b) A bihari rajtaütés 1704. január 8-án és a belényesi kuruc győzelem január 14-én.
b) A bihari rajtaütés 1704. január 8-án és a belényesi kuruc győzelem január 14-én.
Bussy-Rabutint nemcsak a szorosan vett erdélyi, hanem az azzal szomszédos magyarországi területeken lejátszódó események is a lehető legközelebbről érdekelték, mert onnan is igen könnyen átcsaphattak a lángok ő hozzá, sőt az sem volt kizárva, hogy a két legfontosabb völgyvonulaton át, a Szamos- és Sebes-Kőrös mentén erősebb kuruc-csapatok is átszivárognak Erdély belsejébe. Az előbbit elzáró Kővár január 17-én adta meg magát* s így ez az út most már nyitva volt Rákóczi hadai számára, ellenben a Sebes-Kőrös völgyét elzáró Nagyvárad birtokáért továbbra is elkeseredett harcok folytak. „Nagyvárad – írja Markó id. m. 184. old. – helyzeténél fogva Erdélyre nézve mindkét küzdő fél szempontjából fontos hely volt. Már 1703-ban erős küzdelem folyt a városban és a vár falai alatt s ha a kurucok ideig-óráig a város egyes részeibe be is hatoltak, a várba zárkózott császári őrség szilárdan tartotta magát. A helyzet 1704-ben sem változott s csupán a császáriak kárára rosszabbodott annyiban, hogy a vár élelmi készlete folyton fogyott s a kuruc ostromzárvonal és a Berettyó vidékén portyázó kuruc osztagok miatt külső segítséget, felmentést alig remélhetett. A legközelebb feküdt a császári kézen levő Arad vára. A nagyváradi vár parancsnoka, Becker ezredes, tehát elsősorban mindig odafordult segítségért. Nagyvárad jelentőségét Savoyai Jenő is ismerte és még 1703. december 20-án utasította az aradi vár parancsnokát, báró Löffelholz ezredest, hogy Nagyváradot mindenáron mentse fel a kurucok körülzárása alól.* Löffelholz, Thököly János, az aradi rácok főkapitánya és a szegedi várőrséghez tartozó De La Roche alezredes kiséretében január 7.-én Nagyvárad alá érkezett. Csapatának erejét nem ismerjük. Itt csatlakozott hozzá a váradi várőrségből 100 reguláris gyalogos, 400 huszár- és hajdú Becker ezredes vezetésével. A kuruc ostromló sereg úgylátszik nem tartotta erősen körülzárva a vár és város körül fekvő térszínt, mert Löffelholznak sikerült ezt a császári különítményt Nagyváradon keresztül, déli irányból, a várostól mintegy 12 km-nyire északra, a bihari földvárban lévő kuruc táborig vezetni. A kurucok tudtak a császári sereg közeledéséről. Jármay Ferenc kapitány, a tábor parancsnoka, két nap óta erősítette táborhelyét, a különben is erős földsáncokat kiépítette s a kaput eltorlaszoltatta. Kémeitől értesült arról, hogy Jenőn keresztül Nagyvárad felé vonul ez a császári menetoszlop, de talán nem hitte azt, hogy ez a déli irányból közeledő sereg egészen Biharig fog bántatlanul eljutni, mert tény az, hogy Löffelholz támadása a kuruc tábort január 7-ről 8-ára virradó éjjel meglepetésszerűen érte. A császári ezred észrevétlenül körülfogta az egész kuruc tábort; hajnalhasadtakor négy ágyujából tüzelni kezdett, egyúttal a már 100 lépésre előrelopódzott gránátos-osztagokkal megkezdte az általános támadást. Félóráig tartó heves ágyú- és kézigránát harc után sikerült a 20–20 emberből álló gránátos rohamjárőröknek három helyen betörni a táborba. Erre Löffelholz rác lovasságával körülfogta a harc színhelyét s a táborból kitörni készülő és menekülő kurucokat széjjelverte és megsemmisítette. A kuruc tábor utolsó töredékei a cölöpökkel megerősített bihari templomba menekültek, de ellenállásukat La Roche alezredes újabb kézigránát harccal hamarosan megtörte. A küzdelem összesen két és félóráig tartott és a kurucokra nézve súlyos veszteséggel végződött. 10 gyalogos és 5 lovas századból (összesen mintegy 2000 főből) álló seregükből elesett 800 ember, hadifogságba jutott 147. A csatatéren maradt holtan parancsnokuk Jármay Ferenc és még két kapitány Torday Ferenc és egy Mosich nevű. Löffelholz seregéből – ha a bécsi hivatalos jelentéseknek hitelt adunk – mindössze 16 halott és 46 sebesültről tudunk. A kuruc foglyokat Nagyváradra kisérték. Löffelholz a csapatkötelékek rendezése után seregét két részre osztotta. Átkelt a befagyott Berettyón, azután az ütközetben sokat szenvedett gyalogságát Biharfélegyházán lepihentette, lovasságával pedig tovább vonúlt, hogy a Diószeg vidékén jelentett másik kuruc tábort is szétszórja. A kurucok, közeledtére cserben hagyták podgyászszekereiket és visszavonúltak, de a rác lovasság utólérte őket, 400 kurucot levágtak és 1000 megrakott szekeret zsákmányoltak. Mivel ezen a vidéken több kuruc tábor nem tanyázott, Löffelholz Diószeg és Félegyháza elhamvasztása után, bőséges zsákmánnyal Nagyváradra vonult vissza. A várost újból ellátta éléssel, annak őrségét egy erős századdal szaporította, azután a zsákmány egy részével (az élelmi cikkeket Nagyváradon hagyta), január 11-én elindult haza, Arad felé. Thököli rác vajda vezette a 600 huszárból álló elővédet s január 13-án Belényes alá ért. Hogy miért választotta Löffelholz ezt a kitérőt Arad felé, nem tudjuk, talán felbátorodva bihari sikerétől most már ezt a fekvésénél fontos pontot is el akarta foglalni. Itt azonban pórul járt. Nem ismerte kellően a kuruc őrség erejét és a belényesi várkastély erődítményeit, ezért seregét kezdetben szekérvár mögé helyezte. Esti szürkületkor a Nagyváradról hozott ágyúkkal és mozsarakkal töretni kezdte a kastélyt, s amikor látta tüzelésének eredményét, éjjel megrohanta a kastély körüli palánkot. Ezt hamar birtokába is kerítette, de mozsárlafettái eltörtek, úgy, hogy ezután már nem tudott azokkal pontosan célozni. Ekkor értesült arról, hogy mintegy 1000 kuruc lovas, Bóné Andrással az élükön, Erdélyből a Nagyváradot körülzáró kurucok oltalmára útban van és Belényes felé közeledik. Ki akart térni ezek támadása elől, de előbb megadásra szólította a belényesi kurucokat. Ezek húzták-halasztották a tárgyalást, amikor azonban valószínűleg már szintén értesültek Bóné közeledéséről, a kapitulációs felhivást elutasították. Löffelholz újabb támadásra határozta el magát. Hogy Bóné előretörését megakadályozza, a Fehér-Kőrös jégpáncélját feltörette s azután ostromszerek ácsolásához kezdett. 14.-én este újból kikémleltette a várkastély megrohanására legalkalmasabb helyeket; lőszert osztatott ki s éppen utasításait akarta kiadni az újabb éjjeli támadásra, amikor szekérvára felől lármát hallott. Bóné András ugyanis nem Belényes alatt, hanem a Kőrös egy befagyott felsőbb szakaszán kelt át a vízen és Nagyvárad felől rohanta meg a császáriak táborát. A küzdelem lármájára a már rohamcsapatokban osztott gyalogság visszarohant a szekérvárba, hogy bihari zsákmányát mentse, csupán a reguláris gyalogságot sikerült Löffelholznak kezében tartani és a belényesi várkastély előtt úgy elhelyezni, hogy az ottani kuruc őrség kirohanását feltartóztathatta. Bóné lovas támadását a szekérvár őrsége kezdetben visszaverte. Ekkor ért a küzdelem színhelyére lovassága élén Thököli vajda. Huszárszázadai azonban (talán az est sötétében) túlessze kanyarodtak el a szekértábortól. Bóné felismerte ezt a neki előnyös helyzetet, a szekérvár ostromát abbahagyta, teljes erejével Thököli ellen fordult s annak csapatát széjjelverte. A rác hadak verességétől megfélemlítve a szekértábor kocsisai cserbenhagyták szekereiket s lovaikon elvágtattak. A többi rác katonaság is követte őket s a kuruc lovasság kardcsapásai elől a sűrű erdőbe menekültek. Löffelholz csapata ekkor mintegy 400 lépésnyire volt a küzdelem színhelyétől. Harcra kifejlődve várta Bónét, akinek lovasai most már ezt az utolsó császári reguláris osztagot is kezdték támadni. A kurucok lovasrohamát ez a fegyelmezett csapat puskatűzzel és kézigránáttal meghiúsította. Az egész napig tartó küzdelem folytán azonban mindkét fél kimerűlt, úgy, hogy a kuruc lovastámadás visszaverése után a harc egyideig szünetelt. Ekkor jutott Löffelholz tudomására az, hogy Thököli huszárjai és a szekérvár őrzésére rendelt csapat már elfutottak. Serege utolsó maradványát nem akarta feláldozni és még az leple alatt – fáradságos erdei menet után – Borosjenőre vonúlt vissza. Azt remélte, hogy itt fogja találni a széjjelvert rác hadakat s azokkal együtt újra Belényesre térhet vissza, hogy nagy értéket képviselő zsákmányát vissza szerezze, de reményében csalódott. A rác katonaság széjjeloszlott. Löffelholz kis csapatával tehát újabb támadást nem mert kockáztatni, s hazatért Aradra.* – Nehezen hihetjük el a Wienerisches Diarium feljegyzését, amely szerint ebben az, – éjjel-nappal, befagyott vizeken, házak között, erdőben folyó változatos – küzdelem során a császári seregből csupán 22 ember esett el és csak 70 sebesült és 37 tűnt volna el. A rácok veszteségéről ez a feljegyzés nem beszél, az bizonyára nagy lehetett; egy kuruc eredetű adat szerint* a belényesi kuruc táborba szökött Thököli titkára s azt vallotta, hogy 900 rác pusztúlt el. A belényesi jól sikerült kuruc támadás kiköszörülte a bihari kuruc tábor csorbáját. Ennek a Bónétól ügyesen vezetett harcnak meg volt az az eredménye, hogy a bihari zsákmány ismét visszakerült a kurucokhoz.”
Thaly, gróf Bercsényi család. III., 124.
Arneth, Prinz Eugen vom Savoyen. I., 223. és 468.
Wienerisches Diarium, 1704. 55. szám. – Szalay László id. m. VI., 143.
Archivum, Rákóczianum, I., 204.
