A rozgonyi csata. 1312 június 15.-én.

Teljes szövegű keresés

A rozgonyi csata. 1312 június 15.-én.
Mialatt Csák Máté és az Amadék egyesült serege Kassát látszólag minden eredmény nélkül ostromolta, Károly király a Szepességen rövid idő alatt tetemesen megerősítette seregét. A szepesiek ugyanis Görgei István ispánjuk buzdítására oly tömegesen gyülekeztek a királyi zászló alá, hogy ez a szintén beigért keresztesek csatlakozását be sem várva, elindult a Hernád völgyén lefelé, hogy mindenekelőtt a már nagyon erősen szorongatott Kassát felszabadítsa. Abosnál a királyi sereg a jóval szélesebb* és szabadabb s így lovas seregek működésére alkalmasabb Tarca völgyébe ment át s azon lefelé haladva , valószínűleg a mai Királynépe táján ütött tábort.*
A Tarca völgye ebben a szakaszban átlag 3000 m. széles, míg a Hernád völgye Abos és Kassa között helyenkint teljesen összeszorul.
A dr. Sziklay János és dr. Borovszky Samu szerkesztésében megjelent „Magyarország vármegyéi és városai” című monográfia (I. kötet 105. old.) következőleg adja elő a királyi sereg előnyomulását, de én nem hiszem és nem tartom valószínűnek, hogy Károly Róbert ily körülményes és veszélyes előnyomulásra határozta volna el magát. „Károly Kassát felszabadítandó, a Felső-Hernád völgyében lefelé haladt, minek hallatára Demeter a kassai hegyen állást foglalt és a csata elfogadására készült. Károly Róbert a kassai hegy nyugati oldalán elterülő erdőségek miatt a terepet lovasság számára alkalmatlannak találta és Demeter állását délről (?!) megkerülve, Kassáról a Tarca-völgyben levő Rozgony felé vette útját, honnét a lázadók hátába és visszavonulási irányára törhetett.”
Demeter mester a király előnyomulásáról hírt véve, nyomban beszüntette Kassa ostromát és seregével a várostól északkeletre fekvő, akkor Furcsahegynek nevezett (most Kassai hegy a neve) magaslatra vonult, hogy ez uralgó terepszakaszon az erdő által fedve, harchoz fejlődve, éber figyelemmel kísérje, illetve minden eshetőséggel szemben készen várja a királyi sereg további működését és esetleges támadását.
Ez utóbbi június 15.-én előnyomulását folytatva, s alighanem tudomást szerezve az ellenséges seregnek a Kassai hegyen elfoglalt fedett felállításáról, Rozgonytól északra csatarendbe fejlődött, bizonyára azzal az eltökélt szándékkal, hogy a közelben harckész állapotban jelentett ellenséges sereggel a harcot felveszi. A csapatok felvonulása közben a király és a sereg vezetői meggyóntak és megáldoztak s aztán ki-ki elfoglalta helyét és rendbehozta csapatját a küszöbön álló harcra.
Demeter mester a királyi sereg mozdulata által felállítását keletről megkerülve látván, elhagyta a kassai hegyen elfoglalt állását és szintén a Tarca völgyébe ereszkedett le, hogy a felvonulófélben levő ellenséges sereggel a harcot felvegye.
Az ezután következő véres harc közvetlen előzményeit és bevezető részét az egyes történetírók különbözőképpen adják elő. Horváth Mihály szerint* a király „a Tarca völgyében Rozgony mellett egy hegy lejtőjén, mely ütközet helyéül alkalmasnak látszék, ütött tábort. Ott termettek néhány nap mulva (?!), egyesített hadaikkal Máté vezérei, Dömötör és Aba s az Amadé testvérek, s a királyt június 15.-én ütközetre kényszeríték”. Pór Antal ezeket írja:* „A szepesiek, grófjok Görgei István buzdítására, oly bőven kiegészítették a király seregét lovasokkal és gyalogosokkal, hogy ez szembe mert szállani hűtleneivel. Ellenök is indult, Kassát az ostrom alól felszabadítandó. Jöttét a portyázók jókor jelentették az ostromlóknak, kik abbahagyván Kassa vívását, mohón a király serege elé sietének, hogy az előnyösebb helyet, a Furcsahegyet Kassa fölött elfoglalhassák, ami nekik sikerült is, míg a király serege ama hegy alatt a Hernád völgyében, a rozgonyi mezőn foglalt el állást.”* A már fentebb említett „Abauj-Torna vármegye és Kassa monográfiája” ekképpen adja elő az eseményeket: „Károly június 15-én, miután számos előkelő urral megáldozott, az isteni tisztelet után riadót fuvatott és Rozgonytól északra csatarendbe fejlődteté seregét. Demeter a királyi sereg mozdulatai folytán kelet felől megkerülve lévén, elhagyta a Kassai hegyen vett állását és a Tarca völgyébe ereszkedett, mire Károly hada visszavonulást színlelt és a mai Királynép felé hátrált. Demeter ebből arra következtetett, hogy a király az ütközetet ki akarja kerülni és seregével utána iramodott, mire Károly hada megfordult és a csatát elfogadta, mely csakhamar véres ökölviadallá változott át.”
Dr. Horváth Mihály, Magyarország története II. 29.
Szilágyi–Pór, A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, III. 54. és Trencsényi Csák Máté 120.
Tévedés! A rozgonyi mező nem a Hernád, hanem a Tarca völgyében fekszik. Ez a tévedés alighanem Thuróczy alább közlendő szövegrészének felületes olvasásából származhatott. Thuróczy ugyanis nem azt mondja, hogy az összeütközés a Hernád völgyében, hanem az e folyóhoz közel fekvő valamelyik völgyben (in quodam valle circa Harnad) történt meg.
A tulajdonképeni harc lefolyását, amelyet a rendelkezésre álló adatok alapján a 18. számú vázlaton tőlem telhető pontossággal igyekeztem megrögzíteni, ugyanez a monográfia következőleg adja elő: „A főtámadás a király dandára ellen volt intézve és sok jeles vitéz pecsételte meg akkor vérével hűségét. Kakas mester a Rátholtiak nemzetségéből, Tamás gróf fia László, Ivánka mester a Guth-Keled nemzetségből, Görgei István öccse Jordán, Gyürki György és Mihály elvérzettek már és György elestével elbukott az ország zászlója is, de Nagy-Mihályi Gergely, Szécsényi Tamás és apuliai Drugeth Fülöp ellenrohamaikkal feltartóztatták az ellenséget mindaddig, míg a keresztesek meg nem jelentek. Ennek megtörténtével a védők támadókká lettek, mely roham tartama alatt az ellenség soraiból Demeter, Nagy Aba és Omode fiai közül Miklós és Dávid egymás után hullottak el. A vezéreitől megfosztott sereg most zavarba jött, melyet a kassai polgárok oldaltámadása még inkább növelt olyannyira, hogy a lázadók nemsokára futásnak eredtek.”
Nagyjában ugyanígy adja elő Pór Antal* is a csata lefolyását, mely leírásból kiegészítésül még a következő részleteket iktatjuk ide: „… a béke ádáz ellenségei magokra ölték fegyvereiket, hogy a hegyről lerohanva támadjanak. Az összeütközés a vad ügetéssel leszáguldó és a rohamnak eléje siető hadak közt oly kemény, az összecsapás oly heves volt, milyenre Magyarországon a tatárjárás óta nem emlékeztek. A főrohamot a királyi zászlóaljnak kellett kiállania … reá vetette magát főleg az ellenség, hogy a király személyét élve, vagy holtan megejtse.” Nagy-Mihályi Gergelyről azt mondja Pór, hogy a királynak szánt csapásokat, melyeket Lászlófia János reá mért, élte kockáztatásával tartotta fönn. Ezután az elesetteket sorolja fel Pór, akiknek sorában a fentieken kívül még Aladárfia Jakab, Péterfia Mihály és Péter beregi várnagy neveit találjuk. A harc krizisét és végső kimenetelét következőleg adja elő Pór: „Már az ország zászlója a kettős kereszttel és tartójával Gyürki Györgygyel együtt elbukott… De Szécsényi Tamás, „a hadiborostyánnal koszorúzott”, apuliai Drugeth Fülöp, „a hadértő” és Nekcsei Sándor „a hatalmas karú”, kiváltképen e három ifjú hős tartotta még magát. Halált megvetve küzdöttek tovább, noha nem egy atyjok fia és szolgájok hullott el mellőlük, s önmaguk a vértől áztak. Be-be csapva az ellenség harci vonalába többeket leverve fönntarták ugyan a csatarendet még, de a harc kezdett egyenetlen lenni, mivel a királyiak közül számra többen estek el és csaknem valamennyien sebesek valának. E válságos percben jöttek segítségül a keresztes vitézek, kik felvették soraikba a királyi dandár gyér maradványait és kiknek zászlója alatt küzdött tovább a király is ... A keresztesek súlyos kardja megfordítá az esélyeket. A hűtlenek főbbjei (Demeter, Nagy Aba, a két Amadé fiu) elhullottak. A zavart, mely vezéreik elestéből az ellenséges táborban keletkezett, növelte az immár hűséges (mert előbb Vencel királyhoz szítottak) kassai polgárok oldaltámadása. A vitéz szászok felmentve látván városukat az ostrom alól, szorongatóik után indulának, és még jókor érkeztek, hogy a király győzelmét diadalra emeljék.*
Pór Antal, Trencsényi Csák Máté, 121.
Végül ideiktatandónak vélem még Thuróczy 90. fejezetének, mely a rozgonyi csatára vonatkozólag aránylag elég kimerítő és igen értékes, nagyrészt a fenti leírások alapjául is szolgáló adatokat tartalmaz, következő részét: „Anno Domini MCCCXII. cum Rex Carolus regale castrum Sarus vacatum, a Demetrio filio Nicolai ex mandato Matthaei potentissimi pricipis possessum suis viribus obsideret; idem Matthaeus, filius Petri de Trinchinio, mille et septingentos milites lanceatos conductitios, et omne penitus suum posse contra regem in adjutorium Demetrii destinavit: ut ipsum Regem de sub castro procul pelleret praepotenter. Principes autem exercitus Demetrium supradictum; et Abam, dictum pulchrum sive magnum constituit. Quorum adventum Rex audiens, putavit se non posse resistere, in Scepus se recepit. Cui Scepienses ecquites pariter et pedestres feliciter concesserunt; cum quibus Rex hostes suos audacius est agressus. Qui quidem interdum civitatem Cassa vocatam, expugnare coeperunt, pro morte Ómodei Palatini, quem in Quibus, cum exploratores conclamarent Regis adventum; dimissa civitate intrepidi obviam Regio exercitui processerunt, et ad locum pugnandi magis optiorem Rex, et ipsi plurimum festinabant. Quem locum ipsi primitus occuparunt. Rex interim, in quadam valle circa Harnad, cum exercitu confessione sacramentali praemissa, et absolutione accepta, susceptoque Dominici corporis Sacramento a cruciferis supradictis mori se per omnia paraverunt. A ipsi durissimi pacis hostes bellica arma induti de montiscujusdam vertice vallem praefetam protinus certaturi, obviam Regi descendebant. Et in latere dicti montis feria sexta in festo Sanctorum Viti et Modesti proelium durissimum est commissum, quale de tempore Tartarorum in Hungaria non contigit celebrari.” Ezek után Thuróczy az elesetteket sorolja fel.
A többi történetírók, Horváth, Szalay, Fessler-Klein, stb. nagyjából szintén így, de sokkal rövidebben adják elő a rozgonyi csata lefolyását.
Ennek elvesztése után az Amadé-fiak nyilt harcban már nem voltak képesek ellenállást kifejteni; hatalmuk megtört, s ők maguk seregmaradványaikkal kénytelenek voltak váraikba visszahuzódni, de azok legtöbbjét, a Szepességen Lublót, Nógrádban Tobolyt és Hollókőt, Abaujvármegyében Regéczet, Hevesben Sirokot Debreczeni Dózsa és Drugeth Fülöp hadai megadásra kényszerítették, míg Sárost a Thökölyek önként adták fel. Csák Máté hatalmát azonban a rozgonyi csatavesztés nem törte meg; annak révén legfeljebb Nógrádra, Turóczra és Zólyomra nyirbálódott meg kissé befolyása, de a távolabbi Mátyusföldön mintha meg sem érezték volna a rozgonyi katasztrófát és annak következményeit. Nem is annyira az anyagi kárvallás, mint inkább a szenvedett erkölcsi kudarc keserítette el a dölyfös és elbizakodott oligarchát, a trencséni kiskirályt, aki, hogy dühét és bosszúját legalább némileg kiereszthesse, betört a Szepességbe, ahol nagy pusztítást és kegyetlenkedést vitt véghez. Drugeth Fülöp, Szepes és Abauj vármegyék újonnan kinevezett ispánja, szembeszáll ugyan vele, de csak kis mértékben tudta a sértett oroszlán kártevéseit megakadályozni, akinek egyik leghőbb vágya azonban, hogy Szepesvárt elfoglalja, mégsem sikerült.* A kölcsönös csipkedések, támadások Csák Máté és a király hadai között éveken át tovább folytak, de nagy, döntő mérkőzésre egyikük sem gondolt. Mintha mindegyiknek igen nagy lett volna a respektusa a másikkal szemben, de az az egy bizonyos, hogy a rozgonyi győzelem, habár egy kis pyrrhusi mellékize volt is, nagyban emelte Károly király tekintélyét s most már rohamosan szaporodott azoknak a száma, akik szakítva eddigi tétovázó magatartásukkal, teljes odaadással állottak a király mellé, kinek hűségüket és szolgálataikat önként felajánlották. Nagyban elősegítette a kibékülés munkáját Károly király ügyes, okos, engesztelő és nagylelkű politikája is, ami végre az Amadé fiakat, sőt részben a Németujváriakat is a királyi táborba terelte át. Ujvári Miklós ennek ellenében a tárnoki, János pedig a lovászmesteri méltóságot kapta jutalmul. Apor László szintén híven betartotta a királlyal kötött egyességet, ép ily csendesen viselkedtek és semmiféle királyellenes dolgot nem míveltek sem a Baboničok, sem a Brebiri Subičok a délvidéken. Ama kevesek között, akik sehogysem akartak térdet hajtani a király előtt, Zách Feliciánt, a Csák nemzetségbeli Györk fia Miklóst és az Abák egyik ágához tartozó Csobánkát említik a krónikáink. Hogy Csák Mátéval a teljes kibékülés nem sikerült, azon utóbbinak vad, erőszakos természeténél fogva nem csodálkozhatunk, de azért valami fegyverszünetszerű megállapodásnak mégis létre kellett közöttük jönnie, mert különben sem Csák Máté, sem a király nem mert volna a rozgonyi csatát követő években az alább tárgyalandó nagyobbszabású külföldi hadjáratokra gondolni.
Fejér, Cod. Dipl. VI/2., 342., VIII/1., 478., 489. – Katona Hist. Crit. VIII. 258., 294., 302., 316. – Anjoukori okmányt. I. 290., 447. – Zichy Okmányt. I. 219., 257.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT