Deák 1849 első hónapjaiban
A cs. kir. csapatok bevonulása után, január 8-án letartóztatták Batthyány Lajost, Károlyi Istvánt és Szapáry Antalt, de január 9-én elterjedt Andrássy Gyula és Deák letartóztatásának híre is. A forrásokban azonban nincs nyoma annak, hogy Deák letartóztatásának gondolata felvetődött volna. Egy 1849. január 4-én Zalaegerszegen kelt hadijelentés melléklete ugyan Deákot is a forradalom fejei közé sorolja, mint az “országgyűlés miniszterét” [sic!], de különösebb megjegyzés nincs a neve mellett.
A korábbi életrajzi irodalomban gyakran előfordult az az állítás, hogy Deák a főváros elfoglalása után Kehidára ment, s itt is maradt a szabadságharc leveréséig. Az adatok azonban arra mutatnak, hogy február végéig bizonyosan a fővárosban volt.
Január 14-én, arról értesülve, hogy Bicskén írott jelentésük még mindig nem ért Debrecenbe, Deák és küldött társai elhatározták, hogy ismét megküldik jelentésüket az országgyűlésnek, s egyben beszámolnak az azóta történtekről. A jelentést ismét Deák fogalmazta meg, majd átküldte Majláth Györgynek azzal, hogy közölje azt Mailáth Antallal és Lonoviccsal. Ha mindannyian egyetértenek vele, le lehetne tisztázni, s a Windisch-Grätzet másnap felkereső Mailáth Antal magával vihetné azt a herceghez, hogy az engedélyezze Debrecenbe küldését. Az elkészült jelentés beszámolt a január 4. óta történtekről, a küldöttség visszatértéről, Batthyány elfogatásáról, valamint arról, hogy “a város ostromállapotba; Pest és Debrecen között pedig hadseregek s többféle fegyveres csapatok gátolják a közlekedést”. Nem tudni, hogy ezt a jelentést végül a többiek elfogadták-e, s ha igen, Windisch-Grätz végül beleegyezett-e 210a jelentés elküldésébe. Az országgyűlés iratai között nincs meg, s a rendelkezésre álló forrásokban sincsen arra utaló nyom, hogy eljutott volna Debrecenbe.
A letartóztatott Batthyány Lajost 1849. január 24-én, Budán hallgatta ki első ízben a cs. kir. Központi Katonai-Politikai Vizsgálóbizottmány. Batthyány kihallgatása során kérte, hogy tegyék lehetővé, miszerint védelmét “a mind politikai érzelmeit, mind pedig jellemét tekintve általános megbecsülésnek örvendő” Deák Ferenc láthassa el. Ludwig Leuzendorf hadbíró százados a kérést még aznap továbbította Windisch-Grätznek. Batthyány kérte szabadlábra helyeztetését is. Trattner ezredes, a Bizottmány vezetője a szabadlábra helyezési kérést nem, Deák védőként való szerepeltetését viszont teljesíthetőnek vélte. Windisch-Grätz azonban január 26-án azzal utasította el Deák esetleges bevonását, hogy azt a hadbírósági eljárás szabályai nem teszik lehetővé, hiszen a hadbíró egyben védő is. Ezzel aztán Deák védőként való szereplése lehetetlenné is vált.
Batthyányné január 20-án tudta meg, hogy férjét elfogták, s 22-én érkezett a fővárosba. Két hét múlva visszautazott Ikervárra, hogy ott rendbetéve a dolgokat, a két kisebb gyermekkel együtt térjen vissza Pestre, a per figyelemmel kísérésére és sürgetésére. A grófné Ikervárott értesült arról, hogy pesti szállásának egy részét lefoglalták, a másik részét kaszárnyának használják. Ekkor írt Deáknak, aki február 24-én válaszolt a levélre. Deák igyekezett megnyugtatni Batthyánynét. Úgy vélte, hogy a hadbírósági eljárás ugyan elhúzódik, de “ezt a huzavonát nem tudom rossz jelnek látni”, hiszen “aligha lehetséges, hogy valami fontos a terhére róható lenne”. A konkrét ügyre áttérve, kijelentette, hogy Batthyányné vagyona nem zárolható, s ha testvére, Zichy János gróf elrendezi a Batthyányné lakásával kapcsolatos ügyeket, visszatérhet Pestre. Jó lenne, “ha valakit megbízna azzal, hogy az Ön Ikervárott található vagyonának esetleg tévesen megkísérelt elkobzásával kapcsolatban ellenvetést tegyen, ez az ellenvetés bizonyára respektáltatnék”. Sürgette Batthyánynét, hogy jöjjön mielőbb Pestre, hiszen ő az egyetlen, aki a grófot a fogságban meglátogathatja, “s vigaszt és felderülést szerez neki, ha Önt és gyermekeit, ha csak néha is, láthatja. Ön is, kedves grófnő, az aggodalom nehéz terhét sokkal könnyebben viseli el az ő közelében, mint ha tőle teljesen elszakítva, ezer hamis hír által tartatna aggodalomban”. Batthyánynénak végül Cziráky Antal révén sikerült elérnie, hogy szállása egy 211részét használhassa, de így is csak 1849. március 10. táján tért vissza Pestre, ahol igyekezett megsürgetni a per lefolytatását.
Január 20-án arról beszéltek a fővárosban, hogy Windisch-Grätz megbízta volna ifj. Pázmándy Dénest és Deákot, “dolgozzanak ki az uralkodóházzal történendő egyezkedési tervet”. (Pázmándy és Ghyczy Kálmán valóban kidolgoztak egy ilyen tervet, s január 29-én be is nyújtották azt Windisch-Grätznek). Másnap már arról szólt a fáma, hogy Windisch-Grätz felajánlotta Keglevich Gábor gróf, tárnokmesternek és Deáknak a Helytartótanács visszaállításának eszközlését, s ennek elnökségét, de ezt egyikük sem fogadta el. Helyettük Szőgyény László volt alkancellár mondott igent, azzal a feltétellel, hogy “Magyarország integritása, az 1848 előtti consti-tutiója és magyar diplomaticai nyelve sértetlenül fog hagyatni”. Mindenesetre Majláth György volt országbíró éppen január 29-én írt arról Windisch-Grätznek, hogy “a volt igazságügyminiszter, Deák az igaz ember jól megérdemelt nevét viseli, politikai nézeteit tekintve egyike volt a legmérsékeltebbeknek, s kinevezése a leginkább megelégedésre méltónak”.
Amikor február végén magyar sikerekről érkeztek (egyébiránt tartalmilag valóban alaptalan hírek) a fővárosba, Deák a történetíró Jászay Pál, Batthyány volt titkára előtt “ezt mesének, s az egész magyar küzdelmet hasztalan törekvésnek állította”. Jászay naplójában röviden összefoglalta Deák helyzetmegítélését. Deák szerint nagyon csekély belátású ember az, “ki fel nem tudja fogni, hogy független Magyarország független Ausztria mellett fenn nem állhat, s ha csak az európai hatalmasságok el nem határozzák, hogy az ausztriai birodalom feloszlattassék, mi pedig ennek megszűntét vonná maga után, Magyarország tőle el nem válhatik; sőt, még az általános európai háború is a magyar nemzet vesztét eszközölné, mert az olasz [recte: orosz] birodalom seregeinek Magyarországon kellene átvonulniok, ezek pedig mindenekelőtt a magyar nemzetet razíroznák”.
212Április 7-én az a hír terjedt el a fővárosban, hogy “az ittmaradott követek és nagy urak közől már sokan elutaztak, mások passusokat [útleveleket] váltottak, hogy a magyar seregnek netaláni benyomulása esetében rögtön menekülhessenek, példának okáért Pázmándy, Deák, báró Nyáryak, Babarczy sat.” Április 20-án Asbóth Lajos ezredes, a 12. hadosztály parancsnoka egy kis cédulát továbbított Aulich Lajos vezérőrnagyhoz, a II. hadtest parancsnokához. A cédulát öccse, Asbóth János írta Pestről, s a Pesten terjengő híreket tartalmazott:
“Welden Esztergomban – Jósika – új pénz – rosszul hatott.
Deák Ferenc zár alá vett javai felszabadíttattak.
A magyar ügyekben az osztrák kormány részéről egy kiegyenlítési kísérlet valószínű, és Stadionnak gyengélkedése ezzel összeköttetésben látszik lenni. Ha nem sikerül, inkább az orosz intervenciótól, mint az olasz seregtől lehet tartani”.
A cédula nem annyira a Deákkal kapcsolatos, egyébiránt pontatlan hír miatt érdekes. Sokkal inkább azért, mert a két egymást követő hír, azaz Deák javainak felszabadítása a zár alól, valamint az osztrák kiegyenlítési kísérlet mintegy összefüggésben látszhatott lenni. Azaz, a fővárosi közvélemény egy része úgy ítélte meg, hogy a tavaszi hadjárat magyar sikerei után az udvar csak a kiegyenlítési vagy az orosz intervenció között választhat, s ha az előbbit választja, ehhez Deáknak is vissza kell térnie a magyar politikai életbe. Hozzáteendő, hogy a fővárosban ekkor még nem tudtak a magyar országgyűlés április 14-i, a függetlenséget kimondó és a Habsburg-Lotharin-giai-uralkodóházat detronizáló határozatáról.
Sajnálatos módon nem ismerjük Deák egykorú véleményét sem a március 4-i olmützi alkotmányról, sem az április 14-i függetlenségi és trónfosztási határozatról. Azonban aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy Deák véleménye nemigen térhetett el attól, amit az 1860-as években egy osztrák államférfinak mondott, aki felemlegette az április 14-i nyilatkozatot. “Sajnos esemény, egyaránt helytelen lépés politikai és jogi tekintetben. De egy kétoldalú szerződést, még ha kevésbé fontos is az, mint a pragmatica sanctió, azon okból, mert a másik rész megsértette, egyik fél sincs jogosítva felbontottnak tekinteni. Követelni kell, hogy tartsa meg a másik fél is”. S emlékeztette 213vitapartnerét arra, “hogy ápril 14-két március 4-ke, oly nap és olyan okmány kibocsátása előzte meg, amely egy tollvonással eltörölte Magyarország alkotmányát, önállóságát, teljesen mellőzve a pragmatica sanctió azon részét, amely ez alkotmányt, ez önállóságot biztosította”.