7. család: Gyilkosdarazsak (Braconidae)
7. család: Gyilkosdarazsak (Braconidae)
A Braconidae-családot, melyet a gyilkos darazsak képviselnek, legjobban szárnyerezetük alapján jellemezhetjük. Elülső szárnyaiknak szárnyjegyük van, míg az Ichneumonidákkal ellentétben csak egyetlen visszatérő eret viselnek, s így csak egyetlen discoidális sejtet alkotnak, amely csak ritkán egyesül a cubitális sejttel. A második és harmadik potrohgyűrűjük többnyire nem ízesül mozgathatóan egymással, és sokszor összeolvad.
A gyilkos darazsakat helyesen a szájszerveik alapján lehet osztályozni két csoportra, a Cyclostomákra és a Clidostomákra. Az első csoportba tartozóknak rágói oly rövidek, hogy alig érnek össze. Az utóbbiak rágói ellenben szorosan összecsukódnak, érintkeznek. A Cyclostomák vagy körszájúak csoportjához tartoznak a Bracon F.-nem fajai; ezeknek tisztán látható és a szárnycsúcsát elérő sugársejtjük van.
A gazdaságilag fontos gyilkos darazsakhoz tartozik a Habrobracon hebetor Say., amelynek az éléskamrákban történő megjelenéséről mindig sejtjük, hogy ott lisztmolynak kell lennie, amelynek lárvái a lisztkészletet dézsmálják. A sötétbarna nőstény, melyet sárga fejéről és sötétszínű szemeiről, potrohának világos tőszelvényeiről és tarka lábairól lehet felismerni, ráveti magát ezekre a lisztmolykukacokra és kívülről helyezi azokra petéit. Az azokból kikelő hernyó külső parazitaéletet él és mint valami pióca, úgy szívja ki áldozatát, melybe fejjel furakodik bele és végre is megöli.
A Braconidák hazánkban tekintélyes fajszámmal (kb. 40) vannak képviselve és ezekkel Szépligeti Győző foglalkozott, aki róluk szép tanulmányt írt. A kerekszájú Bracon palpebrator e család jellemző alakja. Feje gömbölyű, potroha hosszú tojócsővel végződik. Csápjai hosszúak. Ratzeburg ezt a fajt a kis fehérfoltos fenyőbogárból (Pissodes notatus) nevelte fel. A B. variator Nees. a Gymnetron nevű ormányosbogár pondrójának ellensége, a B. initiator Fabr. pedig a Rhagiumot támadja meg. A Coelobracon designator Nees.-t Biró Lajos a hársfadíszbogár (Poecilonota rutilans) élősködőjeként ismeri.
Kerekszájú gyilkosdarázs (Bracon palpebrator Ratz.).
A Rogas-fajok is Braconidák, de ezeknek feje elég széles, csápjuk 40 ízből áll, a potrohuk 2. és 3. gyűrűjét mély bevágás választja el, s tojócsövük alig látható. A fajok többsége nem pondrókban, hanem hernyókban él. Ezt teljesen elpusztítják, úgyhogy faágakon gyakran látunk valóságos hernyómúmiákat, melyeket a Rogas-darazsak pusztítottak el. A Spathius clavatus Panz. nevű faj Taschenberg szerint hasznos, mert az Anobiumot, a kopogóbogarat pusztítja, ez pedig tudvalevően a bútor ellensége. Az Alysia manducator Panz. arcán feltűnően szélesen állanak ki a rágók. Ezt a fajt ganajban és légylárvákban figyelték meg. Viráglegyek lárváira könnyen ráveti magát. 3–6 mm hosszú állatocska; teste fekete és rövid vörös szőrökkel fedett. Háta durván göröngyös, éppúgy mellkasának oldala is, amely hosszúságra nem marad messze a lapított potroh mögött.
Az Alysiáknak rágói oly rövidek, hogy nem érnek össze, s domború felületükkel állnak szemben egymással, úgyhogy ezek a darazsak minden valószínűség szerint azokat nem is használhatják.
Darazsainkat a hullaszag és a trágya is sokszor már messziről vonzza, s ilyenkor tömegesen özönlenek a trágyadombokra, vagy elesett állatok hullájára. Marshall megfigyelte, amint ezek egy varjúnak hulláján keselyűmódra lakmároztak, hogy az abban hemzsegő légykukacokba és az ugyancsak ott élő Creophilus maxillosus L. nevű bogár lárvájába rakják petéiket.
A trópusok alatt feltűnő nagyságú fajok élnek, s ezek között igen tarkák is akadnak. Sok afrikai Bracon- és Iphiaulax-faj élénkpiros potrohával és tarka szárnyával tűnik fel. Az északi Kamerunból származó Rhammura filicauda End. nősténye harántsávokat visel szárnyán és rendkívül hosszú, 12 cm-es tojócsőszerű függeléket.
A kishasú gyilkosdarazsak (Microgasterinae) alcsaládjára a nyeles rövid potroh jellemző, amely alul laposra nyomott, továbbá a 18 ízű csáp, s a szőrös összetett szemek és a pontszemek. A hímek lábai néha csíkosak. Szárnyuk sugársejtje a szárny széléig ér. Inkább szőrös hernyókban élnek.
Kishasú gyilkosdarázs (Microgaster nemorum Hrt.) és lárvái a fenyőszövőpille hernyóján.
Itt elsősorban egész kontinensünkön mindenütt elterjedt és Észak-Amerikában is élő Apanteles glomeratus L.-t kell megneveznünk. Ez a káposztalepke hernyóit üldözi. Amikor a fiatal hernyót ezek a darazsak megtámadják, s petéiket annak testébe rakják, a hernyó eleinte még tovább fejlődik, s viselkedésében sem tér el az egészséges hernyóktól. Csak amikor a fiatal lárvák a bebábozódáshoz közelednek, akkor jut a hernyó szomoru sorsra. Még éppen annyi ereje van, hogy a tápnövényét elhagyja és a falra vagy valami fatörzsre másszon, de már gyenge ahhoz, hogy ott bábbá alakuljon. E helyett testéből hamarosan előbújnak a kukacszerű Apanteles-lárvák, sokszor százszámra, s alig hogy a szabadba jutnak, máris sárga kokont szőnek és abban pihenni térnek. Ilyen kokonokat, melyek konyhakertek közelében sokszor nagy számmal borítják a kerítéseket és falakat, s a pusztuló lepke hernyójának bőrét is takarják, tévesen hernyópetéknek nevezik. 10–14 nap mulva a kokon fedele leválik és kibúvik belőle a kész darázs. Ez 2.5 mm hosszú, fényesfekete, sárgásbarna végtagokkal.
Egy másik faj, az Apanteles fulvipes Hal. hasonló körülmények között fejlődik különféle kisebb lepkék hernyóiban, de fehéres szövedéket készít, s vannak ennek a csoportnak olyan alakjai is, melyeknek lárvái, amikor elhagyták gazdájukat, közös szövedékekbe bújnak, amelyek messziről vattagomolyagoknak látszanak és a fűben sokszor feltűnnek. Ezekben vannak egyes kokonok, és egyúttal a gazdahernyónak maradványai is.
Az Apanteles congestus Nees Marshall szerint ide sorolandó, 4–5 mm hosszú állat. Nősténye csak rövid tojócsövet visel, s szövedékével gyakran találkozunk fűszálakon. Ennek a darázsnak hernyói, melyek különféle lepkékben élősködnek, fehér kokonban bábozódnak be, amelyek Nees szerint szintén nagy, közös, sárgaszínű szövedékben sokszor százszámra találhatók. Ezeket a szövedékeket régebben tévesen pókhálóknak tartották.
Végül ide kell sorolnunk a levéltetvésző gyilkosdarazsakat, az Aphidiusokat, amelyekre az ívalakúan kunkorodó csáp, a nyeles, lándzsás potroh jellemző, amely utóbbinak második és harmadik szelvénye nincsen összeforrva, s végül a szárnyak meglehetősen visszafejlődött erezete. Amikor a levéltetvek vígan tenyésznek a rózsafán, egyesek közülük mégsem kerülik el sorsukat. Ezeket az Aphidiusok szúrtak meg, s ezt könnyű felismerni megduzzadt, felfújt potrohukról. Azonkívül egészen halványsárga, csöndesen, mozdulatlanul, szétterpesztett végtagokkal ülnek életvidám társaik között. Ebben a helyzetben már utól is érte őket a halál. Ha közelebbről megnézzük őket, kerek, tűhegynyi lyukat veszünk észre, ezen bújtak ki az élősködők lárvái, s hagyták el gazdájuk tetemét. Azt mondják, hogy a levéltetvek nagyon jól ismerik ellenségüket, s egy ilyennek közeledtére nagy pánik tör ki közöttük. De a valóság mégis az, hogy a flegmatikus levéltetvek nyugalmukban nem egykönnyen zavartatják magukat, hanem tovább nyaldossák a nedveket, ha végig is surran közöttük a darázs, amelynek így könnyű dolga akad. Lábait erősen megtámasztva fejjel a levéltetű hátulja felé fordul, közben azonban potrohát erősen begörbítve, hasa alatt jól előretolja és hegyes tojócsövét hirtelen a tetű potrohába szúrja. Az áldozat menekülni iparkodik, de közben már megkapta a halálos döfést.
Levéltetvésző gyilkosdarázs (Aphidius), amint megszúr egy levéltetűt.
