Megjegyzések. Elmélkedések.
Épúgy, mint a 6. hadosztály, a 7-ik is igen helyesen úgy intézte a Száván való átkelést, és a további előnyomulást, mintha azt ellenséges ellenhatás alatt kellene megtennie. Ennek az óvatosságnak és felkészültségnek köszönhette a hadosztály, hogy a jelentéktelen doberlini puskázástól eltekintve, a kiválóan fontos Banjalukát minden ellenséges ellenhatás s így harc nélkül ejthette birtokába.
Miután a főoszlop, illetve a 6. hadosztály szintén csak augusztus 3-ikán érte el Dobojt, Württemberg herceg, a 7. hadosztály parancsnoka, az említett napig bátran megmaradhatott volna ott a hadosztálya zömét alkotó 2. és 3. hegyi dandárral, ahol az 1. hegyi dandár beérkezte után augusztus 3.-án az egész hadosztály együtt lett volna. Ámde a herceget az előretörekvés ösztöne nem hagyta nyugodni s így történt aztán, hogy míg ő hadosztálya zömével úgyszólván előrenyargalt, az 1. hegyi dandár a Banjalukában visszahagyott Sametz tábornok illetéktelen és szerencsétlen beavatkozása folytán nagyon is lemaradt, ami igen könnyen megbosszulhatta volna magát, sőt mint alább kimutatjuk, könnyen felette súlyos helyzetet idézhetett volna elő. Az augusztus 5.-én Rogeljenél tapasztalt elég makacs ellenséges ellenhatás, mely csak 4 órai kemény harccal volt végre megtörhető, még inkább összes erőinek mielőbbi egyesítésére kellett volna hogy ösztökélje a 7. hadosztály parancsnokát, holott, – igaz hogy nem egészen az ő hibájából – az előrelátható jajcei újabb nagy összeütközés előestéjén, augusztus 6.-án este, a hadosztálynak oly rettenetes szétdaraboltságát látjuk, hogy azt mindenre, csak éppen komoly harc vívására alkalmasnak nem mondhatjuk. Ennek a harcnak a megindításakor a hadosztályparancsnoknak a rendelkezésére álló mintegy 20.000 emberből és 16 lövegből mindössze mintegy 5000 ember és 8 löveg volt a tett színhelyén. Itt tehát ugyanaz a hiba történt, mint a főoszlop részéről a zepčei ütközetben.
Bár a hadosztály parancsnokság tudta, hogy Jezero és Jajce között nagyszámú ellenség áll, azért nemcsak az ütközetvonatot vitte a csapatoszlop végéhez csatlakozva magával, hanem a nagyvonatot is úgy indította 2 század fedezete alatt Varcar Vakufról Jezero felé előre, hogy az a déli órákban ép akkor érkezett be oda, amikor a harc éppen a krízis tetőpontján állott, még pedig a császáriakra nézve a lehető legrosszabb esélyt mutatva. Württemberg herceg altábornagy ugyanis vezérkari főnökének, Albori alezredesnek egy baloldaloszlop kikülönítésére vonatkozó igen helyes javaslatát el nem fogadván, az összes csapatoknak egy oszlopban az országúton való előnyomulását rendelte el. Így történt aztán, hogy az egyes csapatoknak az utolsó pillanatban a menetvonalról az attól északra fekvő s az ellenség által széles kiterjedésben és erősen megszállt magaslatokra való kirendelése és felérkezése igen hosszú időbe került és a csapatoknak szinte kibirhatatlan kifárasztását vonta maga után. Pedig ezekre a magaslatokra mindíg több és több csapatnak felrendelése annál sürgősebbnek mutatkozott, mert most már világosan kitűnt a fölkelők ama szándéka, hogy a császáriak balszárnyát átkarolólag megtámadva, fokozatosan az összes csapatokat a jezerói tóba szorítsa. És szinte kétségtelen, hogy csak valamivel nagyobb támadási készség mellett a fölkelőknek ez a szándéka teljesedésbe is ment volna. A déli órákban ugyanis a császáriak balszárnya már tényleg át volt karolva, úgy hogy azt újabb erősbítések beérkeztéig kamóalakban vissza kellett vonni. Ebben a felette veszélyes pillanatban a fölkelők szélső jobbszárnya részéről csak egy erősebb nyomás elég lett volna ahhoz, hogy a császáriak arcvonalát a legveszedelmesebb módon fölsodrítsa. Csakhogy tudjuk, hogy a dalmatákhoz hasonlóan a bosnyákoknak is csak a védelem, nem pedig a támadás volt az erős oldaluk s így tisztán ennek volt köszönhető, hogy a déltájban beállt krízist a császáriak szerencsésen megúszták, amennyiben a nagynehezen az északi szárnyra felvergődött csapatok lassacskán a fölkelők jobboldalába kerülve, ez hamarosan a fölkelők egész arcvonalának megingását, majd az egész banda fejnélküli visszavonulását vonta maga után.
Hogy mily nagy lehetett a déli órában a császári csapatok krízise, legjobban mutatja az, hogy János főherceg, a 2. hegyi dandár parancsnoka, ismételten javaslatot tett hadosztályparancsnokánál a visszavonulás megkezdésére, de a herceg állhatatosan és sziklaszilárdan megmaradt amellett, hogy a csapatoknak a végső siker kivívásáig tovább kell folytatniok a küzdelmet. Ezek szerint Württemberg herceg hadosztályparancsnok önálló oszlop-, illetve csoportparancsnoki minőségében derekasan megállta a helyét. Nem így alárendelt dandárparancsnoka: Sametz tábornok és János Salvator főherceg-tábornok. Előbbiről már volt alkalmunk Beck könyvéből egy kis idézetet leközölnünk; ugyanezt tesszük most a főherceg-dandárparancsnokra nézve. Egyébként az igazság kedvéért azt is le kell szögeznünk, hogy János Salvator főherceg-tábornok személyére nézve bátor, a veszélyekkel nem sokat törődő egyéniség volt.
Travnikba érve, a főhercegen annyira erőt vett az idegesség, hogy gyógykezelés céljából vissza kellett szállítani a hátországba.
A hadosztályparancsnok és vezérkari főnökének lelkes, bátor kitartása alighanem nagy veszélytől mentette meg az egész okkupáló hadtestet, mert ha a 7. hadosztály ép abban az időben, amikor – mint alább látni fogjuk – a 20. hadosztály Dolnja Tuzla mellől Dobojra húzódott vissza, Jajce mellől legalább is Banjalukáig hátrál, ahol a fölkelők már különben is támadásra készültek, ez alighanem a főoszlop s vele együtt a XIII. hadtest parancsnokának cselekvési képességét és kedvét is annyira megbénította volna, hogy a további előnyomulás helyett az is vagy az ideiglenes visszavonulásra, a legjobb esetben pedig az elért helyen való megmaradásra határozta volna el magát, ami főleg erkölcsi tekintetben kiszámíthatatlan következményeket vonhatott volna maga után. Így azonban, miután a 7. hadosztály nemcsak hogy megállotta helyét Jajcenál, hanem az ellenség megfutamodása után előnyomulását Travnikig, sőt azon túl is Vitezig folytatta, ez a hadtestparancsnokságot abba a kellemes helyzetbe hozta, hogy immár bátran foglalkozhatott a Sarajevo felé való előnyomulás gondolatával.
Mint feltünő jelenséget le kell még szögeznünk, hogy sem a főoszlop, sem a 7. hadosztály körletében lejátszódott ütközetek után a császáriak egy alkalommal sem kísérelték meg a visszavonuló ellenség üldözését. Igaz, hogy a csapatok majdnem minden alkalommal az ütközet végén nagyon is ki voltak merülve, de azért ez még sem menti eléggé az üldözésnek teljes elmaradását. Ha egyebet nem is, minden összeütközés után legalább egy-egy erős, vegyes fegyernemekből alakított különítményt okvetlenül előre kellett volna tolnia a visszavonuló ellenséggel való érintkezés fenntartására és további megbizható hírek szerzése céljából.