A német hatalmi fölényért küzködő két nagy vetélytárs közül a hatvanas évek elején kétségkívül Ausztria volt az erősebb és hatalmasabb. Ámde Poroszország külpolitikai és hadügyi vezetése Bismarck és Moltke kezében oly szerencsésen volt megalapozva, hogy ez nemcsak hogy bőven kiegyenlítette, hanem sokszorosan túl is szárnyalta Ausztria pillanatnyi hatalmi fölényét. A napoleoni időszaktól eltekintve, amikor a külpolitika és a hadügy vezetése egyetlen kézben, a nagy és hatalmas Napoleon császár kezében egyesült, alig mutat fel a népek történelme és hadtörténelme politikai s katonai egycélúság, összhang és harmónia tekintetében ideálisabb korszakot a Bismarck és Moltke-féle német korszaknál.
Bennünket katonákat elsősorban és leginkább Moltke egyénisége érdekel. Ő volt az, aki legtöbbet okult és tanult a napoleoni korszakalkotó hadművészetből. Bismarckhoz hasonlóan fenkölt szellem és jellem, valamint hajthatatlan vasakarat, még uralkodójával szemben is, jellemezték ezt az igazán ősgermán típusú igazi nagy katonát és hadvezért, aki egyéniségének bélyegét az általa tervezett hadműveletekre is rá tudta nyomni. Sokan, kivált osztrák írók, utólag szívtelenséggel vádolták a hallgatag, nem sokat beszélő, de mindig tudatosan cselekvő Moltkét, amiért úgy a német, mint az olasz hadsereg számára megállapított haditervben az ellenség szívéig ható döfést hangsúlyozta, de ő, akárcsak Napoleon, tudta és meg volt róla győződve, hogy a háború nem gyermekjáték s hogy annak révén nagy eredményeket csak messzefekvő nagy célok kitűzése és könyörtelen, a végsőig menő hadműveletek által lehet elérni, ahogyan az az általa mesterien megfogalmazott hadjárati tervből világosan kitűnik. Mily sajnálatraméltóan kicsiny alakok mellette az osztrák haditervet megállapító Heniksteinok és Krismanicok, akik még mindig a napoleoni korszakot megelőző methodikus légkörben mozognak és ellenfelükről, Moltke-ról is azt tételezik fel, hogy annak legfőbb gondja egy-egy jelentéktelen várnak megostromlása és megvétele leend, mialatt majd nekik alkalmuk nyílik a Josefstadt és Königgrätz ostromával bíbelődő német sereget fölényesen megtámadni és tönkreverni. – Igaz, és ez jellemző, hogy mind Benedek, mind vezérkari főnöke Henikstein képteleneknek érezték magukat a szinte rájuk erőszakolt fontos állások betöltésére, de ez mitsem használt, nekik a parancsot kénytelen-kelletlen teljesíteniök kellett. Hogy ez a szomorú jelenség már magában hordta a kudarc és megveretés csíráját, ahhoz kétség nem igen férhet. Benedek, a kíválóan vitéz és tetterős katona, mint dandár-, hadosztály- és hadtest-parancsnok kétségkívül kíválóan megfelelt a reá háramló feladatoknak, de ahhoz, hogy mint a hadsereg legfőbb vezére szépet, dicséreteset, kiválót produkáljon, hiányzott nála a legfontosabb alapfeltétel, az igazi hadvezéri inspiráció és az ily nagy keretekben való működéshez szükséges helyes, önálló vezetési és cselekvési képesség. Ő is ama parancsnokok közé tartozott, akik nem a saját, hanem vezérkari főnökeik eszével gondolkoznak, s minthogy jelen esetben a hadsereg vezérkari főnöke és annak jobbkeze, a hadműveleti iroda vezetője, nagyon is közepes kalíberű emberek voltak, ezek tanácsától jót, avagy pláne kiválót várni alig lehetett. Ilyenformán az északi hadsregparancsnokság összeállítása a legnagyobb mértékben elhibázottnak, sőt határozottan szerencsétlennek mondható. Mindenesetre célszerűbb lett volna, ha Benedeket lent hagyják a déli hadsereg élén, az északinak vezetésével pedig a már ugyis erre az állásra kijelölt Albrecht főherceget bízták volna meg, de ez ellen udvari és személyi tekintetek érvényesítették befolyásukat. Egyszóval Ausztira most sem volt szerencsés a legfontosabb helyekre teendő személyek megválasztásában, ellentétben Vilmos porosz királlyal, aki nagyon is jól tudta, hogy kit hova állítson.
Az erőcsoportosítás mindkét részen helyesnek mondható. Jó volt, hogy Ausztria az alárendeltebb jelentőségű olasz és a tiroli hadszíntér rovására az északi hadsereget a lehető legnagyobb állományra emelte, viszont a poroszok is helyesen cselekedtek, hogy nyugat-németországi hadseregüket felette gyenge állománnyal alakították meg, hogy ilyenformán a döntő hadiszíntéren minél nagyobb erővel léphessenek fel.
A hadászati felvonulás a poroszok részén három különálló s egymástól elég messzefekvő csoportban történt meg, mely csoportoknak a minél előbb megkezdendő előnyomulás közben kellett a döntő csatához egyesülniök. Ezzel szemben az osztrák sereg, a kikülönített szász és I. hadtesttől eltekintve, egy nagy tömegben vonult fel és ha annak vezetősége a poroszhoz hasonlóan nagyfokú offenzív szellemtől lett volna áthatva, úgy az úgynevezett belső vonalon állván, számottevő túlerővel vethette volna rá magát a porosz csoportok akármelyikére, de kivált a 2. hadseregre, amitől a porosz hadvezetőség eleinte nagyon is tartott. Ámde tudjuk, hogy a Krismanic-féle tervben voltak ugyan offenzív-gondolatok is, de a fősúly a védelmi magatartáson feküdt, sőt mint tudjuk, a minden fantasztikus eshetőségre számító osztrák stratéga még a Pozsonynál, illetve a Dunától délre, Bécs körül eszközlendő hadászati felvonulást is kombinációba vette. És nagyon természetes, hogy az olyan vezető, aki mindíg inkább hátra-, mint előrefelé kandikál, az sohasem képes állandóan és szívvel-lélekkel a határozott előnyomulásra és támadásra gondolni. Nem túlmerész gondolatot kockáztatunk tehát meg, ha azt állítjuk, hogy már a két fél haditervéből szinte előre tükröződik ennek az egész hadjáratnak aránylag elég rövidesen bekövetkezett sorsa.