3. család: Páncélöves-félék (Dasypodidae)
3. család: Páncélöves-félék (Dasypodidae)
A páncélosak családja abban különbözik a tobzoskáktól, hogy bőrpáncéljuk nem szarupáncél, hanem vagy egy lágyabb porcpáncél, vagy leginkább csontpáncél, mely a megcsontosodott irhának felel meg, a szaruátvonat pedig a felbőrnek. Öves állatoknak is hívják őket. Ez az elnevezés arra is vonatkozik, hogy a csontpáncél részben gyűrűkre, helyesebben félgyűrűkre tagozódik, hogy a test mozgása könnyebb legyen. A hasi rész nem páncélos. A páncél védőberendezésnek tekintendő talán inkább a föld nyomása, mint ellenséges támadások ellen. Fej, váll- és deréktáji páncélra oszlik, az utóbbi két szilárd páncél között vannak a háti gyűrűk. Az alsó lábszárak külső fele is páncélos. a fark páncélja is csak egy esetben hiányzik. A fejpáncél szabálytalan lemezekből áll, a vállon, és a derékon négy- vagy hatszögletű lapokból álló keresztsorok alkotják a páncélt; néhol szabálytalan alakú lemezek ékelődnek be. Az övek négyszögű, egymást tetőcserép módjára fedő lemezekből állnak. Az öves állatok a ma élők közt az egyedüliek, melyeknek bőrváza van. De lemezes páncéljuk vonatkozásba hozható a bőrpikkelyekkel, melyek például a hangyászok farkán is előfordulnak. Ugyanis Rőmer F. szerint legelőször a felbőr alkotja a kinövő bőrszemölcsökön a szarúpikkelyeket, azután csontosodnak el maguk a szemölcsök; előbb csak egyes pontokon, később összefüggő csontpáncéllá alakulnak. Az öveket de Meijere úgy tekinti, „mint bőrráncokat, melyeknek felső részén több, egymás mögött álló keresztsorban pikkelyek képződtek. A páncéllemezek a törzsön – néha a farkon is – igen szabályos alakúak és elrendezésűek. Ezáltal rendesen többé-kevésbé tetszetős és díszes mintájú rajzok keletkeznek, amit csak a tengeri sünök, tengeri csillagok és tengeri liliomoknál látunk. A test többi részének páncélja rendesen szabálytalan alakú. A test páncél nélkül való alsó részét gyér, rendesen serteszerű szőr takarja, mely nemek a fajok szerint meghatározott módon alakult és rendeződött el az övek között.
A páncélos állatok egy hajdani nagyobb család hátramaradottjai. Némely őskori rokonukhoz képest valóságos törpék, mert mindössze 1.5 m-re nőnek, amiből a test hossza csak 1 m. Valamennyien esetlen testűek, fejük megnyúlt, arcorruk hosszú, disznófülűek, farkuk erős, lábaik rövidek, ásókarmaik erősek. Karmaikhoz alkalmazkodott a mellső lábak harmadik és negyedik ujjának hatalmas első íze, a hátsó íz rovására, a hozzá tartozó csontok még a kézközépen is igen erősek és szélesek.
Testük belseje is sok sajátosságot mutat. Bordáik, melyeknek száma 10 és 12 között ingadozik, rendkívül szélesek és némely fajnál összeérnek, mert a bordák a nehéz bőrpáncélt tartják. A gerincoszlop csigolyái az első és második kivételével rendesen összenőttek, ezért olyan különösen merev a legtöbb páncélos állat tartása. A bordanélküli csigolyák száma 1 és 6 között változik. A keresztcsont 8–12, a fark 16–31 csigolyából áll. A fogazat alapján több alcsaládot szokás megkülönböztetni, annyira változó. Nincs még egy család, melynél a fogak száma oly rendkívüli módon különböznék, mint a páncélosoknál. Eddig még alig lehetett kielégítő biztonsággal megállapítani, hogy tulajdonképpen hány foga van egyik-másik páncélos állatnak, mert még egy és ugyanazon fajon belül is jelentékeny különbségek vannak. Általában azt mondhatjuk, hogy a fogak száma félállkapocsonként sohasem kisebb 8-nál és egyik sorban 26, a másikban 24 is lehet; így az egész fogazat 96–100 fogból is állhat. De ezek a képletek annyira értéktelenek, hogy nem számítanak fogaknak. Alakjuk oldalt összenyomott henger, valódi gyökerük csak egyetlen egy nem tejfogazatában van. Legfeljebb vékony zománcréteg borítja a fogakat; nagyságuk igen különböző. Az elsőtől a középsőig nagyobbodnak, majd hátrafelé fokozatosan kisebbednek, de ez a változási mód sem egyforma. A fogak nagyon gyengék. A felső fogak az alsó közeibe érnek ugyan, de az állat még sem tud erőteljesen harapni, sem pedig rágni. Nyelvük a sörényes hangyász féregalakú nyelvéhez hasonlít, de nem annyira kiölthető; jóval rövidebb is, hegye háromélű és kis, gomba- és fonálalakú szemölcsök vannak rajta. Alsó állkapcsukban nagy nyálmirigyek vannak, ezek állandóan ragadós nyállal vonják be a nyelvet. Gyomruk egyszerű, belük összes hossza a test hosszának 8–11-szerese. Az ütőerek hálózata nem olyan kiterjedt, mint a lajhároknál, de bizonyos mértékben elraktározzák a vér oxigénjét, hogy lassabban használódjék el. Rendesen 2, ritkábban 4 tejmirigyük van.
A páncélosok, mint a többi földettúró állat, ormányosok. Ezt mutatja a koponya és az agyvelő; a szaglókarélyok rendkívül fejlettek és a rostacsont a koponyaalapnak harmadrészét foglalják el. Magában az orrban 7–9 szaglódudor van. Kevésbbé érthetők és nagyon feltűnők a földalatti életmód mellett a nagy fülkagylók. Megemlítendő az ásásnál a szemet védő szerv „egy, sokszor még pikkelyekkel és hosszú sertékkel fedett bőrkiemelkedés az alsó szemhéj alatt, melyet egy izomköteg a szemhez közelíthet”. (Weber.)
Valamennyi páncélos állat a délamerikai vidékeken lakik egészen Mexikóig. Gyéren benőtt homokos síkságokon és mezőkön élnek, az erdőknek csak a szélén jelentkeznek, be nem mennek soha. Minden egyed külön él, csak párzás idején kerül össze több, egy fajba tartozó egyed és nem törődik más állattal, mint azokkal, melyekkel táplálkoznak. Amennyire lehet, nappal az összes fajok elrejtőznek. Szűk folyosókat ásnak a föld alatt. Van egy faj, mely vakondok módjára csak a föld alatt él. A többi a hangyák és termeszek lakásának szomszédságában ássa meg tanyáját, mert ezekkel táplálkoznak. Néha megeszik a férgeket és a csigákat is. Nem vetik meg az oszlásnak indult dögöt sem, az is előfordul, hogy növényeket esznek.
A páncélos fickók alkonyatkor kibújnak földalatti építményeikből és először kényelmesen lépkedve kószálnak ide-oda. A sík terep az ő igazi birodalmuk, itt otthonosabban érzik magukat, mint bármely más állat. Amily lomhák és lassúak, mikor járnak, épp olyan gyorsak és fürgék, ha arra kerül a sor, hogy beássák magukat. Ha megriadnak, vagy ha üldözőik elől menekülnek, akkor a szó valódi értelmében a földre bízzák magukat. Az ásásban olyan mesterek, hogy szinte szemlátomást süllyednek a szó betűszerinti értelmében. Ha nem tudnának ezen a módon menekülni, páncéljuk ellenére is áldozatul esnének minden ragadozónak. Van ugyan egy faj, mely gömbbé tud zsugorodni, de amint módjában van, ez is beássa magát. Ezek az annyira mereveknek látszó állatok még a vízben is tudnak magukon segíteni: Hensel azt mondja, hogy vakondok módjára evezve jól úsznak.
A páncélos állatok szelíd, békés teremtések, érzékeik tompák, nincs semmiféle észrevehető szellemi képességük, tehát nem hajlamosak arra, hogy megbarátkozzanak az emberrel. Aki csak látta őket, az rövid megfigyelés után azonnal észrevette, hogy ilyen közömbös, ostoba és unalmas teremtésekkel nem lehet foglalkozni. Vagy bután hevernek egy és ugyanazon a helyen, vagy pedig ásnak és kapaszkodnak, hogy a föld alá merüljenek. Hangjuk csak kifejezéstelen morgás.
A páncélosak családját jelenleg három alcsaládra osztják; ezek közül kettőbe több nem tartozik. Az első és második alcsaládnak többé-kevésbbé egyforma a külseje, főként a páncélnak fentebb leírt tagozottsága révén; de egyéb jegyektől eltekintve különböznek egymástól abban, hogy a páncél csak az egyik alcsaládnál csontos és kemény, a másiknál félkemény és porcogós. A harmadik alcsaládba csak egy nem tartozik. Páncéljának elrendeződése is más, mert csak övek alkotják; a páncél a test bőrével egész más módon függ össze, mint a többinél.
1. alcsalád: Lágypáncélú-formák (Tatusinae)
2. alcsalád: Keménypáncélú-formák (Dasypodinae)
3. alcsalád: Páncélos egér-formák (Chlamydophorinae)
