Nyelvjárás.
Nyelvjárás.
Nyelvjárás tekintetében, mint már említettük, egész Nógrád magyarsága palócz s csupán a zagyvavidéki jászkúnfélék, meg a városszerű nagy helységek lakosai beszélik a magyar köznyelvet, de még ezek sem tudnak szabadúlni a palócz környezet nyelvi sajátságaitól, melyek között a legragadósabb a hosszú á-ból és ó-ból alakult diftongusszerű zárt a vagy á és a tótos kiejtésű nyílt rövid a. Erről a két hangról, de különösen az elsőről, nem tud leszokni a nógrádi ember akárhová kerül s akármilyen urasan beszél is s viszont a más vidékről jött (különösen iskolás gyerek), akárhogyan vigyáz is, egykettőre rászokik.
Ezen a specziális palócz hangzón kívül a nyelvjárást különösen tarkává teszi az a temérdek sok magán- és mássalhangzó-változás, melyek közül a Tüzetes Magyar Nyelvtan tanúsága szerint, az eredeti ősi alakok hangsajátságait őrizték meg az ilyenfélék: fordó (fordul), indó (indul), kerő (kerül). T. M. Ny. 76. – szomoró (szomorú), koszoró (koszorú), féső (fésű), keserő (keserű). T. M. Ny. 80. – híves (hűvös), kíső (külsö). T. M Ny. 103. – bukor (bokor), ustor, hugy vagy? csukor (csokor). T. M. Ny. 96. – hargszonak, alszonak, fosztonak, szétoszlonak. T. M. Ny. 242. – házakot, zsákokot, gyerekëkët, gyűrőköt (gyűrűket), őköt (őket), másodszër (másodszor), harmacczër, ötöcczër, másszër (máskor), T. M. Ny. 705. – dicsęrtéssík a Jęzus, kęd, szępen. T. M. Ny. 57.
A kódexkori nyílt hosszú é (ee, ę ) vagy vá,ltozatlanul maradt meg: hęt, hętfő, hętfejő, szęp, ę (el), ękűtte, ęfelejtëtte, ęszelęt (elszelelt), ére (erre), mëre, lenyéte (elnyelte), gyűjjék, aggyék, dicsértessík a Jézus! – vagy rövid nyílt e lett belőle az irodalmi hosszú é helyén: ger, gyüker, szeker, vereb, szemet, fenek, level, födel, kötel, tehen, kerek, keves, nehez, kefel, elmeselem stb. Pl. Genge vót a kerek, leszakatt a szeker, most má nehez lëssz ezt a keves búzát kęzvę ęvinnyi. Az ę helyett í csak a ség képzőben van: szencsíg, vendéssíg, szegénysíg, leginysíg és az ény végű szavakban: szegíny, legíny, lepíny, kemíny s mind a két helyen az ősi alakot őrizte meg. V. ö. H. B. »szegin ember«.
A mássalhangzó változások között legelterjedtebbek az l helyett ly: kefelyi a ruhát (keféli), ölelyi (öleli) a szeretőjit, emelyi (emeli) a követ, félyig van a hordó; – n helyett ny: ennyi, innyi, alunnyi, mennyi (menni), káplány, rokony, idegeny, Estvány; – d helyett gy: gyió, gyiák, gyugó, másogyik, harmagyik, negyegyik stb.; t helyett ty: tehetyi mer vasutyi, fektetyi, üthetyi, hetyivásár, hátyikosár, nem értyi a beszéggyit (beszédét stb.)
Általános a meg igekötő hasonulása és más asszimilácziók: meffokta (megfogta), mellőtte, memmonta, ënnattá lencse (egy nagy tál lencse), pegy hommemmontam (pedig hogy megmondtam), gyalló (gyarló), bossó (borsó), fassang (farsang), ullesz jó (úgy lesz jó), ukképen törűte (úgy képen törülte). Egyéb különleges alakok belőlle (belőle), hajszen (hiszen), osztengat, azutengat (a után), lutenáros (luteránus), tópít (pótol), éhomra (éhgyomorra), felfakajt (felfakaszt), fakíjja fel (fakassza), járá (járni szokott valamerre), hálá (ott szokott aludni), sokszer emlegetélyi (sokszor szokta emlegetni), a tojást hármasával adállyák (adogatják), egykorási (egykorú), ett (evett,) itt (ivott), muti (mutasd meg), adi (add ide), ëhën (igen), meginnák (meginnék) egy kis bor, kézvel, lábval, botval, fejvel, késvel stb., valahun (valahol), sehun, másüve (máshova), mink, tik (mi, ti), enyim kalapom (az én kalapom), ettéd, ezővé, emmink, ettétek (tietek), ezövék, tís (te is), akarhova (akárhová), kajabá (kiabál), hagyigá, ęmek nálatok (elmegyek hozzátok), gyere nálunk, kőé vát (kővé vált), nádé vát (náddá), letszebb, letesletjobb (legeslegjobb).
168A Karancs vidékén pedig ilyen alakok: urónk (urunk) emmi papónk (a mi papunk), gyerőnk (gyerünk), vegyőnk, kezi (keze), keczeléji (keczeleje), szaógabíró, jaó napot, feőkapitány, papnyi mennyi (paphoz menni), bírónyi, nâlunknyi gyüttek (hozzánk), tejfeő, ajma, szajma vagy aóma, szaóma, memme (meg-meg), aggyęk, gyűjjęk, ęn (eén) stb. De az ilyen a akokat már csak az öregasszonyok használják, mert míg ruházkodásban a férfiak, addig a nyelvben ők a konzervativebbek.
A nógrádi szókincsből mutatóba álljon itt néhány szó: babrá=fogdos, kotorász, bakkanó=zökkenő, barbolya=nagybőgő, zongora s minden lármás zeneszerszám., birizgá=piszkál, billing=télizöld növény, büsseng=bukfencz, czintli=jáczint, csivelyeg=tengődik, csikirító=sodrófa, csukorogyik=becsukódik, összezsugorodik, csűcsös=hegyesszájú bögre, csüggett ember=fáradt, eggyig =eddig, elé van=meg van, megtalálták, emelet, jó emelet=amit nehéz megemelni, facsipa=mézga forrás a fán, furmít=hasonlít, gácsmánykogyik=útban áll, kikezd valakivel, girind=görény, ivós=híg moslék, inderkegyik=ingerkedik, kinsó=timsó, kidő=tüdő, kível=odakint, kútyikás=pállott szájú, lapaj=haszontalan, kamasz, luterna=luczerna, masaskogyik=ránehezedik, rámászik, mátoha=rossz szellem, mazna=érzékeny, nevetlen újj=kisújj, öklelés=szúrás, oldalnyilallás, ökrőgyik=hányni akar, paczuha=czókmók, paskorta=falánk, porcziná=porczellán, possajtott huborka=savanyított uborka, murullya=apró nyári baraczk, elsemmiz=elveszt, tönkretesz, sirány=cserépfazék, súk=mosófa, lesuvad=lesüllyed, szekács=húsvágó bárd, szemes szemház=kis magtár, temhe=lomha, kövér, tócs=korpás moslék, kócs=kulcs, tyüvisk=tövis, gyűkör=tükör, tuktat=kutat, uglya=sarok, él, vadóka=apró vadalma, vadrácz-öl=kvadrát öl, vakszem=halánték, verő=velő és a napsütötte oldal, zavadzá=előget, útban áll. *
*Hangsulyozzuk, hogy e kifejezések és e nehány szó csak a nagy közönség számára való, mert a nógrádi nyelvjárás nyelvészeti alapon való tüzetes ismertetése »Nógrádi palóczok« cz. készülő munkámnak egy egészen különálló nagy fejezete.
Az olvasó már ezekből is furcsa véleménynyel lehet a palócz szójárásról; nem csodálkozhatunk tehát, ha a régiek még egyoldalúbban nyilatkoztak róla. Beke Márton 1790-ből való nógrádi Topographiája például egyenesen restellendőnek tartja a palócz dialektust, Bél Mátyás pedig 1742-ben úgy nyilatkozik a nógrádiakkal egyforma hontiakról, hogy kificzamítják az egyes hangokat és szavakat. Ezek s velük együtt ma is sokan leszólják »a jó palóczokat«, pedig ha figyelemmel kutatjuk a múlt idők írásait, akkor már a régiek körében is meg találjuk az őket méltán megillető dícséretet. A magyar nyelvtudomány megalapítója s a múlt század leghíresebb nyelvtudósa: Révai Miklós, például óva inti a nyelvészeket, hogy ne nevessék ki a palóczok furcsaságait, mert a palóczok igen sok dologban a régi Magyarország nyelvének emlékeit tisztán őrizték meg
A nógrádi palóczlányok ajakán szakadatlanul cseng a dal s az ember szinte azt hinné, hogy ennek a folyton nótázó népnek a lelkére nem nehezedik semmi sem. Ropogós csárdásaik s pattogó ütemű dallamaik valóban e mellett szólnak de azért túlnyomóan bánatos hangulatú és sajátságosan vontatott melódiájú nótáikban nagyon sok keserűség van eltemetve s bár hangulatvilágukat örökös vídámság jellemzi, nótáikban mégis a vígság bizonyos búra hajló melankolizmuson szűrődik át. Nótáik közül azonban alig lehet szemelvényeket közölni, mert a legtöbb palócz nóta kaputos embertől való. Gömörben, Nógrádban, Hevesben több úri ember, a kik előszeretettel foglalkoznak a palócz ész- és nyelvjárással, olyan pompás, tőrülmetszett palócznótákat produkál és terjeszt, hogy a végin maguk a palóczok sem tudják, honnan került hozzájuk az a nóta s csak fújják, mintha már az anyatejjel szívták volna magukba. Ha tehát szemelvényeket közölnénk, könnyen megeshetnék, hogy valamely e vidéki jegyző s plebános mosolyogva olvasná az általa írt és eredeti népköltészetként közölt nótákat.
*
