Petőfi Sándor.
Petőfi Sándor.
Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar lírai költő, költészetünk legnagyobb büszkesége, Kiskőrösön, 1823 január 1-én született. Atyja Petrovics István, nemes származású ember s mészáros volt; anyja Hrúz Mária, túróczvármegyei születés. A család szerényen, de növekedő jólétben élt 1824-ig, Kiskőrösön, hol székbérletük volt, aztán Félegyházán, hol hat évre szintén széket béreltek, s fiukat 1828 elején a r. kath. elemi iskolába adták. A félegyházi iskolázás azonban nem tartott soká: a fiú még abban az évben Kecskemétre, az ág. iskolába került, hol egy kevés latint is tanult. 1831-ben az egész család Szabadszállásra költözött, hol házuk és kis birtokuk volt. A fiút itt egy darabig Újlaky István ref. tanító oktatta; de még abban az évben a sár-szent-lőrinczi ág. gimnáziumba íratták be, hol két évig tanult s különösen a szépírásban és latin nyelvben tett szép haladást. 1833-ban Pestre, az ág. gimnáziumba vitték át német szóra; de már csak elsőrendű osztályzatot szerzett, miért is 1834–35-re a piaristák gimnáziumába adták, hol a magyar nyelvben, írásban és rajzban leginkább kivált társai közül, de elsőrendű bizonyítványnál jobbat megint nem érdemelt. Atyja már-már azon volt, hogy kiveszi az iskolából; azonban 1835-ben még egyszer szerencsét próbált s az aszódi algimnáziumba íratta, s a fiú a kis városban újra kitünt derék magaviseletével és szorgalmával, mely a köv. 1836–38. években még jobban fokozódott. Kedvvel gyakorolta magát a deák versformákban, s az iskolai könyvtár költői és történelmi könyveit olvasgatta. Azonban egyéb hajlama is jelentkezett: egyszer, mikor Aszódon színtársulat járt, színészszé akart lenni; aztán szerelemre lobbant Cancriny Emma iránt s verset írt hozzája. Bizonyítványa azonban igen jó volt: a természetrajzot kivéve, minden tárgyból kitünő jegyet kapott. Az aszódi iskolázással azonban boldog gyermekkora is befejeződött; atyját 1838-tól kezdve több súlyos csapás érte: az 1838-iki árvíz elvitte házát; egyik megbízottja hűtlenül kezelte pénzét; 1839-ben birtoka egyrészét is elárverezték; egyik rokona, kiért jótállott, megbukott, úgy hogy 1840-ben már alig volt valamije. A sok csapás ingerültté tette fiának hibái iránt is. Petőfi 1838 végén Selmeczre került s buzgón működött az önképző-körben, az ú. n. magyar társaságban, melynek Szeberényi Lajos volt az elnöke; az. isk. tanulmányokban azonban újra hanyatlott: csak egyes tárgyakat tanult s inkább kedvelt olvasmányaiba (Csokonai, Gvadányi, Vörösmarty) merült. Hogy a német színházba eljárhasson, holmijából egyet-mást eladogatott, miért is részeges gazdája korhelységgel vádolta meg tanárai s atyja előtt. 1839-ben a félévi vizsgálat is rosszul sikerült neki: szláv érzelmű tanára a magyar történelemből megbuktatta. Atyja megírta neki, hogy 288leveszi róla kezét, s ő a tanév végét be sem várva, Pestre indult, hová márczius első napjaiban érkezett meg és színésznek állott. Májusban egy rokona, Salkovics Péter mérnök, Ostfiasszonyfára (Vas. m.) vitte, hogy majd Sopronban fiával együtt taníttatja. Itt vakácziózott Orlay Somával, ki szintén rokona volt és közben szerelemre lobbant egy földbirtokos leánya, Tóth Róza iránt. A vakáczió végén azonban Salkovics megváltoztatta szándékát s azzal a kifogással, hogy úgy sem lesz belőle komédiásnál egyéb, elbocsátotta. P. erre Sopronban katonának állott. De a diákok között így is gyakran megjelent; megismerkedett Pákh Alberttel, a ki szintén Sopronban tanult; eljárt az előadásokra és a magyar társaságba és a tanulóktól kapott könyvekből buzgón művelte magát. Hivatásába vetett hite nem engedte, hogy a durva katonai társaságba elmerüljön. Tanult és verselgetett s őrállása helyét, a faköpönyeget is versekkel írkálta tele. A következő év tavaszán azonban ezredét Horvátországba helyezték át. A sok nyomorúság és a gyakorlatok kimerítették erejét s kórházba került, honnan csak négy hónap mulva szabadult ki. Szenvedéseit ennyi baj között csak katonatársának, Kupis Vilmosnak barátsága enyhítette. Végre azonban ütött a szabadulás órája: február 23-án mint rokkantat fölmentették, Sopronba vitték s obsittal végkép elbocsátották. Sopronban kissé fölvidult barátai között és atyjához igyekezett. Pápára gyalogolt, hol Orlaynál lakott s barátainak rábeszélésére beiratkozott a VII. osztályba. Társai és tanára, Tárczy Lajos, gondoskodtak megélhetéséről; de a tanuláshoz egyáltalában nem volt többé kedve s három heti időzés után Pozsony felé indult, hol, mint hitte, Szeberényi segítségével jobb sorsba juthat. Márczius 25-én már Pozsonyban volt; de csalódott reményeiben s április elején útra kelt, hogy színésztársaságot keressen, melyhez hozzácsatlakozhatik. Győrnek vette útját, de hiába; Pestre jött tehát és Dunavecsén fölkereste szüleit, a kik ott a falu kocsmáját bérelték. Anyja rábeszélte, hogy tanulását folytassa; de az iskolai év kezdete még távol volt s ő nem akart szegény szüleinek terhére lenni; elhatározta, hogy még egy próbát tesz a színészettel s 1841 július elején Pestre, onnét Veszprémbe, Füredre, majd Ozorára vándorolt és ott Sepsy Károly színészcsapatához szegődött. A nyomorult társaság Tolna és Fehér vármegye kis községeiben játszott s Petőfi is fellépett (először a Peleskei Nótáriusban); de a dicsőséget megúnva, igéretéhez képest iskolába készült. Igy kerül október közepén Pápára, hol 1841–2-ben elvégezte a VII. osztályt, de különösen önképzését folytatta: magyar és német írókat olvasott s németül franczia és angol költőket. Legjobban Gvadányit, Csokonait, de különösen Vörösmartyt kedvelte; társasága is jó volt: Jókai Mórral és Orlayval társalkodott legszívesebben; az önképzőkörben, mint verselő, bíráló és szavaló, egyaránt kitünt s 1842 május 22-én Bajza kiadta „A borozó” cz. költeményét az Athenaeumban. Szülei örömmel fogadták megtért fiokat, ki most már – egy boldogan átkóborolt vakáczió után – októberben ismét Pápára sietett; azonban munkát és így kenyeret nem talált s így, mit volt tennie, Székesfehérvárt Borostyán névvel újra színésznek állott. De valódi színi sikerei nem voltak és sokat nélkülözött. Karácsonyra feljött Pestre; megismerkedett Vörösmartyval és Bajzával s egy boldog félnapot töltött körükben. Pár nap múlva a székesfehérvári színésztársaság szétvált s Petőfi az egyik részszel Kecskemétre vándorolt. A nyomorúság, a nélkülözés folyton zaklatta; 1843 májusára Pozsonyba készült, hová akkorra országgyűlést hírdettek; azt hitte, hogy ott jobb társulatot talál. El is indult s Pesten, Pápán, Győrön át odaérkezve (május 12-én.) Fekete Gábor színigazgatónál kopogtatott. Hiába; a társulatban nem volt számára hely s P. nagy ínségében az Országgyűlési Tudósítások szerkesztőjénél keresett s kapott csekély másoló munkát. Közben több verset küldött Bajzának s Garaynak, ki a Regélőt szerkesztette; megismerkedett Lisznyayval, a ki mint jurátus, az országgyűlésre érkezett. Lisznyay fölkarolta, megismertette a fiatal írókkal, kik közül Vahot Imre 30 forintot gyüjtött P. javára és kieszközölte, hogy Nagy Ignácz a Kisfaludy-Társaság külföldi regénytára számára regények fordításával bízta meg. Petőfi június végén már Pesten volt s 3 hét alatt lefordította Bernard Koros hölgy cz. regényét, melyért 100, aztán James Robin Hood cz. regényét, melyért 400 frtot kapott. Ettől fogva elég vígan élt a fővárosban; de a fordítást únta már és újra színészi dicsőségről álmodozott. Igy kerül újra a vidékre, Debreczenbe, Komlóssy Ferencz társulatához s egy hét mulva egy másik, kis társulathoz, melylyel Diószegen játszott. Székely-hídon azonban (november 24-én) ez a trupp is szétoszlott s Petőfi betegen, nyári 289ruhában került vissza Debreczenbe, hol nagy nyomorban, Pákh Alberttől segítve és vigasztalva, de franczia nyelvet tanulva, Hugo Viktort és Berangert olvasgatva és verseit másolva, húzta ki a telet. 1844 február 11–14-ike közt végre megindult Pest felé: meghalni, vagy pénzt és dicsőséget találni. Egerben a kispapok szívesen fogadták s útiköltséget gyüjtöttek és szekeret fogadtak számára. Pesten hiába keresett kiadót; végső kétségbeesésében Vörösmartyhoz fordult s a nagy ember sietett az ifjú költő verseit a nemzeti körrel kiadatni. A költségeket Tóth Gáspár, a derék szabómester vállalta magára. Jobb napok következtek ezután. Vahot Imre július 1-én Pesti Divatlap cz. vállalatot indított s Petőfit maga mellé vette segédszerkesztőnek. A költő sietett Dunavecsére, szüleihez, kiket másfél éve nem látott, s két egész hónapot töltött náluk nagy boldogságban, melynek emlékeit gyönyörű költemények örökítik. E két hónap alatt lobbant szerelemre a még félig gyermek Nagy Zsuzsika, Nagy Pál vecsei birtokos leánya iránt, a mi szintén több szép költemény alkotására ihlette. Visszatérve Pestre, Vahot Imrénél lakott és eljárogatott a Pilvaxba s Komlóba, az írók kedvelt gyülekezőhelyeire; 1844 október 12-én még egyszer és utóljára föllépett a Szökött katonában, mint nótárius; sőt a vidékre is ki-kirándult. Egyébként azonban nagy írói tevékenységet fejtett ki, s a mi fő, költészete is folyton mélyült, mind jobban eltért a Bajza-féle iránytól s mind egyszerűbbé, közvetlenebbé, könnyebbé, gazdagabbá vált. E mellett népszerűsége is nőttön-nőtt. Első kötetét mások követték, így A helység kalapácsa és a János vitéz, a Cypruslombok Etelka sírjáról, melyet Vahot Sándorné testvérhuga, Csapó Etelka emlékéhez tapadt érzései sugalltak. 1845 tavaszán Kerényi Frigyes Eperjesre hívta; erre márczius 31-én elbúcsúzott barátaitól s április 1-én útra kelt Felsőmagyarországba. Miskolczra, innen Kassára s Kassáról Eperjesre utazott s Tompával és Kerényivel naponként vidám kirándulásokat rendeztek a szomszédos helyekre. Ekkor írta az Erdei lak cz. költeményt. Eperjesről Lőcsére, innen Késmárkra mentek át, azután Iglóra, hol Pákh Albert szüleinél három hetet töltött és bevárta Pákh hazaérkezését. Csak május 23-án indult vissza Pestre, hová Rozsnyón, Füleken, Losonczon, Rimaszombaton, Gyarmaton, Váczon át június 24-én érkezett vissza. Az utazás és az iránta mindenfelé nyilatkozott lelkesedés igen jól hatott reá s élményeit czikksorozatba foglalva, sietett az Életképekben közzétenni (Úti jegyzetek.) E pompás, szellemes reflexiókkal telt mű egyike legjobb prózai alkotásainak. Időközben összegyűjtötte 1844–45-ben megjelent verseit, melyeket azután ki is adott és Szalkszentmártonban meglátogatva szüleit, egy hét alatt megírta Zöld Marczi cz. színművét, melyet azonban a színházi bíráló-bizottság visszavetett. E bukás mélyen sértette s szórakozás végett augusztusban Gödöllőre rándult s megismerkedett Mednyánszky Bertával, kit aztán többször is felkeresett. Azt hitte, szereti a szép és előkelő leányt; de elutasították s csakhamar kiábrándult. E szerelemből azonban remek dalok fakadtak, a Szerelem gyöngyei, melyeket október 20–23-ika között bocsátott közre. Egyébiránt szorgalmasan dolgozott a lapokba: a Honderűbe, életképekbe és Vahot Pesti Divatlapjába. Népszerűsége egyre terjedt, de ellenségei is támadtak, kiket részben modora, részben költészetének szokatlan eredetisége, részben sikerei bántottak s valóságos hadjáratot indítottak ellene. Azonban védte magát s a mi fő, a valódi nagyok: Vörösmarty, Bajza, Szemere Pál, Toldy mellette állottak. Mindamellett keserű, pesszimisztikus hangulatok vettek rajta erőt s ebben az időben írta Felhők cz. szeszélyes, keserű verseit, melyeket 1846-ban bocsátott közre. Kellemetlen lelki állapotán kirándulásokkal próbált segíteni; többek között november 20–25. körül szüleihez utazott s több mint egy hónapot töltött Szalk-szentmártonban, hol a Felhők egyrészét s a Tigris és hiéna cz. drámát irta, melyet szüleinek fölsegítésére akart előadatni. A drámabíráló bizottság elfogadta a művét, s ő még január 16-án újra szüleihez sietett és megírta A hóhér kötele cz. regényt, melyért Hartleben kiadótól 150 frtot kapott. Szent-György napján szülei Dömsödre költöztek; ekkor P. is visszatért a fővárosba és Vahottal összekülönbözve, Jókaival, Pálffyval, Degrével, Obernyikkel, Pákh Alberttel, Bérczyvel, Tompával és Lisznyayval megalakították a „Tizek társaságát”, mely azonban már novemberben föloszlott. Petőfi Frankenburg lapjához, az Életképekhez szegődött s csak májusban rándult le szüleihez Dömsödre, hol a Salgó cz. költeményt írta. A nyarat Pesten, olaszul tanulgatva töltötte. Augusztus végén nagyobb körútra indult és Kolozsvárra, az országgyűlésre szándékozott; előbb azonban fölkereste Pap Endrét Szatmáron, szeptember 4–5-én ellátogatott 290Nagykárolyba, megismerkedett gróf Teleki Sándorral és szeptember 8-án a Térey-család kertjében meglátta Szendrey Juliát, Szendrey Ignácznak, a Károlyiak inspektorának szépséges 18 éves leányát. Ez a pillanat döntő volt életében. Még aznap este bemutatkozott a leánynak, kit aztán szeptember 19-én otthonában, Erdődön is meglátogatott. Október 10-én ismét Erdődön volt s elbúcsúzott Juliától, a ki szerette ugyan, de vallomására határozott választ nem mert adni. Azonban október 22-én ismét találkoztak Nagykárolyban s a költő most már igéretet nyert szerelmesétől, hogy a tavaszra határozott feleletben részesül. Boldogan indult Nagybányára, majd Telekihez Koltóra, hol november 10-ig tartózkodott s az Erdélyben cz. szép hazafias ódát költötte; aztán Debreczenen át Pestre utazott vissza (november 20-án). Juliához való viszonya azonban nem volt zavartalan; többrendbéli félreértések támadtak közöttük, melyeket csak 1847 májusa elején sikerült tisztázniok. Sorsukat nehezítette a leány szüleinek tartózkodása is, a kik gyermekök sorsát semmiképp sem merték Petőfire bízni és a költőt több ízben elutasították. Szerelmök, kitartásuk azonban végre is győzelmeskedett s az esküvőt május 26-án sikerült szeptember 8-ra kitűzniök. Petőfinek addig távol kellett magát Erdődtől tartania, csupán a levelezés volt megengedve. A költő az időt utazgatással töltötte. Még május 31-én Arany János látogatására indult, kivel a Toldi megjelenése óta levelezett, s tíz napot töltött a szalontai jegyzőlakban; azután Pestre tért vissza; június 26-án Emichnek örök áron (1500 frton) eladta összes költeményeit, kikötve, hogy Emich minden hasonló, később megírandó kötetéért 2000 frtot fog fizetni; szerződést kötött az Életképekkel, s július 1-én nekiindult Felsőmagyarországnak. Végre szeptember 8-án az erdődi vár kápolnájában megtörtént az esküvő, melyen Juliának csupán anyja és huga jelent meg, míg az apa áldás és anyagi segítség nélkül bocsátotta őket útra. A mézesheteket Koltón töltötték, majd hat hét mulva Kolozsvárra, innen Váradra, onnan Szalontára s november 4-én Pestre érkeztek és a Dohány-utcza 373. sz. házának első emeletén vettek lakást. Egyszerűen, de boldogan éltek; Julia mint asszony is múzsája maradt P. lyrájának s a költő feleségéhez írta legszebb szerelmi költeményeit, melyek, mint ilyenek merőben újság voltak a magyar költészetben. 1847 márczius 15-én megjelentek összes költeményei s a műből pár hónap alatt 3000 példány elfogyott; 1848 január 1-én pedig már a második kötetet is eladta 1220 forintért, melyet Emich havi 100 frtos részletekben tartozott megfizetni. Ekkép sorsuk biztosítva volt jóideig; a kritika is melegen nyilatkozott a költő műveiről s irányáról; P. nyugodtan és újult erővel élhetett hivatásának. Sokat írt az Életképekbe; 1848 elején megírta a Lehel Vezért, Bolond Istókot; lefordította Coriolanust s Vörösmartyval és Aranynyal Shakspere teljes lefordítására egyesülve, hozzáfogott a Romeo és Julia átültetéséhez. Közben a politikai életben mind élénkebbé vált a demokratikus áramlat, mely az ő lelkét is áthatotta. Rajongott a szabadságért, gyűlölte Ausztriát és követelte a népnek, melynek fia volt, fölszabadítását. Tudta, hogy ez vérbe fog kerülni, s épp ezért türelmetlenül várja a forradalmat, mely a hazát függetlenné s a népet úrrá teszi. Azt akarta a politikában, a mit már is végrehajtotta költészetben, s meggyőződését, szenvedélyeit csak izmosították kedvelt olvasmányai: a franczia forradalom története. Igy éri meg 1848 márczius 13-át, mikor a Nemzeti dalt írja, 14-ikét, mikor az ellenzéki körben a 12 pontot összefoglalják, márczius 15-ét. Neve a legnépszerűbbek egyike volt Magyarországban. Utóbb azonban csappant népszerűsége: a közönség zokon vette szélső republikánus elveit s azokat a nyers kifakadásokat, melyeket az urak, a királyok és a tőle gyengének, erélytelennek hitt nemzeti kormány ellen intézett. Szeretett volna a nép ügyének az országgyűlésen is szószólója lenni; de a követválasztáson megbuktatták, s e miatt támadt izgalmas és keserű lelkiállapotában írta Az apostol cz. költeményét. Politikai türelmetlensége utóbb Vörösmartyval is ellenkezésbe keverte, bár aztán csakhamar megbékéltek. A Márczius Tizenötödikében mind keményebb és élesebb czikkei és versei láttak napvilágot, s szeptember 17-én már bosszúra hívta fel az országot. Október 15-én pedig már ő is katona volt: kapitány a 28. zászlóaljban. Szüleit, kiket magához vett volt, Orlay gondozására bízta, feleségét Erdődre, azután november 31-én az oláhok elől Debreczenbe vitte. Itt született deczember 15-én Zoltán fiuk; 1849 január 31-én, Vetter tábornokkal lett összekülönbözése miatt, Bem táborához helyeztette át magát, s feleségét és fiát Aranyékra bízva, január közepén elindult seregéhez. Bem örömmel fogadta, segédtisztjévé nevezte ki, vitézségét 291érdemjellel jutalmazta, azonban életére is vigyázott s február 8-án gyöngéd gondoskodásból futárként Debreczenbe küldötte. Petőfi nyakravaló s keztyű nélkül jelent meg Mészáros előtt; ebből összekoczczanás támadt s Petőfi február 17-én beadta lemondását. Azonban február 23-án ismét Erdélybe indult; jelen volt a medgyesi csatában; aztán váltólázba esett és Bem Kolozsvárra küldötte. Innét néhány napra újólag családjához, Szalontára utazott és április 1-én megint jelentkezett Szebenben mint közvitéz a vezérnél, ki rangját visszaadta, hadsegédévé nevezte s mint fiával bánt vele. Május 3-án vezérkari századossá emelkedett; a következő nap már ismét Debreczenbe küldötték. Petőfi Szalonta felé ment, honnan nejét Debreczenbe vitte magával; jelentkezett Kossuthnál és Klapkánál, a ki szemrehányással illette egy levél közzététele miatt, melyet Bem Vécsey tábornok ellen intézett. Petőfi újra lemondással felelt és sietett Pestre, honnan atyjának haláláról értesült; de odaérkezése után néhány napra anyját is elvesztette és lélekben megrendülve, május 25-én visszaindult Szalontára fiáért, a kit Pestre hozott. Június elején a kormány visszatért Pestre, s vele jött Arany is; de július elején minden megváltozott s az általános menekülésben Petőfi szintén elhagyta a fővárost. Mezőberénybe futott családjával s ott akadt rá július 18-án Egressy Gábor és Bemnek érette küldött futárja. A család megindult Erdély felé. Ugrán, Nagyváradon, Kolozsváron át 20-án Tordára érkeztek és Miklós Miklós ref. paphoz szállottak. Július 22-én Petőfi elbúcsúzott feleségétől s elutazott Bemhez, kivel 25-én Bereczken találkozott. A vezér épp akkor tért vissza moldvai expeditiójából és sietett a távolléte alatt történt veszteségeket helyrehozni. Lóhalálban rohantak Marosvásárhelyre, hová 29-én jutottak el s Bem innen jelentette a kormánynak, hogy Petőfit újra szolgálatba fogadta és törzskarához osztotta be. Ugyanezen a napon írta Petőfi utolsó levelét feleségéhez. Bem nem akarta, sőt megtiltotta neki, hogy a következő napok veszedelmes és koczkázatos vállalkozásába kövesse; július 30-án mégis elindult Erdőszentgyörgy felé, a hová a vezér maroknyi seregével korán reggel elvonult s még aznap délelőtt utólérte Székelykeresztúron. Este Vargha Zsigmondnál vacsorázott s Vargha Róza kérésére szenvedélyes hévvel elszavalta Egy gondolat bánt engemet cz. költeményét. Július 31-én reggel hat órakor elindult a harmadfélezernyi sereghez, a mely már útban volt Segesvár felé, s Héjasfalvánál találkozott vezérével. A magyar had a Fehéregyháza és Segesvár közt elterülő völgyben hősiesen szállt szembe a 16000 főnyi orosz sereggel. A csata kezdetén – reggel 7–8 óra körül – P. Bem mellett volt, vászonzubbonyos atillában, ló és fegyver nélkül; aztán a tábornok a tartalékhoz rendelte vissza. Később különböző pontokon látták, a mint a harczot figyelte. Alkonyattájban eldőlt a véres küzdelem; a túlnyomó orosz erő szétszórta a szabadsághősök kis seregét s Petőfi nem menekülhetett az orosz lovasság gyűrűjéből. Csaknem 800 költeményt hagyott hátra, melyek részben az akkori lapokban és vállalatokban, részben önálló köteteiben, részben a későbbi vállalatokban jelentek meg és ma már számos kiadásban forognak közkézen; prózai kisebb dolgozatait a köv. helyeken közölte: Athenaeum (1843. Irói jogtapodás a Regélőben), Pesti Divatlap (1844. Az ó és új világ. Sue u.; Jenny, franczia beszély Paul de Kock u.; Nagybátyám és ipam, német nov.; Álarczos bál, franczia beszély, Dumas u.; Czáfolat; Kérelem Benőfi úrhoz. 1844–45-ből: színi kritikák, Adatok a kritika titkaihoz, Köszönet a pápai képző-társulatnak, Egy szó Tárczy Lajos úrhoz; A szökevények, beszély; Nyílt levél Vahot Imre úrhoz) Életképek (1845. Úti jegyzetek; 1847. A nagyapa, beszély; III. Richard király, Shakespearetől; A fakó leány és pej legény; 1848: Pest, május 27-én; Jegyzet a Vörösmartyhoz czímzett vershez; Első és utólsó felszólalásom egy igen piszkos dologban.), Hazánk (1847. Úti levelek Kerényi Frigyeshez, I–XX.), Márczius Tizenötödike (1848. Pest, augusztus 10-én; Pest, szeptember 17-én), Kossuth Hírlapja (1848. Válasz Vörösmartynak), Pesti Hírlap (1848. Levél: Erdőd, október 1.), Közlöny (1849. Levelek a Közlöny szerkesztőjéhez: Vízakna, február 3-án; Debreczen február 15-én; Szászsebes, április 11-én; Karánsebes, április 17-én; Nyilatkozat, június 11-én.) Önállóan jelentek meg: Lapok Petőfi Sándor naplójából. Első ív. (A magyar szabadság születése. Márczius 15-ike. A német polgárok és a zsidók. Az országgyűlés és az úrbér. Kir. leírat a minisztériumról. Monarchia és respublica. Nagypéntek napja. A katonaság. Kliegl, Széchenyi, hivatal, rágalmak.) Pest, 1848. A kis-kunokhoz Petőfi Sándor. U. ott, 1848. Nyílt levél a szabadszállásiakhoz. U. ott. A nemzetgyűlési követekhez. U. ott. Az Egyenlőségi Társulat 292proclamatiója. U. ott. – Posthumus kiadások: Halasi, Petőfi-Reliquiák Bpest, 1878-ban. Baróti, Petőfi újabb reliquiái. U. ott, 1887-ben. Arany János és Petőfi levelezése. U. ott, 1894-ben. (Ráth M.) Összes művei: Jókai Mór életrajzi bevezetésével s Havas Adolf jegyzeteivel hat díszes kötetben Bpesten, 1892–96-ban, az Athenaeum kiadásában láttak napvilágot. Híre, dicsősége és költészete azonban bejárta az egész világot s költeményei közül igen sok német, angol, ír, franczia, olasz, svéd, norvég, flamand, holland, tót, cseh, szerb, vend, orosz, rumén, spanyol, örmény, görög, izlandi, khinai, japán, héber, stb. fordításban is megjelent. Élete, eltünése, egyénisége, művei egész irodalmat támasztottak; munkáinak értékét a legjobb kritikusok igyekeztek megállapítani; legjobb méltatását Gyulai Pál nyujtotta az Új M. Múzeum 1854-iki folyamában.
