Az ország felszabadítása.
Az ország felszabadítása.
Az ország felszabadítása nagy pénzáldozatokat követelt. És a bécsi kormány természetesnek találta, hogy első sorban azok izzadják ki a nagy adót, a kikért folyik a két nagyhatalom között a háború. Szatmár vármegye még ezen kívül is kedvezőtlen helyzetben volt, mert a bécsi kormány, melynek most már eltökélt szándéka volt Erdélyt végleg megfosztani önállóságától, folyton nagyszámú csapatokat tartott e törvényhatóság területén, hogy azokkal kedvező pillanatban Erdély megszállását végrehajtsa. A császári tábornokok az adó behajtásában kérlelhetetlenek voltak és a legnagyobb kegyetlenségektől sem rettentek vissza. Szatmárban pedig éppen Karaffa parancsolt, ki hóhérhoz illő tettekkel örökítette meg nevét a magyar történelemben. Az új kormányrendszer nem kérdezte többé, ki a nemes, ki a jobbágy; mindenkit egyformán megadóztatott. A vármegye megrettent tisztviselői, ellenmondás nélkül engedelmeskedtek. Mikor pedig a nemesség egy része vonakodott a reá kivetett személyes adót megfizetni, 483a közgyűlés többsége 1686-ban oly határozatot hozott, hogy az ily ellenszegülőket meg kell fosztani jobbágyaiktól s azokat olyanoknak adni, a kik lefizetik az adót. 1690 után a porták számát sem igen nézték, hanem a kormány egyszerűen hatalmi szavával 3200 úgynevezett porcziót vetett ki a vármegyére, azaz részint a gyalog, részint a lovas katonaság tartására annyi részlet gabonát, zabot, szénát és szarvasmarhát kellett adni minden ellenmondás nélkül. Egy 1690-ből fenmaradt adólajstrom szerint, ebben az évben a vármegye 4413 köböl gabonát, 9690 köböl zabot, 4546 szekér szénát és 1000 darab szarvasmarhát adott. Pedig még más adók is voltak.
Természe es, hogy ezt a terhet a lakosság képtelen volt elviselni. De azért a törvényhatóság kénytelenségből hallatlanul kegyetlen rendszabályt hozott a porcziók behajtására. Elrendelte ugyan s, hogy ha valamely földesúr nem akar, vagy nem tud fizetn más is leteheti érette az adót, de akkor aztán ez lesz a jószág haszonélvezője mindaddig, míg a tulajdonos őt ki nem elégíti.
A hatalom kapzsiságának legjellemzőbb bizonyítéka egy 1691. évi eset. A vármegye 12000 frttal volt adóhátralékban, holott azt már két hónappal azelőtt le kellett volna fizetnie. Ezért reverzálist adott magáról, hogy ha bizonyos kitűzött határnapra kötelességét nem teljesítené, kétannyit ad. De ekkor sem fizethetett; így aztán Sompök kommisszárius csakugyan a kétszeresét követelte. Szorúltságában a vármegye úgy egyezett meg a vérszopókkal, hogy két hét alatt 600 ökröt ad nekik. Meg is hagyata szolgabíráknak, hogy minden járásban 150 ökröt foglaljanak le. Nem csoda tehát, ha senki sem akart szolgabíró lenni.
1692-ben a törvényhatóság havonta 477 katona (orális) és ugyanannyi ló (equilis) porcziót adott: azaz 29,574 font kenyeret, 14,784 font húst és 14,784 font bort; a katonalovak ellátására 88,722 font zabot, 118,296 font szénát és 5724 font szalmát. Mennyire ment ez egy év alatt! 1693-ban már 1026 oralis és 812 equilis porczióval van megróva. Ettől kezdve a vármegye előljárósága egyébbel sem foglalkozik, csak adóbehajtással.
