Megjegyzések. Elmélkedések.
Megjegyzések. Elmélkedések.
Éppúgy, mint a hadműveletek, az ezeket követő harcászati ténykedések, az ütközetek, csaták is rendszerint többé-kevésbé oly mértékben szoktak sikerülni, vagy nem sikerülni, amennyire azok helyesen, avagy helytelenül vannak megalapozva. Ennek a megalapozásnak egyik legfőbb kelléke a kölcsönös helyzetnek a rendelkezésre álló összes eszközökkel való minél tökéletesebb tisztázása. Ezt a repülőgépkorszakot megelőző időben, tehát 1866-ban is, legfőkép kémek és a lovasság földerítő tevékenysége útján érték el. Sőt 1866-ban tekintetben a főszerep általában véve, de kiváltképpen az olasz hadseregnél, még mindíg a kémeknek jutott, míg a lovasság teljesen elhibázott alkalmazása folytán egyáltalában nem járulhatott hozzá a helyzet tisztázásához. Annál nagyobb dicséret és elismerés illeti az osztrák hadvezetőséget, hogy lovasságát úgy a földerítő és biztosító szolgálat terén, mint a csatamezőn harctényező gyanánt is, korát messze fölülmúló helyes módon, rendszerint a hadsereg arcvonala előtt offenzív szellemben, alkalmazta. Hogy a custozai csata befejezése után az osztrák-magyar lovasság az üldözésben ugyancsak neki kijutó kiválóan fontos szerepet nemcsak hogy be nem tölthette, hanem attól egyáltalában távoltartotta magát, az nem rajta, hanem kizárólag a lovak teljesen kimerült állapotán múlott. Bátran állíthatjuk tehát, hogy az, amit az osztrák-magyar lovasság e háború egész folyamán a földerítés, biztosítás és leplezés terén produkált, valóban ideálisnak mondható, a custozai csata napján pedig annak is fényes bizonyítékát szolgáltatta, hogy a harcban mint csatalovasság is a legpompásabban tud feladatának megfelelni. Bechtoldsheim, Bujanovics és Pulz lovasai június 24-iki remek harci tevékenységükkel aranybetűkkel írták be nevüket a hadtörténelem lapjaira,* és a két lelkes lovasvezér érdeme annál nagyobb, mert tudjuk, hogy Albrecht főherceg Pulznak különösen szívére kötötte a lovasság kímélését. Ezzel szemben az olasz lovasság, állandóan a gyalogsághoz ragadva, sőt rendszerint a mögött maradva, az egész hadjárat folyamán a tőle várható feladatok megoldása tekintetében a legminimálisabb kívánalmaknak sem tudott megfelelni. Az e hadjáratban szerzett tapasztalatok kétségtelenül bebizonyították, hogy az akkori viszonyok mellett a lovasságnak minden körülmények között mindíg elől volt a helye. Hogy Sonnaz a maga lovas hadosztályával június 24.-én a Pulz- és Bujanovics-dandárok valóban példátadó fellépése és tevékenysége dacára mindvégig teljes tétlenségben meg tudott maradni Villafrancanál, szinte megfoghatatlan, de egyúttal igen szomorú jelenség is. Az olasz lovas hadosztálynak, ha előbb nem, feltétlenül legkésőbb a Pulz és Bujanovics-dandárok rohama után, elszántan előre kellett volna törnie, hogy az ellenséges lovasság vakmerő fellépése által okozott, valóságos lidércnyomásként ható fátyolt és bizonytalanságot fellebbentse, illetve eloszlassa és megállapítsa, vajjon tényleg követik-e az osztrák-magyar lovasságot nagyobb ellenséges gyalogsági tömegek is.
Szécsi id. m. 160: „Az osztrák lovasságnak halálmegvető rohamait hadseregünk legszebb babérlevelei közé sorolhatjuk, melyekre mi magyarok annyival inkább büszkék lehetünk, mert e lovasság legnagyobb része magyar huszárokból állott.” – A déli hadsereghez összesen 24 lovas század volt beosztva. Ezek közül 16 volt huszár, 8 pedig dsidás. Még pedig be volt osztva az V. hadtest Piret-dandárához a 12. dsidásezred 4. és 6. százada: a VII. hadtest Welsersheimb-dandárhoz a 3. huszárezred 6. százada; a IX. hadtest Kirchsberg-dandárához a 11. huszárezred 4. százada; a Pulz-lovasdandárhoz a 13. dsidásezred 1., 2., 5. és 6. százada a 13. huszárezred 3., 4., 5. és 6. százada és az 1. huszárezred 1., 3., 4. és 5. százada s végül a Bujanovics-dandárhoz a 13. dsidásezred 1. és 3. százada, a 11. huszárezred 2., 5. és 6. százada és 3. huszárezred 1., 3. és 4. százada.
Hogy földerítés tekintetében a június 24-iki döntő művelet miként volt előkészítve és megalapozva, az legjobban abból tűnik ki, hogy az olasz fővezérlet e napra csak menetintézkedést, Albrecht főherceg ellenben határozott harcintézkedést adott ki. „Nem mondhatta ugyan meg – írja Szécsi id. m. 142. oldalán – már reggel, kinek-kinek az egész napra vonatkozó feladatát és harccélját, hanem mesteri kézzel rendelkezett lépésről-lépésre, először a harcászati fejlődésre: minden seregrésznek tüzetesen megszabva első állását; másodszor a támadó előnyomulásra: minden seregrésznek tüzetesen megszabva a támadás irányát, vagy célpontját; harmadszor a döntő pillanatban latba veti az utolsó tartalékot, hogy kierőszakolja a döntést a döntő ponton – Custozánál. – Az olasz fővezérlet ellenben június 24-ikére menetintézkedést adott ki; minden seregrésznek kijelölte menetcélját, óvatosságot ajánlott és – vége. A seregrészek szabad szárnyra szélnek voltak eresztve. Harcra nem voltak elkészülve. Az osztrák támadás pillanatnyilag meglepte őket.”
Távol áll ugyan tőlem, hogy a custozai győzőnek jogosan odaítélt babérait és érdemeit kisebbítsem, de azért az igazság és tanulság kedvéért a fenti elismerő szavakhoz egyet-mást mégis hozzá kell tennem, mindjárt megbeszélés tárgyává téve a főherceg enapi elhatározását, szándékát és csatatervét is.
Albrecht főherceg hadseregét, miután egyelőre nem tudhatta, hogy az ellenség 24.-én mit fog tenni és hogyan fog előnyomulni, csak fokozatosan, terepszakaszról terepszakaszra rendelte előre. És ahhoz nem férhet kétség, hogy ezt igen helyesen tette. Eredeti terve és elhatározása értelmében neki a támadólagos előnyomulást e napon is folytatnia kellett. A megállapított csataterv szerint a döntő hadműveletet a kanyarodó jobbszárnynak kellett végrehajtani, míg a balszárnynak csak foglalkoztató, halogató szerep jutott volna. Ebből a szemszögből nézve a dolgot, az általa alkalmazott erőelosztás nem mutatkozik teljesen kifogásmentesnek. A főfeladattal megbízott s mindössze a többi seregtestekkel nem egészen egyenértékű tartalék-hadosztály 11.300 emberéből és 16 lövegéből alakított jobbszárnyat célszerűbb lett volna a csak mellékszerepet játszó s ezért mégis majdnem 41.000 ember és 96 löveg erejűvé tett balszárny rovására jóval erősebbé tenni, annál is inkább, mivel a több mint 20.000 főből alakított hadsereg-tartalékot a főherceg ugyancsak a balszárny mögé helyezte. Hogy ebből nagyobb baj és kellemetlenség nem származott, az leginkább annak volt köszönhető, hogy viszont az ellenség a maga balszárnyán, az osztrák támadó jobbszárnnyal szemben csak mintegy 20.500 főnyi és 24 löveggel bíró Cerale- és Sirtori-, jobbszárnyán pedig 5 hadosztályt: a 3., 8., 7., 16. és 9-iket alkalmazta és 2 hadosztályból álló hadseregtartalékát ugyancsak jobbszárnya mögé helyezte, miáltal a főerők mindkét részről a keleti szárnyra kerültek.
Albrecht főherceg szándéka, mint tudjuk, ugyan az volt, hogy egész erejével meglepően az olasz Mincio-hadsereg baloldalára vesse magát, ez azonban sajnos, az eddig valóban gyönyörűen operáló főhercegen kívül eső okokból, egyáltalában nem sikerült. Nem sikerült pedig elsősorban azért, mivel a Mincio-hadsereg június 24.-én előnyomulását nem keleti, hanem északkeleti irányban folytatta, még pedig nem a középpel, amint azt várni lehetett és legvalószínűbbnek is látszott, hanem a jobbszárny-oszloppal Villafrancán át Verona felé. Ily körülmények között a szándékolt oldaltámadásból tulajdonképpen tiszta arctámadás lett. Vagyis más szóval az oldaltámadás végrehajtása úgyszólván csak hadászati értelemben véve, ellenben harcászatilag egyáltalában nem sikerült.
Az olaszok várakozó s a legnagyobb mértékben passziv magatartása folytán Albrecht főhercegnek kétségkívül sikerült volna a váratlan, új helyzet felismerése után is erejét a balszárnyról a jobbszárnyra akként eltolni, hogy végeredményben mégis csak az eredetileg szándékolt oldaltámadásra jusson a dolog, de ezt a főherceg, mint az alábbiakból kitűnik majd, túlságosan kockázatosnak tartotta s ennek aztán az ő részéről is hosszú, bizonytalan és határozatlan várakozás lett a vége, ami – az olaszoknak csak valamivel nagyobb agilitása mellett – igen könnyen, sőt majdnem biztosan végzetes következményekkel járhatott volna. Ez a kínos bizonytalanság és abból kifolyólag az osztrák fővezérlet részén is a tanácstalan állapot és tétlenség benyomását keltő várakozó magatartás hihetetlenül hosszú ideig, egészen d. u. 3 óráig tartott, de végre, szinte csak félve-remélve, mégis megszületett az elhatározás, a hadseregtartaléknak latbavetésével a döntésnek legrövidebb irányban való kierőszakolása. Hogy az osztrák fővezérlet, – eredeti szándékát és tervét megváltoztatva, – kelleténél sokkal későbben rendelte el a Custoza irányában való áttörést, az vita tárgyát alig képezheti, bár egy kis jóakarattal sok mindent meg lehet indokolni. Nagyon valószínű, hogy a Villafrancanál álló nagy ellenséges tömeg, amelynek megmozdulását minden pillanatban várhatta, késztette a főherceget a hosszas várakozásra. Pedig ha a hadseregtartalék gyanánt visszatartott 2 dandárt legkésőbb a Welsersheimb-, Böck- és Scudier-dandárokkal egyidejűleg indította volna el egységes, erőteljes támadásra, majdnem biztosra vehető, hogy a csata sorsa már nem sokkal d. u. 3 óra után dőlt volna el, még pedig ugyancsak az osztrák-magyar fegyverek javára és dicsőségére. Ne vegye tehát senki tőlem rossz néven, ha én a teljesen pártatlanul igazságos elbírálás mesgyéjére állva, leszögezni bátorkodom, hogy Albrecht főherceg ebben a hadjáratban június 23-ikáig bezárólag mint sztratéga, mint legfőbb hadvezér valóban gyönyörű dolgokat produkált, ellenben mint taktikus, mint csatavezető alig tudott a középszerűségen fölülemelkedni. Albrecht főherceg a győzelmes hadvezér, azt hiszem nimbuszának elhomályosítása nélkül elbírja ezt az esetleg kissé túlszigorúnak látszó, de nézetem szerint igazságos bírálatot, amelyet eddig tudomásom szerint még senki papirra nem vetett. De épp azért hadd álljon itt némi ellensúlyozásképpen Szécsi id. m. 145. oldaláról az alábbi idézet, mely – ami a méltatást illeti – legalább nagyban egyszersmind az osztrák hivatalos és nem hivatalos publikációk álláspontját is fedi. „Osztrák részről – írja Szécsi – Albrecht főherceg, a főhadiszállás egész kíséretével jókor reggel a csata színhelyére megy. 8 órakor reggel már Sonától délre, a Montebello hegyen áll és várja az első, rendelkezéseinek végrehajtásáról beérkező jelentéseket. A csata megindul; a fővezér mindíg ott van, ahol a helyzetet egészen áttekintheti és mellette első segédközege: a vezérkari főnök. 9 órakor a S. Giorgio in Salicenál áll és innen adja ki az intézkedést a véres dráma második felvonásához. A harc hullámai mindíg hevesebben zúgnak; délben a fővezér már S. Rocco di Palazzoloba megy. Éles szemmel kíséri a harc minden mozzanatát; mint Jupiter kezében a nyilakat, úgy tartja hatalmában a széles harcvonalba fejlődött harcerőket, hogy a kellő pillanatban (?) a döntő pontra lesújtsa. Most elérkezett a válságos pillanat; a parancsnokok már ismerik a fővezér szándékát; alig hogy kijelölte a döntő pontot, már repülnek a nyilak, már rohannak a dandárok és csakhamar mindenfelé csak futó ellenséget láthat a győzelmes hadvezér ...” Majd a 153–154. oldalon ezeket mondja Szécsi: „Ha a csatát a támadás alaki intézése szerint vizsgáljuk, akkor azt határozottan szárnytámadásnak kell tekinteni. Legalább erre vall az osztrák erőcsoportosítás a csata különböző fázisában és a döntés kierőszakolása. A csata kezdetén az osztrák erőcsoportosítás a következő viszonyt mutatja: Jobb szárny: 2 dandár (tart. gyal. hadosztály); közép: 3 dandár (V. hadt.), balszárny: 4 dandár IX. hadt. és Scudier a VII. hadtesttől). Mivel az olasz hadsereg visszavonulási iránya a saját jobbszárnya felé, – az osztrák visszavonulás pedig az osztrák balszárny felé irányult, azon erőcsoportosítás, hogy az osztrák főerő a balszárnyon tömörült, arra mutat, hogy a fővezér nem annyira a képzelhető legnagyobb siker kivívását, mint inkább a hadsereg saját biztonságát tartotta elsősorban szem előtt. – A csata folyamán, midőn az osztrák jobbszárny nevezetes előnyöket vív ki, a jobb szárny erőviszonyra a Piret-dandár közbelépése által megváltozott. Most a jobbszárnyon 3 dandár küzd, míg a középen csak 2 marad. Ekkor különben is úgy látszik, hogy a fővezér a hadászati helyzet követelményeihez képest a döntést csakugyan a jobb szárnyon akarta előidézni. Erre vall, hogy a tartalék-gyaloghadosztályt Monzambanora, az V. hadtestet a Monte Ventora irányítja.* Ennek a szándéknak további következménye az lett volna, hogy a két tartalék-dandár is a balszárny mögül a jobbszárny felé tolassék. E szándék kivitelét azonban megakadályozta az, hogy déltájban a balszárnyon a 3 elsővonalbeli dandár 6 egyenkénti véres rohama után határozott vereséget szenvedett és ugyane szárnyon mozdulatlanul bár, de fenyegetőleg állott az olasz sereg zöme – a III. hadtest és a lovasság. E helyzet visszaterelte a fővezért a bölcs óvatosság útjára,* mely szerint elsősorban a hadsereg biztonsága tartandó szem előtt és tekintettel a kedvezőtlen erőviszonyokra,* inkább megelégedni a csekélyebb eredménnyel, mely csekélyebb veszéllyel jár, mint törekedni a nagyobb eredmény után, mely azonban mindent kockára tesz. Valóban, ha az osztrák jobbszárny a képzelhető legnagyobb eredményeket vívta is volna ki, – ha egyhuzamban egész Valeggioig hatol is – de ugyanez időben a balszárnyon az olasz sereg tömege elfoglalja Sommacampagnát: nemcsak hogy a Mincio melletti előnyöket rögtön fel kellett volna adni, hanem az egész osztrák hadsereg Veronától el lett volna vágva és végzetteljes katasztrófa előtt állott volna. Ily megfontolások eredménye lehetett, hogy a fővezér, nemcsak hogy a tartalékot a balszárnyról el nem térítette, hanem a középről is még egy dandárt (Möring) a balszárny erősítésére és a döntés itteni kierőszakolására rendelt. – A döntés e pillanatában az erőcsoportosítás a következő volt: Jobbszárny: 3 dandár; közép: 1 dandár; balszárny: az első vonalban 31/2 dandár, a második vonalban ugyancsak 31/2 dandár. E második volnalbeli csapatok a csata közepén visszavert Weckbecker-, Böck- és Scudier-dandárok voltak. Érintetlen ép csapat, mely e napon még tűzben nem lett volna, – mely még a hadsereg tartalékául szolgálhatott volna, – nem volt többé, csak 1 zászlóalj (23. vadász), 1 üteg és 1 hadmérnök-század, melyek Sommacampagna helyi védelmével voltak megbízva ... Ezeken kívül az osztrák hadsereg utolsó emberig tűzben volt.”
Csakhogy ahhoz, hogy ilye gyenge, a megelőző harcok által már erősen megviselt erőkkel döntést előidézni lehessen, már eleve vajmi kevés volt a remény. Ez az intézkedés már eo ipso nem volt szerencsésnek mondható.
Ez az átnyergelés, ahogyan a dolgok akkor állottak, legalább is túlságos óvatosság volt, annál is inkább, mert az ellenségnél időközben a helyzet és az erőcsoportosítás csöppet sem változott.
De hiszen ez már kezdettől fogva megvolt s ennek dacára a hadseregparancsnokság eredetileg a döntést mégis a nyugati szárnyon tervezte.
Minden mindenesetre előnyös színben tünteti fel az osztrák hadseregparancsnokság tevékenységét és működését, de azért még sem zárkózhatunk el annak hangsúlyozásától, hogy igazi nagy hadvezérhez illő nagystílű csatavezetést az osztrákok részén is csak június 23.-án este 24-ikére kiadott intézkedésig bezárólag tapasztalunk. De mihelyt az ellenség a tisztán kelet felé feltételezett előnyomulás helyett inkább északkelet felé vett irányt, ezzel nemsokára annyira kihozta az osztrák hadseregparancsnokságot sodrából és koncepciójából, hogy ezután fokozatosan mindíg nagyobb mértékben habozóvá és határozatlanná válik és csak az volt a nagy szerencséje, hogy az ellenséges fővezérlet e tekintetben még őrajta is hatványozott mértékben túltett. Reggel 7 óra 30 perckor kiadott intézkedésével* Albrecht főherceg ugyan még a fennakadás nélküli, minél flottabb támadólagos előnyomulás és a saját jobbszárnnyal való döntéskeresés álláspontján áll, mi mellett főleg az V. hadtestnek S. Lucián át a Monte Ventora történt irányítása tanuskodik, de már a főtartalékot óvatosságból és nagyobb biztonság kedvéért nem engedi, hogy tovább kövesse a döntésre hivatott jobbszárnyat, hanem inkább a bal-, mint a jobbszárny közelében, Casazzenál helyezi azt készenlétbe. Feltűnő, és nem éppen helyeselhető, hogy a hadseregparancsnokság a döntésre hivatott jobbszárnycsoportot, vagyis az V. hadtestet és a tartalék-gyaloghadosztályt egyúttal közös parancsnokság alá nem helyezte. És a továbbiak folyamán is a hadseregparancsnokság nem harccsoportokkal, hanem még mindíg tartalék-hadosztállyal és a 3 hadtesttel, sőt ez utóbbiak egy-egy dandárnyi, ezrednyi, sőt még zászlóaljnyi részével is külön-külön rendelkezik. Ugyanezt a visszás állapotot tapasztaljuk tovább lefelé is, úgy hogy a hadtestparancsnokság például szintén nem harccsoportokkal, hanem egyes dandáraikkal és ezredeikkel rendelkeznek, még pedig olyan formán, hogy azokat a magasabb kötelékből kiszakítva, támadásra előrendelik, csapatjaik többi részét pedig visszatartják. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a custozai csatában nem különleges feladatokkal megbízott lekötő, halogató, döntő támadást végrehajtó, átkaroló stb. harccsoportok, sőt tulajdonképpen nem is hadtestek, dandárok, sőt tulajdonképpen legtöbbször még ezredek sem, hanem sokszor csak zászlóaljak és ennél kisebb egységek harcolnak csak egységesen, rendszerint a szomszédokra való tekintet nélkül s így egységes terv és kölcsönös támogatás nélkül, bizonyos meghatározott cél elérésére a szemben álló ellenséggel.
Lásd a 392. oldalon.
Külön megemlítést érdemel a tartalék-gyaloghadosztály magatartása, melyről Szécsi id. m. 143. oldalán a következőket írja: „Osztrák részről a vezetés tekintetében hiányosság először a tartalék-gyaloghadosztálynál észlelhető. Itt is előbb a Benkó-dandár külön harcol a Weimar-dandártól; azután a kettő összekeveredik; azután az egész hadosztály úgy szétmállik, hogy mikor a hadosztály új feladatot kap, a parancsnok nem képes többé hadosztályát összeszedni, illetőleg egységes vezetését érvényre juttatni. Mentségül itt felhozható, hogy e hadosztálynak egy szál lovassága sem volt, ami a parancs közvetítését fölötte nehezitette. A terep olasz ültetvényes jellege, áttekinthetetlensége, a lovasság hiányát még növelte. Végre figyelembe veendő, hogy a tartalék-hadosztály csak néhány nappal előbb alakult, minélfogva a csapatok és parancsnokok még nem nyerhettek annyi összetartási erőt, úgyszólván még nem forrtak úgy össze, mint a többi seregrészek, amelyek hadrendje már régibb és állandóbb volt.”
Mindenesetre kár volt a jobbszárnyra, mint kíválóan fontos helyre, épp ezt a leggyengébb kvalitású seregtestet állítani, amelynek gyenge állapotát a hadosztályparancsnok hasonlóan gyenge kvalitása még jobban fokozta. Ruprecht tábornok tervét, amely szerint a hadseregparancsnokság ama parancsát, hogy a monzambanoi Mincio-híd környékét hatalmába kerítse, jobbra kanyarodás formájában akarta megoldani, már csak azért is elhibázottnak kell tekintenünk, mivel ezáltal a kanyarodás végrehajtása közben csapatjainak baloldalát önként kiszolgáltatta az ellenség támadásának. Sokkal jobb és hatásosabb lett volna éppen megfordítva, jobbrakanyarodás formájában a nyert feladat megoldásához hozzáfogni, miáltal a monzambanoi hidat leggyorsabban lehetett volna kézrekeríteni.
A hadseregparancsnokság által d. u. 1 órakor,* de még inkább a d. u. 3 órakor kiadott intézkedés* már oly nagyfokú tanácstalanságot, annyi kétkedést, erőtlenséget és határozatlanságot árul el, hogy azok egyikéből se lehet a céltudatos, határozott győzniakarás megnyugtató érzését kihámozni és szinte sajnálatos látvány, hogy a hadseregparancsnokság, e hadiszíntéren a legfelsőbb fórum, nem átallotta, hogy d. u. 3 órai intézkedésében immár egyes zászlóaljakkal és hadmérnök-századokkal disponáljon.
Lásd a 408. oldalon.
Lásd a 410. oldalon.
Azonban türtőztessük és nyugtassuk meg magunkat: az ellenfélnél még sokkal rosszabbúl állottak a viszonyok. Az olasz magasabb vezetők közül egyik sem mutatott sem a hadműveletek, tehát a hadászat, sem a harc, vagyis a harcászat terén különösebb hivatottságot és rátermettséget. Még legjobb hadászati és harcászati érzéke magának az olasz királynak volt. Kétségtelen bizonyítéka ennek, hogy amikor Villafrancaban megjelenve, az ott tétlenül álló hadosztályok harcbadobását követelte; ámde leszavaztatván, nem volt elég energiája ahhoz, hogy helyes elhatározását, tervét és szándékát keresztül is vigye. Ha La Marmora, avagy Della Rocca, legkésőbb akkor, amikor a király a villafrancai csoport bevetésének eszméjét megpendítette, a döntő lépés megtételét határozta volna el, mivel épp abban az időben, a 3 dandár visszavonulásának idején, az osztrákok oldalán krízisponton állt a csata sorsa, nincs kizárva, sőt majdnem bizonyos, hogy június 24-ike az olaszok győzelmével végződött volna. Govone is minden esetre helyesebben ítélte meg a helyzetet, mint Della Rocca, amikor a 404. oldalon említett üzenetét továbbította a hadtest parancsnokságnak.
Az olasz vezetés hiányosságáról Szécsi id. m. 145–147. és 142–143. oldalain ezeket írja: „Olasz részen a főparancsnok maga a király. Reggel, mielőtt a csatatérre indulna, Goito körül sétalovaglást tesz. A vezérkari főnök, otthon hagyva a főhadiszállás összes személyzetét, a főparancsnoktól külön ellovagol a vidékre, melyről csak későn tudta meg, hogy csatatér. És itt soká egymást keresik a király és a vezérkari főnök. – A király-fővezér egyáltalában nem parancsol semmit, mikor látja, hogy rosszra fordul a helyzet, sarkantyúba kapja lovát és hazavágtat, otthagyva hadseregét és vezérkari főnökét. – A vezérkari főnök parancsol és rendelkezik; de mikép? Mindenütt ott látja a legnagyobb veszélyt, ahol éppen jelen van; és mivel semmi parancsközvetítő közeg mellette nincs, mindíg annak parancsol, akit éppen előtalál. Előbb találkozik Brignoneval; eltéríti eredeti útirányáról és a Monte Torrera rendeli, mert látja, hogy Sommacampagna felől ide irányul a támadás. Innen vágtat Villafrancába. Itt megtudva a huszárok rohamát, most már Villafrancát találja legjobban veszélyeztetve és lelkére köti Della Rocca-nak, hogy csak jól őrizze e pontot. Innen vágtat Cugiához; ezt előbb Villafrancára irányítja, de látva a Brignone-hadosztály hátrálását, ott hagyja Cugiát és vágtat Brignonehoz és biztatja, hogy csak tartsa magát, jön már Govone segítsége. Ez a hadosztály kapott parancsot a királytól, a vezérkari főnöktől, a hadtestparancsnoktól, de mindenkitől mást-mást; úgy hogy e tábornoknak még érdeméül kell betudni, hogy ennyi ordre és contreordre között hadosztályában nagyobb désordre nem keletkezett. A vezérkari főnök pedig vágtat ide s tova, egyik hadosztálytól a másikhoz, kapkodva, elhamarkodva; egyik ponton rendel, a másikon visszarendel. – Az I. hadtestnek nem parancsol semmit, mert nincs jelen nála; nem is tud róla semmit, míg csak délután Valeggioba nem érkezik. Ide érkezve és értesülve a kedvezőtlen helyzetről, rögtön feledi a custozai helyzetet s e helyett Valeggionál látja a legnagyobb veszélyt. Időközben Custozánál és a Monte Crocen jóra fordul az olaszok helyzete, de a vezérkari főnök nem látva tovább közvetlen látása körleténél, most csak a balszárny vereségétől van eltelve és visszavonulásra rendeli a jobbszárnyat is, ahol ekkor éppen nem volt ok a visszavonulásra. – La Marmora vezérkari főnöknek az volt a szerencsétlensége, hogy ott, ahol ő volt és akkor, mikor ő volt, mindíg az olaszok szenvedtek vereséget. Ezáltal benne az a vélemény keletkezett, hogy a hadsereg az egész vonalon meg van verve, ami – nem úgy volt; legalább akkor nem, amikor ő úgy képzelte.
„Déltájban, amikor a vezérkari főnök is elszomorító képekkel eltelve, ellovagolt a csatatérről, az olaszoknál végkép megszűnt a vezetés. Eddig se volt egységes vezetés, hanem voltak a pillanat behatása alatt kiadott kapkodó rendelkezések. Déltől kezdve azonban ez is megszűnt. A csatatéren levő seregrészek magukra voltak hagyatva; még a visszavonulási rendelkezések is külön adattak ki, hol az egyik, hol a másik csoportnak, de senki sem tudta, mitevő legyen ő maga és mi történik a szomszédjánál. Csak későn este keríti kezébe a hadsereg főhadiszállása újra az egységes vezetést, – a visszavonulásra. De a vezetés hiánya a szétszórva és egységes terv nélkül kiadott parancsok egész nap sok súrlódást, fennakadást, félreértést, oszlopkeresztezést, vonatok és csapatok összetorlódását, szóval százféle zavart idéztek elő ... Bizonyára a parancsadás eme hiányosságában az olasz vereség nem csekély forrása rejlik.”
Az alparancsnokok vezetésének hiányosságáról pedig Szécsi ekképen ír: „Az olaszoknál a vezetés hiánya mint a ragály harapódzott tovább, a főparancsokságról az alparancsnokokra. Az I. hadtest parancsnokának, Durando-nak vezető befolyása az egész csata folyamán csak azon tényen nyilvánult, hogy a hadtest-tartalékot 10–11 óra tájban a Monte Ventora rendelte, – amit ez valószínűleg magától is megtett volna, mert az osztrák előnyomulás miatt előbbre úgy sem mehetett. Ellenben az I. hadtestbeli Cerale-, Sirtori-, Brignone-, Pianell-hadosztályok egész nap úgy harcoltak, mintha nem is állanának egy és ugyanazon hadtest – vagy egyáltalában magasabb egység – kötelékében. Külön is veretett meg – mind a négy. – A Della Rocca III. hadtestnél ugyan a hadtest-parancsnokság befolyása valamivel jobban érvényesült; de nem is volt benne köszönet. Csaknem három hadosztály és 1 lovashadosztály tétlenül hagyta elvérezni a hadtestbeli egy Govone-hadosztályt. – A Cucchiari II. hadtest szintén kiengedte siklani kezeiből hadosztályait, úgy hogy a Longoni- és Angioletti-hadosztályok magukra hagyatva, a csata eldöntésében részt sem vettek. – A vezetés hiányait továbbra is fűzhetjük a hadtestektől a hadosztályokra. Feltűnő, hogy az olasz hadosztályok mindenütt dandáronként veretnek meg. Egy egész hadosztály egységes föllépését sehol sem láttuk. Cerale először kiszolgáltatja a Pisa-dandárt a tartalék-gyaloghadosztálynak a Monte Cricolon; azután, miután Forli dandára már Bechtoldsheim hős rohamai által megrendíttetett, Oliosinál a Forli-dandár tönkre tétetik a Piret-dandár által. A Pisa- és Forli-dandárok egységesen sehol sem működtek.* Sirtorinál előbb a Brescia-dandár veretik meg a Tione balpartján a Bauer-dandár által, míg a Valtelina-dandár a Tione jobbpartján áll; a Brescia-dandár veresége után a Valtelina-dandár is átkel és hasonló sorsra jut a Möring-dandár közbelépése által. A Brescia- és Valtelina-dandár mint egységes hadosztály sehol sem lépett fel. – Brignone először a Sardegna-dandárt rendeli a Monte Crocera, míg a Lombardia-dandár Gorgonál marad. Harcközben a Sardegna-dandár a Weckbecker- és Böck-dandárok által külön, a Lombardia-dandár pedig a Scudier-dandár által külön jut a feloszlás állapotába. A Sardegna- és Lombardia-dandárok szintén sehol sem működtek egységesen hadosztálykötelékben. – Govone hadosztályának 2 dandára már menetközben a sok parancs és ellenparancs folytán kétfelé válik. Ennek folytán az Alpi-dandár soká egyedül áll harcban, míg a Pistoja-dandár, amikor előre is vonult, helyileg el volt különítve az Alpi-dandártól. Itt azonban el kell ismerni, hogy Govone legalább igyekezett – bár sikertelenül – a két dandár egyesítésére. – Cugiától csak egy dandár (Cagliari) állott harcban a Monte Crocen; tehát csak egy – veretett meg. – Ez adatok alapján bizonyára igazoltnak tekinthető azon állítás, hogy olasz részről a harc vezetése úgy a hadsereg, valamint a hadtestek és hadosztályok részéről nagyon hiányos volt, – csaknem egészen hiányzott.”
De tegyük hozzá, hogy mint fentebb már említettük, az osztrákok részén sem ment ez másképpen.
Mindezeket a tüneteket figyelembe véve és a történteket reasszumálva, bátran leszögezhetjük, hogy a vezetés szempontjából a custozai csata nem az egymással szemben álló hadseregeknek a főparancsnokok által gondosan és céltudatosan vezetett, hanem csupán az egymással szembekerült zászlóaljak, ezredek és dandárok erősen szétforgácsolt és elszigetelt harcának képét mutatja. Albrecht főherceg június 23.-án este kiadott ugyan egy, a 24-iki csatanapra szóló pompásan fölépített csataintézkedést, de attól a pillanattól kezdve, amikor annak tudatára ébredt, hogy az ellenség nem azt teszi, amire ő számított és amire ő 23.-án kiadott csataintézkedését alapította, nyomban nagyfokú bizonytalanság és határozatlanság vett rajta erőt és többé nem volt képes a csatát a változott viszonyoknak megfelelően erős kézzel tovább vezetni. Ezért húzódott oly sokáig, reggel 8 órától d. u. 3 óráig, eldöntetlenül a harc és ezért, de főkép a teljesen elhibázott és mindvégig tétlen olasz csatavezetés folytán nyerte meg végül mégis, de – de valljuk be őszintén – csak véletlenül, a császári sereg a custozai csatát, amelynek sorsa utolsó pillanatig csak egy hajszálon lógott.
Az olasz erőcsoportosításról Szécsi id. m. 154. oldalán ezeket mondja: „Az olasz erőcsoportosítás nem volt ugyan tervszerűleg megállapítva, de a támadó fél kényszerítő hatása alatt mégis elég kedvezően alakult, úgy, hogy a rendelkezésre álló erő elégtelensége vagy aránytalansága a támadóéhoz képest nem okozta a vereséget. Ha a dandáregységet vesszük alapul, olasz részről 10 hadosztályban 20 dandár volt a csatatéren, vagy a csatatérhez oly közel, hogy a csatában a döntés előtt közbeléphetett volna. Ezek közül azonban 10 dandár a döntő harcokban részt nem vett; ezek: Villafrancánál Umberto és Bixio hadosztálya 4. Pozzo Morettonál a Cugia-hadosztály 1 dandára, a II. hadtestbeli Longoni- és Angioletti-hadosztályok 4 és a Pianell-hadosztály Sienna-dandára Monzambanonál; összesen 10 dandár, mely tétlenül jelen volt a többi seregrészek egyenkénti legyőzésénél. Ha e számítást vesszük alapul, igazat kell adni az olaszoknak, kik azt hirdették, hogy visszavonulásuk – mert vereséget nem ismernek el – az osztrák túlerő által vált szükségessé. Igaz, osztrák részről 11 dandár állott harcban 10 olasz dandár ellenében, de abban, hogy a másik 10 dandárt latba sem vetették, abban nem az osztrák haderők akadályozták meg, hanem saját gyámoltalanságuk. – Egyébiránt még ha elfogadjuk is az olasz számítást alapul, hogy Custozánál 11 osztrák dandár győzött le 10 olasz dandárt, még akkor is csodálni lehet, hogy ily csekély túlerő, mely ezt az elnevezést meg sem érdemli, oly nehézséges terepen, mely a támadónak száz akadályt és a védőnek ugyanannyi előnyt nyújt, oly szívós ellenállással szemben, aminőt az olaszok helyenként kifejtettek, ily döntő eredményt tudott kivívni. Ily eredmény mellett még az ellenségnek is a legnagyobb tisztelettel kell elismernie az osztrák és magyar csapatok vitézségét, önfeláldozó hősiességét. A valóság azonban az, hogy a 11 osztrák dandár 77 zászlóaljból, a 10 olasz dandár pedig 99 zászlóaljból állott.”
A csapatok harc-értékére nézve Szécsi id. m. 148–150. oldalán a következő összehasonlítást olvassuk: „Az olaszoknál azt látjuk, – írja Szécsi – hogy amely csapat egyszer megveretett, az az egész napra lelép a küzdőtérről; éspedig nemcsak a közvetlen harcteret hagyja el, hanem megy vissza feltartóztathatatlanul a Mincio mögé. A Cerale-hadosztály a Monte Cricolnál és Oliosinál legyőzetik; megy vissza Valeggio és Monzambanoig. – A Sirtori-hadosztály Brescia-dandára Pernisanál vereséget szenved; ott hagyja társdandárát és meg sem áll Valeggioig. Később a Valtelina-dandár S. Lucianál szorult helyzetbe jut; megy vissza Valeggioig. – A Brignone-hadosztály Lombardia-dandára Belvedere mellett vereséget szenved, de azért mind a kettő megy vissza Valeggioig. – Mondani se kell, hogy ez a magatartás a csapatot és parancsnokot nem éppen előnyös színben tünteti fel és csaknem igazat ad azon véleményének, hogy az olaszok a custozai csatában tulajdonképpen nem voltak legyőzve, csak ők maguk képzelték magukat legyőzötteknek és ehhez képest viselkedtek.
„Hisz a csata hullámzása közben osztrák seregrészek is szenvedtek vereséget, de azért nem váltak harcképtelenekké. A Benkó-dandár a Pisa-dandár által a Monte Cricolról levettetik; visszavonul a hegy lábáig, itt rendezkedik és már egy óra múlva újra támad és egész nap még véres harcokat vív. – A Benedek- (28.) ezred a Brescia-dandár által kétszer visszaveretik, de újra rendezkedik és újra támad. Több helyen a vadászok is így cselekedtek. – Igaz, hogy a Weckbecker-, Böck- és Scudier-dandárok is visszaverettek és pedig igen szerencsétlenül. De azért még számottevő harcászati feladatokat kaptak, habár csak a második vonalban. Támadásra ezek sem voltak többé használhatók. – Pulz lovashadosztálya súlyos veszteséggel vonult vissza villafrancai rohamából. De azért este holtig fáradt lovakkal újra munkánál látjuk és meg is gyűlt vele a bajuk az olaszoknak. – E tények hangosan és ékesen szólnak az osztrák(-magyar) hadsereg harcászati értékének fölényéről az olaszé fölött, habár a katonai vitézség és személyi bátorság elég szép példáját találhatjuk az olaszoknál is. – Az osztrák és magyar csapatoknál egyes katonák vitéz fegyvertényei, midőn a tisztek megsebesülve tovább harcolnak, midőn a legénység önfeláldozással menti meg tisztjeinek életét, vagy életével oltalmazza a zászlót, a csapat dicsőségének szentelt jelvényét, oly tömegesen fordulnak elő, hogy valamennyit e helyen felsorolni nem lehet; egyesek felemlítésével pedig igazságtalanságot követnénk el az elhallgatottak iránt. E tekintetben inkább az illető ezredtörténetek adataira utalunk.
„Olasz részről, – miután azok aprólékos adatai nálunk kevésbbé ismeretesek, fölemlítjük Boni ezredes magatartását, ki a Brignone-hadosztály Sardegna-dandáránál az 1. gránátos ezred parancsnoka volt. Mikor ez az ezred a Monte Crocen a 19. magyar ezred rohama elől rendetlenül hátrálni kezdett és Boni az ezredet rendes eszközökkel meg nem állíthatta, az ezredes a kürtössel hosszantartó „Vigyázz!” jelt fuvatott. Mindenki megállt és kiváncsian várta, hogy mit jelent az ellenség közelében e szokatlan kürtjel? – Boni a meglepetés csendjét felhasználva, a megdöbbent ezred közé lép és ily szavakat intéz hozzá: „Eddig azt gondoltam, hogy én a hadsereg legszebb ezredét vezénylem és erre büszke voltam. De semmint ezredemet rendetlenül hátrálni lássam, inkább magam fogom a zászlót és meghalok az ellenség sorai közt.” – Ezzel odalép a zászlótartóhoz és a zászló után nyúlva erélyes hangon kiált: „Ide azt a zászlót!” – A zászlótartó nem adta. És mikor az ezredes követelését ismétli, felzúdul az ezred: „Nem, nem adjuk! A mienk a zászló, meg is fogjuk védeni!” – Vezessen ezredes úr, majd meglátja, jó kezekben van!” – Az ezred előre ment és a 10 óra 15 perckor érkező Ferrari ezredes segítségével a 19. ezred rohamát visszaverte. – Boni ezredes e napon még résztvett a Belvedere visszahódításában a 29. ezredtől; ő védelmezte utoljára a Belvederet a Töply-dandár ellen; utoljára Custozába szorult, honnan ezrede romjaival és a zászlóval Valeggioba vonult vissza hadosztályához.”
Fentebb már kimutattuk, hogy a custozai csatában résztvett lovas századok nagyobb része magyar volt. Most állítsuk össze a 373–374. oldalon közölt hadrend nyomán a csatában tevékenyen résztvett magyar- és egyébajkú gyalogcsapatok számarányát. Az V. hadtest 21 zászlóaljából 6 volt magyar, 15 egyéb ajkú; a VII. hadtest 21 zászlóaljából 18 volt magyar és csak 3 egyéb ajkú; a IX. hadtest 21 zászlóaljából pedig 16 volt magyar és csak 5 egyéb ajkú s végül a tartalék-gyaloghadosztály 13 zászlóalja közül csak 1 volt magyar, 12 pedig egyéb ajkú. Az egész déli hadseregben 76 volt a zászlóaljak száma; ebből 41 volt magyar és csak 35 egyéb ajkú. Ki kell még emelnünk, hogy a komoly harcok túlnyomó részét magyar csapatok vívták meg.
Feltűnő, de okát nem tudtam megtalálni, hogy míg a tisztán egyébajkú zászlóaljakból álló Piret- és Möring-dandár mind a 7 zászlóaljukkal támadtak a Monte Vento, illetve S. Lucia ellen, addig a XXII/23. b) számú melléklet tanusága szerint is a Böck- és Scudier-dandárok testet-lelket ölő támadásaiban azok vadászzászlóaljai nem vettek részt; ezeket alighanem egyszerűen hátrahagyták a támadások kiindulópontján, tehát jó messze hátul, hogy ott az illető dandárok tartalékául szolgáljanak. Mind e jelenségek nyomán bátran állíthatjuk, hogy úgy mint a lovas harcoknál, a gyalogsági küzdelmekből is a magyar csapatoknak jutott ki az oroszlánrész és mi büszkék lehetünk arra, hogy ezek a csapatok oly kitünően viselkedtek mindenütt, ahova előljáróik állították őket. Sőt akkor sem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy a custozai remek győzelem elsősorban a magyar csapatok kiváló szellemének, hadra termettségének és hősies kitartásának volt köszönhető. Hátha még a harcászati vezetés, a harcászati elvek és a harcok keresztülvitelének módja jobbak, korszerűbbek lettek volna, félannyi vérveszteséggel még sokkalta szebb győzelmet lehetett volna a hibákra hibákat tetéző olaszok ellen kivívni. És mindennek dacára, nincs úgyszólván egyetlen sor írás az összes osztrák publikációkban és a bécsi hadilevéltár irattárában, mely a magyar csapatok hősiességét, érdemét kellőképen külön kiemelné! Már ezért is célszerű lesz a Pilch által szerkesztett, többször idézett műből a következő részleteket leközölni:
„A monarchia seregén belül – olvassuk az id. m. II, 368. oldalán – a magyar csapatok vezetnek mind a kitüntetettek, mind az elesettek száma tekintetében. Ha pedig összegyűjtjük a magyar tisztek, a magyar csapatok és a legénység által véghezvitt fegyvertényeket, olyan nagy számban kerülnek elénk, hogy köteteket tölthetnénk meg velük. Tehát arra szorítkozunk, hogy csak azokat a különösen említésreméltó jeleneteket soroljuk fel, amelyek a magyar hősi lélekből sarjadzott megnyilvánulásai annak a virtusnak, amely a magyar katonát ezer éven át áthatotta.
„A II. Lajos bajor király nevéről elnevezett szatmármegyei 5. ezredet ebben a háborúban magyar ember vezette, makfalvai Dósa Albert ezredes. A custozai csatában az ezred a Monte Crocén verekedett igen bátran. Az ezred hőse Demeter Sándor szakaszvezető volt, aki a Monte Croce ellen indított rohamnál a zászlóval a rohamoszlop élén haladt. A kézitusában a zászlót védő századparancsnok és még néhány ember már elesett, illetve súlyosan megsebesült, úgy hogy már csak Demeter és egy Vadász nevű fiatal közvitéz volt életben. Az olaszok már megragadták a zászlórúd végét és annak zöld lombbokrétáját és már majdnem ki is csavarták Demeter kezéből. Az utolsó pillanatban azonban nagy erőfeszítéssel kiszabadította az olaszok kezéből, majd a rúd végét a földre támasztotta, nem eresztette el a zászlót, leugrott a meredek lejtőn a szakadékba, ahol azután a küzdők arcvonala mögött biztonságba jutott. Ez a rettenetes halálugrás egy pillanatra meghökkentette a bámulattól elképedt olaszokat, de csakhamar észbe kaptak és Demeter után rohantak, aki újjongó kiáltással szaladt a zászlóval kezében százada felé. De akkor Vadász közlegény állt az olaszok elé és saját testével feltartóztatta Demeter üldözőit. A zászlótartó elérte századát, s bár ekkor újabb elkeseredett kézitusa keletkezett a zászló körül és még sok derék magyar vérzett el annak védelmében, mégis sikerült azt megmenteni. Demeter, aki már előzőleg megkapta a nagyezüst vitézségi érmet, most altiszti sorból alhadnaggyá lépett elő. Vadászról pedig csak annyit óhajtunk megemlíteni, hogy igazi neve Csolnoky volt; szülei akarata ellenére titokban szökött meg az egyetemről és álnév alatt jelentkezett a háború kitörésekor harctéri szolgálatra. Valódi nevét csak a hadjárat után tudták meg társai, amikor ismét visszatért egyetemi tanulmányaihoz.
„A Győr vármegye területéről sorozott és Rudolf trónörökös nevét viselő 19. gyalogezred a custozai csatában különösen vitézül harcolt, mert nálánál kétszerte erősebb ellenséget támadott meg és vert ki állásaiból a Monte Crocén, majd pedig becsületes kemény harcban megfogyatkozva és kimerülve akkor hagyta el ezt a vérrel áztatott helyet, mikor négyszeres túlerő támadta meg. Ezért dicséret illeti az ezred elszánt parancsnokát, nemes Ráth Adolf ezredest is, aki az ezred tíz századának élén ezt a szívós küzdelmet rendíthetetlenül vezette. Custoza házai között pedig Szabó Lajos százados két századdal csak akkor adta fel az elkeseredett küzdelmet a nagyobb erő ellenében, amikor az általános hadihelyzet szükségessé tette. Amikor Édy Károly főhadnagy egy fél század élén roham közben három golyótól találva hősi halált halt, a sorok közül Czeczey József szakaszvezető ugrott elő és haláltmegvető bátorsággal tovább vezette a fél századot és visszaverte az ellenséges osztagot. A custozai utcai harcban egy súlyosan megsebesült olasz századparancsnok revolveréből folytonosan tüzelt Szabó századosra. Amikor azonban néhány elhibázott lövés után az olasz tiszt újból célozni akart, Sváb Ferenc őrvezető a sorból kitörve, szuronyt szegezve rárohant és leszúrta. Ezután az olaszoknál támadt nagy zavart felhasználva, Szabó százados rohammal kiverte az ellenséges osztagot a községből és 50 olasz katonát foglyul ejtett. A csata során elesett az ezredből 9 tiszt, 80 altiszt és közember; megsebesült 12 tiszt és közel 300 ember. Hogy az ezred ezen a napon valóban vitézül verekedett, azt a csata után kiosztott kitüntetések lajstroma is bizonyítja. Így 3 tiszt vaskorona-rendet, 14 katonai érdemkeresztet kapott, 13 pedig legfelsőbb elismerésben részesült. A vaskorona-renddel kitüntetettek között volt Szabó Lajos százados is. A legénység között kiosztottak 2 arany vitézségi érmet, amelyek egyikét az előbb említett Czeczey, a másikat Sváb kapta, továbbá 25 nagyezüst és 63 kisezüst vitézségi érmet. Ez a mennyiség abban az időben igen nagy volt.
„A délmagyarországi 29. gyalogezred ugyancsak a custozai csatában bizonyította be, hogy méltó régi hírnevéhez. A derék bánáti fiúk a harcvonal legválságosabb pontján, a Belvedere házcsoport elfoglalásában, majd ugyanennek védelmében szereztek kiváló érdemeket. Az ezred története különösen kiemeli az ezredparancsnok, sokolgradai Gyurits Dávid ezredes és deákonai Györgyi Imre őrnagy zászlóaljparancsnok önálló és kiválóan vitéz magatartását. Mindkettőt a vaskoronarend lovagkeresztjével tüntették ki.
„Az erdélyi származású 31. gyalogezred ugyancsak a custozai csatában a Monte Croce körül vívott elkeseredett harcokban bizonyította be bátorságát. 28 tiszti kitüntetés és 150 legénységi vitézségi érem diszítette a hadjárat után e derék ezred különösen kitűnt harcosainak mellét.
„A debreceni 39. Dom Miguel bakákat báró Bibra ezredes vezette a csatában. A Monte Croce meredek lejtőin hihetetlen testi megerőltetéssel támadtak az ezred osztagai a pusztító ellenséges tűzben. A tisztek és a legénység a hősiességben nemesen vetélkedtek, egymást támogatva véres kézitusát vívtak a szívósan és vitézül védekező olasz csapatok ellen. Az ezred története külön felemlíti azt az érdekes jelenséget, hogy mind az ezred parancsnoka, mind az összes törzstisztek a küzdelem kezdetétől befejeztéig, az akkori szokás szerint lóháton ültek a legöldöklőbb közelharcban is és bár az ezredparancsnok állandóan ide-oda vágtatott az ezred különböző osztagai között, mégsem sebesült meg egyikük sem. Úgy látszik, hogy a magyarok Istene különös kegyébe fogadta e napon a debreceni magyar fiúk vezetőit. Érdemes feljegyezni Kálmánczhelyi Lászlónak, a 13. század kürtösének hősiességét. Amikor az egyik döntő támadás kezdetén a zászlóalj összes kürtösei elestek és amikor Kálmánczhelyi köpenyegét is átfúrta már több golyó, nem tágított századparancsnoka mellől, állandóan fújta a rohamjelet, bár az ellenség tüzelése különösen feléje és századparancsnoka felé irányult. Amikor pedig a golyó jobbkarját szétroncsolta, kürtjét balkezébe fogta és így fújta tovább, majd amikor a nagy vérveszteségtől kimerülten nem bírta a rohamot követni és leroskadt, félig ülve, félig fekve, erejének végső megfeszítésével még mindíg fújta a rohamjelet, amely társait lendületes előretörésre ösztönözte. A derék kürtöst a roham támogatására hátulról előretörő friss osztag félig elaléltan vette gondozásba. Ez a kürtös az alföldi vitéz magyar katona hősiességének, akaraterejének és kitartásának méltó példaképe volt.
„A verseci 43. gyalogezred szintén kivette részét a nagy csatából. Az ezred hősi tevékenységének színhelye a sokat emlegetett Monte Belvedere volt.
„A nagykanizsai 48. gyalogezred egész nap tűzben állott és szoros fegyverbarátságban harcolt a debreceni 39-esekkel.
„A gyulafehérvári 50. gyalogezred a nagy nap reggelén azt a parancsot kapta, hogy rohammal foglalja el Oliosi községet. A rohamoszlop erős ellenséges tűzben nyomult előre, sorait vasfegyelem és halált megvető bátorság tartotta össze. Csak heves utcai harc után sikerült megtisztítani a községet az ellenségtől. A templom mellett kőházban befészkelődött ellenséges csoportot azonban nem sikerült kiűzni az első rohammal. Erre a dandárparancsnok, báró Piret, lóról szállva, az ezred néhány önkéntesen jelentkező emberéből alakult csoporttal újból rohamot indított a ház ellen, amelynek szívósan védekező őrségét, 5 tisztet és 94 embert, csak ezután sikerült lefegyvereznie. A késő délutáni döntő ütközetekben az ezred Canova vidékén újból heves tűzbe került, de keményen megállotta helyét. Az ezred vitézségére jellemző a dandárparancsnok hivatalos ütközetjelentésének ez a mondata: „Tisztek és legénység vetélkedtek egymással vitézségben és kötelességtudásban. Ha fel akarnám sorolni mindazokat a hősöket, akik bátorságukkal, kitartásukkal és lélekjelenlétükkel kitüntették magukat, akkor az ezred egész névsorát ide kellene írnom.”
„Nem kevésbbé derekasan harcolt Custozában a besztercei narancssárgahajtókás 63. gyalogezred is. Az ezred a Monte Croce egyik lejtőjén rohant neki az ellenségnek. Bár a tisztikar egyharmada elesett, vagy megsebesült a nyilt terepen reájuk zúduló ellenséges tűz közben, a célul kitűzött vonalat az ezred mégis elérte.
„A beregmegyei 65. gyalogezred, mint a hadsereg tartaléka, csak délután került tűzbe, amikor is magasra emelt zászlóval indult rohamra a Belvedere felé. Az ezred kisebb osztagai a következő napokban a nogaredo–versai ütközetekben is résztvettek.
„Ugyanezeken a helyeken harcolt az akkor még Besztercebánya vidékéről származó 70. gyalogezred is.
„Az ungvári 66. gyalogezred szintén a custozai csatában tűnt ki.
„Nehéz harcokban volt része a soproni 76-os gyalogezrednek is. Az ütközet hevében az ezred a custozai temetőben befészkelődött ellenséget verte ki, majd a templom, paplak és iskola által alkotott házcsoportba beszorultan vívott súlyos küzdelmet. A csatát ez az ezred fejezte be a Palazzo Murano megrohanásával és bevételével. Amikor ezt a dombot elfoglalták és az ezred zászlóját a kastély tornyára kitűzték, újjongó örömmel látták a soproni bakák, hogy a domb alatti síkságon Villafranca felé hömpölyög vissza a megvert olasz csapat rendetlen tömege. A fölötti örömében az egyik század kürtöse felugrott az egyik bástyafokra és az ezred nagy mulatságára fújta az olaszok után a közismert „háromszor vigyázz: lefújás” kürtjelet. Az ezred hősies magatartása kellő méltánylásban is részesült, mert az ezredparancsnok a Lipót-rendet, 3 tiszt vaskorona-rendet, 11 tiszt katonai érdemkeresztet, 24 tiszt pedig dicsérő elismerést kapott; a legénység között 2 arany, 18 nagyezüst és 67 kisezüst vitézségi érmet osztottak szét.
„A custozai csatanap soha nem hervadó babérlevelekkel diszítette a magyar huszárok hadi dicsőségének koszorúját. Ez a nap bebizonyította, hogy a magyar lovas szellem, az akadályt nem ismerő huszáros lendület a legválságosabb helyzetből is kivágja magát és hogy nincsen olyan harcfeladat, amire a magyar huszár ne vállalkoznék szívvel, lélekkel.
„A hadszíntéren alkalmazott 4 huszárezred közül a 13. huszárezred nem vett részt a custozai csatában, hanem ezredparancsnokának, Szapáry gróf ezredesnek vezetése alatt a Po alsó folyása mentén kikülönítetten állott avégből, hogy a Bologna felől előnyomuló kisebb ellenséges erők a custozai csatába való beavatkozását megakadályozza. Annál nagyobb feladat jutott a többi huszárezrednek.
„Így az 1. huszárezred, amelyet a csata napján Rigyitsky Sándor alezredes vezetett, június 24.-én hajnali 4 óra tájban a Pulz-féle lovasdandár kötelékében kezdte meg előnyomulását, hogy feltartóztassa a mieink balszárnya felé előnyomuló ellenséges dandárt, amely Villafranca táján mutatkozott. A rendben előnyomuló ezredet kezdetben erős ellenséges tüzérségi tűz fogadta, majd néhány ellenséges lovasszázad akarta feltartóztatni, de eredmény nélkül. Ezután az előreküldött járőrök csakhamar megállapították, hogy erősebb ellenséges gyalogság közeledik, amelynek élén harcedzett bersaglieri csapatok vannak. Rigyitsky alezredes nem sokat tétovázott, bár a sűrű cserjékkel és szőlőkertekkel fedett terep nem nagyon kedvezett a lovas rohamnak s talán tanácsosabb lett volna kitérni az erős ellenséges gyalogosztag elől, vagy lóról szállva tűzzel fogadni. De erre a magyar huszárok egy pillanatig sem gondoltak, hanem a rohamra indító parancsot kitörő lelkesedéssel fogadták s „rajta, rajta” csatakiáltással mint a fergeteg rontottak a bersaglierikre. Iramukat nemcsak a bokrok nehezítették meg, hanem a küzdelem színhelyének egyik részén olyan nagy kőrakások és sziklatömbök, amelyek mögül biztos fedezékekből hevesen tüzeltek az olaszok vadul vágtató huszárjainkra. A lendületes roham mégis hamarosan áttörte az ellenség első harcvonalát, ami mögött már rendezettebb, négyszögekbe (quarrée) alakult gyalogság ércfalként előremeredő szuronyerdeje következett. Ámde a lendületbe jött huszárokat mi sem tartóztathatta fel, a négyszögek sarkait hamarosan legázolták, az előremeredő szuronyos puskákat kardcsapásaikkal összetörték, mire a négyszögek felbomlottak és így a huszárok tovább vágtathattak. A nagy zürzavarban azonban váratlanul erősebb ellenséges lovas osztag tűnt fel a huszárok jobbszárnya mögött. Erre Rigyitsky alezredes parancsára egy erősebb osztag azonnal odakanyarodott s elűzte az ellenséget. Amikor pedig a huszárok már mindent legázoltak, alezredesük összegyüjtötte vitéz harcosait s lassan Villafranca felé vonult. Bár hátuk mögött hatalmas ellenséges gyalogság és tüzérség mutatkozott, ez a huszárok vissza-vissza vágtató utóvédjének bátorságától megriasztva, nem mert támadni, úgy hogy az ezred este 6 órakor Villafranca alatt ki akarta pihenni fáradalmait. A pihenő azonban nem sokáig tarthatott, mert amikor Rigyitsky észrevette a megvert ellenség elvonulását, 31/2 századdal újból az olasz hadoszlopra vetette magát s annyira megriasztotta, hogy a huszárok közeledtére az olaszok fegyvereiket eldobták s mintegy 800-an megadták magukat. E bomlás láttára Rigyitsky alezredes egyik főhadnagyát, mint hadikövetet, azzal az üzenettel küldötte Villafrancába Bixio olasz dandárparancsnokhoz,* hogy adja meg magát a vele levő csapatokkal együtt. Bixio, aki utolsó tartalékával Villafrancát akarta védelmezni, udvariasan elutasította a felszólítást. Erre Rigyitsky újból előrerúgtatott századával,*, mire Bixio az éjjeli órákban kiürítette Villafrancát. E gyönyörű haditettért és ezredének kitűnő vezetéséért Rigyitskyt a Lipót-renddel tüntették ki és majdnem valamennyi tisztje kitüntetést kapott. Érdekes és jellemző, hogy az erélyes, bátor támadásnál sohasem a támadó felet éri a nagyobb veszteség, hanem mindíg a megtámadottat. A császárhuszárokat ebben a hihetetlen kitartást és bátorságot kivánó egész napi ütközetben alig érte veszteség, mert mindössze 3 huszár esett el, 2 tiszt és 27 közember megsebesült és amikor az ezred éjjel összegyült, csak 4 embere hiányzott. Ez az utóbbi számadat a fegyelemnek és az ezredben uralkodó rendnek és összetartásnak olyan fényes jele, amely előtt kalapot kell emelni. És mivel az ezred rendíthetetlen magatartása tisztjeinek és legénységének hősies viselkedésében gyökerezett, lehetetlen felsorolni mindazokat a derék huszárokat, akik ebben a rohamban kitüntették magukat.
Nem dandár-, hanem hadosztályparancsnok volt.
Helyesebben: századaival.
„A 3-as huszárok Bujanovics lovasdandárának kötelékében küzdötték végig a csatát. Ehhez a dandárhoz tartozott még a 11. huszárezred is, amelynek parancsnoka maga aggteleki Bujanovics Ágost ezredes volt. A csatában tehát ez a két ezred egymás mellett vállvetve harcolt. Amikor Pulz ezredes a hajnali órákban lovasrohamát elindította, Bujanovics ezredes is csatlakozott hozzá. A csatavonal jobbszárnyán a 11. huszárezred, a balszárnyon a 3. huszárezred lovagolt. A nehéz terep ellenére a két ezred olyan nyílegyenes vonalban nyomult előre, mintha csak otthon a gyakorlótéren lett volna. A rohamot a 11-es huszárok kezdték meg erdődi Török József alezredes vezetésével, aki a kezdetben ellenálló ellenséges osztagokat hamarosan visszakergette. Ehhez a rohamhoz csatlakozott azután a 3. ezred is. Mind a két ezred nemcsak ugyanolyan nehézségekkel küzdött meg, hanem ugyanolyan bátorsággal rohamozta meg és gázolta le a szembenálló olasz dandárt, mint az 1-es huszárok Bixio tábornok gyalogságát. A huszárok reggeltől estig állandóan Villafranca és Custoza között száguldoztak ide-oda, s így megzavarták az ellenséget és tevékeny magatartásukkal elérték, hogy az olaszok Albrecht főherceg balszárnyát nem tudták megtámadni vagy átkarolni. Így hát oroszlánrésze volt a három huszárezred példaadó vitézségének abban, hogy a custozai csata a mi győzelmünkkel végződött. Hogy pedig mekkora a magyar huszár és a magyar ló kitartása, azt a 11. ezred történetében olvashatjuk, ahol külön felemlítik, hogy a csata napján hajnali 3 órától a késő esteli órákig a lovakat itatni, etetni és nyergelni nem tudták, a huszárok pedig étlen-szomjan verekedtek ezen a forró júniusi napon. Az ezred egyes kisebb osztagai, az előző napok terhes portyázó szolgálata miatt, közel 40 óráig voltak szolgálatban éjjel-nappal egyhuzamban s amikor a csata hevében újból és újból rohamra került a sor, mégis friss és törhetetlen lélekkel vágtattak az ellenségnek.
„A huszártiszti vitézség megkapó példáját maga Bujanovics ezredes szolgáltatta. Az ellenséggel való összecsapás hevében ugyanis Bujanovics Krisztiány hadnaggyal és 30 huszárral megrohanta az olaszok egy ütegét, amelyet a gyalogság is fedezett. Rohamuk azonban összeomlott a rájuk irányított ellenséges tűzben. Bujanovics maga is igen súlyosan megsebesült, lovát pedig kilőtték alóla. A huszárok közül csak Krisztiány hadnagy és 1 huszár tudott behatolni az ellenséges üteg ágyúi közé, de ezeket is lefegyverezték. Ekkor az olaszok Krisztiányt le akarták szúrni, de a közelben tartózkodó Bixio olasz tábornok odarohant, megmentette a vitéz magyar huszártiszt életét és kardját ezekkel a szavakkal adta vissza neki: „Vegye vissza a kardját, mert megérdemli, hogy tovább viselje.” Bujanovics ezredest I. Ferenc József, Albrecht főherceg javaslatára, mindjárt a csata után tábornokká léptette elő. A teljesség kedvéért ideiktatjuk még Bujanovics harcjelentésének a huszárokra vonatkozó eme részét is: „Csapataim magatartása bámulatraméltó és mintaszerű volt. Kötelességemnek tartom külön kiemelni vitézségüket és lendületüket. Minden osztag, minden ember nemes vetélkedésben igyekezett feladatát teljesíteni, s mindnyájan oly bámulatraméltóan viselkedtek, hogy ennél magasabbfokú teljesítményeket hosszú harctéri szolgálatom alatt még nem tapasztaltam.”
„A csatanap után a három huszárezred legénysége között összesen 7 arany, 32 nagyezüst és 75 kisezüst vitézségi érmet osztottak szét.”
Most pedig hadd álljon itt Szécsi id. m. 150–154. oldaláról a kezdeményezésről írt rész. „A custozai csata – írja Szécsi – osztrák részről szép példákat mutat az alparancsnokok kezdeményező fellépésére. Az alparancsnokok nem elégedtek meg azzal, hogy a felsőbb vezetőség parancsait teljesítsék, hanem a legtöbb esetben a vett feladat szellemében túl is tettek a parancs szószerinti rendelkezésén vagy a felsőbb parancsot már saját elhatározásukkal megelőzték. Már 23.-án este, midőn az V. hadtest Chievoból Castelnovo felé előretolatik, Rodich hadtestparancsnok nem elégedett meg a neki hazulról kijelölt pontok megszállásával, hanem a helyzet közvetlen megismerésének megfelelően, anélkül, hogy parancsot várt volna, Castelnovot is megszállotta, miáltal a holnapi nap hadműveletének első sikereit nem kevéssé könnyítette. – A csata napján Pulz ezredes lovas hadosztályával tulajdonképen csak a sereg baloldalának biztosítására volt kirendelve. Kevésbbé önálló parancsnoknál e feladat nem tett volna szükségessé messzemenő támadó vállalatot, mint Ganfardinetől Villafrancaig, különösen mivel maga a biztosítandó sereg balszárnya még alig volt túl Sommacampagnán. De Pulz a biztosítás leghatásosabb módját a saját támadásában ismerte fel. Hogy mily eredménnyel – már említettük: e támadás folytán az osztrák baloldalt válságos veszéllyel fenyegető ellenséges csapattömegek Villafrancánál egész nap ki sem mozdultak. – A IX. hadtest eredeti feladata csak Sommacampagna biztosítása volt. Hartung azonban saját elhatározásából a Weckbecker-dandárt mindjárt Berettara és Casa del Sole-ig előre tolja és ezzel a fővezér parancsát megelőzte. Később, midőn a Monte Croce a Brignone-hadosztály csapataival megnépesül, Hartung megint saját elhatározásából szánja rá magát a Monte Croce gyilkos megtámadására. Igaz, hogy e támadás nem sikerült, mert a kivitel nem felelt meg mindenben a helyzet követelményének, de maga a szándék, az önálló elhatározás, igen dicséretes vala, bár e pillanatban nem felelt meg egészen a fővezér terveinek és szándékának. –
„A kezdeményező fellépés legszebb példáját látjuk az V. hadtestnél, mely saját menetcélját elérve, a szomszéd tartalék-gyaloghadosztály válságos helyzetét a Monte Cricolnál észreveszi és bár maga ellen is bizonytalan erejű ellenség közeledik, mégis a Piret-dandárt a szorongatott Benkó-dandár segítségére és Oliosi megrohamozására rendeli. E rendelkezésnek a nap eredményében döntő jelentősége volt. – Kicsinyben hasonló önállóságot látunk Berres ezredes elhatározásában, ki ugyan maga a hadtest-lövegtartalék fedezésével van megbízva, mégis kirendeli Bechtoldsheim kapitányt a szorongatott Benkó-dandár oltalmára. És ugyanezen önálló elhatározást látjuk Bechtoldsheimnál, ki miután eredeti feladatát immár meg nem oldotta, saját felelősségére tovább megy, nekirohan a Cerale-hadosztály Forli-dandárának és azt egy pillanat alatt a feloszláshoz igen közelálló állapotba juttatja. Bechtoldsheim tehát azon ellenséges oszlopot, amelynek megtámadására ki volt rendelve (Fenile felé) már meg nem foghatta, de e helyett a helyzet önálló megítélése folytán egy más, sokkal nagyobb és veszedelmesebb ellenséges seregrészt tett tönkre és saját hadseregének még nagyobb szolgálatot tett. – A kezdeményezés hasonló szellemére mutat a peschierai várparancsnok azon rendelkezése, hogy a várőrség egy különítményét a harcban való közreműködésre rendelte. E különítmény ugyan pozitív nagy eredményeket nem vívott ki, de megjelenése a harctéren nagy szolgálatot tett, mert magára vonta a Pianell-hadosztály Aosta-dandárát, miáltal meg volt könnyítve a tartalék-gyaloghadosztály küzdelme a Cerale-hadosztály és a hadtest-tartalék ellen. Sőt Pianell éppen ezen osztrák harccsoport fellépésével indokolja azt, hogy hadosztályának másik dandárát (Sienna) is át nem hozta a Mincio balpartjára, hanem Monzambanonál hagyta. Látjuk tehát, hogy a kisded peschierai különítményt, bár maga visszaszoríttatott, egy egész ellenséges dandárt tartott távol a harc döntő pontjától.
„Olasz részről a kezdeményező önálló fellépésnek csak egy példájával találkozunk, a Pianell-hadosztálynál. Ez a hadtest intézkedése szerint Peschiera megfigyelésére a Mincio jobbpartjára volt rendelve, de a harc fordulatát a Mincio túlsó partján észrevéve, egy dandárral közbelépett. E fellépésnek nagyobb – talán döntő – eredménye is lehetett volna, ha Pianell nem elégedett volna meg fél rendszabállyal, hanem egész hadosztályát latba veti, ha magát messzebb terjedő támadásra tudta volna elhatározni, vagy ha közbelépését a hadtest többi részeivel összhangzásba hozta volna. Így azonban a felelősség nyomasztó érzete az eredeti parancstól való önhatalmú eltérés miatt, – az aggodalom, hogy időközben eredeti feladatát elmulasztja, – végre azon körülmény, hogy a hadtest többi részeinek helyzetéről mindvégig tájékozatlan maradt, fellépését végeredményben hatástalanná tette. Ha az egész Pianell-hadosztály tervszerűen közbelépett volna, amint ezt most utólagosan föltétlenül megengedhetőnek, sőt célszerűnek kell nyilvánítani, az osztrák jobbszárny válságos helyzetbe jutott és talán a harc kimenetele e ponton más fordulatot vett volna. – Más pontokon az olasz seregrészek között nemcsak hogy önkéntes kölcsönös támogatás jelét nem látjuk, sőt ez határozott kérésre is elmaradt. Brignone és később Govone, valamint Cugia a Monte Crocen és Custozánál kérve kér segítséget Della Roccától; egy embert se kapnak. Maga Della Rocca segítségül hívja a II. hadtest Longoni-hadosztályát; ez előbb vonakodik, csapatai fáradt állapotára utal, végül a tüzérséget előrendeli, de már – késő. – Sirtori is kért segítséget a Cerale- és Brignone- szomszéd hadosztályoktól. Ezek azonban még válságosabb helyzetben voltak, mint Sirtori, miért is a segítség megtagadása érthető és indokolt.
„Végül a kezdeményezés legszebb példáját Albrecht főherceg azon elhatározásában látjuk, hogy védő létére támadó hadműveletre indult. A hadászati helyzetből kifolyólag nem lehetett volna csodálni, ha a déli hadsereg főparancsnoka védelmi helyzetben – vár és bevárja az olasz hadsereg támadását. E védőleges magatartás elég indokolást találhatott volna a hadsereg számbeli gyengeségében, a hadjárat védőleges végcéljában, a várnégyszög csábító biztosságában, az északi hadjárat még akkortájt fejletlen állapotában. De a főherceg mindeme hátrányokat merész elhatározással ellensúlyozta azzal: hogy magához ragadta a kezdeményezés előnyét, – mint a villám lecsapott a mit sem sejtő, elbizakodott olasz hadseregre és – győzött. E kezdeményezés mesterileg volt előkészítve az erők összetartásával, a titoktartással, a várnégyszög biztosító és leplező oltalmával, a gondosan kidolgozott tervekkel és – az ellenség hibás intézkedéseivel.”
A hadjárat sztratégiai előkészítése, mint azt már volt alkalmunk leszögezni, valóban remek és mesteri volt, hogy a taktikai rész végső akkordja, a custozai döntő csata, szintén oly jól végződött, abban a legfontosabb szerepet a szerencse játszotta, amely a győzelemnek szintén egyik elengedhetetlen kelléke. Szerencse nélkül nincs is győzelmes hadvezér, sőt szinte mondhatnók, hogy – anélkül, hogy a képzettséget és képességet lebecsülni akarnók – a harc mezején gyakran egy dekányi szerencse többet ér egy kilónyi sztratégiai és taktikai tudománynál. Azonban mindenesetre mindennél többet ér, ha bármely rendfokozatú és rangú vezetőnél a képesség a szerencsével párosul. A jelen esetben a legnagyobb szerencse az volt, hogy az olasz magasabb állású parancsnokok és vezetők minden kritikán alul rosszul viselkedtek és vezetési képességük még a fagyponton is alul maradt.
){kind=link}