Bor.
Bor.
Az olasz és dalmát bortermelés fölöslege már a középkorban megtalálta útját a fiumei kikötő felé. E czikk tehát már akkor nagy lendületet adhatott volna a város kereskedelmi forgalmának, ha különböző hatósági intézkedések aránylag szűk korlátok közé nem szorítják.
Fiume lakosságának ugyanis akkoriban a kereskedés mellett a szőllőművelés képezte főfoglalkozását. A bérbe és mívelésbe adási szerződésekből kitünik, hogy a szőllőket már akkor sajátlagos fiumei rendszer szerint (iuxta consvetudinem terrae fluminis) mívelték; t. i. minden valószinüség szerint apró, mintegy métermagasságu lugasokra felfuttatva, mint mostanában is. Egyetlen esetben találjuk kiemelve a haszonbérleti szerződésben, hogy a szőllő közepén egy magas lugast kell végigvezetni, friauli szokás szerint (iuxta consvetudinem Foriiulii); – ilyeneket is láthatni még itt-ott Fiume környékén.
A Fiume területén termelt bor elárusitásánál érdekelve volt a hűbéruraság, a káptalan és a község, melyek tized és fogyasztási adó fejében részt kaptak belőle. De érdekelve volt ezenkivül a bor értékesitésénél 225Fiuménak majdnem összes lakossága, mely legnagyobb részében szőllőtulajdonosokból állott. Ez teszi érthetőkké azokat a prohibitiv intézkedéseket, melyekkel az idegen bor versenye ellen védekezni igyekeztek.
Az elv, melyet e védekezésnél alkalmaztak, az volt, hogy mig a fiumei bor az utolsó csöppig el nem fogyott, addig idegen bort beereszteni nem szabad. (Köztudomásu dolog, hogy ugy Fiumében, mint Dalmácziában Isztriában és Olaszországban az összes bortermést egy szürettől a másikig elfogyasztják, mert konzerváláshoz nem értenek s igy ó-borokat egyáltalában nem ismernek.) Ehhez képest 1437-ben a tanács elhatározta, hogy a fiumei határon kivül termelt mustot vagy bort – akár seprüvel, akár a nélkül – behozni tilos. Az e tilalom ellen vétőktől a bort elkobozzák s azonkivül még 50 lira birságot vesznek rajtuk. Azon fiumei lakosok, kiknek a határon kivül szőllejük van, ott termett borukat behozhatják, de csak eskü alatt. E tilalom első sorban az olcsó olasz borok ellen irányúlt, melyek nagyon lenyomhatták volna a fiumei bor árát.
Baross Gábor.
Egy 1444-iki tanácsvégzésből megtudjuk, hogy a bor korcsmai kimérésénél 226valóságos rangsorozat szerint kellett eljárni. Szüret után következett legelsőbben a Walseei uraság tizedbora; azután az egyházé (a tized átengedett negyede és saját szőlleiben termett bora), erre a fiumei szőllőbirtokosoké; legvégül az importált idegen bor.
Ez intézkedések a bort Fiuméban tetemesen megdrágitották, minek következtében a borital kedvelői sokszor fizetésképtelenekké váltak és kénytelenek voltak hitelbe inni és zálogot adni. Természetesnek találjuk tehát, hogy a fogyasztók szivesen használtak föl minden alkalmat, hogy olcsóbb borhoz jussanak. E végből sürüen jártak át a tersattói horvát területre, hogy ott kevesebb költséggel áldozhassanak Bacchusnak. Minthogy azonban e kirándulások által a község fogyasztási adója rövidséget szenvedett, a tanács 1447-ben kihirdette, hogy borivás czéljából a Fiumárán tulra menni egy fiumei lakosnak sem szabad, három napi börtön és 40 soldo birság terhe alatt.
Szűk termés idején azonban a tanács kivételesen már a szokott időnél előbb is megengedte az idegen borok behozatalát. Igy 1445-ben már január hóban megengedi, hogy bármely polgár szerezhessen be dalmát bort, de husvét vasárnapjáig csak saját használatára. A ki a vett bort kicsinyben tovább árusítja, 50 lira birságot fizet s borát elkobozzák.
A fenn előadott intézkedések következtében Fiume borforgalma a középkorban egészben véve szűk korlátok között mozgott. Kivitelre nem igen jutott belőle; legföllebb Horvátország és Krajna szomszédos helyeire, mint Buccariba, Klanába, Feistritzbe. A behozatal már nagyobb arányokat tüntet fel; Fiuméban magában sok bor fogyott, s e fogyasztást az ott megforduló számos idegen nagyban emelhette. A legtöbb idegen bor Olaszországból került a következő helyekről: Ortona, Rimini, Pesaro, Fano. Aztán a dalmát szigetekről (Arbe, Brazza, Curzola) és Ragusából. Végül a szomszédos Castuából, Lovranából és Trieszt mellől Capodistriából.
A borforgalom nem mozgósitott nagy értéket: a legnagyobb kötés 184 aranyról szól; 150 modius bor már igen nagy szállitmány volt. A modius pedig (moggio, spodo) valamivel kisebb volt egy fél akónál. Két moggio ugyanis egy ornát tett ki, mely mérték 9/10 akóval volt egyenlő. A moggio 24 boccalt tartalmazott. Forrásunk azonkivül mint kisebb mértéket említi a vedrumot (veder?) és a cagniciust, mely talán úgy viszonylott a boccalhoz, mint a meszely a pinthez.
A mi az árviszonyokat illeti, azok a bor minősége szerint jókora eltéréseket mutatnak. Mindazáltal szembetünő az állandóan nagy árkülönbözet a fiumei s az idegen borok között. A helyben termett bor modiusa ugyanis átlagban 90 soldo körül mozog (84, 90, 92, 95 soldo); a szomszéd castuai átlag 65 soldón kel (60, 62, 68, 69 s.); mig az olasz és dalmát borok már akkor is kitünnek rendkivüli olcsóságuk által (37–54 s.).
A mi a bor minőségét illeti, rendes italul a vörös vagy tulajdonkép fekete bor szolgálhatott már akkor is. Csak kivételkép találunk említve fehér bort, s mint különleges fajtákat a ribolát, trebianot és candiai malvasiát.
