A lősz.
A lősz.
A kizárólagos alluvialis térszínen a diluvialis agyagtalaj és a lősz számos helyen kibukkan, általában azonban a jelenlegi árterületeknél magasabb térszint foglal el és itt borít nagyobb területet. Biharban 100–120 méter között jön elő a lősz.
Ez, illetőleg a legnagyobb részben ebből képződött diluvialis agyag borítja a Király-erdő és a Rézhegység nyugati lejtője előtt elterülő magasabb terraszt, mely a Sebes-Körös és a Fekete-Körös közén, a Nagyváradot Tenkével összekötő vonalon túl terjed, egész a két folyó árterületéig, a Rézhegység lábától pedig egészen a Berettyóig nyúlik, sőt szórványosan előjön azon túl is. A béli hegység nyugati lejtőin is feltalálhatjuk.
A ritkás lőszt a magyar ember vályognak, sárga-földnek nevezi. Anyaga nem egyféle ásványporladék, hanem homok, agyag és mészkő keveréke. A keverék aránya szerint a vályogföld minősége változik, egyszer tégla-égetésre jobb, máskor kevésbbé alkalmas. Általában Biharban a téglaégetők lősz területén vannak, bár sok helyen és Nagyvárad körül is nem kizárólag a diluvialis agyagot, hanem ennek az alluviummal való keverékét égetik ki téglának és általában gyenge téglát kapnak. A tiszta diluvialis agyagból már 20erősebb téglát nyernek, a tiszta diluvialis agyagban azonban rendszerint kevés a homok és ennek mesterséges pótlása nélkül a tégla szárítása költséges és a tégla kiégetve könnyen megrepedezik. Részben a homok hiánya, részben a diluvialis agyag felesleges só- és mész-tartalma okozza, hogy a bihari tégla nem versenyezhet a székes-főváros közelében, plioczén-korú agyagból égetett téglával. A legjobb tégla-agyagot még Élesd és Esküllő környékén találjuk, a hol jó téglát és cserepet készítenek. A lősz-talajt élesen jellemzik a szakadékos árkok, 1–2 méter mély vízmosások. Sok helyen, így a gyapjui uradalomban, a felső talaj szintén diluvialis agyag és ezen az alluvialis képződményeknek csak annyi a nyoma, a mennyit a növényi tenyészet megváltoztatott.
A Berettyó felső völgyében helyenként előfordul a lősz.
A lősz keletkezésére vonatkozólag a geologusok ma már csaknem kivétel nélkül elfogadták Richthofen báró elméletét, hogy az igazi tipusos lősz a levegőből lehulló porból származott.
A lősz-agyag felső talaja, az agyagos vályog, a legjobb talajnemek közé tartozik. Nem túlságosan kötött és nem is túlságosan laza, a vizet jól átbocsátja és nem könnyen zsugorodik össze. A búza a lősztalajon szépen díszlik és bő termést ád, bár nem oly aczélos, mint a szíkes vegyületű földek terméke.
A magasan fekvő vályog-talajt tekinthetjük az első kultur-földeknek; a honfoglalás után e földeket törték fel először és ezt a földet telkesítették.
A lősztalaj legnagyobb része ma is kert, szántóföld és olykor szőlő.
A lősztől meg kell különböztetnünk a tiszta diluvialis agyag-talajt, mely tömörebb, szívósabb, mint a laza lősz-talaj, a nedvességet nem szívja fel oly mohón, színe sárgás-vörös vagy egészen vörös, míg a lősz halvány sárga, vagy sárgás-szürke. Nagyváradnak azt a részét, melyen a pályaudvar, az olaszi temető, a püspöki palota és kert fekszik, diluvialis agyag fedi.
Ezelőtt azt hitték, hogy a szíkes területek és a homok-fensíkok hazánknak kizárólagos különlegességei; ma már tudjuk, hogy mindenütt, hol a medenczék vízlevezetése oly hiányos, mint az Alföldön, előjönnek a szíkes területek és nagyobb kiterjedésü szárazföldi medenczékben nem hiányoznak a homok-fensíkok. Hazánkban három ily homok-fensík is van, ú. m. a Duna és Tisza közén a kecskeméti, az Alföld déli részén a delibláti, az Alföld északi részén a nyírségi.
Ez utóbbi homokos vidék választja el a Tisza felső medenczéjét a Körösökkel is összefüggő középső medenczétől és ez utóbbinak a domblánczolata nyúlik át Bihar-megyébe. A nyírségi homok keletkezésére elfogadhatjuk azt a véleményt, hogy a homok-fensík nem egyéb, mint a szárazzá vált diluvialis tengernek zátonya. Biharban a homokos régio az Adria fölötti 105 méter síkságig lenyúlik, az északi részeken azonban a 150 m. magasságot is eléri. Derecskétől Nagy-Létáig a homokos terület széle keletről nyugatra tart és a közbe eső községek, ú. m. Konyár, Hosszú-Pályi, Monostor-Pályi, Vértes északi fele homok. Nagy-Létától a homokrégió széle az Érrel párhuzamosan észak-keleti irányba húzódik Álmosdon, Bagaméren és Ér-Semjénen keresztül.
A homokos területet északról déli irányba lejtő párhuzamos szűk völgyek és domblánczolatok jellemzik. A domblánczok magassága 10–25 méter, helyenként a völgyeket egészen körülfogják és katlanszerű mélyedéseket alkotnak. A homokon régente sok volt a mocsár; most a mocsarak lecsapolása után is általában magasan áll a talajvíz.
A nyírségi homok az árterületek szélén televénynyel van keverve; a 21nép ezt a könnyen munkálható, bőven termő, fekete földet fekete homoknak nevezi. Észak felé a homok mindinkább sívárabb, egyes hegyhátak és gerinczek egészen kopárak. A sivárabb homoktalajt erdővel ültetik be vagy legelőnek használják; a termő homokba rozst vetnek, vagy burgonyát ültetnek. A homoki rozs igen jó minőségű; a nép a homoki rozst kenyérlisztnek sokkal jobban szereti, mint a fekete földön termett rozst, vagy itt termett silányabb minőségű búzát.
Egyes, széljárásnak kitett homokdombok kvarcztartalma a 75 %-ot is eléri. Hajdan e kopár helyeket úgyszólván semmire sem használták, ma pedig ezek a legkedvezőbbek a szőlő-ültetésre.
