ELŐSZÓ. Irta Városy Gyula dr. kalocsai érsek

Teljes szövegű keresés

ELŐSZÓ.
Irta Városy Gyula dr. kalocsai érsek
A Bács-Bodrog vármegyéről szóló hatalmas monografia lapjait forgatva, lelkem előtt egymásután tárultak föl ez Isten-megáldotta föld színén kivirágzott emberi kultúrának korszakai. Mélységes meghatottság fogta el lelkemet.
Áldott föld! Gazdag televény, bőven termő, emberek erős nemzedékeit szűlő föld! Bácsország földje légy üdvöz!
Földrajzi helyzetedre, értékedre, sorsodra nézve mindenkor gyöngye voltál szép hazánknak, e tejjel-mézzel folyó Kánaánnak.
Hányszor hozta meg rajtad a tavasz az élet gazdag virágzását és hányszor tarolta le színedet az ősz hosszú, kopár télre.
Hány faj, hány nép, hány nemzet ütött tanyát viruló téreiden, s mikor az élet bőségét legboldogabban élvezhették volna, hányszor tiporta le a meghonosúltakat idegen nép: hogy az összecsapás elpusztítsa a legyőzöttet s a győzőt egyaránt, s hogy csírájában elfojtsa a virágzásnak indúlt kultúrát.
És te áldott föld, mindannyiszor kibocsátád éltető őserődet s új tavasz nyíltával új virágzást fakasztottál az itt lakó ember számára.
Nagy Isten! mely nagyok a te csudaműveid, nagyokban és kicsinyekben egyaránt!
*
Bácska földje lehetett egyike az első helyeknek, a hol hazánk területén az emberiségnek egy kisded ősi töredéke otthonra talált. A kőkorszaki ember már biztos tanyát lelt a hatalmas mocsarak között kiszikkadt földön. A történelem előtti korok emberi életének már gazdag nyomai találhatók ezen a vidéken.
Ámde e föld ősi tenyészetének, lakóinak sorsa a múltak ködében vész el. Bizonyos bár, hogy népek ádáz harcza, mely később is oly sokszor törölte el a megerősödött népet a buja termékenységű, tehát nagyon kivánatos vidéken, hogy újabb népnek adjon helyet, ez ősidőkben is gyakorta ismétlődött.
Annál tisztábban tárúl föl előttünk a római kor. Több és biztosabb adataink vannak e korból, mint vármegyénk történelmének nem egy újabb századából. A nagy kultúrájú római nép kőben, égetett cserépben, két ezredéven át el nem porladt építményekben hagyta nyomát itteni életének. A szántó ekéje római pénzt vet föl, római téglában csorbúl ki a kertész ásója.
A római légiók mint vihar zúdultak rá a régibb lakosokra. S ők mutatták meg legkézzelfoghatóbban, hogyan kell Bácska földjét a harczok ekéjével újra felszántani, hogy nyoma se maradjon rajta a régi életnek. Kipusztították az ősnépek telepeit s azok helyére építették castrumaikat.
Azután megindúlt a népvándorlás kora. Alig ért boldog időt egy-két nemzedék e földön, már jött új harczos faj, a mely átgázolta a természet-alkotta védő határokat, a mocsarakat, bő vízereket, áttörte az emberi erővel rakott csodás nagyságú védműveket, a római sánczokat, avargyűrűket s a jövevények megint újra erősítették azokat mások ellen, a maguk védelmére.
Végre eljött a magyar nemzet honfoglalása.
Mihelyt Árpád magyarjai bekalandozták az országot, Bácska földje volt az első, a hol Titel táján, Bodrog vidékén, a Duna, Tisza és Vajas mentén meg is telepedtek. A Pusztaszeren törvénytevő, országosztó magyarok legjavából kerűltek ki a Bácskaság új urai.
Ez időtől fogva, az Árpádok alatt, el egész a mohácsi vészig, elsőrangú szerepe volt Bácskának a nemzetgazdaság s a nemzetélet történetében.
Hihetetlen gazdasággal virúlt itt a nemzeti erő. Már Szent István korában oly fontosságra emelkedett e vidék, hogy a szent király e tájon tűzte ki az ország második főpapjának székhelyét, Kalocsán. Mivel pedig annak a terjedelmes területnek, a mely e főpapi szék fenhatósága alatt állott, Bácsmegye volt középrésze, s mivel a kalocsai érsekre az a nagy föladat hárúlt, hogy e végvidéken a magyarság és a körülözönlő szlávság között legalább vallási egyetértést és közösséget teremtsen és biztosítson: a kalocsai érsek székhelye csakhamar Bács városába kerűlt s ez még akkor is megmaradt második székhelynek, mikor már nem az ország határainak védelme, hanem a keresztény kultúra terjesztése képezte a kalocsai érsek egyik főfeladatát.
Sűrűn telepedtek meg a magyar családok e vidéken. A lakosság sűrűségét és kitünő anyagi és szellemi életét mi sem jellemzi jobban, mint hogy az Árpádházi királyok nyolcz apátságot s prépostságot alapítottak Bácska földjén.
A honfoglalás után két századra már százával virúltak itt a községek, s úgy látszott, soha meg nem rendűl a népesség és jólét életereje. De másként történt.
Jött a tatárjárás.
És a gazdag, beépített vidéken végigszágúldott a kard, a tűz. Gyász és jajszó, majd temetői csönd kelt a nyomán.
Bácska földjének végzete ismétlődött újból.
De a nemzet ősereje kiforrta a sebet s a nagy nemzeti törzsök, száz vessző csonkja helyett, ezernyi sarjat bocsátott. Új családok tömegesen vándoroltak be a kövér vidékre, új hajlékok épűltek az üszkös romok helyén.
Majd megépűlt Bodrog vára, Bács vára, Titel vára, biztos véghelyei a magyarságnak, a kereszténységnek. S körülöttük, védelmük alatt, minden rögöt birtokba vett a keresztény magyar nép.
Századok teltenek el erőteljes, színte túlerős fejlődésben. Bácska nagyurai a leghatalmasabb főurak lőnek; s boldogan élt itt a köznemesség és sűrűen a magyar jobbágy is. Bácska a Hunyadiak korában már megint az ország legjobban lakott vidéke. Mátyás király uralkodása alatt itt 12 vár, 28 város, és 529 helység volt békés lakóhelye a magyarságnak. 498 jelentékeny birtokost említenek e tájon okleveleink, a kik közűl sokan egész uradalom fölött rendelkeztek és számtalan történeti adat bizonyítja, hogy e földnek egész lakossága tiszta magyar volt.
Ismét ott lebegett ez áldott térségek fölött a boldogság délibábja, a mely örök békét és zavartalan fejlődést tükrözött a légbe.
Ám megjelent keleten a nagy viharfelhő első foltja, a mely nemsokára az egész keleti eget zivatarral borította, a melyből azután szakadatlanúl áradtak Európára, a művelt nyugatra, a vészes viharok.
Hazánk volt a védő hegyláncz, a melyen e viharok kitombolták magukat és megtörtek rajta.
És Magyarországnak e vészszel szemben Bácska volt a legszélsőbb védőbástyája. Századokon át Bácska lett a viharok országútja. Rajta özönlött fel a förgeteg, a melyet a dél zúdított reánk. Tatár, török mind itt özönlött fel. Innen indúlt az ország többi részére az ellenség dúló árja és itt két évszázadon át színte táborhelyet tartott.
Óh szomorú Bácsország, mely annyiszor lett a megrendítő csapások és pusztulások színhelyévé. És mégis áldott ország, mert a csodás erejű talaj színte nem bírt kimerűlni. Ha csak néhány évtizedes pihenőt kapott, már megint meglepően pótolta minden veszteségét s egyre-másra gyűjtötte az új lakosokat. De az ádáz ellenség soha ki nem fogyott, soha meg nem szűnt; nem adott időt a megerősödésre. Új meg új emésztő áradata szakadatlanúl itt zúgott, hömpölygött a Duna-Tisza közén, embernélküli kopár sivatagokká pusztítva azt.
Temető lett Bácska földje. Rémes temető.
Gyász borúl lelkünkre, ha a mohácsi vészt idézi föl az emlékezet.
Elfelejtett községnevek, félezernyi falunak üres, tartalmatlan betűben fönnmaradt neve, minden gyászharangnál szomorúbb sírató. Ezernyi ezer élőlélek holtraválását hirdeti.
Hol van a nép, a mely megelégűlt szívvel szántott barázdát a kövér ugaron? Hol a szántóvető, ki tele kézzel hintett magot a televény földbe, hogy húszszoros áldást várjon rá az égből? Óh hol vannak az elpusztúlt nemzedékek remélt ivadékai, a kiket csírájukban ölt el a pogány?
Hol van a honszerző magyarság büszke, nemes virága, a mely talán sehol sem díszlett oly szépen, mint e termékeny vidéken.
Nincsenek. Elhúllottak. Mind egy lábig. Mind egy szálig.
Bácska szomorú sorsa ekkor lőn leggyászosabbá. A rajta át, meg átrohanó idegen nép nemcsak elpusztította, nemcsak veszni hagyta, hanem századokon át megakadályozta, hogy élet fakadjon ezen az áldott földön.
A mohácsi vész után századokon át nem lakott Bácskában annyi nép, mint a vész előtt egy-két népesebb helységben. A megfogyott magyarság, fölriasztott madársereg módjára el, kivándorolt éjszakra, keletre, nyugatra, bátorságosabb vidékekre. És helyükre délről, idegen fajbeliek vándorlottak föl, kik hazájukban még súlyosabb iga alatt nyögtek. A magyar rónákon könnyebben legeltethette barmát a magyar földre menekűlt szerb nép, s itt könnyebben elviselhette az embertelen harácsot a bunyevácz, mint kopár és hegyes régi honában.
Mire elközelgett a töröktől való szabadúlás ideje, új nemzetiségek kezdtek tanyahelyet törni szanaszét Bácska térein.
És mégis, hogy állott Bácska a szabadság új korszakának hajnalán!
Míveletlen föld az egész rengeteg síkság. Alig vannak itt-ott öt-hatházas tanyák, földházikókkal, veremkunyhókkal, nomád, műveltség híján szűkölködő lakosokkal. A városok helyén nyomorúlt, kisded falvak.
II. József előrelátó nemzetgazdasági politikája népesítette be újra a puszta Bácskát. Hogy az emberiség javára teremtett Kánaán sokáig üresen ne maradjon, s az ország ennek kárát ne vallja: idegenből szorgalmas, takarékos, tisztes lelki világú németeket telepített ide. És szabad utat nyitott a déli szlávfajok gyermekeinek is a tűzhelyrakásra.
De bármíly anyagi hasznára váltak is Bácskának ezek a telepítések, mégis örökre kár, hogy Bácska újjáteremtésének épen arra az időszakra kellett esnie, mely a magyar állameszme fellendűlésének nem kedvezett.
Azonban a magyar nemzeti szellem hatalmas ereje, a mely egy évezred alatt annyi idegen oltást forrasztott be a saját törzsébe, erre az új és talán túlerős telepítvényre is kiárasztotta áldásos melegét s e haza hű fiaivá növelte a messze idegenből ide szakadtakat. És ha szláv-ajkú testvéreink között a nagy és dicső nemzeti eszmével szemben olykor ellenséges áramlatot észlelünk: rendesen azt tapasztaljuk, hogy e békés, barátságos hajlamú embereket többnyire kívülről jövő izgatások tartják távol a közös haza varázsának átérzésétől.
Boldog látvány, a gyors felvirulás korára tekinteni.
Százával nőnek a kisded hajlékok, napok alatt keletkeznek a kedves, bizalmas telepek, a végtelen pusztákat nyájas kultúra földjévé változtatván. Nyílt a tavasz és apró ökrös, lovas fogatok siettek ki a mezőre, hogy gazdáik a vassal élezett kis faekékkel törjék fel a szűz földet, a melyet eddig csak legelő barmok tapostak.
Szép idők. Egy pár évtized alatt már munkába vette az emberi kéz és szorgalom ezt az édes, áldott anyaföldet. És az ég nemcsak tízszeres, de tizenöt, húszszoros magot is adott a termő kalászokban.
Valóban vége lett a régi világnak s egészen új, merőben más élet indúlt pezsgő fejlődésnek. A hajdani góczpontok helyett újak keletkeztek, mintha a térszíni viszonyok is megváltoztak volna és most új helyeken futott volna össze a népgazdaság fölöslege.
A Péterváradi Sáncz: ma Ujvidék; Czobor-Szent-Mihály: ma Zombor; Szabadka, Baja stb. mind egészen újonnan keletkeztek és hirtelen nőttek nagyra. A föld ereje volt létrehozójuk, s az államférfiak élesen látó szeme már kiváltságuk megadásakor fölismerte nagy jövőjüket.
És Bácska azóta virúl. Halad előre a népek fejlődésének törvényei szerínt a nemzeti jólét, műveltség és magasabb országos czélok megvalósítása felé.
*
Vándor! Ha Bács-Bodrog vármegye virágzó, gazdag, megelégedett téreire lépsz, ne keress nagy történelmi emlékeket a jelen virulása mögött.
Tudd meg, hogy e terület mindenkor áldott kertje volt szép magyar hazánknak, de rettentő válságok koronként az utolsó redőkig letörölték róla az élet képét. Lakosainak újra meg újra kellett a küzdelmet felvenni az anyafölddel, az elemekkel, de legfőként a magyar haza és keresztény czivilizáczió ellenségeivel, kik időnként előre meg nem sejthető csapásokat zúdítottak reá.
Tudd meg, hogy Bács-Bodrog vármegyének ugyanaz a szerep jutott osztályrészűl hazánknak a keleti vészszel vívott harczaiban, a mit Magyarország, Európának ugyanezzel a veszedelemmel viselt küzdelmében betöltött. S a mint hazánk elszenvedte Európa helyett a nagy viharnak pusztító erejét, úgy Bácsmegye, a szomszédos testvérvármegyékkel együtt, az egész ország helyett tűrte a zordon idők legsúlyosabb csapásait.
És adj hálát, és adjunk hálát mindnyájan jóságos mennyei Atyánknak, hogy annyi szenvedés után virulást engedett téreinkre, boldogságot a fájdalmak világára.
És buzgó szívvel kérjük Istenünket, hogy a magyarok Nagyasszonyának védő szárnyai alatt tartsa tőlünk távol a messze jövendő időkben talán ismét fenyegető rémes katasztrófákat és adjon immár mindenkorra boldog s biztos fejlődést a mi áldott, édes Bácsországunknak.
Kalocsa, 1909. márczius 1-én.
Városy Gyula.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT