Péter.
Péter.
Andrássy Péter nemzetségének jó hírét, terjedelmes birtokaival egyetemben örökölte. Csik- és Gyergyószék bírói tisztét viselte s vele családja történetének egy új, dicsőséges epochája kezdődik. Nemzetségéből ő hagyta el először Erdélyt, új hazát keresve és találva Magyarországon. Miután Szapolyai János 1571 márczius 14-én örök álomra húnyta szemeit, trónusa miatt Békessy Gáspár és Báthory István versengtek egymással. Békessy követségben járva Prágában, hazajövet már tapasztalta, hogy az ország nagyobb része Báthory mellé állott, sőt 1571 május 25-én Erdély fejedelméül is megválasztotta. Ennek daczára Békessy tovább is pártoskodott s különösen a székelyeket bujtogatta Báthory ellen. Ezek melléje is álltak s Miksa császár 596támogatására számítva, a törökök jóakaratát nagy pénzekkel megvásárolva, hadat gyűjtött Békessy, a melylyel 1575 június havában Erdélybe ment. Báthory, miután július 9-én Szentpál mellett megverte Békessy seregét, ez eloszlott s a vezér is alig menekült meg a rabságtól. Rövidesen azután, összeülvén Kolozsvárt az országgyűlés, ez, augusztus hó 8-án, úgy Békessyt, mint szövetségeseit fejvesztésre és jószágelkobzásra ítélte.
I. PÉTER.
Andrássy Pétert, ki Békessy mellett, mint Csikszék bírája, kétezer lovast vezetett, ugyancsak hasonló ítélet sújtotta. Kimenekült hát Magyarországba, a hol egy darabig Békessy birtokain bújdosott, végre pedig folyamodott a császárhoz, maga és szolgái részére ellátást (Unterhalt) kérve. A főhaditanács csak egy év mulva, 1577-ben küldte el Andrássy beadott folyamodását az udvari kamarának, a mely: „ő felségének egy hasznos és hű szolgát biztosítandó”, 200, majd 300 forint ellátási költséget utalványozott ki számára.
Nemsokára családja is utána jött, még pedig temérdek akadályok és veszedelmek közt bújdosva, czigányoknak öltözve, sátoros czigányokkal faluról-falura vándorolva ért Andrássy Péter nyomába.
Miután a kamarától utalványozott költségből magát és fegyverben álló csapatát csak nagyon szűkösen tudta eltartani Andrássy Péter, 1578-ban az iránt folyamodott, hogy őt Komáromból – akkori tartózkodási helyéből – Felső-Magyarország valamelyik várába helyezzék át. Kérvényét úgy a kamara, mint a haditanács pártolták, de mégis sok halasztást szenvedett a dolog. Andrássy, sürgetve folyamodásának elintézését, a haditanács 1578 május 21-én következő átirattal fordult a kamarához: „Miután a haditanács már előbb oda vélekedett, hogy Török Andrást Krasznahorkáról Egerbe kellene áthelyezni, mikor is e helyet (Krasznahorkát) aztán minden aggály nélkül folyamodónak lehetne adományozni”. Ekkor azonban Andrássy Péter Kis-Komáromot kapta, mihez folyamodó még „egy kis fölszerelést” kérelmezett. „Krasznahorka adományozásával ez is elkerülhető lenne”, áll a folyamodásban, mire az óvatos udvari kamara Felső-Magyarország és Kassa város kapitányának, Rueber Jánosnak a véleményét kikérve, Krasznahorka donácziója mellett döntött. 1578 július. 21-én aztán beszüntette a kamara az addigi ellátási segélyt és kezdetét vette Andrássy Péternek krasznahorkai várkapitánysága.
Kevés öröm várt azonban az új kapitányra. Előtte gyorsan váltakoztak a kapitányok s a füleki török, valamint a szepesi kamara is sokat garázdálkodtak a vár javaiban. Egész községek pusztán állottak, a jobbágyság alig adózhatott a vár kincstárába. A bányászat jövedelmét a szepesi kamara húzta, a megye is rendszerint adós maradt a végvárak ellátására rendelt összegekkel. Andrássy Péter tehát, a ki minden díj és kárpótlás nélkül tartozott a vár gondját viselni, gyalog és lovas csapatot tartani, nem élt valami gondtalan napokat. Hízelegni sem tudott, csak magyarul beszélt s mint tetőtől-talpig katona, nyers és egyenes szókimondása miatt sokak neheztelését vonta magára. A gömöri, szepesi és tornai nemes urak különben is 597csak „jött-ment”-et láttak az idegenből került Andrássyban, s egyre torzsalkodva, folytonosan panaszok mentek a kamarához. Mitsem mondó válaszok és békességes egyezkedésre való intések érkeztek bőven, s mert akkor már megismerték odafenn Andrássy vitézségét, áldozatkészségét, 1580-ban Rudolf császár egy 150 jobbágytelket számláló uradalom adományozásának igéretével vigasztalta meg.
Azonban ez csak üres biztatás maradt. Andrássy meg is unta már Krasznahorkát s kérte a császárt, támogatná Báthori István lengyel királyhoz intézett folyamodását, melyben elkobzott erdélyi javainak kiadatását kérte. Kérelmét nem teljesítették s leginkább azért nem, mert Rueber kassai kapitány nem javallotta, hogy „kedvelt és megbízható embere” az annyira fontos várat sok, – talán örök időkre elhagyja. Andrássy Péter ezekután más befolyásos egyénekkel szorgalmazta ügyét Báthorynál, de sikertelenül. Lépései Bécsben is gyanút keltettek, mire felbosszankodva, vagy hogy a bécsi kormányt érdekében cselekedni kényszeritse, a török basához fordult, hogy konstantinápolyi pártfogás révén jusson régi, erdélyországi javaihoz.
1582 márczius 20-án Preyner Frigyes császári ágens jelentést tesz Bécsbe, hogy Krasznahorka kapitánya Markházy Pállal levelez. Ez a Markházy – egyes historikusok szerint Markasi – veszedelmes kalandora volt a XVI. századnak. Miután az ajnácskői várat török kézre játszotta, Báthory Kristóf udvarába menekült, majd Konstantinápolyban renegáttá lett s mint ilyen, más magyar urakat is átpártolásra biztatott. Ez a fenti levelezés mindinkább szemet szúrt s 1582 július 25-én már Nogarelli generális is értesítette róla Ernő főherczeget, azt is tudatva, hogy Andrássy Péter valami Husseinnak nevezett (előbb Török Ferencz) renegáttal is érintkezik s Krasznahorkát a töröknek ígéri, ha a szultán erdélyországi javait Báthorival kiadatja. A gyanakodásra mindig kész bécsi udvar hamarosan hozzálátott a kémkedéshez, a melyről azonban Andrási hírt véve, 1582 július 28-án, a bécsi udvarhoz a következő írást intézte:
„Pesten létezik bizonyos Hussein pribék – Bebek György elárulója – és bizonyos Hussein aga, a ki hallomás szerint az olajbég tisztét viseli. Ezek, mióta Ő felsége szolgálatában vagyok, levelekkel és üzenetekkel gyakran fölkerestek, a basát is rávették, úgy a vezérbasát, mint a mostani Ali basát, hogy velem Erdélyt illetőleg levelek és küldöttek útján érintkezzék; biztosítottak a vajdával szemben és most is biztosítanak még. Erről Felségednek közvetlenül és Rueber János úr ő nagysága útján jelentést tettem. Mióta Felségedtől visszatértem, már háromszor kerestek föl; mivel azonban hűtlenek, természetes ellenségeink és a legcsekélyebb dologban sem megbízhatók, ennélfogva parancsoljon Felséged, azt válaszoljam-e nekik, hogy ráállok arra, a mit nekem írnak, vagy pedig azt, hogy hagyják abban a dolgot. – Mert a két pasalikban nincs a kettőnél nagyobb árúló. Eddigelé, ha írtam, vagy üzentem nekik, azt úgy tettem, hogy észre ne vegyék: Hajtok-e intéseikre? Vagy pedig csak kikémlelem őket? Arra is gondoltam, hogy a lengyel királylyal egy követ fújnak, mert roppant ravasz emberek.” (Latin eredetiből.)
A haditanács erre ismételve intette Andrássyt, vigyázna magára, ha a törökökkel érintkezik és maradjon meg hűségben, másrészt a kassai főkapitánynak, hogy Andrássy Péternek a török basákkal való levelezését és minden cselekvését a legnagyobb körültekintéssel kísérje. Tudta is Andrássy, hogy kémek környezik, mert minden gyanút igyekezett magától elhárítani s már 1585 elején, minden a törököktől kapott levelet Kolonics Bertalan egri kapitánynak adva át, fölkérte, juttatná el Ernő főherczeg kezéhez, a ki meg is győződött Andrássy ártatlanságáról, de ezt folyton óvatosságra intette. Nagy szüksége is volt erre, mert míg abban fáradozott, hogy őseinek javát visszaszerezze, már-már Krasznahorkát is majdnem elvesztette.
1581-ben ugyanis híre járt, hogy a várat az uradalommal együtt eladják. Andrássy ezt megtudva, összeszámolt és benyújtotta követeléseit, megjegyezve, hogy ott tartózkodása alatt jövedelme alig volt. Az udvari kamara, véleményezés végett, a haditanácshoz tette át Andrássy kérvényét, a mely Krasznahorka néhány évre való átadását, Hidvég adományozását s Andrássy fizetésének kétszáz tallérral való emelését indítványozta. Jóllehet 598mindez még egy darabig elmaradt s a kapitánynak évdíját sem emelték fel, Andrássy az udvari tanács ígérgetése következtében, saját költségén kezdte újítani a várat, valamint őrségét is megkétszerezte s a fölvett német zsoldosok díját is megduplázta. Így, befektetett költségeire való tekintettel, mindinkább több igényt kezdett formálni az uradalomra s e miatt csakhamar viszályba keveredett Rozsnyó városával, Thurzó Elekkel és Szaniszlóval, valamint Csetneky Istvánnal és Mihálylyal, minden módon akadályozva, hogy ezek a szomszédok jogait csorbítsák. Andrássy Péter körömszakadtáig védte a maga igazát, néha erőszakoskodhatott is, mert egy 1584-ben kelt rendelettel, az udvari kanczellária eltiltotta a rozsnyóiak zaklatásától.
Andrássynak azonban még mindig nem adták át Krasznahorkát s ez leginkább Thurzó Elek és más nemes urak áskálódásai miatt késett, a kik Bécsben egyre mint gyanúst vádolták a vitéz kapitányt. Végre megúnta Andrássy ezt az „ég és föld között való lebegést” s vagy követeléseinek kielégítését vagy a vár átadását szorgalmazta. Sok hosszas húza-vona után végre, 1585-ben, noha a szepesi kamara még akkor is ellenkezett, Kraszna-Horka 80,000 forint erejéig Andrássy Péternek átadatott s annak birtokába a jászói konvent – sok ellenmondások mellett – be is iktatta.
A tíz évre szóló adomány azonban tulajdonjogot még ekkor sem biztosított. Andrássy Péter tulajdonképen csak várkapitánya maradt Kraszna-Horkának, saját zsebéből tartva fenn a várat, a katonaságot s így továbbra is hitelezője maradt a császárnak. A német udvari kamara nem szerette Andrássyt, a ki sohasem volt sima udvaroncz, csak jó katona s még e mellett törhetlen híve hazájának, nemzetének, a ki soha az udvar kegyét nem hajhászta és ezek voltak főokai, hogy a vár átadása mindig ad graecas calendas húzódott. Únta is a végvári szolgálatot, a mely abban az időben csupa őrködésből állott s nyilt harczok után áhitozott tettre vágyó lelke. Egyre jelentkezett is, mihelyest híre járt, hogy a török támadásra készül s csak a főkapitányon mult, a ki „távozási engedélyt” nem szívesen adott, hogy csupán kétszer, akkor is majdnem hasztalanul, Eger és Szendrő alatt szállt csapatával táborba.
1587. év végén, midőn nemcsak a svéd király, de Miksa főherczeg is áhítozott a lengyel koronára, végre megjött a harczra vágyó Andrássynak az alkalma kitűnni. Várát Rhédey Mátyás hadnagyra bízva, 225 emberből álló csapatával Miksa főherczeg mellé szegődött és betört Lengyelországba. A háború azonban rövid és szerencsétlen kimenetelű volt. 1588 január 22-én Bicsen mellett megverték Miksa hadait s maga a főherczeg is foglyul esett. Nagyérdekű az a hosszú, eredetileg latin szövegű levél, a melyet Kraszna-Horkára való visszatérése után, Andrássy Péter, Ernő főherczeghez intézett:
„– – Ő Felségének már írtam és azt hiszem, hogy a postamesterre bízott levelem már Ő Felsége kezei közt lesz. Vajha inkább az lett volna Isten akaratja, hogy egytől egyig a bicseni mezőn halva maradjunk, sem hogy legkegyelmesebb Urunk (Miksa főherczeget érti) az ellenség kezébe kerüljön. Fenséged emlékezni fog, hogy az ütközet előtt könyörögtem Ő Fenségéhez, venne magyarokat is maga mellé, de nem tudom, Prépostváry Bálinton, vagy a lengyel urakon mult-e, hogy Ő Fensége könyörgésemre választ nem adott és oldalához egyetlen egy magyart sem állított. Ha csak magam, egyedül lehettem volna is mellette, Isten segítségével elvihettem volna Ő Fenségét, így pedig nem is láttam és nem tudom, megértette-e vagy sem, – mert én csak magyarul tudok, – mikor háromszor is kiáltottam Ő fenségére. Miksa főherczeg Ő Fensége tudja, ki állította fel olyan rosszul a sereget és szemeivel látta, kik eredtek rögtön futásnak. Lakoljon a vétkes, ha én vagyok az, akkor én, ha más, akkor más. Egyébiránt ha Fenséged parancsolja, azonnal Fenségedhez sietek és elmondom nyíltan, a mit láttam és tapasztaltam; más hadd mondja el felőlem is, ami igaz és valóság. Jóllehet sok emberem és lovam veszett el a hadjáratban, mégis kész vagyok Fenséged parancsára, semmiféle káromat nem tekintve, ellenségeinek holttesteik felett meghalni. Meg vagyok győződve, hogy Fenségtek gyermekeimnek majd megfizetnek érte. Ámbár nagy adósságba merűltem most is, mert 225 katonát fizettem a hadjárat megnyílta óta. Ha Fenségednek kegyes és 599kegyelmes akarata úgy gondolná kegyelmesen gondolkozhatnék a következőkről:
A ki Magyarországból a svéd királyhoz, vagy kanczellárjához: Zamoysky Jánoshoz ment, megérdemli, hogy útjába keresztet állítsunk és akár nemes, akár nem nemes, ki Fenségtek ellen fegyvert fogott, megfogatván, felakasztandó, javai, ha nemes ember, Fenségtek javára elkobzandók, ha nem nemes emberről van szó, zsákmányul dobandók. Az erdélyieknek nem kellene megengedni, hogy Fenségtek tartományaiban szabadon vagáljanak, mert azon fáradoznak, hogy Fenségtek híveit eltérítsék; azoknak a javait is el kellene foglalni, a kik velök egyetértenek, mert Fenségeiteknek ezek is ellenségei. A lengyeleknek meg kellene tiltani, hogy Magyarországból bort vagy egyebet kivigyenek és hogy itt vagy Németországon szabadon járkáljanak. Ha Fenségtek kellő szigort nem alkalmaznak azok ellen, félő, hogy megmételyezik a lakosságot. Azon főurak és nemesek, a kik embereiket Lengyelországba küldték, a lengyeleket támogatták és Fenségtek ellen árulást forraltak, mint fejedelmük és honuk árulói, szigorúan megfenyítendők. Lubló váráról különösen gondolkodhatnék Fenséged; ha nem akarja Fenséged, hogy ez a vár megint a lengyelek kezébe kerüljön, más állapotba helyezendő, mert tudomásom szerint a magyar gyalogság ott viszálykodásban van a némettel, mi, ellenség jövetelének esetén, nagyon veszedelmessé válhat. Ha tehát Fenségtek a várat megtartani akarják, kegyeskedjenek ezt olyanra bízni, akár magyarra, akár németre, ki a várnak serényen gondját viselendi; mert e vár oly igen erős, hogy egész Lengyelország pünkösd napjáig be nem veszi, ha megfelelő őrsége lészen, még akkor sem, ha, semmiféle segélyt nem kap; eleséggel bőven el van látva és 200 főnyi német gyalogság, avagy 150 hadjáratos magyar, bármily nagy ellenséggel szemben megvédheti.
A jó és nagy Isten tartsa meg Fenségedet számos évig sértetlenül. Krasznahorkán, 1588 február 8-án, Fenséged hű és alázatos szolgája szentkirályi Andrássy Péter.”
Mint a fenti levélből világosan kitűnik, ekkor már nagy tekintélyre jutott Andrássy. Közvetetlenül érintkezett a főherczegekkel s ezeket, kivált a magyar viszonyokat illetőleg, jó tanácscsal tartotta. Még jobban kitűnik Nogarelli tábornok leveleiből, milyen kegyben állott már akkor Bécsben a magát soha meg nem alázott, hazája érdekeit mindig szem előtt tartott jeles katona. Nogarelli 1588 augusztus 15-én hivatalosan is átírt az udvari kamarához, indítványozva Andrássy megjutalmazását, a ki az elmult hadjáratban is készséggel szolgált. Időközben újra folyamodott Andrássy kárpótlásainak kiutalványozása és némi beneficium iránt s ezt az instancziát serdülő fia, Mátyás, személyesen vitte fel Bécsbe, mire Ernő főherczeg a császárnak melegen ajánlotta, hogy Andrássynak vagy 150 jobbágy, vagy örökös joggal Krasznahorka adományoztassék. A bécsi kormány azonban még ezúttal is késedelmeskedett és óvatoskodott s daczára minden érdemeinek, nem adományozta Andrássynak a várat. Sőt, hogy valahogy a sok gonddal, költséggel fentartott fészekben magát lehető kényelmetlenül érezze, 1588-ban, egy Révay Ferencz, Herberstein báró, Melyth István, Szokoly Miklós és Rákóczy Zsigmond urakból álló kir. bizottság járta be a felsőmagyarországi várakat s így Krasznahorkát is s a vár jövedelmei iránt kezdett kutatni. Andrássy Péter e miatt jogosan felháborodott és minden felvilágosítást megtagadott. Erre a komisszió eltávozott s az uralkodóhoz intézett jelentés szerint, a további vizsgálattal a gömöri alispánt bízta meg. Ez, a már hajlott korú és érdemeire jogosan büszke Andrássyt végkép elkeseritette. Növelte még szomorúságát, hogy Krasznahorkára, Bebek jogon, Perényi György is igényt formált s noha utóbbit a szepesi kamara elutasította, mégse vigasztalódott meg Andrássy Péter, a ki nemsokára, hirtelenül be is végezte földi pályafutását.
Miután Andrássy Péter érdemei fejében sem kapta meg Krasznahorkát, férfias erélyű nejére, Betz Zsófiára, valamint fia és unokája – I. és II. Mátyásra – várt a feladat a vár megtartását illetőleg. Temérdek határvillongásokkal kellett küzdenie az érdemes özvegynek. Az 1600-ik évi határjárás 600megejtésére Mikatius váradi püspök és a szepesi kamara elnöke küldettek ki; de ellene mondtak ennek már 1601-ben özvegy Andrássy Péterné, valamint fiának, I. Mátyásnak özvegye, Pálffy Anna is; nemkülönben az előbbi – mint ezt a rozsnyóiaknak az uralkodóhoz intézett egyik folyamodásából látjuk – a városiakat folyton zaklatta, a bányaművelőket nem ritkán fogságra is vettette. Rozsnyó város kérelme következtében, a határpör lejártával, a császár is megerősítette a Mikatius-féle határjárást, meghagyva Gömör vármegyének, hogy azt rendelet szerint foganatosítsa. Ennek az volt a következménye, hogy Andrássyné fegyveres ellentállást fejtett ki és a rozsnyóikat megtámadta. Többeket megsebesítettek és fogságba hurczoltak.
JÁNOS.
Andrássyné véres ellentállása után Rozsnyó városa Thurzó palatinushoz folyamodott, a ki nem is késett az ország törvényein esett sérelmek orvoslásával, s mert Széchy Tamás, Gömör vármegye főispánja, mint a dunántúli részek kapitánya máshol volt elfoglalva, meghagyta Forgách Zsigmond nógrádi főispánnak, hogy az általa (Thurzó által) hozott s ő felsége által megerősített adjudicatának karhatalommal is érvényt szerezzen s a rozsnyóiak részére megítélt határokat visszaadassa. Ez meg is történt s 1612-ben érvénybe lépett. Még néhány évtizedig tartottak azonban az egyenetlenségek, a mikor végre is úgy az Andrássyak, mint Rozsnyó városa megelégelték a határvillongásokkal járó pöröket, 1630-ban (II.) Andrássy Mátyás, az Andrássy család nevében, az esztergomi káptalan előtt, belenyugvását jelenti ki a Mikatius-féle határjárásba. Ennek daczára még 1723-ban is torzsalkodnak Rozsnyó város és az Andrássyak s ennek az esztendőnek szeptember havában újabb határegyezséget kötnek, a melyet a család megbízásából báró Andrássy György írt alá.
Andrássy Péternek neje Becz Zsófiától két fia, Mátyás és János s két leánya, Kata (Kékedy Györgyné) és Anna (Semseyné) származnak s tőle származik le a család további ágazata.
