A rómaiak kora.
A rómaiak kora.
Azt a területet, a hol a géták laktak, a rómaiak Moesiá-nak nevezték. Ez a terület magában foglalta a mai Szerbiát és Románia egy részét is. Moesiának a Dunáig terjedő része még Augustus császár uralkodása alatt került római fennhatóság alá. Augustus ugyanis még Kr. e. 29-ben kísérletet tett a Dunáig terjedő terület meghódítására. Kr. e. 27-ben Pannonia, Illyria és Dalmáczia is római tartománynyá lett.
A pannoniai törzsek meghódítása után a szomszéd moesiaiak is meghódoltak. A dák nép azonban nem volt hajlandó szabadságát feláldozni. A moesiaiak meghódolásának hírére az egész dák nép fegyverkezett s be sem várván a rómaiak támadását, a Kr. e. 11–10 közötti kemény telet felhasználva, átkeltek a Dunán és Pannoniát zsákmányolták. Augustus császár Cornelius Lentulust küldte ellenük, ki tisztán a védekezésre szorítkozott. Halála után azonban Quintus Fabius konzul új, kipróbált légiókkal támadóan lépett fel a dákok ellen. Hadaival átkelt a Dunán, a dákokat véres küzdelmek közepette a hegyekbe szorította, és földjeiket egészen a hozzáférhetetlen hegyekig megszállotta. Ezeknek a harczoknak legalább egy része mindenesetre a mai Délmagyarország területén folyt le, bár erre vonatkozólag határozott adataink nincsenek.
Ezután hosszabb ideig béke volt, úgy hogy Kr. után 20-ban már csak két légió tanyázott Moesiában (Tacitus: Annales IV. 5.). Domitianus uralkodása alatt a dákok 85-ben Decebal vezérlete alatt ismét benyomultak Moesiába s az ottani helytartót, C. Oppius Sabinust, agyonverték.
Domitianus császár ekkor személyesen vezetett hadat a dákok ellen, de Moesiánál tovább nem vonult; maga helyett vezéreit küldte, a kiket azonban a dákok visszavertek. 85-től néhány éven át szinte szakadatlanul folyt a küzdelem a dákok ellen, míg végre 86–89 között sikerült Julianus-nak a dákokat Tapaenál (a mai Lugos közelében) legyőznie. E győzelmet azonban Domitianus nem használhatta ki, mert a Morva mellékén lakó svévek, Decebal buzdítására fellázadtak s a császárnak ellenük kellett vonulnia. A svévek elleni hadjáratban Domitianus serege tönkre ment, minek következtében a császár kénytelen volt a dákokkal békét kötni. Ezzel ért véget 92-ben a háború. A békekötés értelmében a mai Torontál vármegye területe továbbra is a Decebal uralma alatt maradt.
Midőn Domitianus utóda, Trajanus császár, 98–99-ben Pannoniát felkereste, elhatározta a dákok elleni döntő háborút. A rómaiak uralma Trajanus trónraléptéig csak a Dunáig terjedt, s így Trajanus a Duna vonal védelmére 99–100. években befejezte a Duna jobbpartján a Tiberius-tól megkezdett út építését.
Trajanus császár 101-ben hagyta el Rómát, hogy a dákokkal leszámoljon. Moesiában ekkor már négy légio állomásozott, még pedig a VII. Claudia: Viminaciumban (Kostolac, a temesvármegyei Dubovácz átellenében), a másik a IV. Flavia Singidumban (Belgrád), ezenkívül az I. Italica és V. Macedonia. Trajanus császár még két légiót rendelt a Dunához; még pedig két alsópannoniai segédlégiót; e két légió segédcsapataival együtt legalább is 20.000 főnyi haderőt jelentett. A négy moesiai és a két alsópannoniai légióból tulajdonképen csak a segédcsapatok vettek részt a dákok elleni hadjáratban, mert magukra a légiókra szükség volt a körülsánczolt táborok és az aldunai határszéli váracsok helyi őrségének erősítése czéljából, mindemellett a dákok elleni hadjáratban Trajanus serege a 80.000 embert meghaladta. (Dio Cassius, LXVIII. 32.)
A római sereg zöme Trajanus császár személyes vezetése alatt Ujpalánkával szemben, hajóhídon kelt át a Dunán, míg a másik hidat Viminaciumon alól, Taliatisnál verték, a hol a sereg kisebb része kelt át s a Cserna folyó mentén Tibiscum felé (ma Zsupa, Krassó-Szörény vármegyében) vette útját. A fősereg e vidék számos mocsara, nehezen járható útjai, vízben bővelkedő sebes folyói miatt tömérdek nehézséggel küzdve, csak lassan haladt előre Tibiscum felé, hol a Cserna folyó mentén előnyomuló sereggel egyesült.
Decebal ezúttal nem fejtett ki nagyobb ellentállást, hanem beljebb engedte birodalmába a rómaiakat. Trajanus császár pedig megelégedvén az eddig elért eredménynyel, Tibiscumnál tovább nem vonult; az elfoglalt területen azonban erődítvényeket emelt, hogy azok jövendő hadműveleteihez biztos alapul szolgáljanak. A 101. év végével a mai Torontál vármegye egész területe a rómaiak uralma alá került. A XIII. légió Gemina egész Nagyszentmiklósig nyomult, a hol 333tábort ütött. A légió itteni táborozásának emlékét őrzi az a feliratos sírkőtöredék, melyet néhány évvel ezelőtt találtak Nagyszentmiklóson, s a melyet Varus Firminus, a XIII. légió Gemina kürtöse, állíttatott M. Aurelius Timonak, a ki e légió jelvényének, birtokában volt. 102 tavaszán Trajanus megkezdvén az előnyomulást, előbb Tapaenál döntő győzelmet aratott Decebal fölött, majd beljebb nyomult Decebal fővárosa felé. A hadjárat megtörte a dákok erejét, a kik békét kértek. Trajanus a győzelmes hadjárat után visszatért Rómába.
A béke azonban nem volt tartós; maga Decebal is inkább fegyverszünetnek tekintette, s a békefeltételeket megszegte és erélyesen készült a háborúra. Trajanus császár ekkor elhatározta, hogy leszámol Deceballal s kiírtja a dákokat. 104 őszén elhagyta Rómát s a telet Moesiában töltötte, hogy a tavaszszal megindítandó háborúra az előkészületeket megtegye. Erről Decebal értesülvén, követeket küldött a császárhoz, hogy békét kérjen, de mivel Trajanus azt megtagadta, a császár egyik meghitt emberét, Longinust, magához kérette annak az ürügyével, hogy meghódolása felől tanácskozzék vele.
Longinus csakugyan útnak indult, de alig ért Decebalhoz, ez elfogatta s csak azzal a feltétellel volt őt hajlandó szabadon bocsátani, ha országának a Dunáig terjedő részét visszakapja. Ezzel betelt a mérték. Trajanus 105 tavaszán megkezdte az írtóháborút a dákok ellen; maga Decebal is csak úgy menekült meg a fogság elől, hogy saját kardjába dőlt.
A dák nép a hadjárat folyamán kipusztult, úgy hogy Trajanusnak a világ minden részéből kellett gyarmatosokat összetoboroznia a meghódított föld benépesítésére. Az egykor oly félelmetes dák birodalomból így lett római provinczia.
Trajanus utóda, Hadrianus (117–138.) uralkodásának második évében meglátogatta Dáciát is, mely alkalommal a tartomány védelméről intézkedett. A rómaiak a mai Torontál vármegye területén több őrállomást, erődöt emeltek; így a fenmaradt emlékekből s leletekből következtetve, a mai Nagybecskerek (talán Margum), Pancsova (Panucca), Csanád (Morisseum) helyén találunk őrállomásokat, de ezeken kívül a számos helységben talált régi pénzek, ékszerek és más régiségek tanuskodnak arról, hogy ott a rómaiak hosszabb vagy rövidebb ideig tartózkodtak.
A rómaiak csak nehány évig bírhatták békében a Maros-Tisza mellékét, Marcus Aurelius alatt a római birodalom határán lakó különféle népelemek, a kiket a góthok lakhelyeikről kiszorítottak, a római birodalomban igyekeztek új hazát keresni. Moesiát különösen a jazygok és a germánok fenyegették. A barbár népek fenyegető magatartása következtében Marcus Aurelius császár Felső-Moesia – mely akkor már egészen a Marosig terjedt – és Dácia védelmére egy hadtestet szervezett, melynek parancsnokává M. Claudius Frontot tette. Fronto egy ütközetben, a melynek ideje pontosan nem állapítható meg, 170–172 között visszaverte a jazygok és a germánok együttes támadását, de ő maga is elesett. Nem tudni, hol volt e véres küzdelem, de valószínüleg a mai Torontál vármegye területén, mert a barbárok a Tisza és a Maros felől támadtak.
Nehány évtizeden át ismét nyugalom volt, de a III. század elején a germán góthok mindegyre fenyegetőbben léptek fel. 215-ben már a Duna torkolatának vidékét tartották megszállva, honnan Dáciát fenyegették, míg Dácia és a Duna torkolata között a carpok tanyáztak.
III. Gordianus alatt (238–244.) a sarmaták, a góthok és az alánok ismét betörtek Moesiába, de Gordianusnak sikerült a betörő hordákat visszaverni. 247-ben azonban a carpok, majd 249-ben és 256-ban ismét a góthok sanyargatták Moesiát.
