KILENCEDIK REND: Botsáskák (Phasmodea)
KILENCEDIK REND: Botsáskák (Phasmodea)
A botsáskákban a rovarvilág óriásait kell felismernünk, amelyek esetlen mozdulataikkal, sajátságos testalkatukkal és testarányaikkal a rég kihalt Palaeodictyopterák képét elevenítik fel előttünk, s alig illenek bele a mai rovarvilágba. Ebbe a rendbe a legnagyobb, eddig ismert rovarok tartoznak, amelyek, mint pl. a nyassai Palophus Titan Sj. és a silheti Phryganistriak elérik a 20–30 cm hosszúságot. Az előbbinek szárnytávolsága 24 cm. Még a legkisebb alakjaik is nagyobbak az átlagos nagyságnál, mert 3–4 cm-nél alig kisebbek.
Valamennyi botsáska növényevő és rágó szájszervekkel rendelkezik. Testük rendkívül változatos. Majd vaskos és tüskékkel felfegyverzett, mint a hatalmas Eurycantha calcarataé, amelynek húsos és zsíros végtagjait a keletázsiai bennszülöttek úgy szopogatják, mint minálunk a főtt rákok ollóját, majd rendkívül megnyúlt, szinte tűvastagságú, úgyhogy felmerül bennünk a kérdés, hol jut hely ennek az állatnak testében a szerveknek, vagy pedig faágakra és levelekre emlékeztető, mint azt a tulajdonképpeni botsáskák és a vándorló levelek igazolják.
Fejük még épúgy mozgatható, mint az ájtatos manóké és sokszor különféle tüskéket hord. Két összetett szemet és 2–3 pontszemet is visel. Előtoruk rendszerint rövid, középtoruk ellenben tekintélyes hosszúságot érhet el, míg az utótor a potrohszelvénnyel majdnem egészen összenőtt. Az első potrohgyűrű a szárnyas formákon époly hosszú, mint az utótor, vagyis utómell, míg a szárnyatlan alakoknál e két szelvény viszonya változó.
A botsáskákon a szárnyaknak nem jutott fontos szerep, habár egyes fajokon igen jól fejlett erezetet viselnek. Igen gyakran a hímeken, ritkábban mindkét nemnél hiányzanak. A végtagok megnyúltak s teljesen a test hosszának megfelelően alkalmazkodtak. Vannak Palophusok, melyeknek elülső lábuk 20 cm hosszú. Dacára ennek, ugrásra nem alkalmasak, velük csak óvatosan lépked az állat.
Egész lényükben a botsáskák legjobban a lajhárokra emlékeztetnek. Órákig képesek a faágakon lógni, teljesen mozdulatlanul, közönyösen, szinte álomban elszenderedve, s ilyenkor végtagjaikat erősen a testükhöz símitják. Csak éjjel élénkülnek meg kissé. Ilyenkor megjön az étvágyuk s nekiesnek a faleveleknek. Fejüket kinyujtják s elülső végtagukkal maguk után húzzák megdermedtnek látszó testüket. A nyugvó botsáskák sokszor csakugyan a megtévesztésig utánozzák a faágakat s ez a jelenség régóta foglalkoztatja a búvárokat, különösen a természetes kiválogatódás kapcsán. Ez azonban téves magyarázat, hiszen ezeknek az állatoknak igazi ellenségei épúgy észreveszik azokat, ha alakjuk a környezettel össze is olvad. Az alakutánzást sokkal több joggal lehet egyirányú szerves növekedéssel, orthogenetikus fejlődéssel megmagyarázni, amit mindenesetre elősegít az a körülmény is, hogy ezek az állatok a faágak között már évezredek óta mindig azt az egyirányú mechanikai munkát fejtik ki, amely hozzásegít a test és a végtagok meghosszabbodásához.
A botsáskák potroha két függeléket visel. A hímen a 9. haslemez az ivarnyílást rejtegeti, míg a nőstényen a 8. haslemez, mint lamina subgenitalis kanálszerűen szélesedett ki és a meglehetősen nagy peték ideiglenes megtartására való. Egyébként azonban a nőstény nem sokat törődik a petékkel, s azokat egyszerűen a földre hullatja, s csak ritkán ragasztja azokat falevelekre vagy gallyakra. A petéknek azonban, tekintettel arra, hogy kemény burok védi azokat, nem árt ez az esés, úgyhogy odalenn tovább fejlődnek.
A botsáskák belső alkatára különösen az előbélnek begyszerű kitüremlése jellemző, azonkívül a középbélnek sajátságos szerkezete, amely tudniillik igen sok vékony, hosszú vakbélzacskóval van átjárva. A Malphigi-edények száma fölötte nagy.
A mai botsáskák két nagy csoportba tagozódnak; Areolatakra, melyekhez tartozó fajok közép és hátulsó lábszárai alul háromszögalakú vagy ovális mezőt viselnek, és az Anareolatakra, amelyeken ilyen mező hiányzik.
