A magyar tisztikar szervezetlensége.
A magyar tisztikar szervezetlensége.
E helyütt szomorúan kell megállapítanunk, hogy nem akadt sem a forradalom kitörése idején, sem később egyetlen magasabb rangú tisztünk sem, aki a tisztikar és annak révén a még megbízható és fegyelmezett csapatok élére állva, felvette volna a küzdelmet Károlyiékkal, Kunékkal és Pogányékkal szemben, ahogyan azt Németország tényleges tisztikara Hindenburg legendás alakja köré sorakozva oly szép eredménnyel megtette az államfelforgatókkal és később a spartakuszok csoportjával szemben, s ezáltal az egész német birodalmat megmentették a bolsevizmusnak orosz módon megnyilatkozó embertelen pusztításától. De nekünk nem volt Hindenburgunk és nem volt a némethez hasonló összetartó, egységes, nemzeti érzéstől egyformán áthatott tisztikarunk sem!
De ezen utóvégre nem is csodálkozhatunk, mert a mi tisztikarunk már eleve két teljesen heterogén elemből, a közös hadseregbeli és a honvéd tisztikarból állott, melyek mindegyike más szellemben nevelkedett; az előbbiben az intéző körök nem igen engedték az igazi magyar nemzeti eszmét felszínre kerülni, gondosan őrködvén afölött, hogy úgy a tisztképző tanfolyamokban, mint maguknak a csapatoknak kebelében is kizárólag az összmonarchiának a magyar közvélemény által fekete-sárga szellemnek nevezett eszméje domináljon és nőjjön naggyá, sőt még azt sem látták szívesen, ha a honvéd tisztikar ereiben, amelynek hazafias érzése és szelleme mindig egyformán magas színvonalon állott, kissé élénkebben lüktetett a magyar nemzeti érzés gondolata és öntudata. Mindezek dacára szinte csodálatos, de való igaz, hogy főképp ama időponttól kezdve, amidőn a magyar csapatok hősiessége és kiválósága úgyszólván az egész világ osztatlan elismerését vívta ki magának, a fent említett két heterogén elem annyira összeforrt és eggyé vált a magyar nemzeti eszme kultuszában és kultiválásában, hogy a politikai téren megnyilvánult általános züllés közepette elsősorban a magyar – úgy közös mint honvéd – csapatok voltak azok, amelyeket joggal az ezeréves államhatalom nem egykönnyen megdönthető pilléreinek lehetett tekinteni. Csakhogy sajnos, az állami és társadalmi viszonyok általános csődje folytán a magyar csapatokat is hamarosan kikezdte az elégületlenségnek és pártoskodásnak mindent megőrlő és tönkretevő férge. Így történt aztán, hogy a magyar tiszti kar a forradalom kitörésekor tömörülni akart ugyan az általa megalakított Magyar Országos Védőegyesületben (MOVE), de már a november 15-én megtartott első ülésen majdnem kizárólag csak önző célokat szolgáló és kenyérért síránkozó beszédek hangzottak el; a nagy üggyel, a haza és a hadsereg megmentésének kérdésével, ha egyik másik szónak futólag érintette is, konkrét tervek kapcsán nem foglalkozott senki, s így az elért eredmény mindvégig úgyszólván nulla maradt. Mihamar aztán itt is felütötte fejét a turáni átok, az örökös visszavonás, széthúzás és a kölcsönös gyanusítás réme.
Ily körülmények között ez az egyesülés sem volt sokáig veszedelmes Károlyiékra, Kunékra és Pogányéra nézve, sőt ép ezek ásták meg hamarosan a MOVE sírját tömegesen oda is befurakodó agitátoraik és bérenceik révén.
A tényleges tisztikar nagy zöme ilyenformán vezető és támasz nélkül maradván, a rangban legidősebb, kényszernyugdíjazás által kikapcsolt ezredesi és tábornoki rendfokozatban álló rész, élén a közszeretetben álló József kir. herceggel, teljesen félrevonult és tűrt, szenvedett tovább; a másik, számra nézve legjelentékenyebb rész, az erőszaknak és nyomásnak engedve, tovább szolgált ugyan a mindjobban szétmálló hadseregben, de azzal a benső elhatározással, hogy az államfelforgatók érdekeit tőle telhetőleg inkább hátráltatja, semhogy előmozdítaná s végül csak egy majdnem jelentéktelennek mondható töredék tántorodott meg és állt be szocialistának, később bosevistának egyrészt becsvágyból, de leginkább anyagi előnyök csábító szavára hallgatva.
