c) A császáriak sikertelen rohama 1686. július 13.-án.
Július 12.-én Károly herceg maga válogatott ki 3 különböző ezredből gránátosokat, akiket előre küldött a III. és IV. számú köröndökön és az ezeket összekötő kurtinán ütött rések megvizsgálására, hogy vajjon azok alkalmasak-e már a roham végrehajtására. A gránátosok mind a három helyen nem nagy fáradsággal jutottak el a falig és úgy találták, hogy a törökök által a rések mögött emelt cölöpzetben a tűzérség által nyitott nyílások még nem elég nagyok és hogy a fölmászásnál a lejtőn heverő nagy kőfaldarabokon a rohamozók elég nagy akadályokra találnak majd, főleg mivel azok körül a törmelékföld oly laza, hogy maguk a gránátosok is csak e kőfal- és lazább törmelékrészek kikerülésével tudtak előbbre jutni. Ha azonban ezek az akadályok elháríttatnak, úgy a résekhez való jutás nagyobb akadályokba nem fog ütközni. Miután Mieth Mihály tűzérezredes kijelentette, hogy a kérdéses cölöpzetet és az említett kőfalrészeket 24 órán belül szétrombolni képes, a herceg dacára ennek, megmaradt eredeti elhatározása mellett, hogy július 14.-én a rohamot végrehajtatja, noha az építés alatt levő aknák addig az időpontig el nem készülhettek és a brandenburgiaknak sem volt kilátásuk arra, hogy akkorára a velük szemben levő falban illetve köröndben megfelelő rést nyithassanak. Sőt egy váratlan körülmény már 13.-án lángra lobbantotta a 14-ikére tervezett küzdelmet. Abdurrahman aknászai ugyanis észrevették, hogy a keresztény aknászok már jó mélyre jutottak a IV. számú körönd alá, s hogy őket a törökök az akna elsütésében megelőzzék, Abdurrahman július 13.-án hajnalban parancsot adott, hogy az ő aknászai az ugyanott ásott, de a keresztény aknánál már mélyebbre jutott ellenaknájukat felrobbantsák. Ez oly erővel történt, hogy nemcsak a még teljesen fel nem szerelt keresztény akna, hanem a IV. számú körönd és a mellette levő kurtinák falazata is alaposan megrongálódott, melyet aztán a keresztény tűzérség lövései hamarosan le is döntöttek. Nehogy a törököknek alkalmuk legyen az éj folyamán a megnagyobbított réseket betömni és az alaposan megrongált cölöpsort újból helyreállítani, Károly herceg nyomban utasította Starhemberg tábornagyot, hogy a rohamot már 13.-án este hajtsa végre. Ehhez az előkészületeket gróf Souches altábornagy a melléje rendelt Dieppental tábornokkal és gróf Oettingen ezredessel tette meg. A roham három 400–400 főnyi oszlopban volt végrehajtandó. Az esztergomi körönd ellen irányított jobb oszlopot gróf Starhemberg Guido alezredes a kurtina ellen előrendelt középső gróf Herberstein őrnagy, a IV. számú körönd ellen előnyomuló bal oszlopot pedig gróf Auersperg alezredes vezette. Minden oszlopnál legelől a gránátosok, utánuk a lövészek (muskétások), majd a lándzsások és alabárdosok s legvégül, a befészkeléshez szükséges szerszámokkal felszerelt munkások nyertek beosztást. A három oszlopot a gróf Oettingen ezredes és Hompesch őrnagy vezette 500 főből álló tartalék követte.
A támadás lefolyását, nagyban véve dr. Károlyi Árpád nyomán , a legtöbb helyütt annak megállapításait szórol-szóra átvéve, a kövekezőkben vázoljuk: Délután 3 órakor a rohamra kijelölt csapatok bevonultak a vívóárkokba. Este 7 órakor 3 ágyúlövés adott jelt a roham megkezdésére. Mihelyt a középső oszlop a vívóárkokból kilépett, egy jól célzott török golyó a középső rohamoszlop vezetőjét, gróf Herberstein őrnagyot szíven találta. Mindennek dacára ez az oszlop rövidesen elérte a szemben lévő rés mögött felállítva volt török védő cölöpzetet. A gránátosok kétségbeesett erőfeszítéssel, de sikertelenül igyekeztek kiszaggatni a francia mintára épített kitűnő karózatot, mely Y alakban kihegyezett és erősen egymáshoz szegezett gerenda vastagságú fákból állott, melyek kifelé dűlő hegyükkel mintegy nyársra húzták a támadót s az ágyúk hatásának ellensúlyozására a két kar közé földes zsákok voltak rakva. A gránátosok a törökök veszett erőlködése és ellenhatása dacára hősiesen kitartottak az elért cölöpzet mentén, a mögöttük haladó, sáncszerszámokkal ellátott katonák pedig nyomban hozzáláttak a falrés védőállapotba helyezéséhez.
A két körönd felé irányított oszlopok támadása még ennyi sikerrel sem járt. Itt a cölöpzetig csak kevesen tudtak eljutni, mert a rések meredekebbek voltak. Azokat, akik a cölöpökig halált megvető elszántsággal fölvergődtek, hatalmas, izmos karok által vetett kőkockák zúdították vissza s egyik katona a másik fején bukott keresztül, a vívóárkok vonalaihoz. S még ez sem volt minden. Egy írtózatos pillanatban két török akna robbant föl a küzdők lábai alatt; az egyik a középső (IV.), a másik a sarki (esztergomi) rondella tövénél s tucatjával temette alá a küzdő katonákat. Míg a sáncszerszámokkal kéznél levő munkások az eltemetettek kiásásán dolgoztak, azalatt a török felhasználta a sarki rondellánál fölrobbant akna által ütött ama nyílást, mely az alsóváros falánál ott támadt, ahol ez a rondellával érintkezik s a Vérmező felőli falak alatt elvonuló födött útból ellenállhatatlan fúriával s nagy számban özönlött ki s oldalba fogta a sarki rondella ellen újult dühvel rohanókat. E nem várt támadás végleg zavarba hozta az ostromló katonákat s aztán áthat e zavar a kurtina résén harcolókra is, ha a Souches-ezrednek egy Tabernac nevű kapitánya nem nyomul előre a legfelső vívóárokban hátramaradt csapatokkal s nem űzi vissza a vakmerő törököt s ezáltal helyet nem szerez Starhemberg Guido rohamoszlopának harmadszor is megkísérteni a sarki rondella rése ellen a támadást. De itt is a középső rondellán (IV.) is lehetetlenné tették a fölrobbant aknák a megmászást; a rés még meredekett lett s Auersperg és Starhemberg parancsot vettek, hogy a kurtina két szögletére vessék magukat, hogy aztán innen a bástyafokon át jussanak a két üres rondellába. Támogatásukra Kirchmayer kapitány a Souches-ezred egy zászlóaljával a sarki (esztergomi) rondellához, Steinbach százados a Mansfeld-ezred egy zászlóaljával a középső rondellához (IV.) küldeték, míg maga Károly herceg a rés aljáig egy harmadik zászlóaljat vezete. Nagy szükség is volt már az erősítésre. Starhemberg Guidot egy nyíl a bal vállán, egy puskagolyó a jobb lábán sebesíté meg, vére csurgott, de nem köttethette be sebét. Auersperg, ki a palissadokat egy-két helyen már elérte, bal lábán kapott erős sebet s személyére nézve visszavonulni kényszerült. De alig ért Steinbach a középső (IV.) rondellához, egy golyó őt is szíven találta, s Kirchmayer súlyos sebet kapva, szintén nem vezethette tovább zászlóalját. S a rohamozók mégsem tágítottak. Megtettek mindent – mondja Károly herceg naplója –, amit a világ első gyalogságától kívánni lehetett. Most újabb erőszakos kísérletet tett a három oszlop, hogy együttesen foglalják el a kurtina rését; az önkéntesek: hercegek, grófok, bárók és lovagok dicső példája lelkesíté az egyszerű szerény közembert; de újabb erővel verte vissza a kétségbeesetten védő török is a megújult támadást: égő szurok-koszorúk százai repültek a rohamozók fejére; kecskebőrből készült, lőporral töltött s kanóccal ellátott zsákok ölő tüze gyujtotta föl töltényüket, meggyujtott gyantaport okádó kézi szivattyúk égették össze arcát, ruháját a közeledőnek s más és más török találmány pusztított irtóztatóan a keresztények közt. Másfél óráig tartott már az emberfölötti küzdelem. Volt egy idő e roham alatt, amikor a három oszlop a kurtínánál egyesült s két zászlóalj erősítést kapott, amikor néhány bátornak, szerencsésnek sikerült a cölöpzet fölé kerekedni, – „hogy – miként a napló írja – már-már hittük, hogy nemcsak a résbe fészkeljük be magunkat, hanem a cölöpzet nyílásán át a várba is behatolunk”. Hiú remény, csalóka hit! A vezetőség belátta, hogy a további küzdelem csak cél nélkül való emberáldozat s a következő két ok Károlyt a roham beszüntetésére bírta. Először kitűnt, hogy a bástyatorokhoz még akkor sem lehet hozzájutni, ha a török kevésbbé makacs elszántsággal védené a falat, mert a réseknél részben az aknák hatása alatt, részben a rohanó katonák súlya alatt a szétmállott porhanyó föld, meg a lazán heverő kőtörmelék teljesen levált s a kőfal lábát nagy magasságban kitakarta, vagyis szabaddá tette. Másodszor, mert a kurtinán a megkezdett védőmű (logement) elkészítését befejezni a rondellákról jövő oldaltűz miatt teljes lehetetlenség volt. Amikor a rohamban részt vett csapatok Károly herceg parancsára a visszavonulást megkezdték, a törökök még két aknát robbantottak föl, melyek azonban már nem tettek kárt s azután 200 janicsár a várból kitörve, a brandenburgiakat oldalba fogni igyekezett. De a Marwitz tábornok által vezetett brandenburgiak oly élénk és jól célzott muskéta-tűzzel fogadták a támadókat, hogy azok rövidesen ismét visszahúzódtak a várba. Tíz levágott janicsárfejet a brandenburgiak bevittek Schöning altábornagyhoz a szokásos jutalom kiadása végett.
Igy végződött – mondja dr. Károlyi Árpád – július 13-ika, egy szombati nap, a siralom s veszteség nagy napja a keresztény seregre. Az önkéntesekkel együtt több mint 1400 ember halt és sebesült meg: csak a halottak száma valami 200-ra rúgott, s ami valóban borzasztó, a sebesültek közül is alig reméltek valami 200-at kigyógyítani, a többi halál fia volt. A már említett császári alezredeseken s megsebesült kapitányokon s Megrigny mérnökön kívül nevezetesb halottjai és sebesültjei voltak e napnak Európa különféle nemzetei legelőkelőbb családainak sarjai, az önkéntesek: több mint 40 előkelő s közel 60 egyszerűbb ember a rohamban részt vett 300 önkéntes közül… E sok derék önkéntes valóban maga kereste halálát. A fővezér megtiltá nekik a rohamban résztvenni, sőt a vakmerő Commercy herceget, unokaöccsét, aki az önkéntesek vezére lett volna, miután megsebesült már, egyszerűen erőszakkal letartóztatta; de nem használt semmit, „végzetük vitte őket a halálba”. A spanyol önkéntesek szilárdan el voltak határozva, hogy ők, a maguk részéről a kurtinába való befészkelésnél fogják támogatni a dolgozókat s a többi utánuk ment. Elszántságukért elnyerték a martyr koszorút: kétszázados álmuk fölött virrasszon a kegyelet szelíd nemtője! Brandenburgi részről szintén nevezetes halott volt; gróf Dohna Károly ezredes, akit a kirohanás alatt a brandenburgi üteg mellett ölt meg egy golyó s kívüle még két kapitány: Pettau és Kanitz esett el e nevezetes napon, sőt magában a rohamban is egy ifjú brandenburgi hadapród, ki Schöning engedelméből önként vett részt a császáriak rohamában s föl is tűnt bátorsága által, vesztette életét. S mennyi veszett el Abdurrahman diadalmas népéből a megpróbáltatás e kemény napján? Nem tudjuk; szökevények 500 embert emlegettek, ami hihetetlen s köztük volt volna, ha igaz, Abdi egyik helyettese. – Nehéz szívvel küldé el Károly a rosszul sikerült kísérlet hírét Lipóthoz, a gyors futárral. S habár a császári válasz inkább vigasztaló volt, mint szemrehányó: a kritika hangja az udvarnál s a táborban mind élesebb lőn. Bírálták s védelmezték Károlyt, de senki nem ment a gáncsoskodásban odáig, mint Badeni Lajos. Tudósítása nagybátyjához sok nem alaptalan kritikát tartalmaz, de elárasztja mindezt az olthatatalan gyűlölet epéje… A gyűlölet nem jó kritikus – mondja folytatólag dr. Károlyi Árpád id. m. 277. – s hagyjuk el Bádeni Lajost ép úgy, mint a zelota Marco d'Avianot, az egyszerű kapucinus barátot, ki tüzes szónoklatai, ékesszólása, vallásbuzgalma és példás erkölcsös élete által a hívő katholikusok előtt szent hírében állott s akit tisztelői legnagyobbika, a túlbuzgó Lipót, Lotharingiai Károly mellé azért küldte a táborba, hogy a csüggedőket, ha kell, animálja. Ez a hitében vakmerő barát egyedül Schöning altábornagyot okozza a rossz eredményért. E helyett azt lássuk, amit higgadt bírálók mondanak. Sarkalatos és alig menthető hiba volt Károlytól, a) be nem várni, míg a bajor választó és a brandenburgi sereg, vagy legalább ez utóbbi nem támadhat; b) rohamot indítani addig, míg a rés nem tágabb, nem kényelmesebb. Ami ezt az utóbbi hibát illeti, lehet abban valami, amit Velence követe szerint beszéltek az udvarnál, hogy tudniillik a rés megvizsgálására küldött gránátosok és mérnökök jelentése vezette tévútra a fővezért: ne reflektáljunk hát erre az argumentumra. De ami az előbbit nézi, itt a hiba el nem tagadható. Schöning intette Károlyt a várakozásra s mikor kijelenté, hogy ő a brandenburgiak tökéletlen résén nem támadhat, de szívesen átengedi csapatai egy részét a császári rohamban részt venni: a fővezér ezt nem fogadta el, hanem a baloldal védelmével bízta meg (a kirohanás ellen) a brandenburgiakat. Kétséget nem szenved, hogy ennek a császári meg a segédhadak között való féltékenykedés, a túlságos dicsvágy volt az oka, – és ezt a féltékenykedést, ezt a dicsvágyat az udvarból éppen a szerencsétlen próféta, Marco d'Aviano útján szították. Azt akarták megmutatni a császáriak, hogy a segédseregek közreműködése nélkül is képesek sikeres fegyvertényre s ennek itták meg a levét. Igy gondolkodott az egész udvar s az egész haditanács; ők incitálták türelmetlenül a fővezért s ezt később némelyek be is vallák a brandenburgi követ előtt. Másrészt nagy tényező volt a rohamra való elhatározásban az, hogy a török a külső falat is annyi elszántsággal védje, miután a mély árok, ez a fő-fő fontosságú védőmű, ennek a külső falnak mögötte volt… Itt is csalatkoztak… Magánál a rohamnál se ment minden rendben. A dispositiókat Badeni Lajoson kívül még három szemtanú: egy angol, egy német, egy olasz (Richards, Henrik szászherceg, Grimani) rosszalja, különösen a kurtinán való befészkelésnél. Elegendő szer nem volt kéznél s tétlenül volt kitéve a katonaság nagy része a török lövéseinek. Jobb dispositio ha nem vezet is a befészkeléshez, de legalább megkíméli sok derék katona életét. Ebben egyedül Starhemberg tábornagy, Károly herceg titkos irígye, s mint az ifjú Grimani kijelenteni nem habozik, az ostrom hátramozdítója, a hibás. Nem akarom azt állítani, hogy készakarva cselekedett, de bizonyos, hogy e roham után a legfurcsább hírek voltak róla folytonosan forgalomban s titokban azt beszélték, hogy jobb szeretné, ha Buda bevételéből semmi sem lenne, ha már 1684-ben, mikor egészen ő vezette az ostromot (mert Károly folytonosan a szeraszkírral volt elfoglalva), oly kudarcot kellene vallania. Kétségtelenül része van a kudarcban még annak a körülménynek is, hogy a rohamoszlopok s a támogató csapatok vezetői részben az actio elején, részben a küzdelem folyama alatt valamennyien harcképtelenné lőnek; s végre anélkül, hogy követ dobnánk a vértanúk sírjaira, meg kell említenünk azt is, hogy általános nézet szerint az önkéntesek részvétele többek ártott, mint használt. Már a hadjárat elején, mikor jövetelüket bejelentették, borsódzott tőlük a katonai körök háta: jön a sok önkéntes – mondták – s hozza a sok zavart, rendetlenséget magával és jóslásuk beteljesedett. Július 13-án vérökkel öntözték Buda falait, de ebben köszönet nem volt; a roham alatt összekeveredtek a rohamoszlopokkal s annyi rendetlenséget okoztak halált megvető bátorságuk dacára is, hogy a haditanács jónak látta meghagyni Károlynak: effélének a jövőre végét vesse. S amikor aztán Budát az ostromló sereg bevette, Károly első dolga lőn az önkénteseket felpakolni, nehogy a hadjárat további folyamában, ha egyébként nem, (úri emberek levén) nagy poggyászaikkal alkalmatlankodjanak. – De ha rosszul sikerült is a roham – fejezi be elmélkedéseit dr. Károlyi Árpád – egy nagy tanulságot merítettek belőle: ember van a gáton Budán belül s nem szabad oly becsmérlőleg nyilatkozni erről a rendszer nélkül épített várról, mint a brandenburgi mérnökök és mások is tették.”