C) A CSÁSZÁRI-KIRÁLYI KATONASÁG
C) A CSÁSZÁRI-KIRÁLYI KATONASÁG
Az előbbiekben már említettük, hogy az áprilisi törvények III. cikkelye a Habsburg Birodalom haderejének (császári-királyi hadsereg) Magyarországon és kapcsolt részeiben (Horvátország) állomásozó részét a magyar kormány, illetve annak hadügyminisztere alá rendelte. Ez lényegében azt jelentette, hogy a magyar kormány rendelkezési jogot nyert a tágabban értelmezett Magyar Királyság területén levő öt katonai körzet: a Budai-, a Pétervárad- és Szlavóniai, a Temesvári, a Nagyszebeni, valamint a Zágrábi Főhadparancsnokság, illetve az ezek területén állomásozó katonaság fölött.
Az említett törvény elvi jellegű volta, valamint a konkrét végrehajtási utasítások hiányában a rendelkezés azonban nem lépett automatikusan érvénybe. Batthyány miniszterelnöknek így csak hosszabb tárgyalások után, május 7-én sikerült elérnie, hogy a birodalmi hadsereg egységén féltékenyen őrködő Bécs, illetve az uralkodó, V. Ferdinánd megtegye azokat a konkrét intézkedéseket, melyek a fent vázolt helyzet létrejöttét eredményezték.
Ily módon az öt főhadparancsnokságból négy – a zágrábi, Jellačićnem volt hajlandó engedelmeskedni a királyi utasításnak – valamint a felügyeletük alatt álló mintegy 50 ezer főnyi katonaság a magyar kormány hadügyminiszterének, Mészáros Lázárnak a fönnhatósága alá került.
A Birodalom hadseregének addig egységes központi irányítása ezzel gyakorlatilag megszűnt, s ettől kezdve megoszlott a magyar- és az osztrák hadügyminisztérium között. Ez utóbbihoz a Birodalom Magyarországon kívüli felének katonai ügyei tartoztak. (A császári-királyi hadsereg elvi egységét a továbbiakban az uralkodó legfőbb hadúri volta, illetve az ebből fakadó felségjogok – a hadsereg alkalmazás a birodalom határain kívül, tisztek kinevezése, előléptetése, stb. – biztosította.)
Az osztrák és a bécsi hadügyminisztérium között bonyolította a helyzetet, hogy a magyarországi sorozású ezredek nagyobb fele nem Magyarországon, hanem a bécsi hadügyminisztérium illetékességi terültén, vagyis az osztrák örökös tartományokban állomásozott. Míg a Magyarországon levő katonaság kétharmada az osztrák örökös tartományokból származott.
Batthyány – akinek jó oka volt azt hinni, hogy a magyar császári-királyi alakulatokban jobban bízhat, mint az idegenekben – ezért említett bécsi tárgyalásai során megállapodott Latour hadügyminiszterrel a katonaság kicseréléséről. (Igaz ebből a háborús helyzetre való tekintettel az itáliai tartományokban állomásozó magyar ezredeket kizárták.)
Az egyezmény eredményeként jelentős mértékben sikerült változtatni a sorkatonaság arányán, az „idegen“ ezredek elvezénylése, illetve a „magyar“ ezredek hazatértének eredményeként szeptember végére az itthon állomásozó katonaság kétharmadát már magyarországi sorozású alakulatok alkották.
A május 7-i királyi utasítások következtében a hadparancsnokok, illetve az országban állomásozó császári csapatok parancsnokai és tisztjei kénytelen-kelletlen alávetették magukat az új helyzetnek.
Az abszolutizmus ideológiáján, a birodalom egységén és az uralkodóház feltétlen tiszteletén nevelkedett tábornokok és magasabb rangú tisztek zöme ugyanis ellenségesen tekintett a forradalom eredményeként kialakult új viszonyokra. Meggyőzésük, megnyerésük érdekében, annak megértetésére, hogy a Habsburg Birodalom, s benne Magyarország átrendeződése – az alkotmányos formák létrejötte, Magyarország Birodalmon belüli nagyfokú önállósága – nem katasztrófa, hanem megmaradásának, sőt felvirágzásának lehetősége, mind Mészáros hadügyminiszter, mind pedig a miniszterelnök sokat tett, ám kevés eredménnyel. Jól példázza ezt, hogy amikor június 11-én a kormány a szerb felkelőkkel szemben összevont délvidéki sereg – a szegedi tábor – élére parancsnokot keresett, sokáig egyetlen tábornok sem akadt, aki azt elvállalta volna. Nem mintha a szerb felkelést, melyet kezdetben a bécsi udvar is elítélt – mivel az a Katonai Határőrvidéken a közvetlen bécsi katonai kormányzás ellen is irányult -, nem tekintették volna lázadásnak, ám felfogásuk szerint a forradalmi változások nyomán hatalomra került Batthyány-kormány sem számított sokkal kevésbé rebellisnek.
Ennek következtében a végül is a délvidéki magyar erők vezetését elvállaló báró Bechtold Fülöp altábornagy, valamint alvezéreinek többsége nem is igen törekedett arra, hogy a szerb felkelők felett döntő győzelmet arasson. Főleg időben előre haladva, mert, amint 1848 nyarán a bécsi udvar egyre inkább ráébredt arra, hogy magyarokkal való leszámolásnál jól jöhet majd a szerb – és a horvát – kártya, erre ők is ráéreztek. Vagy ha nem, akkor megsúgták nekik azt Bécsből.
A délvidéki kis háború októberig tartó három és fél hónapja ugyanakkor azonban jelentősen átformálta az abban részt vett magyar császári-királyi alakulatok arculatát. A harcokban ugyanis a nemzetőri és honvéd csapatokkal vállvetve vettek részt, minek eredményeként baráti, fegyvertársi viszony alakult ki közöttük. A háború etnikai jellege pedig a magyar soralakulatok legénységénél felfokozta a nemzeti érzést. Ám nemcsak náluk, de az alsóbb tisztikarban is. Az uralkodóház szolgálatában addig egységes soknemzetiségű tisztikar intaktsága megbomlott, a tisztikar pártokra szakadozott.
Kialakult a magyarbarát párt – melyhez elsősorban a magyar nemzetiségű – vagy magyarországi születésű – tisztek tartoztak, de lengyelek, olaszok, osztrákok is szép számmal. (Ezek pozícióját az is erősítette, hogy a napóleoni háborúkat követő hosszú békeidőszak után a harcokban kitűnt tisztek – a Batthyány kormány előterjesztésére – végre előre léphettek a ranglétrán). Velük szemben állt a délszláv „irányzat“, vagyis azok a szerb, horvát, cseh születésű tisztek, akik egyre inkább szimpatizáltak a szerb mozgalommal, illetve a magyarokkal szembe fordult Jellačić-csal. S persze megmaradt a „fekete-sárga“ tisztek tömbje is – akik a birodalom egysége és az uralkodó tisztelete jegyében egyaránt idegenkedtek a magyar és a szerb „rebelliótól“. (E csoportosulások létrejöttében etnikai hovatartozás mellett persze más tényezők is fontos szerepet játszottak. Így pld. a polgári haladás, szabadságjogok igenlése, vagy elvetése, az olasz- a német és a lengyel egység kérdéséhez való viszonyulás, mely sokszor éppen az illető tiszt etnikai hovatartozásával ellentétesen döntötte el, hogy melyik véleményhez csatlakozott.)
A császári – királyi hadseregben korábban ismeretlen nemzeti eszme térhódítása persze a másik oldalon is megmutatkozott: időben előre haladva a cseh, ukrán, vagy lengyel legénységű sorezredek katonái a szláv testvériség jegyében egyre kevesebb meggyőződéssel harcoltak a szerb felkelők ellen.
