c) Az 1117–1119. évi cseh és osztrák határvillongások.
c) Az 1117–1119. évi cseh és osztrák határvillongások.
István ahelyett hogy a legutóbbi határmenti félreértés tisztázása mellett Vladiszlav cseh herceggel kibékülni igyekezett volna, 1117-ben és 1118-ban ismételten küldött egyes portyázó hadakat Morvaország szomszédos területeire dúlás és fosztogatás céljából. Sőt ezek egyike-másika osztrák területre is átcsapott, alighanem azért, mivel Lipót osztrák őrgróf Vladiszlavval jó baráti viszonyban állott.
1118-ban állítólag maga a király is egy nagyobb seregtest élén, titokban, lopva Ausztriába tört be és a Lajtha menti határterület epusztítása után jó sok zsákmánnyal megrakodva tért vissza Magyarországba.
De Lipót sem maradt adós. 1119-ben egy osztrák és egy cseh hadoszlop élén Magyarországba rontott, ott öldökölve egészen az ország kapujáig jutva, az egyik várost, – talán Sopront, Kőszeget, avagy Mosonyt – elfoglalta és felgyújtotta, köröskörül pedig a gyepük aljáig mindent elpuszított.*
Freisingi Ottó, Chron. VII. 15.
Ezek a határvillongások még sokszor, úgyszólván évről-évre megismétlődtek és többször stájer földre is törtek be a magyar portyázó csapatok, úgy, hogy Ottokár stájer őrgróf már szintén nagyobbszabású megtorlásra készült, amidőn végre mégis nyugalom állott be a határszéleken s ebben a legfőbb érdem Konrád salzburgi érseket illeti, aki a béke helyreállítása érdekében Magyarországba is ellátogatott s itt annyira megnyerte István király tetszését, hogy amidőn 1127-ben a salzburgi székesegyház leégett, István sok aranyat, ezüstöt és miseruhát küldött az elpusztult egyház felsegítésére, úgy, hogy azt nem egészen öt hónap alatt újra fel lehetett szentelni.* Megjegyzendő, hogy a jó szomszédi viszony helyreállítása magának Konrád érseknek is elsőrendű érdeke volt, miután neki is számos birtoka feküdt a mai Stiriában a magyar határ mentén, ahol Leibnitzot, Pettaut és Reichenburgot alaposan meg is kellett erődítenie „a magyarok természetes állhatatlansága ellen.“
Pertz, Mon. Germ. Script. IX. 74.
