Agathirszek.
Agathirszek.
A thrák néphez tartoztak az agathirszek, kik elűzve innen a sarmatákat, 513 táján Kr. e. a Tisza és e Maros mellékeit, sőt a Maroson túlterjedő földet és lefelé a Temes részeit is megülték.
Az agathirszekről Herodotos, ki Kr. e. a 484–405. évek között élt, emlékezik meg először Dárius perzsa királynak a skythák ellen viselt hadjárata leirásában. Herodotos szerint az agathirszek ősatyja Agathyrsos, Heraklesnek és a félig leány, félig kigyó Achidnának fia és testvére Gelonosnak és Skythesnek, kiktől a gelonok és a skythák származnak. Midőn a skythák hirét veszik, hogy Dárius nagy hadsereggel vonul ellenük, a szomszéd taurokhoz, agathirszekhez, a neurok, androphagok, melanchlainok, gelonok, budinok és sauromatákhoz fordulnak segítségért. Azonban Dárius megveri a skythákat, kik az üldöző ellenség elől szomszédjaiknál keresnek menedéket. Az agathirszek azonban nem engedték be őket országukba és kiálltak határaik védelmére. Ennek következtében a skythák szövetségeseikkel együtt visszatértek Ázsiába, az agathirszek pedig maradtak, mert a perzsák nem bántották őket. Ugyancsak Herodotos említi meg először a Maros folyót is Maris alakban. Nagyon valószinű, hogy az agathirszek voltak a Maros névadói.*
Herodotos IV. 123–125.
Az agathirszeket nagyon kedélyes népnek mondja Herodotos. Általában a thrák szokásokat követik; csak abban térnek el tőlük, hogy nőközösségben élnek. Mint egymás testvérei, sem irígységgel, sem gyűlölettel nem viseltetnek egymás iránt.* Kendert termelnek és kenderből szőtt ruhákat viselnek. Aranynyal díszítik magukat. Mikor dörög és villámlik, nyílakkal lövöldöznek az égre, fenyegetvén az istenséget és azt hiszik, nincs más isten az övéken kívül. Hisznek a halhatatlanságban és azt tartják, hogy nem halnak meg, hanem csak átköltöznek a Zamolxis démonhoz, kinek megengesztelésére ötévenként emberáldozatokat mutatnak be. A holtakat játékok és örömünnepek között temetik. Legkedvesebb feleségüket a férj sírján megölik és virággal fölékesítve, a férjjel együtt eltemetik. A holtak fölé halmot emelnek. A fiúgyermekeket eladják, a leányokat szabadjukra hagyják. Testük bőrét kiszurkálják. A dologtalanságot tisztességnek, a földmívelést megalázó foglalkozásnak mondják. Ellenben sokra becsülik, ha valaki a vitézségéből s a háborúk zsákmányából meg tud élni.* Plinius fekete hajúaknak mondja az agathirszeket.* Mela Pomponius írja róluk, hogy a gyémánt nagy mennyiségben fordul elő náluk s hogy olyan szerrel festik be magukat, melyet nem lehet többé lemosni.*
U. o.
U. o. I. 28, II. 103, III. 90. IV. 74–94, V. 4–9; VII. 75.
XXII. 8, 31.
IV. 78
