák törvényeink szerint is királyi jövedelmek voltak, melyek az ország közszükségeinek fedezésére adattak által a magyar királynak, ennélfogva magának a kezelésnek nagy része nálunk is, mint más országokban, a király hatalmától függött. De mindazokra nézve, mik a regaliákra vonatkozólag általánosan s természetöknél fogva tárgyát képezhetik a törvényhozásnak, a magyar országgyűlés is gyakorolta a törvényhozási jogot. Ugyanis a bányákat illetőleg:
az 1492: 30. t. cz. azt rendeli, hogy a nemesi birtokok területén létező arany, ezüst, réz és egyéb bányákat a király el ne foglalhassa, hanem azokból csak urburát kapjon; kivétetnek a sóbányák, melyek egyedül a királyt illetik;
az 1552: 36. t. cz. megállapítja, hogy új bányák nyitásánál az ország törvényei s az ország rendeinek előjogai megtartassanak;
az 1405: 15., 1492: 32., 1554: 17., 1566: 10., 1618: 46., 1659: 72. s még igen számos törvények tiltják az aranynak és ezüstnek az országból kivitelét;
az 1790/1: 22. t. czikkben biztosítja ő felsége az ország rendeit, hogy a bánya-ügyet, tüstént az országgyűlés után, a magyar udvari kamara alá rendelendi; a bányatörvények reformálását s a bányabíróságok megállapítását és rendezését az ország rendeivel együtt fogja elhatározni; a bánya-ügy gazdasági szabályozását magának tartván fen;
az 1790/1: 67. t. czikkben országos küldöttség neveztetik ki, mely a bányászati és pénzverési tárgyakat s a bányászati törvénykezést rendszeresen dolgozza ki;
az 182 5/7: 9. t. cz. által újabb bízottságot küld ki az országgyűlés, mely a fenemlitett bányászati és pénzverési ügyek fölött, miket az 1790/1. évi bizottság nem dolgozott ki teljesen kimerítőleg, újabb rendszert dolgozzék ki, s ha tárgyalás közben a kamarai egyének felvilágosítására lenne szüksége, azt a nádornak jelentse be, s ő felsége azonnal rendeléseket teend a szükséges egyének kiküldetése iránt. Ezen fölül minden bányászati kerületből két szakértő egyént fognak az urburáriusok választani, kik a küldöttségnél értesítő szavazattal (voto informativo) birandnak.
b117Az 184 3/4 országgyűlésen az egész bányatörvényt kidolgozta a követi tábla, s munkáját a felső táblához küldötte; váltott is izeneteket a két tábla, de némely pontokban egyesűlés nem eszközöltethetvén, az akkor törvénynyé nem válhatott.
A pénzverést illetőleg:
az 1553: 23. t. czikknek 3. §-a rendeli, hogy az esztergami érsek s annak megbízott embere, mint pisetarius, régi szokás és egyházának előjoga szerint, ügyeljen fel, hogy a pénzverésnél hiba vagy csalás ne történjék;
az 1554: 17. t. cz. ugyan ily tartalmu;
az 1557: 15. t. cz. azt mondja, hogy az érsek pisetariusa jelen legyen, midőn az arany és ezüst a királyi kamarába vitetik, hogy, mint ellenőr tudhassa, mennyi vitetik oda hetenként;
1342-ben I. Károly decretumában az ország rendeinek beleegyezésével (voto unanimi) határoztattak meg a verendő pénznek nemei, azok bel-értéke (liga), érték felosztása stb.
Az 1439: 10. t. cz. hasonlóul elhatározza, minő pénz veressék, s megállapítja, hogy a pénznek értéke s folyama az ország rendeinek hozzájárulása nélkül meg ne változtattassék, s az érsek és tárnok mellé egy hű és alkalmas ember adassék az arany és ezüst pénz verésénél „in probatorem.“
Az 1550: 48., 1552: 46., 1553: 23., 1557: 14., 1567: 47., 1659: 72. s több más törvények rendelkeznek a verendő magyar pénznek bel-értékéről, formájáról s köriratáról stb.
E törvények nagy részét maga L, úr is idézte.
Az 1439: 11. s 1514: 66. t. czikkek megtiltják a külföldi pénzek behozatalát;
az 1547: 21. t. cz. megállapítja, hogy a német-osztrák pénz is fogadtassék el Magyarországban;
az 1548: 51. t. cz. a „babka“ nevű cseh pénznek, az 1741: 32. t. cz. pedig a morva „Gröschl“ nevű pénznek elfogadását állapítják meg;
ellenben az 1574: 20. t. cz. azt rendeli, hogy a lengyel pénz, minthogy silány értékű, el ne fogadtassék;
az 1618: 19. t. cz. azt mondja, hogy a sokféle német garas, mely nem jó, folyamatba ne tétessek Magyarországon;
az 1659: 72. t cz. még azt is meghatározza, minő garasok veressenek.
b118Több törvény, melyeket L. úr is idézett, p. o. az 1553: 23., 1552: 46., 1563: 173. stb. czikkelyek azt rendelik, hogy oly belértékű tallérok s egyéb pénzek veressenek Magyarországban, minők a németországiak.
A sóbányák és a só-árulás egyedül a királyt illetik, s magánosak só-bányát nem is nyithattak, sőt a király azon birtokot, melyen só-bánya volt nyitható, teljes kárpótlás mellett bárkitől elcserélhette. És mégis gyakorolta az ország ezen regaléra s illetőleg monopoliumra vonatkozólag is törvényhozási jogát, mindazokra nézve, mik általában véve a törvényhozás tárgyát képezhették.
Az 1548: 29., és 1635: 43. t. czikkek azt rendelik, hogy a sclavoniai megyék tengeri sót is használhassanak;
az 1715: 122. t. cz. azt mondja, hogy Horvát-, Dalmát- és Tótország élhetnek tengeri sóval, de minden külföldi só, különösen a stájerországi is, melyet oda nemrég a grátzi kamara bevitt, teljesen kizáratik (Extraneo tamen sale, omni, adeoque Stiriaco etiam, per graetzensem cameram recenter inducto, pro usu excluso).
Ebből láthatja L. úr, hogy a stájer só „extraneusnak“ neveztetik, és a magyar koronához tartozó országokból kitiltatik; ő láthatja, minő alapon áll azon elmélete, melyet a real unióról felállított.
Az 1548: 29., 1550: 68. és 1715: 13. t. czikkek megállapítják, hogy Árva, Liptó, Thurócz megyék lengyelországi sóval is élhessenek; pedig Lengyelország más fejedelem birtoka volt.
Az 1790/1: 20. t. czikkben elhatároztatik, hogy országgyűlésileg fog mindig tárgyaltatni a só árának fölemelése, s ha csak rendkivűl sürgető körűlmények nem kivánják, országgyűlésen kivűl a só ára soha föl nem emeltetik.
Az 1802: 3. t. czikkben, ő felségének előterjesztésére, az 1790/1: 20. t. cz. értelméhez képest, önként megegyeztek az ország rendei, hogy a só ára egy forint 6 krajczárral fölemeltessék (Erga benignam Suae Majestatis propositionem ad mentem Art. 20. 1790/1. Status et Ordines ultro accesserunt ete.)
A salétrom- és a lőpor-készítés oly regalék, melyeket a fejedelemtől elvonni czélszerűen nem is lehetett volna; de a mi ezekre nézve a törvényhozás elébe tartozhatik, az iránt Magyarországban b119is az országgyűlés intézkedett. Így például, hogy többet ne említsünk, az 1596: 50., 1597: 26., 1599: 29. és 1638: 66. t. czikkek elhatározták, miszerint salétromot az országból kivinni nem szabad, hanem az a király részére lesz mindig eladandó, és csak akkor, ha ő felségének arra szüksége nincs, lehet magánosaknak is salétromot eladni; a királyi hivatalnokok pedig azzal kereskedést nem űzhetnek. Az említett 1638: 66. t. cz. megállapítja még azt is, hogy a királyi városok s általában az ország lakosai magok szükségére vehetnek salétromot. A törvény e rendelete a szükség alatt kétségtelenül a várak, városok s egyéb erősitett helyek védelmére megkivántató salétromot s illetőleg puskaport értette.
A posta hajdan magán vállalkozás volt, később a kormány a posták kezelését általvette. Az országgyűlés 1790/1. évben a 22. t. cz. által egyenesen a magyar királyi helytartó-tanácsot bízta meg, hogy a posta-ügyre felügyeljen, s elrendelte azt is, hogy a posták jövedelme a magyar kamarától el ne vonassék.
Világosan kitűnik, úgy hiszszük, már ezen itt elősorolt adatokból is, hogy teljesen alaptalan L. úr állítása, miszerint a magyar országgyűlésnek soha nem volt a regáliákat illetőleg törvényhozási joga; s alaptalan az is, hogy az ország cselekvési köre egyedül kérelmezésre volt e tekintetben szorítva. Mutatja az általunk idézett törvények szövege, hogy e tárgyak iránt is épen úgy vannak szerkesztve a törvények, mint egyéb törvényeink.
A katonaságot illetőleg azt állitja L. úr, hogy: „a magyar országgyűlésnek soha nem volt törvényhozási joga a katonai ügyek fölött; sz. István idejétől óta ezen ügy mindig a királyt illette, s még a fölkelésre nézve (insurrectio) sem bírtak az ország rendei szabad határozati joggal, hanem a király által felszóllítva, személyesen tartoztak felkelni.“
A régi korban Magyarországon szintúgy, mint más országokban, egészen más volt a védelmi rendszer, mint jelenleg. Hajdan a király is tartott ugyan sereget, de tartottak a főpapok, főrendek, nagyobb birtokosok külön seregeket; ezeken kivűl voltak még a megyék s városok hadai. Mind a király, mind a zászlósok maguk fogadták katonáikat s magok látták el azokat bérrel. Az országot fenyegető háború esetében minden nemes tartozott fölkelni és saját ellátásáról gondoskodni. A király seregei sokkal csekélyebbek voltak, semhogy egyedül magok megvédhették volna b120az országot; veszély idején tehát a király felszóllította zászlósait, a megyéket és városokat, s e felszóllitásra fegyverhez nyúlt az ország összes hadereje. Így volt ez akkor más nemzeteknél is. Nem országgyűlésileg határoztatott el a katonaság kimozdítása, hanem az általános fölkelés természetes eredménye volt az akkor mindenütt divatozott védelmi rendszernek. Épen oly joggal mondhatná L. úr bármely más országról azon korból, hogy nem határozhatott szabadon a fölött, ha fegyvert fogjon-e, mert nem levén más hadsereg, a fenyegető vagy kiütött háború mindenkit kényszerített az ország védelmére. Később még az állandó katonaság behozatala előtt is szaporodni kezdett a királyi seregek száma, s annak erősítésére gyakran személyes fölkelés helyett majd pénzt adtak az ország lakosai, hogy azon a király katonákat fogadhasson, majd magok fogadtak zsoldosokat, kiknek zsoldját országgyűlésileg megállapították, s az arra szükséges összeget időnként az akkor fenálló adózási kulcs szerint kivetették. Így például: 1537, 1542, 1547, 1552, 1553, 1578, 1595, 1596, 1597, 1600, 1662, évben stb.; s nagyobb szükség esetében a személyes fölkelést is elrendelték.
A mint idővel ekképen változott és fejlett a védelmi rendszer, mind inkább szükségessé vált, hogy annak eszközei fölött az ország tanácskozzék és határozzon, szóval: a katona-ügy mind inkább tárgya lőn a törvényhozásnak. Így volt ez nálunk is, más országokban is. Ha végig nézünk azon törvényeink hosszú során, melyek az ország védelmére s annak eszközére, a katonaságra vonatkoznak, ha csak azon számos törvényczikket tekintjük is, melyeket L. úr munkájában maga idézett: nem foghatjuk meg, miként állíthatta ő, hogy az ország soha nem gyakorolta törvényhozási jogát a katona-ügy fölött. Csak nehány törvényczikket emelünk ki a sok közől.
Az 1546: 25. t. cz. meghatározza, hogy ő felsége minden megyében hány lovas katonát fogadjon;
az 1598: 16. t. cz. megengedi, hogy őfelsége a megajánlott adóból újabban fogadhasson lovas- és gyalog-katonákat, kapitányokat és egyéb hadi, tiszteket, de azok magyarok legyenek. (Conceditur praeterea ut sua Majestas etc.: ezek a törvény szavai.)
b121Az 1599: 6. t. czikkben tiz ezer katonát ajánl az ország hat hónapra.
Az 1599: 19. t. cz. azt rendeli, hogy a magyar katonaság az ország szokása elleni esküre ne kényszeríttessék, mert a magyar katonának régi jogai vannak, melyeknél fogva csak magyar kapitányoktól függ, és ha bűnt követett el, azok által büntettetik;
az 1600: 3. t. cz. 12. §-a meghatározza, hogy az ország által ajánlott összeg semmi más czélokra ne fordittassék, csak katona fogadásra;
az 1603: 5. t. cz. azt mondja, hogy a magyar katonaság magyar kapitányok által fogadtassék;
az 1608. kor. e. 2. és 1618: 2. t. czikkek azt rendelik, hogy külkatonaság az ország beleegyezése nélkül be ne hozassék. Ugyanerről biztosítják az ország rendeit II. III. Ferdinánd és I. Leopold is koronázási hitleveleikben;
az 1625: 24. t. cz. azt mondja, hogy a külkatonaságot, a jelen idők veszélyes állapota miatt, nem lehet ugyan még most kivonni a végvidékekből (confiniis), de mihelyt megtörténhetik, onnan tüstént vitessék ki; addig is azonban e katonaság magyar kapitányok és magyar törvények alatt álljon s a nádortól függjön;
az 1630: 37, t. cz. 1. §-a azt rendeli, hogy a katonaság ne falukba, hanem várakba szállásoltassék;
az 1655: 3. t. cz. meghatározza, melyik végvárban mennyi katonának kell lenni;
az 1655: 9. t. cz. megállapítja, mikép fizettessék a végvidéki katonaság, s elrendeli, hogy a hadi szemléknél (lustra) minden generalatusban egy felügyelő legyen, ki a nádor embereivel együtt a hadi szemlére ügyeljen;
az 1655: 19. t. cz. elhatározza, hogy a külkatonaság három év alatt az országból kivitessék, s jövendőben az ország beleegyezése nélkül be ne hozassék. – Ezek s több e tárgyra vonatkozó törvények eléggé mutatják, hogy az országgyűlés az állandó katonaság behozatala előtt is rendelkezett a katonai ügyek fölött.
Idővel megváltozott a védelmi rendszer egész Europában, s a fölkelések és egyes főurak banderiális seregei helyébe általában mindenütt állandó, rendes katonaság lépett. Magyarországnak sem lehetett e részben hátramaradnia, s 1715-ben a 8. t. czikkben kimondották az ország rendei, hogy csupán banderiális seregekkel b122és nemesi fölkeléssel nem lehetvén az országot elegendőleg megvédeni, erősebb, állandó, rendes katonaságot kell tartani, mely zsold nélkül fen nem állhat, a zsoldot pedig adó nélkül nem lehet megszerezni. De ugyanazon czikkben egyszersmind elhatározták azt is, hogy az e czélra szükséges adók és subsidiumok mindenkor országgyűlésen, hová azok egyébként is tartoznak, tárgyaltassanak; csak az ellenség váratlan betörésének esetére és azon esetre, midőn a dühöngő háború lehetetlenné teszi a rendes országgyűlési tárgyalást, nem levén megengedve, hogy a nádor, az ország primása, a főpapok és ország zászlósai, a királyi tábla, a megyék és királyi városok, lehető legnagyobb számmal, az országban, és nem az országon kivül, összehivassanak, kik meggyőződvén a véletlenül beállott szükség valóságáról, elhatározhassák, a mit e részben az ország érdeke megkiván, de más tárgyakba ne bocsátkozhassanak.
Megjegyezzük itt azt, hogy a „subsidiorum“ szó alatt nem csak a készpénz vagy termesztmények, hanem az 1790/1: 19. és az 182 5/7: 6. t. czikkeknek, melyekről alább szóllunk, világos bizonyitása szerint, a hadsereghez szükséges ujonczok is értendők.
Midőn tehát az ország legelsőben kimondotta az állandó katonaság szükségét: annak fentartására s kiegészítésére vonatkozólag határozottan fentartotta saját törvényhozási jogát, s kétségtelenül világos szavakban kifejezte azt.
Hasonló s talán még határozottabb az 1790/1: 19. t. cz. tartalma, melyben ő felsége teljesen biztosítja az ország rendeit, hogy semmi néven nevezhető subsidiumokat, se készpénzben, se termékekben, se ujonczokban nem fog önhatalmával, se az ország rendeire, se a nemesekre, se a nem-nemesekre kivetni, sőt még szabad ajánlás ürügye alatt sem fog ilyesmit országgyűlésen kivűl sürgetni. Az állandó katonaság fentartására szükséges közadóra nézve pedig elismeri, hogy annak mennyisége egyik országgyűléstől a másikig mindig országgyűlésileg fog meghatároztatni.
Az állandó magyar katonaságnak, vagyis a magyar ezredeknek fentartása részint toborzás által (Werbung), részint midőn a szükség úgy kivánta, ujonczozás által történt. De ezen ujonczozás mindig országgyűlésileg határoztatott el. Így például 1790/1-ben a 66. t. czikkben a magyar ezredeknek, melyeket a háború nagyon meggyöngitett, szükséges kiegészitésére, minthogy arra a b123szükséges toborzás elegendő nem vala, 6000 ujonczot ajánlottak az ország rendei, s elhatározták egyszersmind, hogy azon országos bízottság, mely ugyanazon országgyűlés által a commissariaticumok rendszeres kidolgozására kiküldetett, adjon javaslatot az iránt is, mimódon lehetne a magyar ezredek fentartását jövendőre törvényszerűleg s a nép hajlamával egyezőleg, az adózók minél kisebb terheltetésével eszközölni, s javaslatát a jövő országgyűlésre mutassa be, hol az tárgyaltatván, törvénybe fog iktattatni.
1792-ben ő felsége ismét ujonczokat kivánt az ország rendeitől. Az országgyűlés egy küldöttséget választott, mely előtt ő felsége részéről kimutattatott az ujonczok szüksége, valamint fölfedeztetett az is, hogy az ellenség ő felségének egyik tartományát, Belgiumot, már megtámadta. Az ország rendei tehát meggyőződve a szükségről (mindezek a törvény szavai), a megkezdett háború tekintetéből, a 6. t. czikkben, ismét 5000 ujonczot ajánlottak.
1796-ban, a 2. t. czikkben, 50,000 ujonczot ajánlott az ország.
1802-ben, az 1. t. czikkben, megállapítják az ország rendei, hogy a határőrségen kivűl, a magyar hadsereg 12 gyalog- és 10 lovas ezredből, összesen 64,000 emberből álljon, s igérik, miszerint azt három évig teljes számban fel fogják tartani; hogy pedig ezen 64,000 főből álló hadsereg szükség esetében teljes számmal az ellenség elébe állittathassék, most 12,000 ujonczot ajánlanak olyképen, miszerint, ha kiütne a háború, a szükségről értesíttetvén a nádor, az említett 12,000 ujonczot kiegészítési előlegezésképen azonnal állítsa ki. De ugyanezen t. czikkben kimondják egyszersmind az ország rendei, hogy a magyar katonaságnak az országgyűlés általi kiegészítése, mind a számra, mind a kiegészités módjára nézve, országgyűlési tárgyalások alá tartozik. Ő felsége pedig azon reményét jelenti ki, hogy a jövő országgyűlésen a magyar ezredek fentartásának oly módja fog az országos rendek által előadatni, mely a közbiztosságnak teljesen megfelel.
1807-ben, az 1. t. czikkben, 12,000 ujonczot ajánlanak az ország rendei, s megállapitják az állítandó ujonczok mértékét s egyéb kellékit. Intézkednek egyszersmind a toborzás módjáról is, melyre évenként 200,000 frtot határoznak.
1822-ben ő felsége önhatalmával, országgyűlésen kivűl, követelt és állíttatott ujonczokat: de midőn ez ellen 1825-ben az ország rendei, törvényeinkre hivatkozva felszóllaltak, ő felsége b124maga is elismerte királyi válaszában a nemzet felszóllalásának törvényességét, s kijelentette, hogy azon események atyai szivének is kedvetlenek s nem akar jövendőben azokra, mint példára hivatkozni. Sőt a 3. t. czikkben ünnepélyesen biztositotta is az ország rendeit, hogy a törvényeket, melyek között a fenidézett 1790/1: 19-ket is különösen megemlíti, szorosan megtartandja.
Ugyanazon országgyűlésen a 4. t. czikkben, újabban elismeri ő felsége, hogy az 1715: 8. és 1790/1: 19. t. czikkelyek világos tartalma szerint, a közadó és mindennemű subsidiumok, akár készpénzből vagy termesztményekből, akár ujonczokból álljanak, országgyűlési egyezkedés (tractatus diaetalis) alá tartoznak; s attól még rendkivűli esetekben sem lesznek elvonhatók, kivéve az 1715: 8. és 1741: 22. t. czikkek eseteit (az ellenség váratlan beütését és oly dühöngő háborút, mely miatt rendes országgyűlést tartani nem lehet). Hogy ez esetekre is fen van tartva az ország befolyása, láttuk fennebb, midőn az 1715: 8. t. czikkről szóltunk (Lásd e t. czikk szövegét a 105. lapon).
1830-ban ismét ujonczokat kivánt ő felsége az országgyűléstől. E királyi előterjesztés folytán alkottatott a 7. t. cz., melyben az mondatik, hogy az ország rendei, miután ő felsége nevében, ki ez iránti törvényes kivánatukat megelőzte, a külügyek fenforgó körülményeiről s a magyar katonaság jelenlegi állapotáról felvilágosittattak, meggyőződvén a szükségről, a magyar ezredekhez 28,000 ujonczot ajánlanak. Elsoroltatnak e törvényben az ajánlathoz kötött föltételek, az állítás módja, az ujonczok magassági mértéke és a szolgálati idő. Ezen év előtt a Magyarország részéről állított katonának szolgálati ideje nem volt meghatározva, katonáskodnia kellett, míg arra alkalmas volt; de az ezen országgyűlésen ajánlott 28,000 ujoncz szolgálati idejét tíz évre határozta a törvényhozás, s megállapította egyszersmind azon eseteket, melyekben a katona e tíz év lefolyta előtt is haza bocsátandó. Ajánlottak az ország rendei a 28,000 ujonczon felül még 20,000 ujonczot, de oly föltétel mellett, hogy ha egy év alatt háború ütne ki, ezek is állíttassanak ki; a háború bevégeztével azonban tüstént bocsáttassanak el.
Hasonló az 1840: 2. t. cz. tartalma is. Ki van ebben is mondva, hogy az ország rendeinek törvényben gyökerezett kivánata folytán értesíttetett ő felsége nevében az országgyűlés mind a b125külügyek fenforgó körülményeiről, mind a magyar ezredek jelen állapotáról, s meggyőződve a szükség valóságáról, annak fedezésére 38,000 ujonczot ajánlott oly kikötéssel, hogy azok egyedül magyar ezredekben szolgáljanak, s nem magyar ezredekbe semmi szín alatt át ne tétessenek. E törvényben is megállapíttattak az ujonczozás módja, az ujonczok magassági mértéke, szolgálati ideje s az állítás egyéb föltételei; s elrendeltetett, hogy a besorozó tisztek és orvosok szorosan azon útasitáshoz tartsák magokat, mely az országgyűlés által megállapíttatott.
Ezen általunk idézett törvények szövege meggyőzhet bárkit, hogy Magyarország törvényhozási joga a magyar katonai ügyekre is kiterjedt.
Lássuk továbbá, mennyiben alapos L. úrnak azon állítása, hogy Magyarország törvényhozási joga soha ki nem terjedett a kereskedelemre.
A kereskedelmi ügy egy részét a keresk. vámok, vagyis mint a magyar törvény azokat nevezi, harminczadok (tricesimae, vectigalia) képezik. Ezekre vonatkozólag pedig számos törvény bizonyítja az ország elhatározó törvényhozási befolyását. A harminczadok hazánkban a régiebb korban is törvény szerint a koronai javakhoz tartoztak, s azok jövedelmei a koronát illették.
Az 1514: 1. 2. és 3. t. czikkek a harminczadok mindennemű elidegenítését megtiltották.
Ugyanazon t. czikkek azt rendelik, hogy a mások kezén levő harminczadok tüstént bocsáttassanak vissza, de kivételt tesznek azokra nézve, a miket Zápolya bír, kinek joga leend e harminczadokat megtartani a teljes kiváltásig, – mely kiváltásra az országgyűlés évenként minden telek után 20 denárt rendel a hadseregi pénzekből.
Az 1546: 54. t. cz. újra sürgeti, hogy ő felsége a magán kezeken levő harminczadokat szerezze vissza, adja a magyar kamara alá, s minden jövedelmeiket az ország védelmére fordítsa. E törvényben, különösen annak 4. §-ában a harminczadok jövedelmei az ország közjövedelmeinek (publicos regni proventus) neveztetnek.
A törvényhozás határozta meg több ízben a harminczadok helyeit. Az 1490: 34. t. cz. elszámlálja ezen helyeket. Az 1523: 46. t. cz. pedig azt rendeli, hogy a törvényben kijelölt helyeken kivűl b126harminczadokat felállítani nem lehet. – Az 1715: 90. t. cz. újabb sorozatát foglalja magában a harminczad helyeinek, s azt mondja, hogy a melyek e sorozatban nem foglaltatnak, eltörlötteknek tekintendők.
A törvényhozás némely harminczadokat eltörlött, mint például: az 1498, 29., 1548: 58., 1618: 18., 1630: 15., 1649: 78., 1681: 44. és 1715: 15. t. czikkek. Ezek közől különösen az 1681: 44. t. cz. 4. § a világosan azt rendeli, hogy az ország törvényei ellen újabban felállított harminczadokat a nádor, Felső-Magyarországban ama részek főtábornoka, Horvát- és Tótországban pedig a bán egyszerűen töröljék el. Az eltörlést tehát az országgyűlés rendelte meg, s e rendelet teljesítésével maga az országgyűlés bízta meg az említett főhivatalnokokat.
A törvényhozás nem egyszer intézkedett a fizetendő harminczad mennyisége fölött is, például: az 1492: 27. t. cz. azt rendeli, hogy a harminczadi vámok jövendőre is a Lajos, Zsigmond és Albert királyok alatt megállapított mennyiségben fizettessenek. Az 1547: 34. t. cz. a vámot, mely minden ökörtől 2 forintra volt emelve, egy frtra szállította le. A törvényhozás határozta meg, hogy kik és mitől fizessenek, s kik és mitől ne fizessenek harminczadot. Példák erre az 1574: 37. t. cz. 2. §-a, 1613: 29., 1638: 49. s több más törvények. Az 1492: 27. t. cz. 1. §-a, 1498: 29. t. cz. 4. §-a és az 1649: 46. t. czikkek megállapítják, hogy egy frtnál kevesebbet érő portékákból barminczad ne fizettessék. Az 1741: 62. t. cz. azt rendeli, hogy az ország végvidéki katonaságának számára behozandó posztó mentes legyen a harminczadi vámtól.
A törvényhozás határozta meg azon tárgyakat, melyeket az országból kivinni egyáltalában nem szabad; t. i. aranyat, ezüstöt, salétromot, mint az általunk fennebb többször idézett törvények mutatják.
A törvényhozás határozta el időnként némely tárgyak kivitelének ideiglenes tilalmát. Így például: az 1498: 31. t. cz. eltiltotta a marhák és lovak kivitelét; az 1601: 17.; 1603: 11. s több más törvények eltiltották ideiglenesen a gabona kivitelt.
A törvényhozás még a harminczadok kibérléséhez is hozzá szóllott, a mennyiben meghatározta, hogy azok, kiknek nem adathatnak haszonbérbe, mint az 1630: 15. és az 1647: 88. t. czikkek 2. §§-ai mutatják.
b127A törvényhozás rendelkezett arról; hogy a harminczadi tisztek magyarok legyenek.
A törvényhozás több czikkben, különösen az 1625: 33. és 1630: 15. t. czikkekben elhatározta, hogy minden harminczad Pozsonytól az Ádriai tengerig a magyar kamarának legyen alárendelve.
A törvényhozás gyakrabban, például az 1655: 10. t. czikkben, biztosokat nevezett ki, a királyi harminczadosok kihágásainak megvizsgálására és megszűntetésére. Az 1681: 44. t. cz. 3. §-ában a királyi harminczadi vám kiigazitása rendeltetik meg.
Az 1715: 91. t. cz. 65. §-ában a harminczadi vám szabályozása a királyi táblára, az 1729: 2. t. czikkben pedig ugyan e tárgy a magyar királyi helytartó-tanácsra bízatik. E czikkekre vonatkozólag megjegyezte L. úr, hogy azokban a kamarai biztosok közbejöttéről is van szó, s nem bizonyos, ha nem a bécsi kamara biztosait értette-e a törvény. De ne kételkedjék L. úr, egyenesen a magyar kamara biztosai vannak ott értve, miután a magyar harminczadok a fennebb idézett 1625: 33. és több más t. czikkek értelmében a magyar kamarától függtek.
A törvényhozás 1790/1-ben is országos bizottságot küldött ki a 67. czikkelyben, melynek egyik feladata volt, hogy a harminczadok elveinek szabályozásáról (regulatio principiorum vectigalis tricesimalis) javaslatot készítsen s azt az országgyűlés elébe terjeszsze. Az 182 5/7. évi országgyűlés pedig a 8. t. czikkben e munka elkészítését egy újabb országos küldöttségre bízta.
Mindezen intézkedések s törvények a magyar országgyűlésen hozattak, s a ki azokat végig tekinti; nem fog kételkedni, hogy Magyarország törvényhozási joga kiterjedt a kereskedelmi ügynek e legfontosabb ágára, a harminczadokra is.
Azt mondhatná talán L. úr, hogy mindezek csak a belkereskedésre nézve állanak, de a külkereskedési viszonyokra csakugyan nem terjedett ki az ország törvényhozási joga.
Megjegyezzük azonban, hogy az általunk idézett törvények mind a beviteli, mind a kiviteli harminczadokra szóllanak, ezek pedig az ország kül-kereskedéséhez is szintúgy tartoznak. Minden állam csak saját területén, illetőleg határszélein rendelkezhetik a kereskedelmi vámokról, más, tőle független államok vámszabályozási jogába nem avatkozhatik. Némely áru-czikkek kivitelét b128vagy behozatalát megtiltja, másokét megengedi, kisebb vagy nagyobb vámokkal terheli a behozatalt, s ezekre nézve, ha más államokkal szerződést nem köthet, viszonosság vagy visszatorlás által igyekszik saját kereskedelmi érdekeit biztosítani. Azon törvények, melyeket fennebb idéztünk, nem egy ily nemű intézkedést foglalnak magokban. De megemlítünk még nehány esetet. Az 1588: 15. t. cz. 3. §-a elkobzás bűntetése alatt megtiltotta a bor behozatalát Ausztriából Magyarországba, Stiriából Sclavoniába, hacsak a magyarországi és sclavoniai boroknak Ausztriába és Stájerországba bevitele viszonosan meg nem engedtetik. Íme a magyar törvényhozás által megállapított viszonosság s némileg viszszatorlás példája a tőle független s különálló Ausztria és Stiria ellenében, mi csakugyan nem mutat real unio létezésére.
Ugyanazon t. czikk 4. §-a megtiltja a magyaroknak, hogy boraikat Lengyelországba magok kivigyék, hanem azt megengedi, hogy a lengyelek jöhessenek ide a magyar borok megvétele végett a megállapított régi lerakó helyekre.
Az 1649: 13. t. cz. Ausztria, Morvaország, Szilézia és Stájerország városait, különösen pedig Bécs-Újhelyet, Bruckot és Hainburgot, ő felsége kivánatára s a különös jó szomszédság tekintetéből (a törvény szavai), fölmenti a Magyarországban termett allodialis boraikért fizetendő harminczad alól, sőt az utóbb nevezett három várost minden portékáik ki- és bevitelére nézve fölmenti a harminczad fizetésétől, a mennyiben az 1647. év előtt e mentességnek gyakorlatában voltak.
Ezekből és több hasonló példából látható, hogy az országgyűlés az ország külkereskedésére nézve is gyakorolta a törvényhozási jogot, s nem csak könyörgött, mint L. úr állítja, hanem valósággal határozott is.
A kereskedelmi ügyekhez tartozik még a közlekedési eszközök, csatornák, vasútak fölötti rendelkezés. Magyarország törvényhozási joga e tárgyakra is kiterjedett, minek bebizonyítására legyen elég több példa közől csak nehányat megemlíteni.
Az 1723: 122. t. cz. a magyar kir. helytartó-tanácsot bízza meg, hogy a kereskedés könnyítése tekintetéből a hajókázható folyóknak csatornák általi összeköttetéséről gondoskodjék, szakértő vízi épitészekkel tanácskozzék, s a megállapodást, helybenhagyás b129vagy módosítás végett, ő felségéhez terjeszsze föl és az országgyűléshez is adja be;
az 183 2/6: 25. t. cz. megrendeli a magán-társulatok által készítendő csatornákhoz szükséges térnek kisajátítását;
az 1840: 38. t. cz. részletesen rendelkezik a Dunát a Tiszával, Pest vagy Bölcske és Szeged, Csongrád vagy Szolnok között összekötendő csatornáról;
az 1840: 4. t. cz. rendelkezik a Duna s egyéb folyók szabályozásáról, országos bízottságot nevez ki, mely e tárgyak fölött kimerítő véleményes jelentést készítsen, s azt elhatározás végett az országgyűlésre adja be.
A fennebb is idézett 183 2/6: 25. t. cz. a magán-vállalatok által létrehozandó vasútakról rendelkezik, s kijelöli határozottan a vonalok irányát, s e vonalakra megállapítja a kisajátítást és annak módját.
Rendelkezett e tárgyban az 1848. évi törvényhozás is a 30. t. czikkben.
A kereskedelmi ügyhez tartoznak a kereskedelmi törvények is. Tárgyai voltak ezek is a magyar törvényhozásnak. Különösen 1840-ben részletes törvények alkottattak a kereskedőkről, azok könyveiről, kereskedési társulatokról, a kereskedési jog megszüntetéséről, a gyárak jogviszonyairól, közkereseti társaságokról, részvény-társulatokról, kereskedői testületekről és alkuszokról, fuvarosokról stb., mint az említett 1840: 16. és 17. t. czikkekből látható. Tudhatta mindezeket L. úr, mert hiszen a magyar törvénykönyvet, úgy látszik, forgatta, és mégis azt állítja, hogy a kereskedelmi ügyekre Magyarország törvényhozási joga nem terjedett ki.
A pénzügyet illetőleg sem áll L. úr azon állítása, hogy az ország törvényhozási joga arra ki nem terjedett.
A pénzügyek s illetőleg az állam bevételeinek egyik ágát képezték a koronai és kamarai javak jövedelmei. Ezen javak miként kezelése fölött nem intézkedett ugyan a magyar törvényhozás, mert a kezelés maga általában nem is tartozhatik a törvényhozás köréhez: de igen is intézkedett azokra nézve, a mik e javakat illetőleg az állam jogainak bíztosítására vonatkoztak. A koronai és kamarai birtokok jogi tekintetben nem voltak egy természetűek. Mert a koronai javak, az ország beleegyezése nélkül, elidegeníthetlenek, a kamarai javakról pedig ő felsége önhatalmával rendelkezhetik.
b130A koronai javakat egyenként elszámlálja az 1514: 3. t. czikk.
Az említett 1514: 1. és 2. t. cz., valamint az 1608: kor. e. 22., 1609: 54., 1622: 46. törvények azt rendelik, hogy a koronai javakat a király el ne idegeníthesse, zálogba ne adhassa, senkinek ne inscribálhassa; s ha elidegenítené, azok a koronához ismét visszafoglalandók, még pedig rendesen, minden kárpótlás nélkül. Kivétetnek azonban oly esetek, midőn a zálogbavetés a legnagyobb közszükség esetében történt, s a pénz az ország védelmére fordíttatott: mert ily esetben a koronai birtok visszaváltandó, de a rajta fekvő összeg az illetőnek visszafizetendő volt. Ilyen eset fordult elő a zólyomi, munkácsi és diós-győri uradalmakra nézve, melyek zálogba adattak, de a fölvett pénz az ország, különösen a véghelyek sürgető szükségeire fordíttatott: ugyanazért az elzálogosítást az ország rendei helybenhagyták, mint ezt az 1608: kor. e. 22. és 1715: 104. t. cz. bizonyítja, hol többek közt ez utóbb idézett t. czikkben e sorok fordúlnak elő: „Propter publicas necessitates Regni, consentientibus Regni Statibus, eo non obstante, quod bonum coronale fuerit, inscripta stb.“
A koronai javaknak még elcserélése is csak az ország rendeinek beleegyezésével történhetett. Így például: 1790-ben a 7. t. czikkben, ő felségének előterjesztésére, megegyeznek abban az ország rendei, hogy a munkácsi uradalom, mely koronai volt, a Schönborn család birtokában maradjon, s töröltessék ki a koronajavak sorából; hanem a helyett a Bácsmegyében fekvő s tíz helységből álló úgynevezett Tiszán-inneni kerület (sic dictus cis-tibiscanus Districtus) legyen koronai birtok.
A kamarai javak, melyekkel, mint megjegyzők, ő felsége rendelkezhetett, időnként változtak. De még e javakra vonatkozólag is, különösen pedig azokra, melyek magszakadás vagy hűtlenség eseteiben szállottak a királyi fiscusra, úgy rendelkezett a törvény, hogy azokból érdemes hazafiak, királyi adományozások útján, jutalmaztassanak.
Az állam közjövedelmeinek másik ágára, a regaliákra, mélyek nagy részét tették a közjövedelmeknek, mennyire terjedett ki az ország törvényhozási joga, kimutattuk már a fennebbiekben; valamint szintén kimutattuk ezt a magyarországi harminczadok jövedelmeire nézve is.
Egyik lényeges ága az állam közjövedelmeinek az egyenes b131adó. Hajdan korban mik voltak az adózás nemei, nehéz volna teljes bizonyossággal részletesen kifejteni. Csekélyek lehettek ezek és bizonytalanok; nálunk is, mint más országokban, változtak időnként, s készpénzből valószinűleg nem igen állottak. Első határozottabb alakú köz-adozás, melyet törvényeink említenek, a „lucrum camerae“ volt. Nem akarunk történelmi kutatásokba bocsátkozni a fölött, hogy a „lucrum camerae“ az Árpádok korában mikép állott fen, annyi bizonyos, hogy az, mint valóságos adózás, legelőször 1342-ben lőn szabályozva, midőn annak mennyisége s kivetési és behajtási módja részletesen elhatároztatott, mint ezt I. Károly királynak mondott évi decretuma bizonyítja. Nem egyedül a királynak rendeletei valának azok, miket az idézett decretum tartalmaz, hanem az ország egyházi s világi főrendeinek hozzájárulásával jöttek létre, mint a decretum következő szavai bizonyítják: „Quod nos Praelatorum et Baronum nostrorum voto unanimi et de consilio eorum stb.“
Ezen adónak akkor megállapított kulcsa, az ország rendezetlen állapota miatt, nagyon kezdetleges alakú volt. Porták szerint osztatott fel az, s portának tekintetett minden oly telek, melynek kapuján egy szénával terhelt szekér ki- és bejárhatott, akármennyi volt is annak tartozmánya, s akár hány család lakott is abban. E porták összeszámítására öt biztos neveztetett ki, s ezeknek kötelességűl tétetett megvizsgálni azok mentségét, a kik magokat a „lucrum camerae“ fizetésére tehetetleneknek állíták. Minden ily porta után 18 denárban állapíttatott meg az adó, vagyis a „lucrum camerae.“
Mindamellett azonban, hogy az adózások e neme kezdetben valószinűleg főkép csak a forgalomban levő pénz javításának tekintetéből állapíttatott meg: fentartotta azt az ország több századig, s fentartotta magát a kivetési kulcsot is, vagyis a portákat, noha későbbi időkben a portáknak inkább csak neve maradt fen; s annak megállapítása, hogy a porta miből áll, utóbb más elvek szerint történt.
Az ország lakosainak nemesi kiváltsággal biró osztályai és a királyi városok törvény szerint fel voltak mentve a lucrum camerae fizetésének terhe alól; ők katonáskodtak személyesen és banderiumaikkal időnként, azonban nem állandóul; fizettek is, még pedig gyakran sokkal többet, mint a lucrum camerae tett volna, b132és e fizetéseket hol subsidiumnak, hol contributiónak, hol dicanak nevezik a törvények: de a lucrum camerae a nem-nemesi osztályok terhe volt.
A valóságos köz-adó tehát 1342. évtől fogva, hosszas ideig, a lucrum camerae volt. Lássuk, mennyire gyakorolta törvényhozási jogát ez adozásra nézve az ország.
Megemlítettük fennebb, hogy a lucrum camerae legelsőbben is az ország főrendeinek tanácsából és beleegyezéséből állapíttatott meg, s annak mind mennyisége, mind kivetési kulcsa és behajtási módja meghatároztatott, mint azt I. Károlynak az 1342. évben kiadott decretuma bizonyítja.
Az 1351: 4. t. cz. azt rendeli, hogy a lucrum camerae, úgy mint I. Károly alatt megállapíttatott, 18 denárral fizettessék;
az 1411. évi törvény, a 2. czikkben, kisebb és nagyobb portákat állapít meg, s a nagyobb portától 30, a kisebbtől 15 denárra határozza a lucrum camerae-t; kimondván a 3. czikkben egyszersmind azt is, hogy azt a nemesek cselédei nem tartoznak fizetni;
az 1439: 7. t. cz. 1. §-a azt rendeli, hogy a lucrum camerae a Lajos király alatt megállapított mennyiségre tétessék vissza;
az 1474: 6. t. czikkben a lucrum camerae a következő évre elengedtetik;
az 1545: 40., 1547: 8., 1548.23., 1569: 6. t. cz. 2. §-a, az ország által ajánlott nagyobb subsidiumon kivűl, megállapítják a lucrum camerae-t 20 denárban;
az 1563: 9., 1566: 9., 1567: 15. és 1569: 16. t. czikkek megállapítják, hogy a lucrum camerae akkor is fizettessék, midőn az ország külön subsidiumot nem ajánlott.
A most érintett 1563: 9., és az 1567: 3., 1593: 3. és több t. czikk szerint, midőn subsidium ajánltatott, minden portától például két-két, három vagy négy forint, abba mindig a lucrum camerae is bele volt számítandó.
Kétségtelen, úgy hiszszük, az adatokból is, hogy L. úrnak állítása, mintha az országgyűlés előbbi időkben még a köz-adó megajánlásának jogával sem bírt volna, merőben alaptalan. Azon újabb korszakra nézve pedig, mely az állandó és rendes katonaságnak 1715-ben történt behozatalával kezdődik, láttuk fennebb, hogy az 1715: 8., 1790/1: 19. és 182 5/7: 4. t. czikkek szerint a köz-adó megállapítása egyenesen az országgyűlés elébe tartozik; attól semmi b133szín alatt el nem vonathatik; az adót országgyűlésen kivűl fölemelni, s az egyik országgyűléstől a másikig megajánlott adót se mennyiségére, se nemére nézve országgyűlésen kivűl megváltoztatni nem lehet. Fölösleges volna e részben bővebb adatokra hivatkoznunk annyival inkább, minthogy ez újabb korszakra nézve még L. úr sem látszik az ország adó-ajánlási jogát kétségbe vonni akarni.
De azt kérdi L. úr: volt-e valaha országos költségvetés (budget) a magyar országgyűlés elébe terjesztve?
Hajdan az állam rendes költségvetései s azoknak a nemzet elébe terjesztése mindenütt ismeretlen volt. A régiebb korban, még alkotmányos országokban is, csak egyes subsidiumok megajánlására lőnek megszólítva a nemzet képviselői; de rendes költségvetés elő nem terjesztetett. A közjogi viszonyok tisztább fejlődésével jutottak csak oda más országok is, hol e részben jelenleg állanak. Némelyek korábban, mert előbb fejlődhettek, másoknak e szerencse későbben jutott. A leglényegesebb közjövedelmek, a rendes köz-adózás; a rendkivűli adózások fölött, nálunk is mindig az ország határozott. Így volt ez más alkotmányos országokban is mind addig, míg államviszonyaik a fejlődésnek azon fokára nem jutottak, mely a közgazdálkodás terén az állam költségvetésének előterjesztéséhez vezetett. És épen azért, mert a magyar király és a magyar nemzet belátták, hogy ezen, általában minden alkotmányos országban már elfogadott újabb rendszer sokkal czélszerűbb, s belátták azt is, hogy az állam költségeinek tetemes szaporodása, mely a közterheket szerfölött neveli, pontosabb és szigorúbb megrostálását kivánja a költségek minden egyes tételeinek, jónak látták 1848-ban, más nemzetek példájára, s az ország alkotmányos jogának alapján elhatározni: hogy ezentúl részletes költségvetés terjesztessék a magyar országgyűlés elébe. Ez által az adó megszavazásának csak előzményei és alakja lettek újak, de a jog maga nem új; hanem az alkotmányosság általános elvéből, különösen pedig a magyar alkotmány alaptörvényeiből, származó.
Vagy talán L. úr épen a magyar nemzetet óhajtaná arra kárhoztatni, hogy alkotmányában s közjogi-viszonyaiban saját fejedelmének beleegyezésével se tehessen oly javításokat, miket más nemzetek magoknál rég behoztak, s miket a tisztúltabb közjogi fogalmak folytán a haza közérdeke megkiván? Ily törekvést gátolni akarni: sükeretlen erőködés; azt követelni, hogy a mi nem volt, b134ezentúl se lehessen, csak azért, mivel eddig nem volt: valódi képtelenség.
Felhozza még L. úr azt a példát is, mely az 1861. évi második föliratban az 1811-iki országgyűlésen történtekre vonatkozólag van megemlítve, s az ország akkori eljárását nem dicséretes makranczosságnak (nicht rühmenswerthe Wiederspenstigkeit) nevezve, azt mondja, hogy e példa is csak a subsidiumokra vonatkozik.
Elmondjuk itt egyszerűen az említett példát, és pedig ama fölirat szavaival. „1811-ben, midőn a rendkivűl megszaporított papirospénzek értéke egy ötödrészre leszállíttatván, annak beváltására váltóczédulák neve alatt újabb papirospénz adatott ki, ő felsége a magyar országgyűlést felszóllította, hogy ezen váltóczédulák értékének biztosítására s időnkénti beváltására segédkezet nyujtson. Megbízottakat is küldött ő felsége, kik az állam pénzviszonyait s a sürgető szükség minden körülményeit egy, az országgyűlés által választandó küldöttségnek fölfedezvén, a tervet is adják elő, mely szerint a bajon segítni lehetne. A megbízottak eljártak megbízásukban, előadták a tervet, mely abból állott, hogy a 211 millió forint értékű váltóczédulából 100 milliót vállaljon az ország magára, és annak beváltására gondoskodjék bíztos pénzalapról. Az ország rendei tanácskozás alá vették e tárgyat, s abban állapodtak meg: hogy se a 100 milliót magokra nem vállalják, se valamely pénzalapnak előállításába nem bocsátkoznak.“ Elhiszszük, hogy L. úr e példát épen nem szereti. Mert állítja maga is, hogy ha Magyarország önálló és független nem lett volna, ha az országnak törvényhozási joga a pénzviszonyokra ki nem terjedett volna, ha Magyarország és az ausztriai örökös tartományok között valóságos real unio létezett volna: ő felsége bizonyosan nem szóllította volna fel külön Magyarországot, hogy az állam ezen adósságának egy részét vállalja el, s az ország nem tagadhatta volna meg annak elvállalását. Nem tesz e tekintetben különbséget, hogy az ország subsidiumképen vállalta volna-e el ama 100 milliót, vagy oly módon, hogy annak fedezésére az adó is fölemeltessék; mert miután az ország e terhet se így, se amúgy el nem vállalta, gyakorlatilag is világos bizonyítványát adta annak, hogy e részben joga kétségtelen. Nem ereszkedünk L. úrral vitatkozásba a makranczosság eszméje fölött, némely embernek szokása mind azt, a b135mit mások nem az ő ínye szerint tesznek, makranczosságnak nevezni. De arról meg vagyunk győződve, hogy ha akkor az ország rendei, mint L. úr mondja, nem makranczoskodtak volna: most ő ugyan e példát íveken keresztűl százféle változatban fejtegette volna, mint kétségtelen bizonyítását a függésnek, legszorosabb real uniónak, talán még a valóságos egybeolvadásnak is. Munkájában legalább nem hiányzanak példák, hogy a törvények legegyszerűbb soraiból is oly értelmet szeret kivonni, mely se azon sorok szövegében nincs, se a törvényt alkotók szándékában soha nem volt.
Végre a mit a kül-ügyekre vonatkozólag ir L. úr, arra csak azt jegyezzük meg, a mit e tekintetben az 1861. évi országgyűlésnek második felirata elmondott, hogy „vannak hazánkban is oly fejedelmi jogok, melyeket magára a király személyére ruházott az alkotmány. Ilyen fejedelmi jog a magyar királynak azon joga, miszerint a külhatalmak iránti viszonyokat vagyis a kül-ügyeket legmagasabb királyi hatalmával intézi.“
Ezen jog Magyarországra nézve jelenleg is a magyar királyt illeti. De mivel a magyar király egyszersmind az ausztriai örökös tartományoknak is fejedelme, természetes, hogy azt mind Magyarországon, mind az örökös tartományokra nézve ugyanazon fejedelem gyakorolja; és ez nem valamely szorosabb real uniónak, hanem a valóságos personal uniónak következése.
A kül-ügyek vezetése tehát a törvényhozás köréhez szorosan nem is tartozhatott; de tartoztak igen is az arra szükséges eszközök, különösen a katona-állítás s az adó megajánlásának joga, melyet Magyarország is alkotmányszerűleg mindig gyakorolt, s melyet legfőbb biztosítéknak tekintett. Ugyanazért az 1848. évi törvények sem terjeszkedtek ki bővebben a kül-ügyekre.
Meg kell még jegyeznünk azt is, hogy a katona-ujonczok megajánlásánál, törvényszerint joga van a magyar országgyűlésnek azt kivánni, hogy a küldolgok fenforgó körülményeiről értesíttessék, és csak ezen értesítés után ereszkedik a megajánlás kérdésének tárgyalásába. Bizonyítják ezt különösen az 1830: 6., és az 1840. 2. t. czikkelyek, melyekben, névszerint az utóbb említett 2. t. czikkelyben, következő sorok fordúlnak elő: „Ő Felségének az ujonczokban ajánlandó segedelem iránt tett kegyelmes előadására, az ország rendei, miután a törvények értelmén sarkaló kivánatok folytában a küldolgok fenforgó körűlményeiről b136és a magyar ezredek jelen állapotáról ő felsége nevében értesíttettek stb.“
Nem akarunk több példára hivatkozni, nem akarjuk bővebben fejtegetni azon törvényeket, melyekben ki van kötve, hogy az ország rendeinek beleegyezése nélkül háború ne indíttassék, béke a törökkel ne köttessék s hogy ily békének megkötése magyar követek által történjék. Egyszerűen idézünk nehány ily törvényt, névszerint az 1536: 1., 1608: kor. e. 2., 1622: 2. t. cz. 19. §., 1659: 1. t. cz. 14. §., 1681: 4., és 1715: 41. t. czikkeket. Ugy hiszszük, azok, a miket felhoztunk, meggyőzhetnek minden elfogulatlant, hogy Magyarország törvényhozási joga, mind az 1790/1: 12. t. czikknek kétségtelen szövege szerint, mind pedig gyakorlatban kiterjedett ama tárgyakra is, miket a nemzettől L. úr örömest elvitatna.
L. úrnak a 291. lapon előfordúló azon állítását, hogy az 1790/1: 12. t. cz. szerint, a magyar törvényhozásnak csak oly dolgok lehettek tárgyai, melyek elitélés végett a magyar törvényszékek elébe kerűlhetnek, bővebb czáfolat alá venni már csak azért sem tartjuk szükségesnek, mert a 292. és 293. lapokon ő maga megczáfolta saját állitását, midőn elsorol több tárgyat, melyekről megvallja, hogy azok törvényszékek elé nem tartozók ugyan, de a magyar törvényhozás által mégis tárgyaltattak.
Mit akar L. úr azzal mondani, a mit munkája 291. lapján felhoz, hogy a király öröködési joga, miután meg volt állapítva, szóba sem jöhetett a törvényszékek előtt, valóban nem értjük. Épen azért, mert ezen öröködési jog törvénybe iktatott ünnepélyes szerződés által már megállapíttatott, nem csak a törvényszékek előtt, hanem a törvényhozás körében sem jöhetett az többé szóba. De ha az uralkodóháznak I. Leopoldtól leszármazott minden ágai kihalnának, a magyar trónöröklési kérdés nem ugyan a törvényszékek, hanem a magyar országgyűlés előtt, csakugyan előfordúlna, mintán mint fennebb kifejtettük, ez esetre a nemzet szabad-választási joga világosan fen van tartva. – Ausztriában ez máskép áll. Ott, mint említők, a trónöröködés a Habsburg-ház egyéb ágaira is ki van terjesztve. Ugyanazért közöttünk és közöttök még a personal unio sem örökös.
Azt állítja L. úr, hogy a királyi öröködési jog tekintetében csak a leszármazási fának megvizsgálására terjedett ki az ország joga, s ebből akartak azután választási jogot csinálni a magyarok. b137Sehol nem találtuk a törvényekben nyomát annak, hogy az ország valamely származási fának (Stammbaum) vizsgálgatásába bocsátkozott volna. Szabadon választott a nemzet kétségtelen jogánál fogva, nem törődve származási fokozatokkal; választotta gyakran az elhalt királynak nem közelebbi, hanem távolabbi rokonát, gyakran egészen idegent, mint ezt fennebb elég bőven kimutattuk. L. úr ezen állítását tehát inkább csak játéknak kell tekintenünk, mint a törvényekből s történelemből merített valóságnak.
Sokat vesződik L. úr az 1790/1: 12. t. czikknek következő soraival:
„Bíztosítja ő felsége az ország karait és rendeit, hogy edictumok vagyis u. n. patensek által, melyek az ország törvényszékeinél különben sem fogadtathatnak el, az ország és kapcsolt részek soha sem fognak kormányoztatni; patensek kiadása egyedül oly esetekre tartatván fen, midőn a törvénynyel különben is egyező dolgokban a közzététel sikeresen csakis ez egy módon eszközölhető.“* E sorokból azt olvassa ki L. úr, hogy a bíztositás csak azon tárgyakra vonatkozik, melyek a magyar törvényhozásnak tárgyai, s a patensek kiadása azon esetekre van fentartva, midőn valamely a törvénynyel egyező törvénynek köteles sikerreli kihirdetése csak ez úton érethetik el.
Status et Ordines Regni securos reddens, nunquam per Edicta, seu sic dictas Patentales, quae alioquin in nullis unquam Regni Judiciis acceptari possunt, Regnum et Partes annexas gubernandas fore, Expeditione Patentalium ad eum duntaxat Casum reservata, ubi in Rebus Legi alioquin conformibus, Publicatio debito cum effectu hac unica Ratione obtineri valeret.“
Megjegyezzük e magyarázatra, hogy az idézett 1790/1: 12. t. cz. nem csak a törvényhozó, hanem a végrehajtó hatalom gyakorlatáról is rendelkezik, mint a törvénynek czíme: „De legislativae et executivae Potestatis Exercitio“* mutatja. Azon edictumok és patensek, melyekről a törvény szóll, leginkább a végrehajtás körébe tartoznak. Magyarországban törvény szerint a legfőbb hatalom rendeletei az országos kormányszékek útján a törvényhatóságokhoz küldettek, ott lőnek kihirdetve, s mind a kormányszékeknek, mind a törvényhatóságoknak joguk volt a sérelmesnek vélt rendelet ellen fölterjesztést tenni. Megtörtént azonban, hogy a rendeletek ezen törvényes útnak mellőzésével adattak ki, s az ily rendeletek b138neveztetnek patenseknek; megtörtént az is, hogy tartalmuk, mely kormányzati tárgyra vonatkozott, a törvénynyel nem volt megegyeztethető. Azt akarta tehát az 1790/1. évi országgyűlés e törvény alkotásával elérni, hogy a kormányi rendeletek mindig a fenemlített törvényszabta úton adassanak ki; ugyanazért az első tételben: „nunquam per Edicta, seu sic dictas Patentales Regnum et Partes annexas gubernandas fore“ nem tétetik különbség arra nézve, hogy a patensben foglalt rendeletnek tárgya egyez-e a törvénynyel vagy nem, hanem általában minden kivétel nelkül mondatik, hogy az ország patensek által nem fog kormányoztatni. S épen oly általánossággal, épen úgy minden kivétel nélkül mondatik ki az is, hogy a patensek semmi törvényszéknél el nem fogadtathatnak: tehát alakjuk miatt még azok sem, a melyeknek tárgya egyébként nem törvény-ellenes. A második tétel a fennebb kimondott általános szabály alól kivételt tesz, s a patensek kiadhatását egyedül oly esetekre tartja fen, midőn a közzététel sikeresen csak ez úton eszközölhető.* De világosan oda köti föltételül, hogy az ily patenseknek is a törvénynyel egyezőknek kell lenniök, tehát oly patenst, mely beltartalmára is ellenkezik a törvénynyel, még ily rendkivűli esetben sem szabad kiadni. Ritkán történhetik ugyan, de mégis megtörténhetik, hogy a legfőbb hatalomnak törvényes rendeletei az ország kormányszékeinek s törvényhatóságainak útján teljes sikerrel ki nem hirdettethetnek, vagy azért, mert a rendes út hosszabb, a veszély pedig sürgetős, vagy azért, mert az ország valamely része bármi okból, például lázadás, nagyobb zavarok, az elemek rohanó pusztitása, döghalál, az ellenség beütése miatt oly helyzetben van, melynek folytán valamely kormányszék vagy törvényhatóság rendesen nem működhetik: ily esetekre van a patenseknek, de csak azoknak, melyek a törvénynyel nem ellenkeznek, kiadhatása fentartva.
Lásd e t. czikk egész szövegét a 109. lapon.
Ubi in Rebus Legi alioquin conformibus, Publicatio debito cum effectu hac unica Ratione obtineri valeret. Vagyis németűl: „Wo in den, dem Gesetze ohnedies übereinstimmenden Angelegenheiten die Veröffentlichung mit dem gehörigen Erfolge nur auf diese einzige Weise erzielt werden kann.“ Mennyiben egyező e hű fordítással L. úr fordítása: látni fogjuk a következő sorokban.
Sokkal egyszerűbb e magyarázat s a törvény tartalmával sokkal inkább megegyezik, mint L. úr sajátszerű értelmezése. Hiszen b139a mit ő mond: „wo in den, dem Gesetze sonst angemessenen Angelegenheiten die Verkündigung eines Gesetzes mit dem schuldigen Erfolge nur auf diese einzige Weise erzielt werden kann,“ az nem úgy áll a fennebb idézett törvényben; nem az mondatik ott: „ubi in rebus legi alioquin conformibus publicatio legis debito cum effectu stb.“, hanem egyszerűen: „publicatio debito cum effectu stb.;“ s a patensek ezen czikkben sehol törvénynek nem neveztetnek. Egyébiránt is a törvénynyel megegyező dolgokban nem kell törvényt hozni, csak a fenállót végrehajtani.
Az említett 1790/1: 12. t. cz. végszakasza azt mondja: „hogy a bíróságoknak törvény által megállapított alakja királyi hatalommal nem fog megváltoztattatni, a törvényszerű itéletek végrehajtása parancsolatok által nem gátoltathatik, a törvényszékek törvényszerű itéletei meg nem másíttatnak, se királyi átvizsgálás vagy bármely politikai kormányszék átvizsgálása alá nem vonattatnak, hanem az eddig alkotott, vagy jövendőben alkotandó törvények s az országnak bevett törvényes szokása szerint fognak a törvényszékek, vallás különbség nélkül választandó itélő-bírák által megtartatni.“ Mindezekre azt jegyzi meg L. úr: „also lauter Justiz-Sachen!“ Igen természetes, hogy a törvénynek azon része, mely a bíróságok függetlenségét állapítja meg, törvénykezési tárgyakról szóll.
De miként lehet ebből azt következtetni, hogy az említett t. czikk egész tartalma s így azon része is, mely a törvényhozás jogát nem csupán némely tárgyakra szorítva, hanem egész általánosságban közösnek mondja a nemzet és fejedelem között, egyedül törvénykezési tárgyakra vonatkozik? Miként lehet ama végsorokat: „executiva autem potestas, nonnisi in sensu Legum per Regiam Majestatem exercebitur,“ csupán törvénykezési tárgyakra alkalmazni akarni?
Miután L. úr Magyarország törvényhozási jogát kénye kedve szerint ennyire devalválta: ő ugyan, úgymond munkája 294. lapján, szívesen megengedi, hogy a real uniónak teljes keresztűlvitele és a politikai, katonai és közgazdasági rendszer kifejtése ne történjék Magyarország rendeinek némi befolyása nélkül (nicht ohne einen gewissen Einfluss der ungarischen Stände); de megjegyzi, hogy Magyarország rendeinek vagy képviselőinek e viszonyokat illetőleg a magyar törvények szerint sem volt soha valóságos b140törvényhozási joga, legfölebb a király kivánatára adhatták e részben javaslatot vagy tanácsot, annál kevésbbé birhatnak tehát most teljes vagy épen egyedüli törvényhozási joggal, mióta a real unio s a politikai, katonai s közgazdasági viszonyok épen a „mutua cointelligentia et unio cum reliquis Regnis et Provinciis haereditariis“ értelmében elhatároztatott.
Valóban szép L. úrtól, hogy azon tárgyakban, melyek, még az ő elmélete szerint is, Magyarországot csak úgy érdekelnék, mint Ausztriát, nem ugyan teljes, nem is hasonló, sőt még nem is arányos, de legalább valamilyes befolyást akar Magyarországnak is engedni. Hihetőleg olyant, mely csupán javaslatból vagy tanácsból álljon, és ezt is csak akkor gyakorolhassuk, ha általok arra felszóllíttatunk. Ime hová vezették őt saját ál-okoskodásai! Szerinte a real unio s a „mutua cointelligentia“ és „unio“ abból állana, hogy az országot leginkább érdeklő tárgyakban ők határoznának, s nekünk azokra nézve csak valamilyes befolyást engednének. Egyébiránt mennyire alaptalan L. úrnak azon nézete, hogy Magyarországnak soha nem volt valóságos törvényhozási joga a politikai, katonai s közgazdasági dolgokban, s legfőlebb csak tanácsot adhatott: – bőven kimutattuk a fennebbiekben, mikhez itt még csak azon megjegyzést kapcsoljuk, hogy ő azon czikkel, melyet oly sokszor idéz, s melyre építi egész elméletét, az 1715: 59. t. czikket tudniillik, valószinűleg soha végig el nem olvasta. E t. czikknek első két §-ában elsoroltatnak névszerint azon bíztosok, kiket az országgyűlés „pro systematis elucubratione in militaribus, politicis et oeconomicis“ kiküldött; a 3. §. pedig azt mondja: ő felsége a maga részéről is más bíztosokat fog kinevezni, kik az országnak e végre kiküldött bíztosaival együtt dolgozni s tanácskozni, végre munkájukat a legközelebbi országgyűlésen ő felségének és az országnak megvizsgálása és elhatározása alá terjeszteni tartoznak*. Tehát ugyanazon törvény, mely ezen „elucubratiót“ legelsőbben említi, ugyanakkor, mikor az elucubratio elkészitésére bízottságot nevez, világosan s határozottan fentartja a királynak és nemzetnek e tárgyak fölött országgyűlésileg gyakorlandó törvényhozási jogát; arról pedig, hogy a bizottság által készítendő munka a magyar királyon és a magyar b141nemzeten kivűl bárkivel mással közöltessék, s a fölött Magyarországra vonatkozólag bárkinek másnak határoznia joga legyen: csak egyetlen betű sem fordúl elő sehol. Inkább akarjuk L. úrnak tévedéseit e részben az olvasásbani figyelem hiányának tulajdonítani, mint azt más okokból magyarázni. Hogy pedig az országnak az érintett tárgyak fölötti törvényhozási jogát a sanctio pragmatica s az abban felhozott „mutua cointelligentia et unio“ meg nem csorbították: ez értekezésünkben már bővebben kifejtettük.
Lásd az idézett t. czikk 3. §-át a 60. lapon.
Végre L. úrnak azon okoskodására, mit a törvényeknek a bíróságok általi kihirdetésére vonatkozólag előad, csak azt jegyezzük meg, hogy az alkotott törvényeket nem a bíróságok szokták nálunk kihirdetni, hanem azok a szentesítés után, magán az országgyűlésen azonnal kihirdettetnek, s ez tekintetik a törvények valóságos kihirdetésének; azután pedig az ország minden köztörvényhatóságának ő felsége által aláirt eredeti példányokban az illető főkormányszékek útján megküldetnek.
Azokra, miket L. úr az 1741: 11. és 1790/1: 17. t. czikkeknek következő szavairól: „et ideo tam ad ipsum status ministerium hungaros adhibituram etc.“ mond, csak azt jegyezzük meg, a mi ez iránt az 1861. évi országgyűlés második feliratában foglaltatik, hogy tudniillik, miután a kül-ügyek vezetése hazánkban oly fejedelmi jog, melyet magára a király személyére ruházott az alkotmány, a kül-ügyek pedig az állam-miniszteriumban tárgyaltattak s annak meghallgatásával határozott ezen ügyek fölött ő felsége, mind 1741-ben, mind 1790/1-ben azt kivánták elérni az ország rendei, hogy e tanácskozásokból s tárgyalásokból a magyarok se zárassanak ki. Ez egyszerű magyarázatot a most felhozott 1790/1: 17. t. cz. további tartalma is támogatja, mely következőleg szóll: „ő felsége magához az állam-miniszteriumhoz is fog magyarokat alkalmazni s oly rendeléseket teend, mik szerint azok, kik a magyarok közől kül-követségre kivánnak alkalmaztatni, magokat az állam titkos kanczelláriájában kiképezhessék.“ Világos e szavakból, hogy egyedül a kül-ügyek tekintetéből kivánta az ország, miszerint az állam-miniszteriumban magyarok is alkalmaztassanak, miből a kormányzat egyéb tárgyainak közösségét következtetni nem lehet.
Azt állítja továbbá L. úr, munkája 307. lapján: „hogy az osztrák tartományok, legalább a sanctio pragmatica óta, b142egységes ölsz-monarchiát képeztek, melynek Magyarország csak egy specialis része volt.“*
„Dass aber die oesterreichischen Länder mindestens seit der pragmatischen Sanction eine einheitliche Gesammt-monarchie gebildet haben, wovon Ungarn auch ein specieller Theil war.“
Ime itt már L. úr nem csak „uniót“ és „cointelligentiát“ vitat Magyarország és az osztrák tartományok között, hanem Magyarországot valóságos osztrák tartománynak nevezi! Tehát a kezdetben vitatott real uniót már a beolvasztásig potencirozta. Mert ha az osztrák tartományok képezik azon egységes monarchiát, melynek Magyarország csak egyik specialis része: akkor Magyarország sem lehet más, mint osztrák tartomány.
Mind Magyarországot mind az ausztriai tartományokat, törvényes öröködési joggal ugyanazon fejedelem, együtt, elválaszthatlanul és feloszthatatlanul bírja. Magyarország tehát egyike azon országoknak, melyeket a fejedelem ugyanazonossága s az elválaszthatlan és feloszthatatlan birtoklás elve köt össze, s ily értelemben, de csak ily értelemben, képeznek a közös fejedelem uralkodása alatt álló összes országok és tartományok egy monarchiát; ily értelemben tartozik Magyarország a közös monarchának birodalmához; de nem osztrák tartomány, hanem jogilag önálló és független az osztrák népek hatalmától, mind törvényhozására, mind kormányzatára nézve. Ellenben azon értelmezés, melyet L. úr az idézett sorokban felállított, megsemmisítené Magyarország alkotmányos önállását, s az orsztrák tartományokat Magyarország sorsának uraivá tenné. Pedig se ő, se más nem tudja soha bebizonyítani, hogy Magyarország az osztrák népekkel valaha oly szerződésre lépett volna, melyben saját önállását azok akaratának alája rendelte. Még a sanctio pragmaticát is, melyre L. úr a „mutua cointelligentia et unio“ tekintetében oly gyakran hivatkozik, nem az osztrák tartományokkal kötötte a magyar nemzet, hanem saját fejedelmével, a magyar királylyal. Nincs abban, mint fennebb kifejtettük, oly értelmű szorosabb kapcsolat megállapítva, minőt a „mutua cointelligentia et unio“ szavakból L. úr magyarázgat. De ki van igen is mondva határozottan és világosan, hogy még azon egyetlen kapcsolat is, mely a personal uniónak következménye, az uralkodóház azon ágainak, melyekre a nőági öröködés megállapíttatott, végképeni magvaszakadtával teljesen megszűnik.
b143Azt mondja L. úr, hogy a magyar törvények szavaiból fogja bebizonyítani állítását. Lássuk idézeteit!
Felhozza különösen az 1796. évi törvényeket szentesítő decretum következő szavait: „Ab universis haereditariis ditionibus nostris adeoque percharo etiam Regno nostro Hungariae et Partibus eidem annexis omne discrimen avertere cupientes stb,“ – s hivatkozik egyszersmind az 1802. évi törvények hason tartalmu soraira, hol az mondatik: „ad Salutem, felicitatemque haereditariorum Regnorum et Provinciarum adeoque haereditarii quoque sui Hungariae Regni firmandam,“
De hiszen e sorokban csak az foglaltatik, hogy mind Magyarország, mind a többi országok és tartományok, ő felségének országai és tartományai, és pedig örökös tartományai (haereditaria Regna), mit senki nem hoz kétségbe; de más részről azt sem fogja senki elismerni, hogy e sorokban bármi más kapcsolat vagy real unio volna megemlítve.
Második idézete L. úrnak az 1796. évi törvények előbeszéde, hol az mondatik: „recenti tenens memoria, Monarchiam sub augusta Avia sua Hungarorum virtute fuisse servatam.“ Hol van itt nyoma valamely szorosabb real uniónak? Miért harczoltak a magyarok is a monarchia megmentéseért? Talán a real unio végett? Hiszen a bajor herczeg kész lett volna Magyarország és az osztrák tartományok között bárminő real uniót meghagyni, csak ő birhatta volna együtt mindeniket. Harczoltak a magyarok a sanctio pragmaticában megállapított personal unio miatt, mert nem akarták engedni s nem is volt szabad engedniök, hogy az uralkodóház megfosztassék országaitól. És még e kötelesség teljesítését is Magyarország ellen akarja fordítani L. úr!
Még abból is következéseket von L. úr, hogy ő felsége magát az 1805. és 1807. években kiadott decretumaiban: „Haereditarius Austriae Imperator“-nak, „Germaniae, Hierolosomiae, Hungariae etc. Rex Apostolicus“-nak nevezi! Valóban sajátságos adat az állított real unio bebizonyitására. Hiszen ő felsége ausztriai császár is volt, magyar király is volt: természetes tehát, hogy e czímeket használta is. Bizony még azt is fogja vitatni L. úr e czím folytán, hogy az ausztriai tartományok és Jeruzsálem között valóságos real unio van, mert hiszen a „Hierolosomiae Rex“ is benne van az emlitett b144decretumban, és pedig az ausztriai császár és magyar király czíme között.
Hasonló ehhez a 311. lapon előfordúló idézet, hol az 1807. évi törvények előbeszédéből kiemeli e szavakat: „Augustissimus Imperator et Rex Apostolicus Franciscus I.,“ s különösen megjegyzi, hogy e szavakat az ország rendei mondották ám! Bámulni fogjuk azon ember éles dialecticáját, a ki e hét szóból mást tud kivonni mint azt, hogy ő felsége császár is volt, apostoli király is volt; I. Ferencznek hívták és felségesnek czímezték, és hogy az ország rendei neki e czímet meg is adták.
Még három idézetet hoz fel L. úr, melyeket szintén nem szerencsésen választott. Az egyikben kiemeli az 1805. évi törvények bevezetéséből e szavakat: „percharum Regnum Nostrum Hungariae, ejusque legalis constitutio, cum universa Monarchia Nostra ad plenum securitatis Statum poni, in eoque conservari possit.“ A másik idézet az említett törvények előbeszédéből e szavakat hozza fel: „Quia tamen externae securitati totius Monarchiae et perchari Hungariae Regni hostilia Consilia jam propius minari videbantur stb.“ A harmadikban végre, az 1807: 6. t. cz. eme szavai vannak kiemelve: „Ut Commercium Frugum, quarum evectio ad exteras oras cum magna Regni Hungariae, Partiumque adnexarum et totius Monarchiae utilitate conjuncta est.“ Mit látunk e három idézetben? Azt, hogy mind a monarchia, mind Magyarország külön-külön van azokban megnevezve: „Regnum Hungariae cum universa monarchia,“ – „totius monarchiae et perchari Hungariae Regni,“ – és ismét „Regni Hungariae et totius monarchiae.“
Ha Magyarország csak oly specialis része lett volna a monarchiának, mint L. úr állítja, ha csak osztrák tartománynak tekintetett volna: fölösleges, sőt helytelen lett volna ezen külön megnevezés, mert akkor a „totius monarchiae“ szóban Magyarország is teljesen, tökéletesen bele értetődött volna. Ha úgy állana ott „totius monarchiae, adeoque Regni quoque Hungariae:“ akkor anynyit legalább mondhatna L. úr, hogy az egyik mint egész, a másik mint annak része említtetik; de az idézett sorok nem így szóllanak, hanem azt mondják: „Magyarországnak és az egész monarchiának“ „Regni Hungariae et totius monarchiae.“ Már pedig ezen szórakásból azt, a mit L. úr állít, csakugyan nem lehet következtetni.
b145Nem akarjuk mi e külön megnevezést úgy magyarázni, hogy Magyarország az ő felsége uralkodása alatt álló örökös országok (haereditaria Regna) közé nem tartozik, csak azt állítjuk, hogy az említett törvényekben azért van Magyarország nem úgy mint a monarchiának egyik része, hanem külön megnevezve, mert Magyarország közjogi tekintetben is önálló külön ország volt, melyhez a fejedelem külön szóllott, s mely a törvényhozási tárgyakban királyával együtt, az osztrák népektől függetlenül s külön határozott.
L. úr, munkája 311. lapján, az 1804. augusztus 11-én kiadott császári patenst is felhozza, mely szerint ő felsége Ferencz császár az ausztriai császári czímet fölvette. E patensről azt állítja L. úr, hogy mivel az Magyarország által is elfogadtatott, sőt a legközelebbi országgyűlésen 1805-ben teljesedésbe is vétetett, Magyarországban is törvénynek kell azt tekinteni.
Ő felsége Ferencz császár 1804-ben főkép azért vette fel az ausztriai császári czímet, mert látta, hogy a római császárság sokáig már fen nem tartható, s azt akarta, hogy neki s utódainak épen oly magas czíme s örökös méltósága legyen, minő az európai legnagyobb uralkodóknak és hatalmaknak van.
De nem akart ez által az uralkodása alatt álló országoknak jogviszonyain semminemű változtatást tenni. Maga a császári patens, melyet L. úr idéz, világosan kimondja, hogy: „Minden királyságok, herczegségek és tartományok eddigi czímeiket, alkotmányaikat, előjogaikat és viszonyaikat továbbra is változatlanul megtartsák.*
Dass unsere sämmtliche Königreiche, Fürstenthümer und Provinzen ihre bisherigen Titel, Verfassungen, Vorrechte, und Verhältnisse, fernerhin unverändert beibehalten sollen.
Magyarországban nem az említett augusztus 11-diki császári patens hirdettetett ki, hanem ő felsége a magyar kormányszékek útján külön királyi leiratot küldött az ország köztörvényhatóságaihoz augusztus 17-kéről. A császári patens még csak oda sincs mellékelve a királyi leirathoz, hanem ő felsége Magyarországot külön értesíté az ausztriai császári czím fölvételéről. Ime világos példája ez is annak, mit fennebb az 1790/1: 12. t. czikkre vonatkozólag mondottunk, hogy Magyarországban még a törvénynyel egyező b146dolgokban is csak akkor adathatnak ki patensek, ha egyébként a kihirdetés sikeresen meg nem történhetik. Az ausztriai császári czím fölvételét rendes és törvényes kormányszéki s köztörvényhatósági úton is ki lehetett hirdetni, ugyanazért e kihirdetés nem is patens által történt.
Az említett királyi leirat tartalma nagy részt hasonló a patens tartalmához: de annak befejezése mégis különbözik a patens utolsó pontjától, a mennyiben ő felsége a leirat végsoraiban azt mondja, hogy: „megemlékezvén a koronázási hitlevélben kiadott bíztositásról, most is figyelmezett arra, hogy a mit az egész monarchia nagyobb fényére s méltóságára tenni határozott, Magyarország jogainak, törvényeinek és alkotmányának épségben tartásával történjék.“*
„Nos memores diplomaticae Nostrae Inauguralis Assecurationis, in hoc etiam eo clementer respexisse, ut, quod ad augendam majorem totius Monarchiae splendorem, Dignitatemque auspiciendum decrevimus, salvis semper Juribus, Legibus et Constitutione perchari Regni Nostri Hungariae, Partiumque adnexarum fiat.“
Igaz ugyan, hogy a királyi leirat ellen Magyarország részéről nem tétetett ellenvetés: de mi volt abban, a mi ellen kifogást tenni az országnak érdekében feküdt volna, hiszen abban ő felsége nem változtatta meg magyar királyi czimét, csak az ausztriai császári czímet vette föl többi czímeihez, s az országot bíztosította, hogy ez által Magyarország alkotmányára, jogaira, visszonyaira nézve semmi változás nem történik, mindezek jövendőre is teljes épségökben maradnak; a mi tehát sérelmes nem volt, semmi jogot meg nem változtatott, semmi új jogviszonyt meg nem állapított: az ellen kifogást tenni szükséges sem volt. Az ausztriai császári czím csakugyan megférhetett ő felsége czímei közt a magyar királyi czim mellett vagy előtt, a mint megfért a római császári czím a nélkül, hogy annak az országra nézve bármi következése lett volna. A királyi leirat alakja ellen sem lehetett kifogást tenni, mert nem patensképen, hanem rendes törvényes alakban s a magyar törvénynyel nem ellenkező tárgyban adatott ki.
A mi pedig azt illeti, hogy, mint L. úr mondja, a legközelebbi 1805. évi országyűlés a fejedelmi rendeletet teljesedésbe is vette: egyszerűen megjegyezzük, miként az egész teljesedésbevétel annyiból állott, hogy az ország rendei ő felségét, római császárnak b147is, ausztriai császárnak is, magyar királynak is czímezték. De hiszen e czímet más európai államok sem tagadták meg I. Ferencz császártól a nélkül, hogy ez által jogviszonyaikat irányában megváltoztatták volna.
L. úr, munkája 314. lapján, azt is mondja, hogy: „Magyarország elismervén a császári patenst, elismerte annak negyedik pontját is, hogy t. i. a császár határozza meg azokat, a miket ausztriai császárrá leendő koronázására nézve jónak látand; következőleg Magyarország ez által világosan beleegyezett, hogy a császár magát, mint ausztriai császár, megkoronáztassa, s mivel a császári czím Magyarországra is kiterjed, s Magyarország a császári birodalomnak kiegészitő részét teszi, e császári koronázásnál Magyarország is méltólag képviselve jelen legyen.“*
Indem Ungarn das Patent annerkannt hat, hat es auch den Punkt 4. des Patentes anerkannt, dass der Kaiser die Bestimmungen vorschreibe welche es für die Krönung als Kaiser von Oesterreich für gut finden wird, und es hat somit Ungarn offenbar zugestimmt, dass der Kaiser von Oesterreich sich krönen lasse, und dass Ungarn, weil der kaisertitel auf Ungarn mitberuht, und Ungarn einem integrirenden Theil dieses Kaiserthum ausmacht, bei dieser Kaiserkrönung auch würdevoll vertretten erscheinen solle
Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy a patensnek érintett 4. pontjában nem azon kifejezés áll, melyet L. úr fennebb előad: „dass der Kaiser die Bestimmungen vorschreibe, welche er für die Krönung als Kaiser von Oesterreich für gut finden wird,“ – hanem az mondatik ott: „Wir halten unseren weiteren Entschliessungen die Bestimmung derjenigen Feierlichkeiten bevor, welche Wir für Uns und unsere Nachfolger in Ansehung der Krönung als erblicher Kaiser festzusetzen für gut befinden werden.“ E kettő között pedig csakugyan van némi különbség. Azon kifejezés, melyet L. úr használ: „dass der Kaiser die Bestimmungen vorschreibe“ egészen általános; a „Bestimmungen“ szó alatt mindent, még a legfontosabb közjogi dolgokat is lehet érteni. A patens kifejezése pedig: „die Bestimmung derjenigen Feierlichkeiten“ egyedül az ünnepélyes szertartások megállapítására szorítkozik. Így szóll a Magyarországban kihirdetett augusztus 17-iki királyi leirat is, melyben a császári koronázásra vonatkozólag azt mondja ő felsége: „Determinationem illarum hisce clementer reservamus solennitatum,“ – és ha tekintetbe veszszük, hogy közel 60 év lefolyt már, mióta I. b148Ferencz császár az ausztriai czimet fölvette, s ezen idő alatt kétszer lőn üres a császári trón, de az ausztriai császári koronázás még sem történt meg soha: kételkednünk alig lehet, hogy az említett patens maga sem tekintette a császári koronázást közjogilag lényegesnek, hanem csak ünnepélyes szertartásnak.
Ily császári koronázás ellen mi czélból tett volna kifogást Magyarország? Hiszen mind a patensnek, mind a Magyarországhoz küldött királyi leiratnak 4. pontjában világosan ki van mondva, hogy a magyar király koronázása jövendőben is minden változtatás nélkül az eddigi formában fog történni.* A magyar alkotmány szerint a király koronázása nem pusztán ünnepélyes szertartás, hanem, mint a teljes királyi hatalom alkotmányos alapja, közjogilag lényeges. Miután az említett leiratban is változtatás nélkül fentartatott, s ennélfogva Magyarország jogait a császári koronázás nem sérthette: az országnak semmi oka nem lehetett felszóllalni az ellen, hogy ő felsége, mint ausztriai császár, magát bármily ünnepélyes szertartással megkoronáztassa. Sőt a fejedelem személye iránti hódoló tiszteletből a magyarok is megjelentek volna, hogy részt vegyenek a császári koronázás fényes ünnepélyén, a nélkül, hogy ez által a közjogi viszonyok bármi részben változtak volna.
Coronationibus illis, quae apud Nos, Antecessoresque nostros ut Hungariae et Bohemiae Reges obtinuerunt, futuris etiam temporibus absque mutatione formaque scripta locum sortituris.
Ezek azok, miket L. úr terjedelmes munkájából kiemelni s észrevételekkel kisérni szükségeseknek láttunk, hogy a lehetőségig hű képét adjuk azon magyar közjogi fogalmaknak, melyekből L. úr kiindúlt, s azon eljárásnak, melyet a tények előadásában s a törvények értelmezésénél követett. Ha minden állítását, melyet helytelennek, minden magyarázatát, mit elferdítettnek tartunk, egyenként akarnók czáfolni, köteteket kellene irnunk, mire pedig se okunk, se kedvünk nincsen. Jelen értekezésünk már úgy is hosszabbra terjedett, mint, a B. P. Szemle határait figyelembe véve, óhajtottuk volna. De szó nélkül nem hagyhatjuk mégis L. úr munkájának befejezését.
Azt a kérdést veti fel e befejezésben L. úr, hogy: „szükséges-e új koronázási diploma?“ S e kérdésre határozottan azt feleli, b149hogy: „miután az 1848. évi törvények jogilag nem érvényesek; miután az octoberi diploma s februári alkotmány csak azon szabályok teljesítése, melyeket a magyar törvények 1715, 1723 és 1729 óta felállítottak: ő felségére, a császárra nézve, nem szükséges új királyi hitlevél.*
Nachdem die 48-er Gesetzentwürfe nicht zu Recht bestehen; und nachdem das Octoberdiplom und die Februarverfassung sich nur als die Erfüllung derjenigen Vorschriften herausstellen, welche die ungarischen Gesetze schon seit 1715, 1723, 1729, etc. aufgestellt haben: so meinen wir, dass für Seine Majestät den Kaiser ein neues Inauguraldiplom nicht nothwendig sei!
E meglepő állítást L. úr azon nézetekre alapítja, melyeket munkája folytában az 1848. évi törvények érvénytelenségéről, a trónöröklésről, a sanctio pragmaticáról s az 1790/1. évi törvények értelméről hosszasan előadott. De kifejtettük a fennebbiekben, hogy e nézetek alaptalanok, s mind a történelemmel, mind a törvények, alapszerződések s királyi hitlevelek világos tartalmával, merőben ellenkeznek.
A magyar alkotmánynak azon alaptörvényei, melyek azt rendelik, hogy a magyar király koronáztassa meg magát s a koronázása előtt kiadandó királyi hitlevél által az ország jogait, szabadságát, törvényeit ünnepélyesen biztosítsa, nem 1848-ban keletkeztek, s ha az 1848. évi törvények soha létre nem jöttek volna is, még sem lehetne elvitatni, hogy mind a koronázás, mind a királyi hitlevél előleges kiadása alkotmányszerűleg múlhatlanul szükséges.
Nem akarunk e tekintetben visszamenni a magyar történelem régiebb korára; hanem mivel L. úr 1715 s illetőleg 1723 óta mondja megalakúltnak azon real uniót, melynek folytán ő a királyi hitlevél kiadását a fejedelemre nézve szükségtelennek állítja: mi is e közelebb lefolyt másfél század alatti tényekre s törvényekre hivatkozunk.
1687-ben, midőn a Habsburg-ház fiágára nézve az első-szülöttségi trónöröködés megállapíttatott, meg lőn az is állapítva, hogy a királyi hitlevél minden koronázás előtt kiadassék s esküvel szentesíttessék; „et erga semper, totiesque, quoties ejusmodi Inauguratio instuaranda erit, praemittendam praeinsinuatorum articulorum diplomaticorum acceptationem, seu Regiam Assecurationem, deponendumque b150superinde juramentum,“ ezek az 1687: 2. t. cz. szavai.
III. Károlynak, az 1715: 2. t. czikkben iktatott királyi hitlevele ugyanezt mondja.
1723-ban, midőn a sanctio pragmatica által a nőági öröködés megállapíttatott, a 2. czikknek 9. §-a határozottan kiterjeszti a fennebb idézett 1687: 2. t. czikket az elfogadott nőági öröködésre is. A sanctio pragmaticának egyik lényeges föltétele volt tehát az, hogy a királyi hitlevél minden koronázás előtt kiadassék s esküvel szentesíttessék. A nőági öröködésnek elfogadásához kötött eme föltétel minden az óta végbement koronázás alkalmával teljesíttetett s jövendőre is kötelezőnek újra kimondatott. Mária-Terézia, II. Leopold, I. Ferencz és V. Ferdinánd királyi hitleveleiben mindenütt egyaránt előfordúl e kötelezettség elismerése.*
Ezen királyi hitlevelek ötödik pontja így szóll: „Ut praemissum est, toties, quoties eiusmodi Inauguratio Regia intro ambitum saepefati Regni Hungariae, successivis temporibus Diaetaliter instauranda erit, toties Haeredes et Successores nostri futuri neocoronandi Haereditarii Reges praemittendam habebunt praesentis Diplomaticae assecurationis acceptationem; deponendumque superinde Juramentum.
E törvények s ünnepélyes szerződések és királyi hitlevelek szerint tehát, valamint a koronázás a királyi teljes jogok gyakorlásának alkotmányos alapja: úgy a koronázásnak a királyi hitlevél kiadása oly múlhatlan föltétele, mely nemcsak a nemzetre, hanem az alkotmányos magyar királyra nézve is szükséges, mert a nélkül a koronázás nem volna alkotmányszerű.
Azt állítja L. úr, hogy az octoberi diploma s a februári alkotmány csak azon szabályok teljesítése, melyeket a magyar törvények 1715, 1723 és 1729 óta felállítottak.
Mi azon diplomának és a februári alkotmánynak részletes fejtegetésébe nem bocsátkozhatunk. S ha L. úr azt állítaná, hogy Ausztriának érdeke s a monarchia bíztossága, szóval: a „salus publica“ parancsolta a magyar alkotmány felfüggesztését, eltörlését vagy octroyirozott módosítását: valószinűleg nem felelnénk állítására, nem azért, mintha nézetét osztanók, hanem azért, mert munkáját egyedül közjogi szempontból s azon törvények alapján akartuk vizsgálat alá venni, melyeket ő maga is idéz; jogilag tehát létezőknek tekint. Sikeretlen politikai polemiákba pedig, különösen b151oly tárgyak fölött, melyek, ez idő szerint, egyesekre nézve kényesebb természetűek, elegyedni nem szándékunk. De közjogi szempontból legyen szabad kérdeznünk: melyik magyar törvény állította fel azon szabályt, hogy a magyar alkotmányt, a nemzet beleegyezése nélkül, octroyirozás által más alakba lehet önteni, s a nemzet alkotmányos jogainak leglényegesebb részét meg lehet szüntetni vagy tetemesen korlátolni? Melyik magyar törvény szüntette meg a nemzetnek azon alkotmányos jogát, melylyel a katona-állításnak s a köz-adónak meghatározására nézve bír? A magyar alkotmány szerint katona-ujonczokat Magyarországon csak az országgyűlés ajánlhat, országgyűlésen kivűl a köz-adót se mennyiségére, se nemeire nézve nem lehet változtatni: így van ez a törvényekben megirva, s így volt ez a gyakorlatban is. Törvényeink, melyek e tárgyban leghatározottabban szóllanak, épen azon korban alkottattak, melyre L. úr hivatkozik. De nem fejtegetjük tovább e részleteket, csak azt jegyezzük meg, hogy ha Magyarország és Ausztria között oly szoros real unio létezett volna is, minőt L. úr vitat: a real uniót sem lehetne úgy értelmezni, hogy a magyar alkotmánynak octroyirozás általi megszűntetése s a nemzet hozzájárulása nélküli átalakítása tisztán alkotmányszerű s magokban a magyar törvényekben gyökerezik.
Ausztriában is, Magyarországban is azt hitte mindenki, hogy az 1861. február 26-ki alkotmány, új alkotmány; de ime L. úr fölfedezte, hogy az tulajdonképen nem új, hanem csak a magyar törvényekben felállított szabályok teljesítése.
Egyébiránt ha betű szerint kellene értenünk L. úrnak azon állítását, hogy új királyi hitlevél ő felségére, a császárra nézve nem szükséges: azt kellene mondanunk, hogy e részben igaza van, mert a királyi hitlevelet a magyar királynak kell kiadni, nem az ausztriai császárnak. De meg vagyunk győződve, hogy L. úr nem akart e helyen a szóval játszani, hanem a fejedelmet értette, csakhogy nem nevezte magyar királynak. Talán a real uniót oda is szeretné kiterjeszteni, hogy a magyar királynak, magyar királyi czíme is megszűnjék, vagy csak puszta czím maradjon, minden politikai és közjogi jelentőség nélkül, s a fejedelmet Magyarország is egyedül császárjának czímezze, hogy e részben se maradjon fen külön állásnak semmi nyoma? Ha ez a szándéka, s a real uniót b152így akarja magyarázni: miért ad a dolognak más nevet, s miért nem nevezi azt egyenesen beolvasztásnak?
Ha L. úr nem positiv közjogot, hanem politikai programmot irt volna, s mellőzve a történelmet és a törvényeket politikai szempontból fejtegetné, hogy nézete szerint miként kell Ausztriának és Magyarországnak közjogát jövőre átalakítni: nem foglalkoznánk állításaival, mert nem szándékunk politikai programmok bírálgatásába bocsátkozni. Irhatná programmjában, hogy Magyarországban a koronázást és királyi hitlevelet, sőt magát a magyar királyságot is el kell jövőre törölni: minket még az ily fonákság sem indítana felszóllalásra. Mert az efféle tervek úgy sem bírnak nyomatékkal a jövőt illető megállapodások végelhatározásánál. S mi ennélfogva fölöslegesnek tartanók háborgatni őt röpkedő phantásiájának játékaiban.
De L. úr positiv közjogot irt, Magyarország és Ausztria közjogát, úgy a mint az nézete szerint létezett, s jelenleg létezik; történelmi tényekre hivatkozott, törvényeket idézett s elméletét azokra kivánta alapítani. E positiv téren elkövetett botlásait akartuk kimutatni, s megtámadásait, melyeket nézetünk szerint alaptalan okoskodásokkal s néhol a törvények értelmének elferdítésével a magyar nemzet törvényes jogai ellen intézett, hajtottuk czáfolva visszaútasítani. Minő sikerrel? Azt az elfogulatlan olvasó fogja megitélni.
Ha L. úr azok közé tartoznék, kik Magyarország ellenében az alkotmány-vesztés elméletét állítják fel, s nem tagadják ugyan, hogy Magyarországnak volt alkotmányos önállása, voltak törvényes jogai, hanem azt mondják, hogy a nemzet azokat elvesztette s többé vissza nem követelheti: nem feleltünk volna munkájára, mert azzal, a ki a törvényes jog ellenében a fegyverre hivatkozik, mint jog-alapra, vitatkozni nem lehet. De L. úr nem osztja e nézetet, s munkája kezdetén tiltakozik az alkotmány-vesztés elmélete ellen. Azonban ő is azon végczélhoz akar jutni, melyhez az alkotmány-vesztés elmélete vezet: Magyarország alkotmányos önállásának és jogainak megtagadásához; s e czélt az által véli elérhetőnek, hogy tényeket forgat el, a törvényeket kénye szerint magyarázza, az idézett törvények szövegében olvassa a sorok közt, a mi ott nincs, a mi pedig a sorokban van, azt saját elmélete szerint értelmezi, szóval: nem saját nézeteit alkalmazza az adatokhoz, b153hanem az adatokat idomítja nézeteihez. Ily módon igyekszik a magyar közjogból mindazt, a minek létezését nem szereti, elvitatni s kiforgatni.
Az alkotmány-vesztés elmélete a magyar közjognak múltját érintetlenül hagyja, csak a jelent támadja meg, hogy a jövőnek tabula rasát csináljon. L. úr a múltat is megakarja semmisíteni, hogy ez által jog-alapot készítsen azoknak, kik a jövőt saját elméletök szerint akarják így is alakítani. Egyik szemközt állva nyiltan, másik oldalt kerűlve támad: de czéluk ugyanaz.
DEÁK FERENCZ.
