b) Az Alsó (Vizi) város megvétele 1686. június 24.-én.
A Károly herceg által elrendelt június 24-iki rohamot dr. Károlyi Árpád, id. m. 245. old. következőleg adja elő: „Este felé három ágyúlövés adott a rohamra jelt s két rohamoszlop indult meg az alsóváros ellen. A jobboldalit, mely a résen keresztül volt az alsóvárosba hatolandó, gr. Souches altábornagy, Thüngen vezérőrnagy, gróf Archinto alezredes és Hambousch őrnagy vezették. A baloldali rohamoszlop tárgya a dunaparti rondella s a viziváros alsó kapuja, a Kakas-Kapu volt s e célból ezen oszlop támogatására 2 csajkát s néhány bárkát rendelt ki 4 ágyúval Starhemberg. Vezette a rohamot Lajos pfalz-neuburgi herceg s alatta Dieppenthal tábornok és Bischofshausen őrnagy parancsnokoltak. Amint a török észrevette a vívóárkokban s különösen a mult éjjel ásott mély-útban (boyeau) támadt mozgást, már az ágyújel megadása előtt, valami 5–600 janicsárt küldött ki a várból a rés makacsabb védelmére, s úgy látszott, hogy erős ellenállás fog erre a rohamoszlopra várni. Az előkelő önkéntesek, égve a bosszúvágytól, mind ezen az oldalon kivántak a rohamban részt venni, hogy elsőkül másszák meg a falakat. A két rohamoszlop megindult. A baloldali könnyen ráakaszthatta a petárdát a kapura, de a szétrobbant petárda nem törte be azt: a rondella felé kellett támadni. Míg a magyar csajkások csajkáik- s bárkáikról 4 kis ágyúval tüzeltek a nagy vizi rondella erődítéseit elkeseredetten védő janicsárokra: azalatt a szárazon támadók a rondella körül vont árokban övig érő vízben igyekeztek a rondellát megkerülni s az escarpon emelt sánckarókat kiszaggatni. A vakmerők kísérlete jól sikerült, a kikötött hajók támogatása mellett átléptek a sánckarókon s nem gondolva a visszavonuló janicsárok sűrű tüzével, belülről föltárták a kaput – s a rohamoszlop előtt nyitva lőn a janicsárok által elhagyott egész partmente. Csak 2 sebesült, 3 halott árán vásárolta volna meg ez a rohamoszlop – mint a hivatalos olasz lap mondja – az egész győzelmet. – Még kisebb ellenállásra talált a rés ellen nyomuló jobboldali osztály, melyet 50 gránátos nyitott meg egy százados vezetése alatt acélból, „hogy ez 50 – vértekkel ellátott katona verje el a rés mögötti sáncok mellvédeit védő törököt. Az 50 gránátost egy hadnagy vezérlete alatt 50 lövész (muskétás) követte, akiknek nyomába 100 utász (illetőleg – mivel még külön utászcsapatok nem voltak 1686-ban – 100, sánceszközökkel ellátott dolgos) vonult egy hadimérnök felügyelete alatt az elfoglalandó résben való befészkelés végett. Az utászokat 100 lövész (muskétás) volt egy kapitány alatt követendő s a tartalék egy őrnagy, Hambousch, vezetése alatt, 300 emberből álla. Az az 5–600 főnyi janicsár, mely oly fenyegetőleg látszott védeni akarni a helyet, amint az ostromló csapatok eleje a rést átlépte, egyszeri sortűzzel megelégedve, rendben, nyugodtan visszavonult a várba; sem az említett redoutban elhelyezett tartalékra, sem az ezek támogatására fölállított 5 tábori ágyúra nem volt szüksége Souchesnak. E rohamoszlopnál 2 halottba s 3 sebesültbe került a janicsárok sortüze s így összesen 6 ember élete s 33 sebesült árán az egész alsóváros a keresztények hatalmába jutott”, akik Károly herceg parancsára Lajos pfalz-neuburgi herceg, a német-rend nagymesterének, illetve Souches altábornagynak vezetése alatt nyomban hozzáfogtak a két kiválóan fontos pont, a rés (5.) és a dunamenti körönd (K.) környékének megerődítéséhez. A vett parancshoz képest Lajos herceg „a Kakas-Kaputól kezdve tágas félkörben a Duna partjáig hatalmas földsáncot (14.) ásatott, mely úgy a kaput, mint a vizi köröndöt (K.) magában foglalta. A 2000 ember e munkát az éjen át elvégezte, másnap kifelé, az alsóváros felé védcölöpökkel látta el a védőművet (logement), sőt nagyobb biztonság okáért e cölöpsoron kívül még jó mély árkot is húzott körülötte. Hasonló védőmű készült még 25.-ére virradóra a rés előtt lópatkó alakban (15.) jobbra s balra kiterjeszkedő, valamint 100 ember számára való, s június 25.-én gróf Souches altábornagy az alsóváros falain kívül eső mély-utat, mely most már futóárok gyanánt szolgált, oly módon köté össze ezzel a rés előtti erős félkörsánccal, hogy a rés mellett jobbról és balról a kőfal lábában alacsony, de egy ember számára kényelmes nyílást vágatott, melyeken a védőműbe az ezt őriző s egymást fölváltó katonaság ki- s bejárhasson; a nyíláshoz vezető árkokat pedig sánckosarakból emelt fal védte a török golyók ellen. Sőt még nagyobb biztonság kedvéért, hogy a vérmezőre néző várfal födött útjából s az esztergomi rondella (III.) lábában levő kis ajtón keresztül kicsapható török ellen a rés védőműve teljesen védve legyen: az országutat is keresztben elrekeszté Souches két egymással párhuzamos s egymástól nem messzire eső átvágással vagy harántvágással (coupure, traverse) s ezekbe néhány az országutat söpörhető mezei ágyút állita föl. – Mind a két pont megerősítése gyilkos munka volt; a török a sarki (esztergomi) bastion mellett óriási tüzet gerjeszte, hogy az éjjel folyó munkálatokat láthassa s e tűz világánál az egész éjen át szakadatlanul tüzelt a bastionról s a tőle délre fekvő kurtinákról s bástyákról. Több mint 50 holtat és sebesültet vesztett el a munkával megbízott legénység csak az első éjjelen, 25.-ére virradóra. De a keserű fáradság édes gyümölcsöt termett: a rés körüli védőmű (15.) az ostrom egész ideje alatt érintetlen, a török kicsapongásoktól ment védőmű maradt; a rondella (K.) körüli dunaparti erődítmény jó következményeit pedig mindjárt másnap lehete érezni: a dunai hajók és bárkák e naptól kezdve egész a rondelláig vezetett vívóárok farkáig úszhattak le nemcsak élelmi és hadi szerekkel, hanem a kész védcölöpökkel, rőzsekötegekkel és sánckosarakkal is.
Junius 26.-án este Abdurrahman parancsa folytán valami 500–600 janicsár a Pesti kapun át a Vizi körönd felé s onnan a Viziváros alsó kapujánál levő körönd (K.) felé tört előre, de egy órai harc után, melyben a keresztények 20, a törökök pedig 57 embert vesztettek, kénytelenek voltak újból a várba visszahúzódni. Ugyanezen éjjel megkezdték a császáriak az első párhuzam (16.) és a mögött egy 12–15 ágyú és néhány mozsár elhelyezésére alkalmas üteg (17.) építését.
A bajorok ellen június 26.-án a törökök szintén hajtottak végre kisebb kitörést, de nagyobb eredményt nem tudtak elérni. A június 26.-áról 27.-ére hajló éjjel a bajorok a 12–12 számmal jelzett vívóárkot egészen a Dunáig hosszabbították meg s egyúttal befejezték a Naphegyen megkezdett redoute (7.) építését.
A császáriak munkálatai június 27.-én az igen élénk ellenséges tüzelés és egy délután 3 óra tájban végrehajtott kitörés folytán csak nagyon lassan haladtak előre. Június 28.-án a császáriak megkezdték a második párhuzam (18.) kiemelését, a bajorok pedig egyéb munkálatok mellett befejezték a Szent Gellért hegy lejtőjén munkába vett 500–600 emberre szóló fedett rohamteret (place d'armes Waffenplatz) (10.). Egyébként június utolsó napjai a már meglevő vonalak erősítésében s a mai Kereszt-tér és Bocskay-tér tájékán kisebb redoute-ok és rohamgyülhelyek (födött rohamterek), meg ezek összekötésében (10.) teltek el.
Június 29.-én délután 2 órakor 5–600 janicsár és 300 szpáhi a Székesfehérvári kapun át tört ki azzal a szándékkal, hogy az ostrommunkálatokat végző bajorokat hátba fogják. Ezt a vállalatot dr. Károlyi Árpád, id. m. 285–289. old. a következőleg írja le: „Már az előtte való napon összegyűlt egy csomó janicsár a körönd (Földbástya) melletti kapu tája előtt, kicsapott a hídon keresztül, de tovább nem igen nyomult előre. Csak afféle előfutárja volt ez a demonstrálás annak, hogy valami történni fog. Ez a valami másnap délután csakugyan bekövetkezett. Izmael basa, Abdurrahman helyettese, kire a vén parancsnok a várpalotát bízta volt, görbe szemmel nézte, hogy az a nagy, 30 öl hosszú redoute (7.), melyet az ostromlók a Naphegyen emelnek s hatalmas cölöpökkel erősítenek meg, már-már elkészült, az ütegek befogadására is alkalmas lesz, a vívóárkok és közelítővonalak egész baloldalát is födözni fogja s mivel emelkedett helyen fekszik, a kirohanások veszélyét az ostromlókra nézve tetemesen csökkenti. Elhatározá a félig elkészült mű elfoglalását, szétrombolását s azt, hogy az elfoglalt mű védelme alatt a tőle húzott közelítő árkokat s ezek rohamgyülterét a Naphegy déli és a Gellérthegy nyugati lejtői által képzett tekenőben, melyhez különben a várpalota felől fölötte nehéz a hozzáférés, megrongálja. Az 1684-iki példák lelkesítették a basát. Nemcsak a császáriak ostromműveit, hanem a később érkezett s gyorsan dolgozó bajor segédhad fútóárkait is annyira földúlta egy-két kirohanás 1684 szeptember–október havában, hogy azok csaknem a földdel egyenlőkké lőnek. Hátha sikerülni fog a keresztények császárjának ifjú, tapasztalatlan vejénél őneki, Izmaelnek az, ami az agg Abdurrahmannak a tapasztalt s a török előtt nagy tekintélyben álló „keresztény szeraszkirnál”, Károlynál még eddig nem sikerült? A bajoroknak ott, ahol a krisztinavárosi templom háta mögött a Mészáros-utca délnek kanyarodik, a Naphegy lejtőjének lábánál fedett állásban egy gyalog és lovas őrse volt elhelyezve (20.), melynek föladata abban állott, hogy a Naphegyet megkerülni akaró kicsapó török ellen a vívóárkokban dolgozók hátát födözze. Ezt az őrsöt hirtelen megrohanni, lekaszabolni volt Izmael basa terve; ha ez sikerül, a török csapatok a Naphegyet könnyen elérik, s rajta kétfelé oszolva, míg egyrészük a többször említett redoute-ot (7.) foglalja el, más részük a futóárkokba nyomul. Több nap óta láthatá Izmael, mely órában váltja fel egymást a futóárkok dolgos népe s hogy e művelet alatt az árkok csak a rendesnél sokkal kevesebb számú, alig néhány száz főnyi őrség védelmére vannak bízva. Ezt a pillanatot, a délután 1 és 2 óra közötti időt választá hát s valami 4–500 lovassal s 6–700 janicsárral az alig 300 főből álló bajor gyalogságra és 200 főből álló lovasságra a Fehérvári kaputól nyilsebességgel kirohant. A napos tisztek, La Fontaine császári altábornagy, Steinau bajor tábornok és gróf Fürstenberg Manó alezredes felfogták a merénylet horderejét s minden erejüket megfeszíték, hogy a bajor Steinau ezredéből való gyalogságon a janicsárok át ne törjenek. A túlerőnek utóvégre is kénytelenek lettek volna engedni, ha szerencsére egyszerre többfelől nem jő segítség a szorongatott bajoroknak. Badeni Lajos hamarosan észrevette a török gyors mozdulatát s Savoyai Jenő tábornokkal s egy maroknyi lovassal hirtelen a veszély-helyén termett. Badeni Lajos nem akarta visszaűzni a törököt, csak feltartóztatni addig, míg nagyobb segély érkezik, hogy az tán teljesen tönkre tehesse a vakmerőket; de a janicsárok oly vehemenciával támadtak a gyalogságra, hogy Savoyai Jenőnek a lovasággal szintén támadóba kelle átcsapnia. Igen, de Savoyai Jenő alatt a lovat kilőtték s hadsegéde lovát hasonlókép; magát Badeni Lajost, aki 40 lovassal igyekvék a gyalogságot támogatni, a csekély szám mellett szintén veszély fenyegette, mikor egyszerre három oldalról jött a szabadítás. Az első szabadító Lotharingiai Károly vala. Éppen a választó táborában időzött, midőn a török mozdulatát észrevevé; tüstént odaparancsolta a déli vaspálya táján álló lovas őrsöt gróf Hoffkirchen parancsnoksága alatt (21.) egy nyargonc (parancsőr-) tiszt által, az actio színhelyére s ez a segítség egy csomó önkéntessel, kiket Commercy herceg vezetett, ép akkor érkezik meg, midőn Savoyai Jenő alatt a lovat kilőtték; a későbbi világhírű hőst Commercy s az önkéntesek fedték, Commercy s Hoffkirchen segítettek valóban válságos helyzetén. Ez az ütközet második momentuma, melytől kezdve az összecsapás a keresztények javára dől el… Megérkezik Bilbis kapitány, a bajor Arco lovasezred egy portyázásra küldött századával a mai tabáni temető felől (22.) s előront a betegsége dacára lórakapott fiatal választófejedelem, testőrezrede két zászlóaljával s míg a várfalakon a török ágyúi megdördülnek, néhány hirtelen elővonszolt bajor mezei ágyú is megszólal: janicsárok és szpahik vegyesen futnak a vár felé, ahova őket Savoyai Jenő, Commercy herceg s a lovasság, egészen a födött út aljáig üldözik. Kétséget nem szenved, hogy a vakmerő törököt, mely a keresztény részről jött erősítés dacára számerőben nem állott hátrább az ostromlóknál, a visszavonulásra elsősorban a császári őrs megjelenése birta. Okkal tarthatott az elvágatás veszélyétől: attól, hogy e császári őrsöt a Városmajor felől nagyobbszámú lovasság fogja követni s mindamellett, hogy célját annyira sem érte el, hogy legalább a redoute-ot (7.) megközelíthette volna, kénytelen volt visszavonulni. A rövid ideig tartott küzdelem drága áron ért véget: a Steinau-ezred derék alezredese, Zwitterdal, elesett; Bilbis kapitány erősen megsebesült s valami 40 ember veszett el. A törökök veszteségét nem lehete kitudakolni: szokás szerint visszacipelték a várba halottjaikat is, sebesültjeiket is; de ők is drágán fizethették meg a merész vállalatot, mert nem csak a vívóárkok teljes bevégzéséig maradtak minden kicsapongástól nyugodtan a bajor oldal munkásai, hanem még azontúl, tehát július 9.-én is jóval túl tartózkodott a várpalotati török minden hasonló vállalattól.”
Július 1-én este felé a császáriak 17. számmal jelzett, nagy ütegéből öt 24 fontos ágyú oly jó eredménnyel kezdte meg tüzelését az Esztergomi körönd ellen, hogy annak mellvéde rövid idő mulva 6 lépés hosszúságban összeomlott. Nemsokára ezután a mozsarak is megkezdték működésüket, lövedékeiket a várba vetvén. Abdurrahman erre azzal felelt, hogy a Bécsi kapu mellett levő köröndön (V.) és a hozzá csatlakozó kurtinákon a többiek mellé még 3 ágyút és ugyanannyi mozsarat állított, de ezek nem sokáig bíták a két ellenfél tűzérsége között csakhamar kifejlődött heves párviadalt. Július 2.-án ugyanis már 8 császári mozsár és 12 huszonnégyfontos löveg okádta lövedékeit a vár és annak erődítései ellen, s míg a mozsarak a helyőrségi templomot és a körülötte levő házakat gyújtottak fel, a 24-fontosak az Esztergomi és a Bécsi kapu melletti V. számú köröndön elhelyezett török ütegeket elnémítván, az említett köröndön réseket kezdtek törni. Igy aztán a császáriak most már hozzáfoghattak a harmadik (23.) és negyedik (24.) párhuzam kiépítéséhez is, melyek megfeszített munka és sebesülteket nem számítva, több mint 40 főnyi veszteség árán július 6.-áig el is készültek. Ezzel egyidejűleg már mindkét részről az aknafúrás és aknaharc is kezdetét vette, miben a törökök jóval ügyesebbeknek bizonyultak. –
Ezalatt a bajorok munkálatai is tovább haladtak. Ezen az oldalon július első napjaiban elkészültek egy negyedik közelítő árokkal (párhuzammal) (25.), mely már a Szarvas-teret vágta derékon ketté s így a várpalotai rondella lejtőjének, a glacisnak lábáig ért, olyaténképen, hogy már a vívóárkok fejétől a Dunáig érő leghosszabb vonalat a bajor napló (júl. 2.) 800 lépésnyire becsüli… Ettől kezdve főfigyelmét Badeni Lajos és a bajor választó a futóárkok dunaparti oldalaira fordították s lassanként előretolták ezen a részen a vonalakat. Július 5.-én egy szögalakú vonalat húztak (26.) egész közel a Dunapartról, úgyhogy ezen vonal balszára az Apród-utca mentén, csúcsa pedig oda esett, ahol most a vízmű van, s ezt az ostromművet néhány száz jó lövész a kirohanások ellen a Tabánnak a várpalota aljába eső legközelebbi, de romokban fekvő házai mellől jól előretolt állásból (tehát a mai Sándor-lépcső melletti házak táján) (27.) volt egyelőre védelmezendő. Kegyetlen, véres munka, mely maga több mint 60 ember életébe került; de legalább biztosította a vívóárkok ezen oldalát a szétrombolás veszélye ellen. Ennek a műnek, meg a Szarvas-téren átnyúló negyedik parallel-árokból (25.) a rondella lejtője felé vont zeg-zugos árkoknak (28.) segélyével sikerült július 7-én a rondella körül futó árokkal párhuzamosan az árok contre-escarpejától valami 20 lépésnyire egy új vonalat (29.) ásatni; azt néhány lépéssel beljebb, az árok felé egy másik követte s július 9.-én éjjelre már valamennyi futó-, közelítő-, zeg-zug és párhuzam-árok a köztük emelt redouteokkal és rohamgyülhelyekkel (fedett rohamterekkel) teljesen készen, lőpadokkal jól ellátva oly állapotban volt, hogy bármily mérvű s bármi szerencsés eredménnyel járó török kicsapás esetére sem lehete többé azok teljes szétrombolásától tartani. A közelítő művek már csaknem a rondella árkának contre-escarpeját védő s a török által az ostromlók szemeláttára készített erős cölöpzetig értek. S ha Lotharingiai Károly, meg a brandenburgiak büszkén tekintettek ostromműveikre. Miksa és Badeni Lajos is megelégedéssel nézhették fáradságuk gyümölcsét, legalább e részben. Mert becsületesen fáradtak mind a ketten. A tüzes választófejedelem minden új vonal irányáról, minden ölnyi árok előhaladásáról személyesen szeretett meggyőződni s versengett Lajossal a munkálatok éji ellenőrzésében is. Utóbbi szintén saját szemével akart mindenről meggyőződni. Találékony elméje mindig tudott valami újat, javítani valót fölfedezni s különösen feltűnést keltettek saját szerzeményű mellvédei, melyeket roham esetén ernyők gyanánt is lehetett alkalmazni. Magas deszkafalak voltak ezek erős tölgyfadeszkákból, pléhvel bevonva kívül-belül; a munkálatoknál mint spanyolfalat állították föl s mellőle kőrakásról s földhányásról lőhette a bajor muskétás a kicsapó törököt; rohamnál pedig fölemelték s alattuk 100 ember feje volt födve a magasból jövő gránát meg török puskatűz ellen. Július első felében valami 8 ilyen fa-mellvéd készült el s az új „találmányt” ugyancsak megbámulták. Közben július 3.-án a Rácvárosban megépített mozsár-ütegek 60-fontos lövedékeket röpítettek a várkastély nagy köröndje felé, a vívóárkok pedig, mint föntebb láttuk, július 7-éig már oly közel jutottak az említett köröndhöz, hogy a két ellenfél most már kézigránátokat is dobhatott egymásra. Ellenben a bajor tűzérség eddigi hatása semmikép se volt kielégítőnek mondható s a török tüzérség fölénye csakhamar annyira érezhetővé vált, hogy a naphegyi részben szétlőtt bajor ütegnek július 7.-én be kellett szüntetni tüzét. Közben június 30.-án megérkezett a svábok Károly Guszáv baden-durlachi őrgróf vezette 4000 főnyi hada, mely a Kis- és a mögötte levő Nagy-Svábhegyen szállt táborba. Ezek a hegyek csakugyan a most rajtuk tábort ütött sváboktól nyerték elnevezésüket. A svábok és a magyar hadak egy része a Károly hercegtől vett parancs folytán nyomban hozzáfogott a Városmajortól kétoldalt a XVII/18. számú mellékleten feltüntetett elsáncolás (contravallatio) megépítéséhez, amelynek az volt a rendeltetése, hogy a táborozó csapatokat a körülzárt ellenség kitörései ellen biztosítsa. Ezzel ellentétben az említett mellékleten ugyancsak föltüntetett körülsáncolásnak (cicumvallatio) az ostromló sereget a kívülről jövő fölmentő ellenséges sereg ellen kellett biztosítania. Július 1.-én megjöttek a frankok, akiket nemsokára a brandenburgiak követtek. A svábok és brandenburgiak egy-egy 500 illetve 1500 főnyi osztagát Károly herceg nyomban a legelső vonalba küldte, még pedig előbbieket a császáriak jobb szárnyára a Városmajor felőli oldalra, a brandenburgiakat pedig a balszárny meghosszabbítására. A brandenburgiak oly serényen dolgoztak, hogy július 5.-én a császáriakkal egy magasságban már csak 50 lépésnyire voltak a vár falától. A mondott napon egy a Bécsi kapun át kitört janicsár-csapat hirtelenül és nagy lármával megtámadta a közelben dolgozó brandenburgiakat, de ezek derekasan tartották magukat és tartalék közbevetésével csakhamar sikerült az ellenséget 3 tiszt és 10 embernyi veszteség mellett a várba visszaszorítani.
Ez örvendetes jelenségeken kívül kevésbbé örvendetes híreket is kapott időközben Károly herceg. Már július 2.-án megtudta, hogy a nagyvezír erősen gyűjti Belgrádnál a csapatokat, s hogy azok egy részét előre szándékozik küldeni a budai várőrség megerősítésére. Ennek folytán gróf Caprara tábornagyot, még több lovasságot melléje adván, a Sárvíz mellékére küldte, hogy ott a parancsnokságot gróf Pálffy altábornagytól átvegye. Már július 5.-én azt jelentette Caprara, hogy elég nagy ellenséges hadtest Eszék felől Pécs felé közeledik és hogy a székesfehérvári törökök is mozgolódnak. Ugyanekkor megtudta a herceg, hogy a temesvári és váradi pasák már július 1.-én megjelentek a Tiszánál. Ezért meghagyta Caprarának, hogy erre felé is terjessze ki figyelmét és hogy már 1684-ben Pest biztonságára emelt erődítéseket még jobban kiépítse. Mindezeket a feladatokat magyar csapatok oldották meg. Mialatt az esztergomi és komáromi magyarok Pest erődítésein dolgoztak, „valami 600 huszárból álló mozgó csapat a Duna mentén volt arra vigyázandó, hogy hajókon nem közeledik-e valami török osztály. A huszárok – becsületükre legyen mondva – kitűnően oldották meg feladatukat: lehatoltak Kalocsáig, meglepték a török palánkot s lovaikról leszállva, a török őrséget kardélre hányták.” Majd amikor Heissler július 10.-én azt jelentette, hogy a tiszai török Szeged mellett a folyó jobb partjára kelt át és hogy vagy Eger, vagy Buda felé szándékozik előnyomulni, Károly herceg haditanácsi határozat folytán báró Mercy altábornagy parancsnoksága alatt 3000 lovast és 6 zászlóaljnyi gyalogságot rendelt a pesti partra a margitszigeti hídfő védelmére.
Azonban térjünk vissza az ostrom folytatólagos leírásához. Július 9.-én hajnali 4 órakor a törökök a IV. számú körönd beépített aknájukat felrobbantván, azzal egyidejűleg mintegy 400 janicsár kitört a Bécsi kapun s a brandenburgiak őrségét visszavetvén, a császáriak harmadik (23.) és negyedik (24.) párhuzamára vetették magukat, amelyekben mintegy 100 embert lakaszabolván, a keresztények munkálatait, amennyire hamarjában lehetett, szétrombolták. De ez csak kis mértékben sikerült, mert a keresztények hamar kéznél levő tartalékai nemsokára visszavonulásra kényszerítették a túlerő dacára erős ellenállást kifejtő törököt, akinek mintegy 40 embere maradt az összeütközés színhelyén. Schöning János Ádám altábornagy, a brandenburgiak fővezére, nagyon röstellte a csapatjain esett csúfságot és hasonló kellemetlenségeknek elejét veendő, elrendelte, hogy ezután felváltva két magasabb rangú törzstiszt és tábornok állandóan a legelső vonalban tartózkodjék.
Egyébként a keresztények utóbbi időben főleg újabb ütegek felállításán és tűzharcba helyezésén fáradoztak. Ezeknek felállítási helyei a XVII/18. számú mellékleten láthatók. Ezeknek megfelelően csoportosította Abdurrahman is tűzérségét, mely élénken viszonozta a keresztények mind nagyobb arányokat öltő tűzérségi tüzét. Ez alkalommal működtek elsőízben Gonzales Péternek, a császár szolgálatában álló, sokat dícsért és sokat ócsárolt spanyol tűzérmesternek új találmányú lövegei, mozsarai és lövedékei, amelyek azonban nem feleltek meg a beléjük helyezett nagy várakozásnak.
Július 11.-éig a császári támadó csoporttal szemben levő, a III-iktól az V. számú köröndig terjedő várrész már több helyen elég nagy réseket mutatott fel, miért is Károly herceg július 12-ikére és 13.-ikára a tűzérségi tűz és az aknarakás legintenzívebb folytatását, 14-ikére pedig a roham végrehajtását rendelte el.