Gergely érsek.
Gergely érsek.
Gergely, a Botond fia, az akkori esztergomi, ma fehérmegyei Bicskéről (akkor Bikcsének hítták) származott. A székesfehérvári társaskáptalannak volt előbb kincsőrző kanonokja, e mellett esztergomi kanonok is, utóbb székesfehérvári prépost és királyi alkanczellár, midőn őt az esztergomi káptalan főpapjának, érsekének megválasztotta. Gergely, mint választott esztergomi érsek elkísérte ugyan még III. Endre király ipjához, Albert római (német) királyhoz Bécsbe, de azután elpártolt tőle és az ország déli részében elhatalmasodott anjoupárthoz csatlakozott, abba eszével, erélyével lelket öntött.
Ha az indokok után kutatunk, melyek Gergely választott érsek ez elhatározására befolytak, vannak, kik úgy vélekednek, hogy e tettével a pápa megerősítését akarta kiérdemelni. E fölfogás a fölszínen fekszik, minthogy VIII. Bonifáczius pápa Magyarországról, mely szerinte „régről tudvalevőleg számos oknál fogva a római egyházhoz tartozik”, Caroberto érdekében rendelkezni óhajtván, szívesen láthatta, ha ez ország főpapjai közül az első s ez idő szerint egyetlen az ő terveit elősegíti. Mi azonban e nézetben nem osztozunk. Bicskei Gergelyt, kit jeles értékű elődje, Ladomér érsek fönnen magasztalt, az egész ország királyostul nagyrabecsült, két káptalan megválasztott urának; ki utóbb vérét ontotta meggyőződéseért, – nem tarthatjuk oly botorul önzőnek, hogy koczkára vessen mindent: becsületét, nyugalmát, méltóságát, jövedelmét, hazája és egyháza érdekeit, – emberileg szólva, – semmiért. Mit használt neki a pápa megerősítése, illetve az, hogy kinevezte őt az érseki főmegye kormányzójának. Elűzték Esztergomból, az érseki jószágokat a király elfoglalta, főpapi joghatóságát a magyar püspöki kar el nem ismerte, egy fillér nélkül száműzött volt saját honában, még élete sem volt biztos. És pártütésének ilyen következményeit nem látta volna előre Gergely? Épen ha önző volt, be kellett látnia, mennyire hasznosabb lett volna a püspöki karral III. Endre mellett kitartania. E mellett nem kellett volna rossz viszonyba keveredni a pápával, valamint hogy III. Endre is törekedett a barátságot fönntartani Rómával, a honnét csakugyan nem lett komoly bántódása.
A kortársak, kik csakhamar Gergely példáját követték, nem tudták, vagy nem akarták ekkor még Gergely elfordulásának okát megérteni. A király megbántotta, mondogatták; de a király ártatlannak érezte magát ez okra nézve. Teljesen elhiszük; hisz ugyancsak az 1298. évi országgyűlés, mely az esztergomi érsek pártütése okát kutatta, ad nekünk e tekintetben más fölvilágosítást. Az azon hozott végzések élénk színekkel festik az ország feldúlt állapotát. Borzasztóan hű kép ez. III. Endre legbensőbb hívei festik e siralmas állapotot, melyért szemtül-szembe a királyt magát, az ő gyávaságát okolják és fölhívják, hogy ha kell, idegen segítséggel is megfékezze a rakonczátlanságot. A magyar állam – úgymond Botka Tivadar, – ez időben „közel állott azon ponthoz, mely szétmállással végződik.” Azt véljük tehát, hogy az ország állapotának, veszedelmének e világos, mert közvetetlen szemlélete, – hisz akkor érkezett vissza Bécsből! – bírta Bicskei Gergely kissé erőszakos természetét arra az elhatározásra, hogy hátat fordítson a tehetetlenségnek, mely az országot, a koronát, az egyházat, a rendet, az erkölcsöt megvédeni képtelen, melynek utolsó reménye ipjának, Osztrák Albertnek, a magyar trón egyik titkos követelőjének segélyében összpontosúl, mi által Magyarország, – Szalay László helyes ítélete szerint, – emberi valószínűséggel a római birodalom boldogtalan tömkelegébe sodortatik.
Ha csak a magunk kis vármegyéjére pillantunk, mily iszonyatos állapotokra találunk itt. A Csák nembeli Máté nádor fia Csák mester maga, testvére (Trencsényi) Máté mester, Móricz fia Mihály és Keszei Loránd fegyveres népeivel 1300 augusztus 10-én a Szovárd nembeli Miklós birtokára, Radvánra tört, 221onnét 400 ökröt és tehenet vegyest, 16 lovat, 1000 kecskét és juhot, 200 sertést elhajtatott, a ládákat feltörette és minden becses ingóságot elvitt. Azután ugyanaz nap rátört a Szovárd nembeli Csák és Szovárd külső-karvai birtokára, a honnét még 120 szarvasmarhát, 10 lovat, 50 kecskét, 60 sertést, minden ládabeli és egyéb értékesebb holmit elrabolt. – Nem különben mívelkedének a Rénold nádor ivadéka, Boztehi András fiai. Ezek egyike a Szovárd nembeli Vécs unokáját, az imént említett Szovárdot „rabló módjára” megtámadta és 400 márka erejéig megkárosította, míg özvegy anyja és testvérei pártolás által (ratione hospitalitatis) bűnrészeseivé lettek.
Hasztalan idézte meg őket III. Endre király ismét és ismét udvarbírája törvényszéke elé, megjelenni konokul vonakodtak, a miért makacsságban összesen tizennyolc bírság erejéig is elmarasztalták őket. Az ítéletet az esztergomi szentkirályi keresztesek* hajtották végre. Előbb (kétszer is) Saras nevű esztergommegyei birtokukba vezették be Szovárd mestert, de mert Sarast a néhai Roland bosnya püspök atyafia magáénak vallotta, az alországbíró megbízván Piszkei Jánost, mint királyi embert, Bajna birtokába iktatták be a nevezett Szovárdot. Bajna tehát urat cserélt, a Boztehiekről átszállott a Szovárd nemzetségre.*
Reiszig, Róbert Károly és a János lovagrend. XIV. század. Századok, 1093. 517.
Az esztergomi Szent István convent élén mindíg magistert találunk (és nem magasbrangú preceptort. Wenzel IX., 324., 158–543. XII., 63., 580. X., 169. 287.) A tatárjárás utáni időben egy második rendház is alapíttatott Esztergomban, mely valószínűleg főkép csak a rend esztergomi kórházának ellátására szorítkozott. (Wenzel, IX., 92.) Vagyonilag az esztergomi rendháznál a XIV. század folyamán a hanyatlás jeleivel találkozunk.
Az esztergomi Szent István convent élén mindíg magistert találunk (és nem magasbrangú preceptort. Wenzel IX., 324., 158–543. XII., 63., 580. X., 169. 287.) A tatárjárás utáni időben egy második rendház is alapíttatott Esztergomban, mely valószínűleg főkép csak a rend esztergomi kórházának ellátására szorítkozott. (Wenzel, IX., 92.) Vagyonilag az esztergomi rendháznál a XIV. század folyamán a hanyatlás jeleivel találkozunk.
Árpádházi uj Okmt. X.,391., 393., 406. 408. – Hasonló erőszakoskodás előfordult később is, a mint azt az esztergomi keresztesek előtt 1322 május 4-én elpanaszolta Miklós fia Miklós, a Vécs unokája, a maga és testvére nevében, hogy Bajóti Simon fia Pál (a későbbi Nagymartoni Pál országbíró) Lábatlan nevű birtokát kirabolta, 20 ökröt, tehenet, növendékmarhát, 60 juhot, kecskét és sertést elvitetvén, mely alkalommal egyik jobbágyát fiával együtt iszonyúan megverték. (Anjouk, Okmt. II., 15.) Csakhogy ez „rablás” megtorlásszámba ment – úgy látszik, – mert a nevezett kárvallók pénzhamisítók valának, a miről alább még megemlékezünk. Nézetem valószínűségének megokolására szolgáljon, hogy Károly király nem rendelt el vizsgálatot Bajóti Pál ellen, ellenkezőleg a Szovárd nembelieket minden birtokaiktól megfosztotta, Pál urat pedig nemsokára azután országbíróvá tette, milyenül Nagymartoni Pált húsz éven keresztül, 1328-tól 1349-ig találjuk. – Ugyancsak az esztergomi káptalan 1307 november 21-én beterjesztett tiltakozásából arról értesülünk, hogy a Csák nembeli Márk fia István mester a káptalan három birtokát: Gyermelt, Epölt és Dorogot húsz év előtt hatalmasúl elfoglalta, azóta elfoglalva tartja, jövedelmeit szedi, miáltal ezer márka kárt okozott a káptalannak. (Knauz, Monum. eccl. Strigon. II., 579.)
