A Kazinczy-mauzoleum felavatása.
A Kazinczy-mauzoleum felavatása.
1859 deczember 30-án, Kazinczy Ferencz születésének századik évfordulója, egyszersmind a Kazinczy-mauzoleum fölavatása alkalmára, országos jelentőségű emlékünnepet rendezett a vármegye. Az alkalmi megnyító szónoklatot, kardosan, díszmagyarba öltözve, báró ’Sennyey Pál mondotta, úgy tüntetvén föl ezt az ünnepet, melyben az egész ország résztvett, mint törhetetlen nemzeti egységünk tanúságát, szellemi gyarapodásunknak diadalünnepét. Kazinczy halhatatlan érdemeit Erdélyi János, a sárospataki főiskolának híres tanára, méltatta. Szemere Miklós alkalmi ódáját Matolay Etele szavalta el. Mikor az ódának ezt a versszakát interpretálta a szavaló: „Esküdd, a késő hála bánatával – Esküdd hazám, e néma hant fellett, – Hogy: nagy fiadnak, a mit álma rajzolt, – Valóvá hímzi áldozó kezed …” egy hang a hallgatóságból kiáltani kezdette: Esküszünk! És a következő pillanatban már 5–6000 jelenvoltnak szívéből visszhangzott a lelkesült kiáltás: Esküszünk! Esküszünk! Még hatalmasabban lángolt föl a magyar nemzeti lelkesedés tüze Sárospatak ősi falai között, 1860 július 8-án, a mikor közel húszezer főnyi közönség gyűlt össze a „reformált Rákóczi főiskola” háromszázados fönnállásának ünnepén, a mikor tizenegy évig tartott elnyomatás után újra fölzendült ott a Rákóczi-induló. Báró Vay Miklóshoz, az egyházkerült újonnan választott főgondnokhoz, ugyanakkor, 300 fáklya fénye mellett, üdvözlő beszédet intézett a sárospataki főiskola tanuló ifjúságának szónoka. Ekkor mondotta Vay, az ifjúsághoz intézett válaszában, ezt a szállóigévé vált buzdítást: „a mit a háromszáz éves anyától tanúlnak, azt fordítsák a nyolczszáz éves anya, a hon, javára.” (Hazánk, időszaki folyóirat: II. éfv. 512. l.)
