A ménfői csata 1044. július 5.-én.
Henrket nem nagyon kellett nógatni, hogy a fennálló békekötés dacára Magyarországba törjön. Ürügyet az új háborúskodásra nem volt nehéz találni; a legkézzelfoghatóbb, mint már említettük, az volt, hogy Aba nem felelt meg, mert nem is felelhetett meg mindenben a könnyelműen vállalt kötelezettségeknek. Hogy a magyarokat lehetőleg meglepje és időt ne adjon nekik a nagyobbszabású felkészülésre, a német császár amennyire csak lehetett, gyorsan összeszedett egy jókora sereget s azt 1044. június vége felé az Ostmarkban összpontosítván, titokban a magyar határ felé indította, nem mintha támadásra készülne, hanem mintha csak a békefeltételek teljesítését akarná bevárni, hogy azután ismét visszatérjen. Serege létszámát nem egyformán taksálják a különböző feljegyzések. Némely régi írók csak 6000 emberre teszik a német, s ugyanakkor 200.000 emberre a magyar sereget. Hogy ez nyilvánvaló tudatos ferdítés azt később bővebben kifejtjük majd. Annyi bizonyos, hogy 1043-ban Cseh- és Németországban nagy éhség dühöngött, minek folytán a lakosság jelentékeny része, állítólag egyharmada éhenhalt. Ez az inség késztette Endrét és testvéreit is Csehország elhagyására, akik azután Kázmér lengyel herceghez bujdostak tovább. A birodalmában még mindig uralkodó inségre való tekintettel Henrik udvarának vitézein kívül csak a magyar határhoz legközelebb eső és a küszöbön álló háborúban leginkább érdekelt két törzsnek, a bajornak és a csehnek haderejét szólította teljes egészében zászlói alá. Az ekként egybegyült seregben, amelynek magvát a császári lovasdandár képezte, ott voltak egyházi zászóaljaikkal Gebhard, a harcias regensburgi és Bruno würzburgi püspök; továbbá a magyarok nagy ellensége, Adalbert osztrák őrgróf és Bretiszláv cseh herceg – az 1041. évi meghódolás után mindvégig tántorithatatlan hive a császárnak – ezúttal azonban magyar trónkövetelő nélkül; ott voltak végül a Péter-párti német és magyar menekültek is, élükön a trónkövetelő Péterrel.
Aba a németek közeledéséről, erejéről és terveiről értesülvén, követeket küldött Henrik elé s azt ígérte, hogy nemcsak a tavalyi béke feltételeit teljesíti, hanem még nagyobb engedményekre is hajlandó, de csak azon feltétel alatt, ha a német császár a magyar szökevényeket kiadja, mert azok rablók és békebontók s ők az egyedüli okai a magyarok és németek közti egyenetlenségeknek és háborúskodásnak. Egyúttal azonban a mult évi tapasztalatokon okulva, minden eshetőségre Aba is általános felkelést hirdetve, nagyszámú haderőt gyüjtött össze és a Sopron-Mosony menti erődítések kellő megszállása után fennmaradó erejét Kapuvár tájékán gyülekeztette.
Eközben Henrik, aki hallani sem akart a békéről és a magyar követeket, akikben csak kémeket látott, magánál visszatartotta, Bécs tájékáról délnek fordult és június végén a magyar határhoz érkezett. Ekkor már Aba is, hadával Sopronon át előnyomulva, a határ mentén tartózkodott, úgy, hogy a két sereg már csak egy napi járásra volt egymástól. Ekkor Aba újra békeköveteket küldött Henrikhez, de ez – bár tanácsosai a rendelkezésre álló had csekély létszámára való tekintettel lebeszélni igyekeztek a császárt a határ átlépéséről – most is hajthatatlan maradt, már csak azért is, mert tudta, hogy a magyar sereg vezérei közül sokan csak színleg és kényszerűségből harcolnak Aba oldalán, csak a kedvező alkalomra várva, hogy őt cserben hagyják. Ezért a további tárgyalásokat megszakítván, az akkori nyugati népeknél dívó szokás szerint kijelölte a Fertőtől délre, alighanem a mai Fertőszentmiklós és Czenk között azt a helyet, ahol harmadnap a két seregnek össze kellett volna ütköznie. Ezt a magyar követek tudomásul vevén, visszatértek királyuk táborába.
Henrik július 3-án meg is jelent a kijelölt időben és helyen, de sem Abát, sem seregét nem találta ott, s így még aznap tovább folytatta útját Kapuvár felé. A Rábczához érve, a német sereget nagy meglepetés érte. Nemcsak, hogy az erősen megszállt Kapuvárral és a körülötte jól berendezett gyepükkel találta magát szemben, de úgy látszott, mintha ezt a megerődített területet még megkerülni sem lehetne, miután Aba a Rábcza alsó részét gátakkal elzárván, ennek következtében az egész vidék vízzel volt elárasztva. Zavarában a táborában volt magyarok segítették ki Henriket; ezeknek kalauzolása mellett a német lovashad egyrésze a Rábcza balpartján egész éjen át fölfelé haladva, végre hajnal felé a mai Czirák tájékán alkalmas gázlóra talált s miután azon szerencsésen átkelt, nyomban felkanyarodott Kapuvár felé.
Amint Kapuvár védőrsége észrevette, hogy az ellenség oldalába és háta mögé került, azonnal elfutott s így a németek minden ellenállás nélkül elfoglalhatták a különben felette erős kapuvári „portát“-t, ahol igen nagyszámú élelmi készletek birtokába is jutottak s a melyen át most már a német sereg zöme is kényelmesen átkelhetett. Innen a sereg július 4.-én menetét keleti irányban a Rába felé folytatva, a következő napon az árpási réven minden nehézség nélkül e folyón is átkelt. Ez utolsó akadályon Dedo gróf, az előcsapat vezére kezdte meg korán reggel az átkelést s mihelyt már elég csapat volt a túlsó parton, Henrik a mai koroncói úton Győr felé indult el. A Rábán való átkelés még javában folyt, amidőn Ménfőtől északkeletre a távolban feltünt a magyar hadseregnek végtelen hosszú körvonala. Vagy hogy az egyik krónikás szavaival éljünk „Aki a síkságot belátta, olyannak látta, mintha erdő feketéllenék rajta“. Aba ugyanis elérkezettnek látta a pillanatot, hogy az időközben Győr alá visszavont sereg zömével ellentámadásba menjen át, hogy ily módon az övénél jóval kisebb német sereget körülfogva, azt lehetőleg megsemmisítse.