Vadászok.
Vadászok.
Tessék kinézni a „szezonban” a budapesti pályaudvarokról reggel induló vonatokhoz vasárnap és ünnepnap: s az ember olyformán érzi magát, mintha a konstantinápolyi nagy hídon figyelné a tarkán vegyes nép hullámzását. Csak persze, a mi „vegyesünk” alatt jobbára vadászt kell érteni, vagy legalább is puskást, a ki a szabadnapját kint akarja tölteni az isten ege alatt. Mert mindenesetre ez a fődolog; a vadászat a legtöbb ilyen kirándulóra nézve talán mellékes is; lehet, hogy az eredmény még inkább. Az úgynevezett vasárnapi vadász nem is lehet nagyon válogatós; hisz’ akkor mehet ki, a mikor éppen ráér; s a ráérő idejét szeszélyesen ronthatja meg a változó időjárás, a mi nem alkalmazkodik sem üzlethez, sem hivatalhoz. De meg a „vasárnapiságot” még a vérbeliekre, az igazi vadászokra, – a valósággal ahhoz értőkre – is olyan kényszer igazolja, a miről nem tehetnek, s a min nem változtathatnak. Ez a kényszer a vidék munkás népének hétköznapi más elfoglaltsága egyrészt, – a mikor tudniillik nem mehet hajtónak – másrészt pedig az, hogy az ünnepi pihenőnapokon kívül a mezei vadászterületeken rendszerint sok a munkásember, a ki nemcsak azzal zavarja a vadászt, hogy nyugtalanítja a vadat, hanem főképen azzal, hogy ugyancsak ügyelni kell ilyenkor, hogy elhirtelenkedett lövéssel ilyen békésen foglalkozó munkásban ne essék kár.
Marad tehát a budapesti vadászok legtöbbje számára a vasárnap, meg az ünnepnapok; és ilyenkor mutatják a mi pályaudvaraink azt a furcsán vegyes képet, a melynél hálásabbat a tréfás „mozik” számára keresve is alig találhatnánk. Hisz’ a vadászok külsőségeinek még a tapasztalt praktikusok között sincsenek általános érvényű szabályai; hát még azok között, a kik maguk sem veszik valami komolyan az ilyen kirándulásaikat, és nem is értik, mit mosolyog meg rajtuk sok nevető szem, holott a tükörből olyan teszetős képmás nézett vissza rájuk odahaza.
Pest vármegye gazdagságának a vadászat terén is nagy a híre. Hozzátehetjük ugyan nyomban, hogy ez a gazdagság tulajdonképen inkább változatosságot, mint vadakban való bővelkedést jelent; de azért még ebben a tekintetben is vannak nagyobb igényeket kielégítő környékei. Igaz, hogy ezek jobbára magántulajdonban levők; vagy a mi még többet mond: koronauradalmiak. Mert a „vadász-társaságok”, a melyeket Budapest ont magából, (természetesen a vidéken is bőségesen vannak,) csak ritka kivételképen szoktak a helyzetüknek úgynevezett „magaslatán” lenni.
Dicséretes kivétel ebben az immár régi, de talán tulságosan is nagyszámú budai vadásztársaság, a melynek az alapszabályai jelentősen korlátozzák a a mohó vadászoknak abbeli hajlandóságát, hogy a területet lehetőleg minél hamarabb siváran szegénynyé, jóformán vadnélkülivé és üressé tegyék. Azzal, hogy a budai vadásztársaságot emelem ki, nem állítom, hogy nincsenek más kisebb társaságok, a melyek korrektül vadásznak; de ezeknek annyiban kevesebb erre a nehézségük, (tehát kisebb az érdemök is), mert jóval kevesebb tagot számlálnak, a kik azután valahogyan mégis csak összeférnek és barátságos megegyezéssel vannak egymás érdekei iránt, a melyek elseje, t. i. a vadászterület okszerű kímélése, elvégre közös érdek.
