III. ÉLETRAJZI ADATOK

Teljes szövegű keresés

III.
ÉLETRAJZI ADATOK
Az 1848/49-es szabadságharc folyamán, mint említettük, 1127 fő viselt összesen – az időközben kiléptetetteket is beszámítva – törzstiszti, illetve tábornoki rendfokozatot a szűkebben vett honvédseregben, valamint az azt kiegészítő nemzetőri, önkéntes-és gerillacsapatoknál. (A fenti létszám harminc címzetes törzstisztet is tartalmaz. Ők olyan kormánybiztosok, különféle feladatokkal megbízott polgári tisztviselők voltak, akiket a hadsereggel való kapcsolatuk következtében a politikai vezetés szintjükhöz igazodó tiszti ranggal látott el. Az 1849 február–márciusában a Délvidék teljhatalmú kormánybiztosának feladatát ellátó gr. Batthyány Kázmér például címzetes nemzetőr ezredes volt. Az újoncozásnál, vagy térparancsnokként, kórházparancsnokként, alkalmazott nyugalmazott cs. kir. századosok közül többen szintén honvéd őrnagyi címet kaptak.)
A honvédsereg parancsnokainak alább következő életrajzi összeállításánál elsősorban a levéltári forrásokra kellett támaszkodnom. Jóllehet erre már korábban is történtek kísérletek. Dudás Ödön bácskai ügyvéd a 19. század ’70-es, ’80-as éveiben például számos, akkor még élő ’48-as honvédtiszttel vette fel a kapcsolatot, kérte be levélben tőlük adataikat. E levelek szerencsére fennmaradtak, s több honvéd törzstisztre is tartalmaznak autentikus adatokat.1
1. Dudás említett levelezése, valamint az ennek nyomán készített, A magyar hadsereg tisztikara c. kéziratos munkája az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában ta-lálható. (Fol. Hung 1368.)
Ugyancsak az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában található Kozma György kiadatlan munkája, mely Az 1848–1849-i magyar szabadságharc szereplőinek lexikona címet viseli.2 Ebben több száz honvéd törzstiszt, valamint tábornok életrajza is szerepel. A szerző adataival azonban „csínján kell bánni”, mivel azokban sok a tévedés.
2. Uo. Fol. Hung. 2092.
E mellett még két – az előbbiekhez hasonlóan mindmáig kiadatlan – gyűjteményt hasznosíthattam. Galsai Kovách Ernő kéziratát, valamint az egykori Erdélyi Ereklyemúzeumnak a Kolozsvári Állami Levéltárba betagolt iratait. Az előbbi szerzője az 1848–49es szabadságharc honvéd őrnagya, 1849 őszétől 1856 végéig az aradi vár foglya volt. Visszaemlékezéseinek 6. kötetében több tucat bajtársáról található rövid életrajzi portré. Ezekben ugyan kevés a konkrét életrajzi adat, de jellemrajzai – más forrásokkal egybevetve, ez egyértelműen kiderült – többnyire kitűnőek.3
3. Galsai Kovách Ernő emlékiratai szintén az OSZK. Kézirattárában vannak Fol. Hung. 1419. sz. alatt.
A hajdan Kolozsvárott működő Erdélyi Ereklyemúzeum Egyesület az 1870-es évektől az első világháború végéig szisztematikusan gyűjtötte az 1848/49-es szabadságharc tárgyi és egyéb emlékeit. Így az egykori honvédtisztek autográf életrajzait is. Ez az ABC sorrendbe rendezett, és sok portrét is tartalmazó gyűjtemény, mint említettük, ma a Kolozsvári Állami Levéltár anyagában található.
Az említett források mellett rendelkezésre állt néhány kiadvány is, amely ’48-as honvédtisztek életrajzát tartalmazza.Többek között Egervári (Potemkin) Ödön: Magyar királyi honvéd törzstisztek albuma, valamint Hellebronth Kálmán: A magyar testőrségek névkönyve 1760–1918. című kötete.4
4. Egervári több kötetre tervezett munkájának csak az első része jelent meg (Pest, 1870.) Ebben több olyan ’48-as honvéd törzstiszt életrajza kapott helyet, akiket a kiegyezés követően reaktiváltak a magyar királyi honvédséghez. (Egervári– Potemkin, aki a szabadságharcban huszár hadnagy volt, különben Dudás Ödönhöz hasonlóan, szintén számos volt honvédtiszt életrajzát kérte meg levélben. Ezek ma az Országos Levéltárban találhatók: Potemkin Ödön levelezése, R 153.) Hellebront Kálmán bibliográfiája több mint 100 olyan nemesi testőr megbízható életrajzát tar-talmazza, akik 1848–49-ben honvédtisztek lettek. (Megjelent: Bp., 1939.)
Mivel a honvédsereg parancsnoki állományának jelentős hányada a magyar nemességből származott, haszonnal voltak forgathatók a különböző nemesi lexikonok. Mindenek előtt Nagy Iván és Kempelen Béla közismert munkái, az 1923-tól 1972-ig megjelent Nemesi Évkönyv köteti, valamint a Turul című genealógiai folyóirat. (E mellett a magyar genealógiai irodalom, jegyzetekben hivatkozott egyéb kiadványai.)
Az életrajzok adatainak döntő hányada különböző levéltári gyűjteményekből származik. A honvédsereg parancsnokainak szabadságharc alatti tevékenységét elsősorban az Országos Levéltárban található, 1848/49-el kapcsolatos állagai – pl. a korabeli had
ügyminisztérium általános iratai sorozat –, valamint a Hadtörténeti Levéltár 1848/49-es gyűjteménye alapján sikerült rekonstruálni.
Ugyancsak ehhez nyújtott segítséget a szabadságharc utáni császári-királyi hadbíróságok iratanyaga. Mint ismeretes, a világosi fegyverletételt követően a honvéd tisztikar volt cs. kir. tisztekből álló része hadbíróság elé került. Az Aradon, Pesten, Pozsonyban stb. működő hadbíróságok peranyaga, mely a Hadtörténelmi Levéltárban található, több száz volt honvédtiszt részletes vallomását tartalmazza. Ezekhez, a vád, illetve a védelem bizonyítékaiként pedig nagyszámú, az egyes személyekre vonatkozó iratot, okmányt csatoltak.
A szabadságharc tábornoki és törzstiszti karának döntő hányada volt cs. kir. tisztekből állt. A cs. kir. hadsereg katonáiról (nemcsak a tisztekről, de mindenkiről) az 1820-as évektől kezdve az 1860-as évek második feléig személyi nyilvántartó lapot vezettek. Ezek, alakulatonként és időrendbe sorolva, ma is fellelhetők a Bécsi Hadilevéltárban, s e munka egyik fő forrást képezték az illető honvédtisztek szabadságharc előtti élettörténetének feltárásánál.5 (A személyi anyaggyűjtemény azok esetében is hasznosult, akiket a szabadságharc után közlegényként besoroztak – vagy visszavettek – a cs. kir. hadseregbe.)
5. A személyi nyilvántartó lap (Grundbuchblatt) az illető születésének helyét és évét, vallását, iskolai végzettségét, képzettségét, szolgálatának lefolyását (előléptetések), és a családi állapotában bekövetkezett változásokat tartalmazza.
A tisztek későbbi, szabadságharc utáni életpályájával kapcsolatban szintén számos forrást sikerült feltárni. A kiegyezést követően azokat a volt cs. kir. tiszteket, akik a szabadságharcban való részvételük következtében elvesztették rangjukat, rehabilitálták. Pontosabban korábbi, a szabadságharc előtti katonai szolgálatuk elismerését kellett kérniük, mely alapján nyugdíjra, vagy kegydíjra lettek jogosultak. Az ezzel kapcsolatban, 1867–1868 folyamán benyújtott folyamodványok, csatolmányaikkal és bizonyítványaikkal együtt szintén megtalálhatók a Hadtörténelmi Levéltárban.6
6. Generalkommando zu Ofen 1868. 2. Abteilung 21–8. sz. alatt. (E gyűjteményre Bőhm Jakab levéltári igazgató helyettes hívta fel figyelmemet, melyért ezúton is köszönetet mondok.)
A kiegyezés „örömére” az uralkodó, Ferenc József százezer koronás alapítványt tett, mely fele-fele részben azokat illette, akik 1848/49-ben a barikád két oldalán álltak, illetve akik rokkantságuk, vagy munkaképtelenségük következtében arra rászorultak. Az adomány magyar szabadságharcosokat illető részét a m. kir. belügyminisztérium osztotta el, pályázati rendszer alapján. A több tízezer jelentkező között szintén sok száz ’48-as honvéd törzstiszt volt, akiknek folyamodványai sok életrajzi adatot, és azokat bizonyító iratokat tartalmaznak.7
7. Országos Levéltár: Belügyminisztérium, Honvéd segélyalap 1867–1872. 1–39. cso-mó. (Az iratanyaghoz névmutató nem készült.)
Az 1867-ben – sok helyütt már 1861-ben – megalakultak a szabadságharc egykori katonáit tömörítő honvédegyletek. Ezek központi szerve, a Honvédegyletek Központi Választmánya volt, melynek iratanyaga szintén segített nyomon követni 1848/49 bajnokainak sorsát. Az említett gyűjtemény a Hadtörténelmi Levéltárban található.8
8. A 32 csomó terjedelmű anyag kutatására mutatók nem állanak rendelkezésre. Az irategyüttesbe került, ugyanakkor több megye honvédegyletének anyaga is, olyano-ké, melyek működésüket a XIX. század végén, ill. a XX. sz. elején befejezték.
A kiegyezés után az egykori honvédeket társadalmi közmegbecsülés övezte. Ennek köszönhetően a sajtó – pl. a Vasárnapi Újság, a Szabadság, a Függetlenség, az Egyetértés stb. – nekrológ rovata rendszeresen hírt adott a ’48-as veteránok elhunytáról. Így, valamint az Országos Széchenyi Könyvtár Kisnyomtatványtárában fellelhető gyászjelentés-gyűjtemény alapján a honvédsereg egykori törzstisztjei és tábornokai többségének a halálozási időpontja is megállapítható volt.
A levéltárak vonatkozó legfontosabb gyűjteményei mellett természetesen meg kellett ismerkedni 1848/49 szinte teljes történeti-és emlékirat-irodalmával, hogy ez a munka elkészülhessen. Végül az egymásnak sokszor ellentmondó születési és halálozási adatok feloldása érdekében gyakran az anyakönyvekhez kellett fordulni.
A honvédsereg parancsnokainak alább következő lexikona hármas tagoltságú. Az első részben azok szerepelnek, akik tábornoki rendfokozatot értek el, vagy viseltek. A következő névsor a törzstiszteket (őrnagyokat, alezredeseket és ezredeket) tartalmazza. Végül a harmadikban azok a cs. kir. tisztek kaptak helyet, akik ugyan nem kerültek át a honvédsereg állományába, de akik azzal kapcsolatban fontos szerepet játszottak. (Vagyis, a magyar hadügyminisztérium alárendeltségébe tartozva részt vettek az első zászlóaljak szervezésében, illetve, mint a délvidéki, vagy a Dráva menti seregek vezetői, 1848 nyarán azok felett is parancsnokoltak.)
A szabadságharc ügyét végig vállalókat az időközben kilépett tisztektől az első két névsorban úgy különböztetünk meg, hogy az utóbbiak nevét dőlt betűvel írtuk.
Az egyes szócikkek felépítése azonos. Az első bekezdés az illető születésének helyét, dátumát, szülei nevét, apja foglalkozását, származásának, nemzetiségének és vallásának adatait tartalmazza (nemesi előnév esetén a nemesi származást külön nem jelöltük), továbbá az iskolai végzettséget, a foglalkozást és a családi állapotot (ez utóbbi mindig 1848/49-re vonatkozik, de a későbbi változást is jeleztük).
A második bekezdés a szabadságharc alatti tevékenységet – szolgálat kezdete, beosztások, előléptetések, kitüntetések, sebesülés, szolgálat vége – tárgyalja. A kinevezéseknél az első dátum arra vonatkozik, hogy az a hadügyminisztérium kihirdetésével az hivatalosan mikor lépett érvénybe. A zárójelben levő pedig azt jelenti, hogy az előléptetés az új rendfokozat mikortól számított – általában visszamenőlegesen.
Végül a harmadik rész a szabadságharc után tevékenységre vonatkozik. Ebben, amennyiben azt források lehetővé tették, haláláig követtük nyomon az illető tiszt tevékenységét. A szócikkhez tartozó jegyzetanyag az adatok forrásairól tájékoztat.
A kép teljessé tétele érdekében itt kívánunk szólni röviden a honvédsereg vezetőinek későbbi sorsáról.
A világosi fegyverletételt, mint közismert, súlyos megtorlás követte. Ennek éle elsősorban a honvédsereg, illetve annak tisztikara ellen irányult.9
9. Noha a felelősségre vonást a szabadságharc itthon maradt politikai vezetői sem ke-rülték el, a rájuk kiszabott büntetések jóval enyhébbek voltak mint a honvédsereg volt cs. kir. tisztekből lett vezetői kaptak.
A szabadságharc végét a honvédsereg 945 törzstisztjéből és tábornokából 50 már nem érte meg. Huszonegyen – Balka Arnold, Bokory Károly, Alois Burdina, Daczó Zsigmond, Gábor Áron, Grubiczy Sándor, Ernst Hügel báró, Kemnitzer Károly, Kleinheinz Oszkár, Anton Kurz, Lőrinczy József, Mara Gábor, Pálinkás Samu, Petőfi Sándor, Lambert Prouvy és Szemere Pál őrnagyok, gr. Mikes Kelemen, Riczkó Károly és Villámi Ferenc ezredesek, valamint br. Milutinovich Mihály és Heinrich Pustelnik alezredes – hősi halált haltak. (Hozzájuk számíthatjuk Gál László ezredest, aki a temesvári csatában kapott halálos sebekövetkeztében halt meg – néhány hónappal később.)
További huszonöten betegségben hunytak el, többen kolerában, a szabadságharc végén, mint például Répásy Mihály tábornok. Ketten, Kiss Sándor honvéd-és br. Egloffstein, Albert nemzetőr ezredes a fegyverletételkor öngyilkosok lettek. Végül két törzstisztet, Vitalis Szöll és br. Mednyánszky László őrnagyot a császáriak már korábban kivégeztek. E mártírok száma a szabadságharc utolsó napjaiban további három fővel nőtt, miután Haynau rögtönítélő bírósága halálra ítélte Ormai Norbert ezredest, valamint Hruby Gyula és Murmann Sámuel őrnagyot.
A szabadságharc életben maradt 890 törzstisztjének és tábornokának a sorsa a következő képen alakult. Mintegy százan a szabadságharc végén (vagy az azt követő hónapokban) külföldre menekültek. Százhuszonöten, a komáromi és a péterváradi őrség tag-jai, a vár átadásakor amnesztiában részesültek. Közülük húszan szintén emigrációba mentek.
A fegyverletételek következményeként 550 honvéd törzstiszt, valamint 15 tábornok a császáriak kezébe került. Közülük mintegy 480 főt – a volt cs. kir. tiszteket – hadbírósági eljárás alá vontak. (A nem cs. kir. tisztekből lett honvéd törzstisztek először szintén ide kerültek, de szeptember végétől, október elejétől – amennyiben politikai jellegű vád nem merült fel ellenük – átirányították őket és közlegényként besorozandók közé.)
A hadbíróságok végül is 440 törzstiszt és tábornok esetében hozott ítéletet. Közülük húsz főt halálra ítéltek és kivégeztek. Ez a sors ért 12 tábornokot: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Knezich Károlyt, Láhner Györgyöt, gr. Leiningen Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és gr. Vécsey Károlyt, valamint Kazinczy Lajos és Lázár Vilmos ezredest, továbbá Péter Giron, Ludvig Hauk, Tamás András és Mieczyslaw Woroniecki hg. alezredest, végül Gasparik Márk és Noszlopy Gáspár őrnagyot. (Az utóbb említett két személyt részben 1848/49-es, illetve a szabadságharc utáni tevékenysége következtében végezték ki.)
Háromszázhuszan, akiknek jelentős részét előbb szintén halálra ítélték, „kegyelemből” börtönbüntetést, ebből 45-en 1–5 évig, 102-en 6–10 évig, 52-en 11–15 évig, végül 120-an 16-20 évig terjedő várfogságot kaptak.
Hetven fő egykori cs. kir. tiszti rangjától való megfosztása után, szabadlábra került, végül további harminc főt felmentettek.
Az eredetileg hadbírósági eljárás alá vontak közül azok, akik tiszti címük megtartása nélkül léptek ki a cs. kir. hadseregből, és még nem volt ítélet ellenük, 1850 június közepén amnesztiában részesültek. Az elítélésre várók közül további négy fő vizsgálati fogságban halt meg. Így Lenkey János tábornok, Josef Bergmann és br. Majthényi András ezredes, valamint Soltész György őrnagy. Négy tisztet pedig külországnak adtak ki (gróf Buttler őrnagy Bajorország, br. Üchtritz ezredes Poroszország segítségével így megmenekült, ellentétben a lengyel Piotowski ezredessel és Rembowski őrnaggyal, akiket azután a cári hatóságok vontak felelősségre.)
A fentiekben említett, 1850 június közepén kelt részleges amnesztia rendeletet, amely alapján az e kategóriába tartozó, már elítélt tisztek is kegyelmet kaptak, később 23 évente újabbak követték. Ennek eredményeként az egykori honvéd parancsnoki kar várfogságban lévő tagjainak zöme 1857-re kiszabadult. 1858–1859-ben pedig a többiek is kegyelmet kaptak. Utolsónak Kofler Bódog őrnagy, valamint a huszárait 1848 őszén a haza védelmére haza hozó Virágh Gedeon őrnagy szabadult ki.
A valóságban letöltött börtönbüntetés így 175 tiszt esetében 1-3 év, 48 esetében 4-6 év, 74 esetében 7 év, további 10 esetben pedig 8-9 év lett. (Hat törzstiszt szabadulásának időpontját nem sikerült megállapítani.) Hatan viszont meghaltak a várfogságban: Gaál Miklós tábornok, Szabó Nándor alezredes, valamint Csatáry Antal, Csunkó Antal, Szontágh Frigyes és Vermes Ignác őrnagy.
A honvédsereg parancsnoki karának nem cs. kir. tisztekből lett tagjait sorozóbizottság elé állították. Közülük 40 főt találtak „alkalmasnak”, soroztak be hosszabbrövidebb időre közlegénynek a császári hadseregbe.
A szabadságharc után az országra nehezedő önkényuralom súlyosan érintette a honvédsereg egykori parancsnokait is. Nem csupán életpályájuk tört derékba, de többségük komoly megélhetési gondokkal küszködött az 1850-es években. Elsősorban azok, akiket elítéltek, mivel az ő vagyunk – ha volt – lefoglalásra került a „forradalom okozta károk kárpótlására”. Ám azok többsége számára sem nyújtott már megélhetést az „ősi birtok”, akik elkerülhették annak konfliskálását. Megélhetést nyujtó alkalmazásuk az állami hivatalokban, múltjuk következtében szóba sem jöhetett, más pályákra pedig szakképzettség hiányában (hiszen többségük a katonai pályára készült) nem mehettek. Egy további lehetőség a vármegyei hivatal vállalása lehetett volna csakhogy ezekbe a rendszert kiszolgáló Bach huszárok kerültek.
E súlyos helyzetben azonban érezhették a nemzet együttérzését. Falvak, községek, mezővárosok sora választotta őket jegyzővé, önkormányzati hivatalokba, és szép számmal akadtak hazafias szellemű közép-vagy nagybirtokosok, akik – általában gazdatisztként – alkalmazva őket, kenyeret biztosítottak számukra.
Ennek pedig egyéb következményei is lettek. A közvetlen kapcsolat a szabadságharc emlékét ápoló néppel, tovább érlelte azt a folyamatot, melyet többségükben az 1848-as forradalom indított el. E volt cs. kir. tisztek – hiszen elsősorban róluk van szó – 1848 őszén általában még habozva, kétségek között őrlődve álltak az önvédelmi harc mellé. A szabadságharc élményeivel és tanulságaival gazdagodva, valamint az 1850-es évek abszolutista és nemzetelnyomó rendszerével szembesülve, nézeteik végleg megváltoztak. Oly annyira, hogy nagy számban kapcsolódtak bele az önkényuralom-ellenes mozgalmakba.
A szabadságharc leverésétől a kiegyezésig úgyszólván alig volt olyan év, melyben a császári titkosrendőrség ne derített volna fel Magyarországon valamilyen függetlenségi szervezkedést. Ennek tagjai – és vezetői – között pedig mindig ott voltak a ’48-as honvéd törzstisztek is. Jóllehet őket kiemelkedő figyelem kísérte a császári titkosrendőrség részéről.10
10. A politikailag gyanús és megbízhatatlannak tartott személyeket rendszeres megfi-gyelés alatt tartották az 1850-es években Magyarországon. A róluk készült több ezer nyilvántartó lap szinte valamennyi ’48-as törzstiszt és tábornok megfigyelési adatai, rögzíti. E gyűjtemény lelőhelye a Hadtörténelmi Levéltár: Abszolutizmus kori iratok, Rendőri nyilvántartó lapok.
1851-ben, a Makk–May-féle (a háttérből Kossuth irányította) titkos mozgalom tagjainak egy jelentős része például az egykori komáromi várőrség tisztjei köréből került ki, akiket azután – Bátori-Sulcz Bódogot, Krivácsy Józsefet, Viszkidenszky Gusztávot stb.
– ősszel, a szervezkedés lebukásakor le is tartóztattak. 1855-ben két egykori honvédtiszt, Damaszkin György és Bene Lajos hozott létre egy titkos hálózatot a Délvidéken, főleg volt honvédtisztekből, melyért mindkettőjüket – s mellettük számos egykori honvédtisztet – több évi várfogságra ítéltek. 1864-ben ismét egy sor magas rangú volt honvédtiszt került börtönbe, az Almásy– Nedeczky szervezkedés kapcsán. Köztük Zámbelly Lajos ezredes, aki váci szállítmányozási cége segítségével jelentős mennyiségű fegyvert csempészett be külföldről a tervezett fegyveres felkelés céljaira.
Míg az itthon maradottak Magyarországon, az emigránsok – köztük az említett 100– 120 egykori törzstiszt és tábornok – külföldön készültek az új szabadságharcra. Közülük számosan lettek a török hadsereg tisztjei – egy orosz–török konfliktusra számítva, illetve arra, hogy Oroszország oldalán Ausztria is beavatkozik majd, s akkor Magyarország kérdése európai tényezővé válik. Ezek a remények a krimi háború során nem váltak valóra, de Kmety György, Karsz várának hős védelmezőjeként, valamint Guyon és Stein tábornokok jó hírnevet szereztek a „magyar” ’48-asoknak.
Ugyancsak kiemelkedő szerepet játszottak a magyar emigránsok az olasz risorgimentóban (Olaszország egyesítésében), valamint az észak-amerikai polgárháborúban.
1859-ben, a francia–olasz–osztrák háború idején megalakult az olaszországi magyar légió. Ennek parancsnokai, vezető tisztjei között az egykori ’48-asok közül ott találjuk Klapka, valamint Vetter tábornokot, Ihász Dániel alezredest, Kiss Miklóst, Földváry Károlyt, Szodtfried Ferdinándot, gr. Teleki Sándort, Krivácsy Józsefet, Hefler Józsefet stb. Vagy megemlíthetjük gróf Bethlen Gergelyt, a piacenzai olasz huszárezred szervezőjét, aki később tábornok lett az olasz királyi hadseregben, csakúgy, mint Wunder – akkor már Csudaffy – Mihály, az egykori honvéd őrnagy.
Az amerikai polgárháborúban dandártábornoki rangot ért el Asbóth Sándor ’48-as alezredes, valamint ezredesként szolgált Perczel Miklós, illetve őrnagy lett Keményfi (Hartmann) József, ’48-as honvéd őrnagy stb.
Ugyancsak meg kell említenünk Prágay János alezredest, aki 1851-ben, több egykorú honvédtiszt bajtársával Kuba spanyol iga alóli felszabadításáért áldozta életét.
E tisztek és társaik nemcsak jó katonaként szereztek hírnevet nemzetünknek külföldön, de hazafiak és haladó elveket valló férfiak is voltak. A török hadseregben szolgálva a magyar szabadságharcot is leverő, haladásellenes cárizmus ellen, az olasz zászló alatt a népek szabadságtörekvéseit elnyomó Habsburg hatalom, Amerikában pedig az emberi szabadságjogok semmibevétele ellen küzdöttek.
A magyar emigráció európai nagypolitikához fűzött reményei 1859-ben, majd 1866ban – amikor is Klapka tábornok alkított magyar légiót Poroszországban, arra számítva, hogy a porosz–olasz–osztrák háború meghozhatja Magyarország függetlenségét – kudarccal zárultak. S 1867-ben létrejött a kiegyezés Ausztria és Magyarország között.
A kiegyezés 1848/49 még nagy többségében élő honvéd tözstisztjeinek és tábornokainak sorsára kétség kívül pozitív hatással volt. Azok a volt cs. kir. tisztek például, akik a szabadságharcban való részvételük miatt elvesztették rangjukat, 1868-tól nyugdíjban, vagy kegydíjban részesültek. Ez az évi 330–400 forint a megélhetéshez azonban nem volt elegendő. Az 1868-ban hetvennyolc éves Simonffy József, egykori honvéd alezredes például ezt írja: „... s minő elismerése, vagy jutalma lett azon (ti. szabadságharc alatti – B. G.) – tetteimnek? Az, hogy midőn 1849-ben halálra ítélvén (Oh de boldog volnék, ha végrehajtották volna), aztán pedig megkegyelmezve 3 évig Olmüczi Börtönben, kezemen lábamon vas láncot hordozva nyomorogtam. ... Ám legyen Isten szent akaratya – Azonban én éhezek, szomjazok, rongyosan, mint koldus járok...”11
11. HL. Generalkommando in Ofen 1868. 2. Abt. 21–8. 55. sz.
Nem csoda tehát, ha több egykori honvéd törzstiszt – így Baumgarten József, Bersek József, Psotta Mór, Szokolóczy Mihály stb. – öngyilkos lett. Tény viszont, hogy az egykori honvéd törzstisztek fiatalabb, 1820-as években született generációja kedvezőbb helyzetbe került. Közülük mintegy hetvenen például, 1849-ben viselt rendfokozatukban, a kiegyezés után megalakult a magyar királyi honvédség tisztje lettek. Itt többen közülük később tábornoki rangra emelkedtek (pl. Máriássy János, Dobay József, Görgey Kornél stb.)
Ugyancsak számosan kerültek vezető pozicióba, az állami közigazgatásban, a törvényhozásban, valamint a vármegyei életben.
Személyüket, ’48-as múltjukra tekintettel pedig, köztisztelet övezte.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT