b) A kroissenbrunni csata 1260. július 12-én.
b) A kroissenbrunni csata 1260. július 12-én.
Július 4-ike óta a két sereg farkasszemet nézett egymással, de átkelni a Morván egyik se mert, vagy nem akart a másik szemeláttára. Ottokár a Morva partján gyakran rendezett lovagi játékokat és tornákat, remélve, hogy talán ezzel rábirja a magyarokat a közbevágásra, majd becsmérlő üzenetekkel és színlelt visszavonulásokkal gondolta ugyanezt a hatást elérni, de csalódott reményében. Miután Ottokárra az élelmezés gondjai is mindjobban nyomasztólag hatottak, mert az ő serege sokkal többet fogyasztott, mint a szerény és sovány koszthoz szokott magyar táborbeliek, a cseh király békealkudozásokat kezdett. Ezek eredményre nem vezetvén, Ottokár végre is megunta a dolgot és türelmét is vesztve, július 10-én meissaui Ottót azzal az ajánlattal küldte át IV. Bélához, hogy vagy ők engedik meg, hogy a magyarok bántatlanul jöjjenek át a Morván, vagy hasonló feltétel alatt nekik engedjék meg az átkelést és azután az előre megállapítandó helyen és időben ütközzenek meg. Béla király az ajánlatot elfogadta és abban egyeztek meg, hogy Ottokár a magyaroknak tért engedendő, csapatjait hátrább húzza, hogy a július 12-re és 13-ának első felére kötött fegyverszünet alatt a magyar sereg a Morván való átkelését ellenséges behatáson kívül végrehajthassa, csatarendbe állíthassa, minek megtörténte után 13-án délben a csata kezdetét veheti.
A létrejött megállapodás folytán, amelynek betartását állítólag Béla és István királyok esküvel fogadták, Ottokár a Morva mentén álló jobbszárny-csoportját a 14. számú mellékleten látható módon a Russbach mögé vonta vissza, ahol az szintén beásta magát. A karantánok és salzburgiak egy része a Bécsből jövő élelmiszerszállítmányok jobb fedezése céljából egyidejüleg Hainburgnál a Duna jobb partjára kelt át. A sereg többi része régi állásaiban megmaradt.
István ifjabb király a július 12-ére hajló éjjel, tehát minden esetre a fegyverszünet letelte előtt a kúnokkal és a magyar lovasság egy részével, két csoportban, amelyek közül az egyiket maga, a másikat Alpra kún vezér vezette, a mai Dévény-Újfalunál és a mai Marcheggen alul a Farkas sziget tájékán átkelt a Morva jobb partjára, állítólag azzal a célzattal, hogy ha a csehek a megállapodás ellenére a magyarokat mégis az átkelés befejezte előtt akarnák megtámadni, azok ellen mindkét oldalról ellentámadásba mehessen át. Az átkelés simán ment és miután közelben seholsem volt ellenség, István hadait 12-én reggel a kroissenbrunni fensíkon gyülekeztette, hogy annak kézbentartása által a főseregnek a Morván való átkelését fedezze.
Egy erősebb osztagot hírszerzés céljából István király nyugati irányban tolt előre, amiből aztán nagy félreértés és még nagyobb baj támadt. Ez a földerítő csoport Siebenbrunn alá érve, ott a csehek elsáncolt táborára akadt. Talán, hogy abba mélyebb betekintést nyerjen, a csoport parancsnoka több irányból jövő koncentrikus támadást rendelt el a sibenbrunni tábor ellen, amelyben a váratlan támadásra nagy gabalyodás támadt,* úgy hogy egyes kún lovasoknak, kisebb osztagoknak még a sáncokba is sikerült benyomulniok.
Bizonyára ezt a földerítő tevékenységgel kapcsolatos kisebbszerű támadást felfújva, írja Ottokár a pápának: (Script. rer. Boh. I, 401.): “Et cum diceremus pax et securitas, subiot cum inenarrabili multitudine contra nos improvisos apparuerunt in campo, – fraude pleni in modum semicirculi per ordinatas acies nos cingentes . . .”
A támadásról értesült Ottokár, azt erős felindulásában a magyarok árulásának tulajdonítván, nyomban fellármázta nehéz vasas lovasságát, amellyel aztán a siebenbrunn tájékán levő ellenséges osztagot elüzvén, nemcsak, hogy ő maga lovasságával Breitensee felé előnyomult, hanem egész seregének parancsot adott a kroissenbrunn-breitenseei fensík felé való koncentrikus támadásra, ahogyan az a 14. sz. mellékletből kivehető.
István ekkor előretolt különítményének zömével még mindig Breitensee tájékán állott, háta mögött a már átkelt csapatok ép sorakoztak, a sereg zöme ellenben még mindig átkelőfélben volt a Morván át, sőt a legnagyobb rész még csak meg sem kezdte az átkelést.
István király csoportja a közeledő cseh vasasokat sűrű nyílzáporral fogadta,* de azok annak dacára tovább nyomultak előre és zárt rohamukkal visszaszorították a könnyű magyar lovasságot. E harc nyomán állítólag maga István király is súlyosan megsebesült és csak nagy nehezen sikerült őt a fogságbaeséstől megmenteni. Csoportja most már vezér hiányában rendetlen futásnak eredt és a háta mögött gyülekező osztagokat is rendetlenségbe hozta.
“Ugy hullottak nyilaik, mint a téli havazás” – mondja az egyik krónika.
Közben mind sűrűbben érkeztek be Ottokár csapatjai az összeütközés színhelyére és a magyarok is siettették a folyón való átkelést, minek folytán a júliusi forró napon, mindkét fél eredeti szándéka ellenére, egy nappal előbb játszódott le a súlyos és véres döntő csata, mintsem tervezve volt.
A minden oldalról körülfogott és számbelileg is kisebbségben volt magyarok, mert erejük jó nagy része Béla királlyal, Lóránt nádorral, István bánnal, Henrik országbiróival és sok más főnemessel még mindig a Morva balpartján várta az alkalmat a folyón való átkelés megkezdésére, – nem sokáig birták az egyenetlen harcot. A magyar sereg rendje hamarosan felbomlott és a harcba keveredett csapatok nemsokára megkezdték a visszavonulást a Morva felé, akár volt ott közelben gázló, akár nem, aminek aztán rettenetesek lettek a következményei. Akiket Ottokár emberei utólértek, azokat könyörtelenül lekaszabolták, vagy foglyul ejtették. Ezek számát a források 18.000-re teszik. Majdnem ugyanannyi, állítólag 14.000, veszett el a Morva rohanó árjában. “Az emberek és lovak rettenetes számú teteme – mondja Palacky* – annyira megtölté némely helyen a Morva folyót, hogy azokon a győzők, mint valami hidon úgy keltek át a túlsó partra”.
Id. m. II/1, 178.
IV. Béla egy ideig kétségbeesve szemlélte a Morva túlsó partjáról az elkeseredett harc menetét, mert eleinte azt hitte, hogy fia is ott maradt a csatatéren, csak később tudta meg, hogy Istvánnak mégis sikerült szerencsésen megmenekülnie. A csatavesztésről saját szemével meggyőződvén, Béla a Morva balpartján volt és a csatában részt sem vett hadát fejvesztetten vezette vissza Pozsonyon át az ország belsejébe.
Ennélfogva Ottokár seregének a Morván átkelt néhány gyengébb osztaga elhagyatva és üresen találta a magyar tábort és azt, a benne talált sok szekérrel, pénzzel és egyéb értékes holmival zsákmányul ejtette. Később maga Ottokár is átkelt a Morván és minden ellenállás nélkül Pozsonyig nyomult előre, ahol Lóránt nádorral találkozott, aki őt Béla király nevében békekötésre hivta fel. A cseh király eleinte nagyon fenhéjázón viselkedett, de aztán néhány napi alkudozás után mégis elfogadta a békét, amelynek értelmében IV. Béla teljesen lemondott Stiriáról s egyúttal a kibékülés és barátság jeléül a magyar király kisebbik fia, Béla herceg, nőül vette a brandenburgi őrgróf és Ottokár nővérének Kunigunda leányát.
A végleges békét a két fejedelem 1261. március 31-én Bécsben kötötte meg s Béla életében nem is került többé háborúra a sor Magyarország és Csehország között.* Sőt nemsokára még közelebbi barátságot kötött a két uralkodó, amidőn Ottokár nejétől, az öreg babenbergi Margittól elválván, 1261 őszén IV. Bélának Anna leányától és Rosztiszláv hercegtől született unokáját, Kunigundát vette nőül.
Ottokár levele a pápához, Fejérnél IV/3, 15. – chron. Australe és Augustense, Frehernél I. – Arenpeck és Haselbach, Peznél I. 1221, illetve II, 730. – Horneck, Reimchronik Kap. 53, Peznél III. – Pernoldus, Hanthalernél III, 231. – Monachus Paduan., Urstisiusnál I, 613. – Cosmae prag. cont.
Végül megemlítendő még, hogy Ottokár morvamenti győzelmének emlékére a mai Marchegget alapította.
){kind=link}