Megjegyzések. Elmélkedések.
Megjegyzések. Elmélkedések.
E tekintetben bevezetésül mindenekelőtt megint csak Markó néhány találó megjegyzését akarom ideiktatni.* „A trencsényi vereség okait kutatva – írja Markó – nem azonosíthatom magamat azoknak a forrásoknak adataival és Thaly Kálmánnak ezek nyomán alkotott véleményével, amelyek szerint Ocskay László árulása okozta volna ezt a nagy katasztrófát. „Ennél gyalázatosabb, nyomorúságosabb és következményeiben gyászosabb csatavesztés sohasem volt”, írja a Fejedelem emlékirataiban.* Ilyen nagy felfordulást, látszólag fényes, kiváló seregnek ilyen gyors szétrombolását: egy ember nem okozhatja. Ennek okait mélyebben kell keresnünk. Meg is találhatjuk azokat magában a kuruc sereg akkori állapotában és lelki tényezőiben. A vereséget külső és belső okok egymásra hatása eredményezte, s ezek mind a kuruc sereg összeállításában és csekély harckészségében gyökereztek. A gyászos esemény külső – mondjuk katonai – okai* voltak: a vezetés fogyatékossága, a tisztikar hiányos befolyása a csapatokra, az altisztikar és a csapatok szabatos kiképzésének hiánya, a fegyelem laza volta s mindenekelőtt a harckészség és a szívós ellenállás teljes hiánya. Legsúlyosabb tényező ezek között talán a kiképzés fogyatékossága volt, mert ezen a téren lehetett a legjobban érezni a császári seregek főlényét a kuruc felkelés egész ideje alatt. Savoyai Jenőnek igazán mesteri hadműveletei a császári hadseregeket megtanították arra, hogy miképpen kell rendszeresen viaskodni különféle – nyugati és keleti – ellenfelekkel. A kurucokat keleti, irreguláris harcosoknak tekintették, amelyeknek legnagyobb hibája az, hogy egyéb harci kiválóságuk és használhatóságuk ellenére sem állották a nagy csatákat… A felkelés során összesen 6 csatáról mondhatjuk el, hogy azonban a kurucok és a császári hadak a nyugateurópai harcászati szempontok szerint mért nagy csatákban állottak egymással szemközt: Koronczó, Nagyszombat, Pudmeric, Zsibó, Trencsén és Romhány. Csupán a romhányi csata maradt többé-kevésbbé eldöntetlen, a többi nagy csata a kurucok vereségével végződött. – Portyázásnál, guerilla-harcokban, a futó ellenség üldözésénél, hirtelen megrohanásoknál, szóval mindenütt, ahol a főszerepet a gyors elhatározás, éles szem, kard játszotta, a kurucok felülmúlták a császáriakat. Eme kiváló tulajdonságainak kifejtésére azonban a trencséni csatában nem nyilt alkalom…* Mindezeket egybevetve, a trencséni vereség külső, katonai oka az volt, amit a Fejedelem emlékirataiban már az 1704. évi balsikerű nagyszombati csata után feljegyzett: „Megtanultam ezen első csatámból, hogy egyikünk sem ért a hadi mesterséghez.”*
Markó id. m. 77–85.
Rákóczi emlékiratai, 251.
Ez a megállapítás, illetve elnevezés se nem talál, se nem szerencsés.
Ezt a megállapítást én nem tehetem mindenben magamávé. A császáriak által Szedlicsnától Turnáig szinte hihetetlen vakmerőséggel, teljesen nyilt terepen, úgyszólván kézzel fogható közelségben végrehajtott oldalmenet, majd az azt követő balrafordulás és Trencsén felé szándékolt hátrahúzódás közben oly kedvező alkalom kínálkozott a kuruc módra szokásos gyors és huszáros közbevágásra, hogy annál kedvezőbbet még kívánni sem lehet, de azt senkinek sem jutott eszébe kellőképpen kihasználni.
De a legsajnosabb a dologban az, hogy az 1704-től, illetve a fölkelés első pillanatától 1708-ig terjedő idő és hadi tapasztalatok nem voltak elegendők ahhoz, hogy e tekintetben még a legcsekélyebb haladás is észrevehető lett volna. A magasabb fokú hadvezetés terén bizony Rákóczi, Bercsényi és a többi főbb alvezérek még most is esetlen és tanulatlan újoncok benyomását tették.
„A trencséni felbomlás belső okait a lelkiekben kell keresnünk. A felkelés ügye ez időben már hanyatlóban volt. A csapatok Rákóczi személyéhez ugyan mindenkor feltétlenül a legnagyobb tisztelettel ragaszkodtak, de már nem harcoltak azzal a rendületben bizalommal és szilárd kitartással, amely szükséges volt ahhoz, hogy egy nagy csatát eredményesen megvívjanak, de még (inkább jobban mondva: még kevésbbé) ahhoz, hogy egy kudarcot követő felbomlást megakadályozzanak.* A seregnek mindezeken felül volt még egy igen rossz tulajdonsága, t. i. az, hogy minden egyes ütközetet önálló cselekménynek tekintett, annak befejezte után pedig túlnyomó részben hazaszéledt, mit sem törődve a következményekkel. Ha szerencsés volt az ütközet, a zsákmányt vitték haza, ha szerencsétlen, elkeseredve s reményvesztetten menekültek.* Mert nemzetünknek az a hibája – írja maga Rákóczi – amely a hadban járatlan népeknél mindennapi, – hogy kész bármibe belekapni, de ha a valóság nem felel meg ábrándjának, abbahagy minden vállalkozást.”*
Ez a fogyatékossága a kuruc seregnek, mint par excellence milic alakulatnak, nemcsak most, hanem már kezdettől fogva megvolt.
Rákóczi emlékiratai, eredeti francia kiadás, VI. 152.
Rákóczi emlékiratai, eredeti francia kiadás, VI. 160.
„Ebben az időben már az átpártolások is mind sűrűbben fordultak elő. Ocskay, Bezerédy magatartása már gyanús volt s mennél többen pártoltak el Rákóczitól, annál jobban gyarapodott a császáriak tábora, akik természetesen örömmel fogadták a koronás király hűsége alá visszatérőket. Hogy ebben a csatában egy csekély hadmozdulatnak, Pálffy és Pekry néhány száz lovasa csete-patéjának eredményeképpen rövid pár óra alatt az egész kuruc sereg gyászos felbomlása következett be, ezt nemcsak annak tulajdoníthatjuk, hogy az összeütközés óráiban ennek a seregnek már semmi lelkiiereje és szívóssága sem volt. Egyes csapattesteknek (a palotás ezrednek, Czelder, Perényi hajduinak, a francia gránátosoknak) vitéz, önfeláldozó magatartása csak elszigetelt esemény, mely sajnos, semmi kihatással sem volt a feltartóztathatlan gyászos vég kifejlődésére, az általános elbomlásra…
„Thaly szerint a vereség egyik főoka Ocskay árulása és a csata alatti tétlen magatartása volt. Általánosan elterjedt abban az időben az a nézet is, hogy a vereséget jórészt a Fejedelem balesete is okozta. Vizsgáljuk meg közelebbről, hogy van-e valamilyen jogosultsága ennek a két állításnak. – Thaly a trencséni csatáról a Hadtörténelmi Közlemények 1897. évfolyamában, továbbá a Századok 1901. évfolyamában írott tanulmányaiban felelőssé teszi Ocskayt e csata előidézéséért és szomorú lefolyásáért. Azt írja: „Trencsén ostromlására induló magyar seregnek a brezovai haditanácsban, amelyben Ocskay is részt vőn, megállapított hadrendjét Pálffynak titokban tudomására jutotta: amely értesülés a császári hadvezényletre nézve akkor döntő fontossággal bírt. Ugyanis a bán ilymódon jól tudván, hogy a legkevésbbé begyakorlott, majdnem csupán újoncokból álló ezredek a gr Pekry tábornok vezérlete alatti jobbszárnyba osztattak be: ezért merte tanácsolni a már egy ellenmozdulattal Trencsény vára felé visszavonulni akaró Heister császári fővezérnek eme – különben a tulajdonképpeni csatairánytól legtávolabban álló, veszélynek legkevésbbé kitett, – ügyetlenül manövrirozó szárny megtámadását, próbaképpen.”* Ezt az állítását Thaly semmiféle megbízható adattal nem támogatja, de nem is támogathatja… Ocskay augusztus 1-je óta nem is volt közvetlen összeköttetésben sem a Fejedelemmel, sem a főtábornokkal, s így nem is tudhatta a következő napok részletes menetterveit. – Thaly Kálmánnak Ocskay Lászlóról és a felsőmagyarországi hadjáratról írott terjedelmes nagy munkája nyomán sokan foglalkoztak ennek a kétségkívül jó katonai tehetséggel és bátorsággal megáldott, alantasaira nagy befolyást gyakorló, de egyébként gyenge jellemű, szeszélyes és ingadozó lovas vezérnek a személyével. Amikor azután Herczeg Ferenc, Ocskay brigadérosában a kalandor természetű kuruc ezredesnek a köztudatban romantikussá vált egyéniségéhez még egy-két rokonszenves színt kevert, Thaly újból felkapta ezt a kérdést s az azóta tudomására jutott újabb adatok alapján a Századok 1901. évfolyamában, még határozottabban kinyilatkoztatta, hogy „a fatális trencséni harc nem indító oka, de következménye volt Ocskay átpártolásának.”* Hivatkozik Kolinovics munkájára és közli ifj. Teleky Mihály gróf napló feljegyzéseit, aki Rákóczi udvarában tartózkodott és a csatában a Fejedelem közvetlen környezetében vett részt. Aug. 3.-án ezt írja: „Ocskay László is conspirál és az parancsolat szerént, maga directiója alatt 3000 emberből álló haddal félreáll és segítséggel nem lészen.” Mivel ez a feljegyzés Rákóczi közvetlen környezetéből ered, Thaly annak tartalmát megdönthetetlen valóságnak tekinti. Pedig a tárgyilagos bírálat világánál ez az állítás sem bizonyul valónak. Ocskayt a Fejedelem a brezovai haditanács után ezredeivel (speciális feladattal) a Vágnál hagyta…* Amikor azután a Fejedelem a Vágon átkelt és Trencsén felé fordult, Ocskay dandárának zömével, a Fejedelem parancsának szellemében, kelet felé vonult* s a csata napján Isztricén tartózkodott. Thaly célzatosságot talál abban is, hogy Ocskay nem tartotta együtt és készen kezeügyében csapatait, hanem szándékosan széjjelosztotta a falvakra. Ezért azután nem tudott – mert nem akart – idejekorán megjelenni a trencséni csatamezőn… Ocskay tartózkodási helye – Isztrice – a barát-lehotai úton át körülbelül 30 km.-nyire esett a csata központjából, Hamritól. Hogy a császáriak 3.-án Rákóczival összeütköznek, ezt előre nem tudhatta. Heister éjjeli támadásáról Czelder Orbán vöröshegyi őrsége ellen (idejekorán) nem értesülhetett, és az általános támadásról is csak akkor szerezhetett tudomást, amikor az ágyútűz megkezdődött (8–9 óra tájban), mert ennek lármája Isztricéig elhallatszott. A gyér puskaropogást azonban alig hallhatta. Parancsot nem kapott, hogy a Fejedelemhez csatlakozzék… Különben az előbb említett távolság folytán legkésőbb hajnali 3–4 óra között kellett volna már elindulnia, hogy a döntő küzdelem előtt –7 óra 30 perc körül – azaz akkor, amikor Pálffy támadása tért kezdett nyerni, a helyszínen legyen. E szerint idejekorán semmi szín alatt sem lehetett volna Rákóczi segítségére, hajnali 3 óra körül pedig még senki sem sejthette, hogy csata lesz. Valószínűnek tartom, hogy a csata szerencsétlen lefolyásáról csupán az első menekülők révén értesült, akik a déli órákban érhettek Isztricére: akkor pedig már minden elveszett. Dandára különben sem állott több lovasból, mint legfeljebb 1500 főből (és nem 3000-ből, mint Teleky állítja) s ezzel a csupán lovasságból álló erővel, a már felbomlott és az erdők rengetegeiben menekvést kereső fejvesztett hadat azon a hegyes-völgyes terepen megállítani és azt újból ellenállásra képessé tenni, teljesen meddő kísérlet lett volna. Nem tartozik e munka keretébe s nincs is szándékomban, hogy Ocskay mellé védőül szegődjem. Azt a tényt, hogy ez a köpönyegforgató kuruc vezér végeredményben mégis elpártolt a Fejedelemtől, sem szépíteni, sem magyarázni nem lehet. A történelem már ítélt felette. Csupán a történeti igazság érdekében kívánom megállapítani, hogy Ocskayt a trencséni vereség okozásával vádolni nem lehet. Hogy a brigadéros szívében és elméjében ebben az időben már elfordult Rákóczitól s hogy Pálffyval már tárgyalt Pyber vicárius közvetítésével, bebizonyított dolog, de a nemzeti ügynek árulója a valóságban csak abban a percben lett, amikor ezredeit augusztus 28.-án a pereszlényi mezőre vezette és ott Pálffyval kezet fogott…
Hadt. Közl. 1897. évf. 147.
Thaly, Néhány új adat Ocskay László életéhez. Századok 1901. évf., 434.
Lásd az 1061. számú lábjegyzetet.
Lásd az 1073. számú lábjegyzetet.
„A Fejedelem balesete kétségkívül nagy hatással volt a kuruc sereg felbomlására. A hatás, sajnos, túlságosan nagy volt. Érthető, hogy milyen leverő benyomást gyakorolhatott a legfőbb hadúr elvesztésének híre ingadozó és hátráló csapatok amúgy is laza és a tömegpániktól megfertőzött lelkületére. De a csata elvesztése nem ezen fordult meg. A palotás ezred megingása után a pánikszerűen menekülő hadak között rendet teremteni már lehetetlen lett volna. S még ha Rákóczi lovával fel sem bukik, a tömeg minden bizonnyal úgyis magával ragadta volna.”
A mondottakhoz én a magam részéről még a következőket akarom hozzáfűzni:
Tudjuk, hogy Rákóczi a csata előestéjén a La Mothe által javasolt két táborhely közül egyiket sem fogadta el, pedig azok lapályosabb helyen, víz mentén fekvén, táborozás szempontjából előnyösebbek voltak mint a Rákóczi által utólag kijelöltek; erre La Mothe kötelességszerűen figyelmeztette is a fejedelmet, aki erre az ellenvetésre tudvalevően azt válaszolta, hogy az árkok behányása és hídak építése által intézkedni fog a hiányok kiküszöbölése iránt, ami azonban, sajnos, nem történt meg.* Közelebbről megvizsgálva a dolgot, azt találjuk, és ezt a La Mothe-tal való tárgyaláskor bizonyára Rákóczi is belátta, hogy az előbbi által javasolt táborhelyek technikai szempontból jobban megfeleltek a követelményeknek, de ő hadműveleti és harcászati okokból határozta el a néhány ezer lépéssel délebbre, az ottani vízmosásos, átszeldelt terepen való éjjelezést. A hadműveleti szempont nyilván az volt, hogy közelebb legyen Barát-Lehotához illetve úgyszólván már rajta is legyen a Bán felé vezető országúton, ami bizonyos tekintetben máris visszavonulásszerű gondolatmenetet árul el arra az esetre, ha a két ellenséges csoport, Viard és Heister mégis együttes támadásra határozná el magát, bár mint tudjuk, Heisterről ezt Rákóczi utolsó pillanatig egyáltalában nem tételezte fel. Az ő szemében tehát a veszedelmesebb ellenség Viard volt; ennek csoportjához feküdtek túlközel a La Mothe által javasolt táborhelyek s ez volt a harcászati indok, mely miatt a Fejedelem még mintegy 4000 lépéssel tovább délre helyezte el a beérkezendő csapatok táborhelyeit. Ez a gondolatmenet vezérelte Rákóczit abban is, hogy az említett magaslatokon elhelyezett seregével arcot észak, vagyis Trencsén felé vegyen. Hogy Rákóczinak a hibás alapokon nyugvó megfontolásai és elhatározásai valami szerencséseknek nem mondhatók, az bővebb bizonyításra nem igen szorul.
Lásd a 486. oldalon foglaltakat.
Az sem volt szerencsés gondolat, hogy a legkevésbbé megbízható csapatokat, Pekry mezei hadait, a többi csapatoktól teljesen elkülönítve, a szélső jobbszárnyon helyezte el. Az ily másodrendű csapatokat jobb két oldalt teljesen megbízható és jól fegyelmezett csapatok által megtámasztva, a harcfelállítás közepére, vagy esetleg tartalék viszonyba, annak háta mögé elhelyezni. Mindenesetre sokkal jobb lett volna erre az exponált jobbszárnyra a reguláris lovas ezredeket állítani, annál is inkább, mivel a mezei hadak parancsnoka, Pekry Lőrinc legutóbbi strassnici szereplése még megokoltabbá tette azt az idegenkedést és bizalmatlanságot, amellyel Rákóczi már eddig is viseltetett irányában. Még nagyobb hiba volt, hogy a fejedelem ennek ellenére őt, és csakis az ő csoportját bízta meg ama kiválóan fontos feladatnak, a visszavonuló ellenséges sereg megtámadásának végrehajtásával, mert a Turnára előrendelt három zászlóalj csak arra való volt, hogy az esetleg Pekry által odafelé visszavetett császáriakat puskatűzzel fogadja. Hogy e helyett mi lett volna a helyes elhatározás, nem nehéz kitalálni: még pedig a csatát elkerülni akaró ellenséget az egész erővel egyszerre és egységesen megtámadni.
Amit Markó ezt megelőzően, mindjárt a Heister-csoport támadásának érezhetővé válása alkalmával helyénvalónak említ, vagyis a vöröshegyi-szoros ellen intézendő ellentámadást, azt magam is célszerűnek, jónak ismerem el, csakhogy arra Rákóczi már csak azért sem határozhatta el egykönnyen magát, mert neki az volt az érzése, hogy ő reá nézve a veszélyesebb ellenség a Viard-csoport s így nem igen mert oly műveletet elrendelni, amelynek révén seregének oldala és háta Viard támadásának lett volna kitéve. Ezt az utolsó pillanatig tartó bizonytalanságot az okozta, hogy Rákóczi a messzebbmenő felderítéssel egyáltalában nem törődött; legalább nincs adatunk arra nézve, hogy ő Trencsén felé, a Viard-csoport megfigyelése céljából akár csak egy embert rendelt volna ki. Viszont Bercsényinek az az intézkedése, hogy Czelder Orbánt a vöröshegyi szorosban visszahagyta, nagyon helyesnek mondható és nevezett dandárnok magatartása is, mint teljesen megfelelő, határozottan dicséretreméltó. Csakis Czelderék ügyes viselkedésének volt köszönhető, hogy az ezáltal nyert 2–3 órai idő alatt a kuruc sereg megalkothatta csatarendjét. Fontos volt Czelder jelentésének az a része, hogy az ellenség, vagyis Heister őt egész erejével megtámadta. Ebből Rákóczi most már tudhatta, hogy Heister és nem Viard a veszedelmesebb ellenfél. De ő ezt még most sem akarta elhinni.*
Legalább emlékiratai 250. oldalán ezeket olvassuk: „Ebben az időben Bercsényivel találkozván, „elmondám neki, minő rendelkezéseket tettem; de azt legkevésbbé sem hihettem, hogy megtámadtassam.”
A Pekrynek küldött paranccsal, hogy az elvonulásban levő császári sereget oldalban támadja meg, Rákóczi csatavezetési tevékenysége tulajdonképpen véget ért. Mert az a szándéka, hogy a látszólag már szintén inogni kezdett udvari lovas karabélyos ezredet a felbomlástól visszatartsa, mi célból a végzetes odagaloppozásra határozta el magát, már nem a magasabb seregvezetés, hanem csupán egy epizódszerű, alárendeltebb cél jegyében és érdekében történt.
Még szomorúbb a kép a főgenerálisnak, Bercsényinek, mint Rákóczi helyettesének csatavezetési tevékenysége tekintetében. Mint már a trencsénit megelőző csatákban is kiderült, ennek az embernek az idegei az első puskaropogás és ágyúszó elhangzása, illetve eldördülése után teljesen felmondták a szolgálatot. És hogy Bercsényi a bátorság és hősiesség allürjeivel nem nagyon dicsekedhetett, a Rákóczinak az 504. oldalon közölt, maró gúnnyal telített csipős megjegyzéséből is eléggé kitűnik. Pedig egy azon korbeli hadvezérnél, akinek nem úgy, mint mostanában, elég gyakran kivont karddal kellett egy-egy csoportja élére állani, a személyes bátorságot is conditio sine qua non-nak kellett tekinteni. Épígy a jó öreg Pekry uram is alighanem az első között volt, aki nyomban Pálffyék közbevágása után jobbnak látta lóhalálában elinalni. Nincs kizárva, hogy a császáriaknak a talán fás-cserjés szegélyű tavak és Szoblahó község által ügyesen leplezett rohama úgy őt, mint hadának jobbszárnyát teljesen váratlanul és meglepően találta. Pekry távoztával a jobbszárnyhad felelős vezető nélkül maradván, annak ezredei, osztagai egymás után lemorzsolódtak s végül a balszárnyon álló Ebeczky-dandár is, mely nem sokkal előbb a reguláris lovasság egy részének segítségével a rácok bősz rohamát eredményesen visszaverte, most már jobb oldalba és hátba fogva, hamarosan szintén a futók számát szaporította. Igy történt aztán, hogy Rákóczinak 10 huszár ezredet számláló „mezei hada” Pálffynak mindössze néhány lovas századból álló, a megelőző fáradalmak folytán meglehetősen elcsigázott hada által a szó szoros értelmében pozdorjává töretett össze. Nagyon hasonlít ez a tünet ahhoz, mint amikor a régi jó időkben a lázongó tömegeket világ csúfjára úgyszólván semmivel, vizi puskával oszlatták és kergették széjjel.
De éppen úgy, mint a kuruc jobbszárny-hadnál, a középen és a balszárnyon is hiányozván a céltudatos, egységes vezetés, az egyes csapattestek, többen közülük valóban hősies ellenállást kifejtve, de magukra hagyatva, végül szintén megsemmisülnek. Szinte megfoghatatlan dolog ez, ha meggondoljuk, hogy ezt a remek győzelmet egy mindössze néhány ezer főnyi, az előzetes teljesítmények által erősen elcsigázott, csupán lovasságból álló had tudta a mindhárom fegyvernemből álló, többszörös túlerő felett rendelkező és eléggé pihent kuruc sereg fölött kivívni. Hozzá kell még tennünk azt is, hogy a küzdelem egy, lovasság részére teljesen alkalmatlan, hegyes, dombos, cserjés, szakadékos terepen folyt le, mely a kuruc hadseregnek és csapatjainak egyenként és összesen felette kedvező védelmi állásokat és ellenállás kifejtésére kiválóan alkalmas szakaszokat biztosított. Ebben leli magyarázatát az a körülmény is, hogy a császári lovasságnak, mely a fegyvernem sajátossága folytán harcait, küzdelmeit, csatáit rendszerint rövid idő alatt szokta megvívni és elintézni, most órákon át megfeszített erővel kellett dolgoznia, hogy végül mégis teljes győztesként kerüljön ki abból a küzdelemből, amelyhez csak véletlenül és bizonyára nem is szívesen, csupán Pálffy lovassági tábornoknak pillanatok alatt szerencsésen megfogamzott gondolata és elhatározása folytán fogott hozzá. Súlyosan nehéz munkájának remekül sikeres elvégzéséért a császári lovasságot és vezető parancsnokait, legelső sorban pedig a jó eszmét adó és annak végrehajtásában is elejétől végig a legnagyobb eréllyel, buzgalommal és szinte emberfölötti kitartással résztvevő Pálffy János bán lovassági tábornokot osztatlan elismerés és dicséret illeti meg. Egyáltalában őt tekinthetjük e csata nemcsak szellemi intézőjének, hanem vezetői végrehajtójának is. Heisternek csak az az érdeme, hogy mindenben Pálffy okos tanácsára hallgatott, aki, hogy magyar volt, megelégedéssel és büszkeséggel töltheti el faji szeretettől és hazafias szellemtől áthatott és katona létünkre pártokon felül álló s csak az igazságot szem előtt tartó lelkünket, szívünket; mit sem változtat ezen az, hogy Pálffy nem mint kuruc, hanem mint labanc generális szolgált rá e valóban jól megérdemelt elismerésre.
Mint katonák nem tudjuk eléggé méltányolni Heisternek Magyar-Brodtól Trencsénig megnyilatkozott igen nagy akaraterőre valló, bősz előretörő szándékát. Az igazi vezérnek, ha kell és indokoltnak látszik, a várható siker és győzelem érdekében nem szabad alárendelt csapatjainak majdnem agyonfárasztásig menő hajszolásától sem visszariadnia, akiket végül a végeredményben kivívott győzelem bőven kárpótol az előzetesen kiállott fáradalmakért és szenvedésekért. Azért a két császári vezérnek sem volt minden elhatározása és rendelkezése színarany. Igy a Magyar-Brodtól Trencsénig terjedő hadműveletnél mindenek fölött nélkülözzük a csapatok által és minden körülmények között végzendő, messzemenő felderítési tevékenységet. Operációkat csakis a lakosság, kémek és foglyok bemondásaira alapítani nem lehet, ha csak azt nem akarjuk, hogy előbb-utóbb alapos csalódásban legyen részünk, amint az ezúttal megtörtént, amikor Pálffy és Heister augusztus 2.-án reggel a vöröshegyi szorosból kibontakozva, egyszerre csak azon vették magukat észre, hogy nemcsak, mint hitték, ellenséges lovassággal, hanem Rákóczi egész seregével találták magukat szemben. A messzebbmenő felderítés elmaradásáért ez esetben talán Pálffyt még jogosabban és nagyobb mértékben érheti szemrehányás, mert hiszen mindig ő járt elől s az említett felderítés lelkiismeretes keresztülvitele elsősorban az előretolt csoportok és csapatok feladata. Az ekként elkövetett hibát követő kiábrándulás nyomasztólag hatolt a két császári vezér lelkére, aminek hatása alatt első pillanatra mindketten szinte a kishitűséggel határos elhatározásra jutottak. Pálffy, egyszerűen hátat fordítva, újból neki akart vágni a felette kellemetlen vöröshegyi szorosnak, amelyben a császári sereg, Rákócziék által szorongatva, esetleg katasztrófális helyzetbe kerülhetett volna. Ehelyett a történendőkért elsősorban felelős Heister a szándékolt összeütközés lehetőségeit kikerülve, inkább a Trencsén felé való elvonulást határozta el, ami természetesebb és jobb is volt Pálffy szándékánál, mert Trencsénnél nemcsak a vár védőfalai, hanem annak a Viard-csoport által megerősített védőrsége is nyujthatott nekik segítséget. Azonban ennek az elhatározásnak a végrehajtása valóban különös, sőt mondhatni a végletekig menő vakmerőséggel párosult. Pedig erre az ellenség szemeláttára és közvetlen közelségében végrehajtott s a legnagyobb fokban veszélyes oldalmenetre Szedlicsnától Turnáig egyáltalában nem volt szükség. Szinte megfoghatatlan, hogy ennek láttára sem Rákóczinak, sem Bercsényinek nem támadt az az eszméje, hogy a közelben álló összes csapatokkal nyomban észak felé előretörve, mindent elsöprő erővel és vehemenciával alávessék magukat az ellenséges hadsereg teljesen védtelen jobb oldalára és hátára. Ennek lehetőségét elkerülendő, Heister bizonyára okosabban cselekedett volna, ha megfelelő utóvéd hátrahagyása mellett Szedlicsnától egyenesen és a legrövidebb úton vezette volna el seregét Trencsén alá, mely esetben ezúttal, ahogyan az Heister szándékában is állott, bizonyára még csak komolyabb összetűzésre sem került volna a dolog. De a kurucok haragos istene másként intézte és irányította a legközelebbi események fonalát, amiből Rákócziék részére egy nagy csatavesztés keserű ténye, Heisterék részére pedig egy nem várt remek győzelem édes gyümölcs fakadt. Ilyen kiszámíthatatlanok Mars hadisten mindenféle nem várt esélyeket produkáló és sok véletlen előnyt vagy hátrányt gyorsan megérlelő bizonytalan útvesztői.
Nagyon okos gondolatnak bizonyult a Heister által Rákóczi baloldala ellen elrendelt színelt támadás. Ez úgy látszik annyira lekötötte a fejedelem figyelmét, hogy a fentebb említett nagyobbszabású ellentámadásra az elvonuló császár sereg jobboldala és háta ellen még csak nem is gondolt, hanem ellenkezőleg a várt támadás elhárítására csupán némi védelmi intézkedések megtételére szorítkozott. Igy jár az, aki a kezdeményezés nagy előnyét végkép kiengedi ragadni kezéből.
Igaz, hogy a császári csapatok a csata befejezése után már alaposan rászorultak a pihenésre, de azért Heister még sem cselekedett helyesen, hogy a visszavonuló ellenség üldözéséről egyáltalában nem gondoskodott. A sok ezred közül egyik-másik bizonyára még volt olyan állapotban, hogy erre a fontos feladatra még fel lehetett volna használni s nincs kizárva, hogy ebben az esetben esetleg Rákóczit, avagy legalább Bercsényit még utol lehetett volna érni és foglyuk ejteni. És Rákóczi kézrekerítése, amit a fejedelem különben is csak véletlenül került el, majdnem biztosan az egész háborúnak gyors és végleges befejezését vonta volna maga után. De még így is: „Az 1708. év augusztus 3.-ika – írja Thaly* – a kuruczvilág legszerencsétlenebb napja. A trencsényi harcz (helyesen: csata) a Rákóczi-kor legvégzetesebb eseménye. És pedig nem annyira az ott szenvedett vérveszteségért, nem is a szép hadseregnek elszéledéséért (hiszen ez máskor is gyakran megtörtént a kurucz háborúkban), hanem legfőképpen elcsüggesztő morális hatásáért. Az egész esemény igazi fátumszerű vala. A derekas hadi készülettel, nagy reményekkel, merész célratöréssel megindult 1708-iki nyári hadjáratának ezen véletlenül kifejlődött és minden várakozás ellen elvesztett véres ütközete képezi a fordulópontot szabadságharczban, melynek csillaga eladdig fényesen ragyogott s vezérlángja alatt minden jól sikerült. Most azonban, e végzetes csatavesztés után, beállott rohamos hanyatlás, homályba borult a vezércsillag. Elveszett a hit az ügy győzedelmében, csüggedés szállotta meg a szíveket. És csakhamar következtek reá a zászló-elhagyások, az árulások: Ocskay Lászlóé, Bezerédy Imréé, Thúróczy Gáspáré, b. Andrássy Istváné, stb. – Áldozatra kész honfiak viszont a legbámulatosabb erőfeszítéseket tették. Mégis hiába vala minden; a kuruczok szerencsecsillaga örökre lehanyatlott, a végzetes trencsényi nap után többé semmi sem sikerült nekik. A regebeli hősiesség tündöklő példái a csüggedt tömegre nem hathattak immár felvillanyozólag. Érsek-Ujvár vitézi védelmében, a Fehérhegyeken túl és különösen a Dunántúlon vívott egyes diadalmas harczokban (Béri Balogh Ádám, Eszterházy Antal csatái, Bottyán és az újváriak, lőcseiek vitézségében föl-fölvillant ugyan még olykor a kurucz kardok fénye, de az is csak múló ragyogvány vala; olyan, mint a lenyugvó nap utolsó tündöklése, amely után annál ijesztőbben áll be az éji homály. S a harczi szerencsétlenségek hosszú sorát, a csüggeteg szívek kétségbeesését befödözte aztán fekete fátyolával az Istennek rettenetes csapása: az 1709–1710.-iki emberomlasztó döghalál, az irtózatos pestis, mely miatt a várőrségek kihaltak, táborok szétoszlottak mint a por, és a katonai fegyelem megingott, kiveszett. Bekövetkezett az általános panique. Az ország önállósága, régi szabadsága, állami függetlensége kivívásának megközelített s 1706-ban már-már elértnek hitt merész reménye eltűnt, elenyészett örökre;”
Thaly Kálmán, A trencsényi csatáról, Hadt. Közl. 1897. évf., 145.
