Vízi szárnyasok.
Vízi szárnyasok.
Itt voltak hajdanta a nagy nádasok, a melyekből ma már csak mutatónak akad, de még akad. S ezek a nádasok és a vele összefüggő erek, tocsogós laposok, szíkes tavak: mind remek élvezetek forrásaivá váltak és válhatnak még ma is a vadásznak.
Egész Pest vármegye tele van ilyen emlékeivel a régi vízgazdagságnak, s ha a legtöbbje teljesen kiszárad is nyáron, megtelik őszre és még inkább tavaszra, hóolvadás után. Olyankor mutat rónatavakat az adacs-peszéri síkság öble, arra Alsódabason túl, Tatárszentgyörgy felé; onnan szalad le a puszták világa a Kiskunságnak immár eltanyásodott területeire, a hol a fülöpszállási és szabadszállási meg az akasztói délibáb ízelítőt mutat a kecskeméti homokvidéken születő képzelt tengerekről.
Itt lakik még ma is a hovatovább mind jobban fogyó vízimadár, a melynek sisegő szárnyalását hallani esténként-hajnalonként, a mikor már homály borul az égre. Némely esztendőben, ha elég nedvessége van a talajnak, még megtelnek a zsombikosok vízzel s csalogatják a vadruczaféléket, a melyek legszebbje a nyílfarkú récze, a „dafila acuta”, sokadmagával költ ilyenkor a peszérkörnyéki apró erdei náderekben. A fülöpszállási „Balázs”, meg a szabadszállási, meg az izsáki Kolontó környéke inkább a tisztán lápkedvelő szárnyast csalogatja; a sok csörgő és kercze-réczét, a barátréczét; s a mocsár czigányát, a szárcsát, ennek legjobb pajtását, a vörösfejű kis czigánykacsát. Azután a gémek!... A telepesek, minő az éjjeli gém; a nádlakók, minő a bölömbika. A vörös biborgémek, a nagy szürkegémek, a kis zsemlyeszínű, fehérvillogással röpülő selyemgémek! Mind itthon vannak itt, ezeken a pestmegyei kisebb és nagyobb mocsarakon, a melyek néhol, mint folyómenti ingovány is jelentkeznek, például a 123Tápió vonalán, a hol valaha csudálatosan gazdag élete volt a vizi faunának s a pestmegyei úri vadászok, husvét hetében, az egész nagyhetet végig vadászták, a mikor elkezdték a Tápiót és mellékét járni nagyhét hétfőjén s eljutottak Újszászig, onnan pedig vissza, hogy csak nagyszombatra, feltámadásra bírtak hazakerülni Nagykátára.
Mostanában évről-évre fogynak a vizek s még tavaszszal is, a mikor pedig máskor járhatatlan volt a Tápió közvetetlen környéke, sok helytt átgázolhat rajta az ember, legföljebb magasszáru, (derékignyúló) gumicsizma kell hozzá.
Különben itt s az ily helyeken vannak még a hosszú vadászszünet után szinte kiéhezett vadászok számára a véghetetlenül kellemes tavaszi mórsneffezések, a mikor a vadász a sárgavirágos gólyahíres laposok nedves szőnyegén tocsogva lövi a mi leggyorsabb madarunkat, a mocsári szalonkát, a mely csak átvonul itt kikeleti vándorlása közben, ámbár mindíg elmarad belőle néhány megkésett pár, a mely már nem ér rá, hogy tovább siessen, mert a tojócska sürgősen kotlik s így fészkelni kénytelen.
Csak kócsag nincsen már Pest vármegyében seholsem. A szűzfehér kócsag elment, elköltözött nyugodtabb hazába s onnan is mind tovább húzódik. – A kócsag vadmadár. Vadabb a darunál is. Embert nem tűr; fehérvitorlás légi csónakon szökik az ember közeléből.
Valamikor a tetétleni síkon, a böddi nádas mocsár környékén, sok volt a kanalas gém az áradások után, meg a fekete gólya, ez az embergyűlölő két ellentétes szépség. Az árvizek múltával eltüntek. Most többnyire száraz a szikestavak medre, a hol az aszúgyeppel gyéren borított sivár talaj ökölnyi hepehupáin költött a gulipán-sneff, a kardcsőrű madár. Szép sötétbarna foltos, szinte feketébe játszó tarkázatú fehér testét hogy himbálta a magasban, ha a fészke tájékára vetődött valaki s közben dallamos fütyülő jajongással panaszkodott. Sokkalta szebben, de épp oly árulóan, a hogy a bibicz szokta.
A szépszavú polimadár máig is megmaradt, a síró bibiczczel együtt. Hallani tavaszszal, a mikor a hímek külön csoportban előre érkeznek, és hallani őszszel, a mikor mélabúsan csendül a szavok a kihalt, letarolt rónákon, a hová szöcskézni járnak, meg tücsköt falatozni.
A vadász szinte sajnálja lőni, olyan kedvesen élénkíti a pusztai magányt ez a bús hang; ez a gyönyörű hang! De minthogy a póli ravasz, óvatos madár: hát ingerel bennünket. Szélkiáltót (pólimadarat) lőni, mindíg virtus.
A rónák nádasaiban nagyon otthonos a pusztai róka. Néhol a legélvezetesebb mulatság télidőben, a mikor a ravaszdinak máshol nincs buvója, egy-egy ilyen nádfoltot megbolygatni, meghajtatni; akár egy pár gyerekkel is, de még inkább tacskó-ebekkel, a melyek a rókát érzik és úgy hajtják ki. Pár holdnyi nádasból öt-hat rókát is kilőnek így a gyakorlott, ügyes vadászok, a kik már tudják a módját s jó helyen állanak el, úgy várják a vörösbundás csirkefogót, a ki egyszersmind minden egyéb gyilkoló gonosztettre is gondolkodás nélkül vetemedik.
Nyúl, fogoly és fürj: ezek a tulajdonképen való vadászati áldozatai a síksági, alföldi vadásznak. Sok változatosságot egyik sem kínál; de a konyhára mindegyik elsőrangú zsákmány. A fürjet sokan a kicsinysége miatt nem lövik; azt tartják: kár a patronért, kivált ha még el is hibázza az ember az öklömnyi tyúkocskát. Hanem a másik kettő: az a főmédium. Egy pár csapat fogoly s néhány nyúl elvégre minden határban akad. Minél vadabbak, annál jobb. Legalább sokáig lehet „mulatni” velök. Végre is, főképen a budapesti vadásztársaságbeli „tagnak” ez a főöröme és vágya. Veszi a puskáját, (persze tok nélkül) a zsebébe csúsztat öt patront, a tarisznyáját ellenben megtölti enni-innivalóval, s aztán megy, vadászni. Csuda-e, ha a patron megmarad a végén, de a tarisznya végképen megkönnyebbül? Csak a szegény vadász nehezedik el kissé. Vagy megázik, vagy elázik, de legalább „élvezett” és legjobban élvez akkor, ha valahára otthon elnyujtózik az ágyán.
Túzokja, vadlibája szintén van Pest vármegyének. A túzok a nagy puszták madara, a melyet igazán nincs miért lőni, minthogy csak a fiatalja élvezhető, ellenben gyönyörű látvány tavaszszal a seregbegyűlt sátorozó túzokkakas, a mely tized-huszadmagával büszkélkedik; leereszti a szárnyát, szétteríti a farkát, mint a pulyka és nagyokat dobbant, úgy dürrög. Verőfényes április ragyogásában, a smaragdos rónán, bronzcsillogással ékes a túzokkakas ködmöne és háta ilyenkor.
124A pestmegyei Alföld típikus madara a vadlúd, a melyre vígan vadásznak kivált a Kiskúnság tájékán. Többnyire gödrökből, a mit előre meg kell ásni, hogy a rendkívül szemes vadlúd lassanként hozzászokjék. Akkor azután ki ül a vadlúdvadász és oda várja a vonuló falkákat, a melyeknek rendszerint megvan a járásuk, ki a vetésekre s vissza a vetésekről a szíkes tavakra. De a vadászat főképen akkor eredményes, ha a messzenyuló határban minden szikes tónál van vadász, mert akkor nem bír a vadlúd megnyugodni; jön-megy; s aközben hol egyik, hol másik puskás kapja lövésre. A nagy szürke lúd, ez az egyetlen hazainak mondható ludunk, itt költ nálunk s csak a fagyok viszik el. A többi, a vetési, az örvös meg a lilik, csak vendégünk. Rendszeres vadászatuk a vonulásuk idejére esik, mind tavaszszal, mind őszszel.
