1. Törpefarkú majmok (Cacajao Less.)
1. Törpefarkú majmok (Cacajao Less.)
Az alcsalád első nemét alkotó tömpefarkú majmok (Cacajao Less. Brachiurus, Ouakaria) főként abban különböznek az alább következő sátánmajmoktól, hogy farkuk rövid, többé-kevésbbé csonka és hogy szakálluk kevésbbé erős, csak az arcon fejlődött ki némileg. Egyébként általános testalkatuk bizonyos hasonlatosságot mutat a karcsúbb és ritkább bundájú csuklyásmajomfélékkel, de ez nem jelent közelebbi rokonságot. Fejük hosszas-tojásdad, arcuk ovális és meglehetősen lapos; hosszúkás orrlyukaik egészen oldalt állanak. Ujjaikon keskeny, hosszú a köröm. Kissé bozontos bundájuk a fejen rövidebb és a szőr merevsége miatt olyan, mintha nyírott volna. Nyakuk elől csupasz, nagy szájukat néhány sörte veszi körül. Fogsorukban a metszőfogak ferdén előreállók, a felsők egyenetlenek, mert a két középső kétszer olyan hosszú és széles, mint a szélsők, az alsók keskenyebbek és a felsőknél hosszabbak, a külsők szintén valamivel hosszabbak, mint a középsők, a szemfogak rövidek, erősek és majdnem egyenesek, az alsók befelé horgasak. A fark 14–17 csigolyából áll, rövidségét tehát nem annyira a csigolyák kevés száma okozza, mint inkább azok kicsiny volta.
A kakajao (Cacajao melanocephalus Humboldt)
A tömpefarkú majmok Délamerikának északi országaiban tanyáznak s valószínűleg nem nagy az elterjedtségük. A szabadban folytatott életük még nem nagyon ismeretes. Csak az utóbbi időben szolgált néhány erre vonatkozó adattal Bates. A régebbi idők utazó-kutatóitól csak annyit tudtunk meg, hogy a folyók partjain kisebb csapatokban láthatók és kóborlásuk közben bántó hangot adnak. Ezenkívül fogságban élő példányokról volt néhány adat. Humboldt Sándor a Venezuela belsejében, a Cassiquiare folyó partjain élő, a bennszülötteknél cacajao, chucuto, chucuzo, caruiri, mono feo (rút majom) mono rabon neveken ismert majmot Cacajao melanocephalus Humboldt (ouakaria) néven írta le először. Teljes hossza 65 cm körül van, ebből 15 cm a fark. Kissé bozontos bundája fénylő sárgásbarna, mely a mellen, hason és a végtagok belső felén világosabb, a kéz felső része és a láb feketésszürke, a fej és fark legnagyobb része is fekete. Némely egyednél a bunda feketesége még az alsó karra és kezekre is átterjed és a hát barnássárga színe a combon és a fark tövében rozsdavörösbe megy át. Az összes csupasz testrészek matt feketék, a szemgyűrű dióbarna.
A skarlátarcú majom (Cacajao calvus Is. Geoffr.)
Az Amazon braziliai szakaszán a Japura folyó mentén lakó bennszülöttek uakarinak hívják. Az előbbitől abban különbözik, hogy farka rövidebb, szőre a háton hosszabb és világosabb. Testhossza 40 cm, farka 9 cm hosszú. Bundája egyszínű, fakó, vagy vörössárga, háta fakó fehér, alsó részén pedig ararnysárga átmenettel. Igen öreg egyedek színe világosabb és majdnem egészen fehérnek látszik. Bundájától feltünően elüt skarlátvörös arca, mely ingerült állapotban még élénkebb színű, továbbá bozontos sárga szemöldöke és vörösessárga szeme. Fején rövid a szőr olyan mintha nyírott volna és kirivó ellentétben van a hátát fedő hosszú szőrrel. Mindezek a külsőségek lényegesen hozzájárulnak ahhoz, hogy a majom olyan visszataszító.
Skarlátarcú majom (Cacajao calvus Is. Geoffr.).
Bates írja: „A skarlátarcú majom csak olyan erdőségekben él, melyeket az év legnagyobb részében árvíz lep el. Úgy tudják, hogy a földre sohasem lép. A rövid fark tehát semmiképp sem ad alapot arra a következtetésre, hogy ez a majom földön él, mint például a makákó és a pávián. Úgy látszik, hogy az uakari csakis az említett vidéken él, különösen a Japura torkolatánál, mégis csak a folyó nyugati részére szorítkozik. A magas fák koronáin látható, amint kisebb csapatokban jár élelem után, mely különféle gyümölcsből áll. A vadászok azt beszélik, hogy gyorsan és ügyesen mozog, de nem igen ugrik, hanem a fák vastagabb ágain fut tova egyik fáról a masikra. Az anyamajom, mint a többi délamerikai majom, hátán hordja csemetéjét. A beszerezhető példányokat fuvócsővel és gyengén mérgezett nyilakkal ejtették el. A megsebesített uakari rendesen még messzire elfut, üldözése ezért sok vadásztapasztalatot kíván. Az indiánok azt tekintik legügyesebbnek, aki úgy tudja követni a megsebesített majmot, hogy amint az eszméletlenül lezuhan, rögtön fel tudja fogni karjaival. A majomnak egy csipetnyi sót adnak ellenmérgül, ami rendesen használ is.
A leírt módon elejtett öregebb példányok ritkán szelidülnek meg. Igen lehangoltak és búskomorak. Elutasítanak minden simogatásra irányuló kísérletet s aki hozzájuk ér, azt megmarják. Még a vadonban sem hallani tőlük olyan hangot, melyet sajátosnak lehetne mondani, fogságban meg éppen hallgatagok. Néhány nap, vagy hét leforgása alatt minden iránt közömbösekké válnak, nem esznek és lassan elpusztulnak. Egy birtokomba került példány három hétig dacolt, míg elhullott. Az arc élénk skarlát színe sötétszínűvé lett. Az utolsó huszonnégy órában az arc színe egyre halványodott, de még mindig piros volt, mikor utolsót sóhajtott s csak kimulása után mintegy két órával vesztette el színét.
Azok után, amiket az uakari mogorva lényéről tapasztaltam, igen meglepődtem, mikor egy barátom házában rendkívül élénk és közvetlen példányt láttam. Alig foglaltam helyet, mikor a másik szobából kijövet felém tartott, lábszáramon felmászott és ölembe telepedett, megfordult és mikor már kényelmesen elhelyezkedett, a megszokott majomvigyorgással bizalmaskodva vett szemügyre. Ez a példány mérgezett nyíllal elejtett anyjának emlőiről került a házba, gyermekek közt nőtt fel és teljes szabadsága volt.
Az uakari azon állatfajok egyike, melyekre a braziliaiak azt mondják, hogy „halandó”, vagyis érzékeny, roskatag. A változott viszonyokhoz való szoktatás nehézsége bizonyára az általuk lakott szük vidék különleges természeti sajátságaival van összefüggésben. Mikor a folyón lefelé hajóztam, Rio Negroban fia-árboccal kötöttük a hajót egy parti fához. A velünk volt szelíd majom az erdőbe szökött. Már végleg lemondtunk róla, mikor egyszerre csak megjelent az erdő szélén s ugyanazon úton tért vissza a hajóra, amelyen megszökött és ismét elfoglalta helyét a fedélzeten.”
Humboldtnak huzamosabb ideig volt egy cacajao-ja. Erről azt írja, hogy falánk, ostoba, félénk és higgadt volt. Ha ingerelték különös módon tátotta ki száját, arca haragosra torzult, majd élénk röhögésben tört ki. Általában nagyon gyámoltalan volt és ha valamit meg akart fogni, görnyedt háttal leült és karjait messze előre nyujtotta. Ha kígyót vagy krokodilust látott, rettenetesen megijedt s egész testében remegett. Egy vörös uakari, Cacajao rubicundus Is. Geoffr. melyet Deville hét hónapig tartott megfigyelés végett fogságban, igen szelíd volt gazdájával és az ismerősökkel szemben; kezüket, arcukat nyaldosta, de az indiánokat nem tűrte. Haragjában rendkívüli gyorsasággal dörzsölte össze tenyereit. Tápláléka főleg gyümölcsféle, cukorka és tej volt. Nagyon szerette a banánt és minden édes tésztát. Ha banánból több darabot kapott egyszerre, csak egyet tartott meg, a többit lábaihoz rakta. Naponta kétszer ivott, mégpedig pohárból, melyet ügyesen fogott. A dohányfüstöt nem szerette, ha ráfujták haragosan kapta el a szivart és apró darabokra törte. Sokszor egészen kiegyenesedett és rövid utat kétlábon is meg tudott tenni. Bár teljesen szelíd volt, minden alkalommal kifejezte a szabadság után való vágyódását. Ha a hajó a szokottnál közelebb járt a parthoz, nagy erőfeszítéssel iparkodott, hogy menekülhessen.
Vörös akari (Cacajao rubicundus Is. Geoffr.). Medland, Finchley phot.
