Fölujítás.
Fölujítás.
A filloxera ellen való védekezéssel kapcsolatos felújításnak három módját, t. i. a szénkéneggel való gyérítésre hazai fajták ültetését, az amerikai direkt termő fajták ültetését és amerikai alanyú oltványok ültetését próbálták meg a vármegye szőlőterületén. A szénkéneggel való gyérítés kezdetben sok helyütt nem vezetett sikerre, s a szőlősgazdák egy része abba is hagyta, jóllehet a vármegye területén fönnállott farkasdi kisérleti szőlőtelepen végzett kisérletek megmutatták a helyes szénkénegezés útját, s az állam is, hogy a gyérítés terjedését mentül jobban előmozdítsa, a budafoki szénkénegraktárban a szénkénegnek korábbi 24 forint métermázsánkinti árát az 1889. évben 15 forintra szállította alá, de a tapasztalatlan, hozzá nem értő szőlősgazdák és munkások helytelenül, vagy nem a maga idején végezvén a szénkénegezést, sok helyütt a szénkéneg, máshol pedig a filloxera tette tönkre a szőlőt s a kipusztult területen annak gazdája más felújítási módhoz kezdett. A legkönnyebbnek s a kisemberek részére legalkalmasabbnak igérkező felújítási mód, a direkt termő amerikai fajták ültetése, a felújítás első éveiben nagyon népszerű lett, sőt a vármegye területén levő farkasdi, istvántelki és budafoki telepekről maga az állam terjesztette a különféle direkt termő fajták vesszőit, melyek azonban csekély ellentálló képességük miatt, egy-két évi tengődés után – az egy othelló kivételével – a filloxerának áldozatául estek. A direkt termő fajták közül egyedül az othelló maradt meg hosszabb ideig, sőt sok helyen, különösen a buda-sashegyi borvidéken, a kis gazdák szőlejében a mai napig is, s volt idő, mikor borát mesés árakon fizették s más gyengébb színű veres borok festésére használták, hogy ily módon jobban értékesíthessék azokat. A direkt termő fajtákkal való szőlő-kultúra azóta teljesen letünt a színtérről a vármegyében is, s az othelló-telepitvényeket is, ott, a hol még vannak, ma már többnyire szénkéneggel való gyérítéssel tartják fenn. Sok baj volt az amerikai alanyú oltványok ültetésével is a felújítás első éveiben. Nem ismerték az alany-fajtáknak sem ellentálló képességét, sem a talajok iránt támasztott igényeit s így sok vállalkozást ért balsiker ebből a tekintetből is, de az oltványok helytelen készítése, kezelése és ápolása miatt is. Majdnem egy évtized kellett ahhoz, míg részint az állam, részint a vármegyei gazdasági egyesület támogatásával a vármegyei hegyi szőlősgazdák reátérhettek a mai helyes szőlőmívelésre.
Homoki telepítés.
Mialatt a hegyi szőlők felújítása körül évekig tartott a kisérletezés és a felújítási módok megválasztásában való ingadozás, addig a filloxera-mentes homoktalajok beültetése egyre fokozódó arányban indult meg a vármegye területén. A mint a homoknak filloxera-mentessége tapasztalatok útján is igazolást nyert, az 1890-es évek eleje óta egyre több vállalkozó fogott a homoki szőlő míveléséhez, úgy, hogy a míg a múlt század közepe táján (1833.) Schams Ferencz területre körülbelül ugyanannyinak jelezte a vármegyében a homoki szőlőket, mint a mennyi hegyi szőlő volt, ma több mint tízszer annyi, s nem lehetetlen, hogy a jövőben még emelkedik. A homoki szőlő-kultúra felvirágzása nemzetgazdasági szempontból nagy horderejű jelenség. A Duna–Tisza között elterülő homoksivatagok nagyrészét korábban itt-ott silány erdő fedte, vagy birka-nyájak legelőjéül szolgált. Ma ezek helyén a virágzó szőlőterületeken a számban is erősen gyarapodott nép egész éven át foglalkozást és kenyeret talál. Azok az értéktelen homokterületek, a melyek a filloxera előtti időkben holdanként 20–60 korona 99ellenében kerültek új gazda kezébe, ma 800–1000 koronáért kelendők és sokszor még ennél magasabb árt is adnak érettük. Az a csapás tehát, a mely a hegyi szőlőkre végpusztulást s azután is küzdelmes jövőt hozott, a homoki vidékekre valóban áldás lett s a szőlőmívelés súlypontját a homokterületre helyezte át.
