c) Lotharingiai Károly herceg hadműveletei Ibrahim Sátán pasa ellen. A tháti csata, 1685. augusztus 16-án.
Az augusztus 6.-iki haditanácsi határozat folytán Lotharingiai Károly herceg a 90 lovas századból, 35 zászlóaljból és 60 lövegből álló, összesen 40.000 főt számláló szövetséges sereg zömével, valamint az annak kötelékébe tartozó magyar fölkelő csapatok túlnyomó részével augusztus 7-én elhagyta Érsekujvár környékét és este felé a Vágon átkelve, Komárom tájékán szállt táborba. Augusztus 8-án a sereg a Duna jobbpartjára kelt át s másnap megkezdte előnyomulását Esztergom felé, még pedig egy rövid távolságra előretolt elővéddel s mögötte harci tagozásban, a balszárny Miksa bajor választófejedelem, a jobb szárny magának Károly herceg parancsnoksága alatt. Augusztus 9-én a lovasság Tata tájékán, a gyalogság Almásnál szállt táborba. Ide vonult be a sebesült Bischofshausen őrnagy parancsnoksága alatt Visegrád védőrségének 130 főnyi maradványa. Ugyanis ugyanaz nap, amelyen Ibrahim Sátán pasa hadseregével Budára érkezett, vagyis július 22.-én 9000 janicsár megfelelő tűzérséggel Visegrád előtt megjelenve, nyomban hozzáfogtak a vár ostromához, amelyben Bischhofshausen őrnagy alatt 700 ember teljesített szolgálatot. Ezek ugyan szívós ellenállást fejtettek ki, de miután számuk a kemény harcokban és a megerőltető munkában 130 főre leolvadt és azonkívül aknarobbanás folytán a védőrség ivóvíz nélkül is maradt, Bischofshausen őrnagy augusztus 4.-én végre kénytelen volt szabad elvonulás feltétele mellett a várat feladni, melyet a törökök nyomban földig leromboltak.
Augusztus 10-én a sereg, podgyászát Almásnál visszahagyva, Ujfaluig nyomult előre, ahova aznap este érkezett meg. Másnap, augusztus 11-én a sereg az ellenség közelségére való tekintettel csak igen lassan és óvatosan folytatta előnyomulását ama mocsárig, mely Táthnál a Dunától egészen az azt délről szegélyező magaslatokig terjedt. E mocsár tulsó szélén ekkor már a teljesen felfejlődött ellenség sorai voltak láthatók. Éjjel egy kiküldött hírnök azt a jeletést hozta, hogy a szerdár tegnap, a július 31-ikétől kezdve nagy eréllyel folytatott ostromot, mely mintegy 3000 emberébe került, abbahagyva, a Duna mentén fölfelé elvonult és hogy Strasser alezredes még 10-én is erőteljes kirohanást hajtott végre, mely ugyancsak súlyos veszteséget okozott az ellenségnek.
A fentemlített, most már teljesen kiszáradt mocsár által elválasztva, a két sereg négy napig meglehetősen tétlenül állott egymással szemben. A keresztények részén mindössze annyi történt, hogy Károly herceg az Érsekujvárral való jobb összeköttetés céljából az egyik hídat Komáromból Ujfalura hozatta le és hogy augusztus 13.-án nagyobbszabású szemrevételezést hajtott végre az említett mocsár felé, miközben az azontúl előretolt kisebb ellenséges osztagokkal többször jelentéktelen összecsapásra került a sor. Viszont a szerdár egészen közel vonult a mocsárhoz és ott állást foglalva, azt meglehetősen elsáncolta, majd 4 helyen előkészületeket tett a mocsáron való átkelésre is.
Lotharingiai Károly, bár az ellenséggel való döntő összeütközést nagyon is kívánta, a támadást a mocsáron át, melyet többen javasoltak, nagyon veszedelmes dolognak tartotta s így főleg Badeni Lajos őrgróf tanácsára elhatározta, hogy az Ujfalunál a Duna és a tőle délre fekvő magaslatok által képezett szoros bejáratáig visszahúzódva, az ottani erős állásban bevárja az ellenség támadását. Ehhez képest augusztus 15.-én az est beálltával, mintegy 600 főnyi hátrahagyott őrség fedezete alatt, melyet szükség esetén a balszárny két dragonyos ezredének támogatnia kellett, elrendelte a visszavonulást. Mihelyt a szerdár, aki a császári sereg erejét különösképen mindössze 20.000 főre becsülte, ezt az elvonulást észrevette, seregét nyomban egészen a mocsár széléig előrevonultatta, a tatárokat pedig a mocsáron át a visszavonuló ellenség üldözésére rendelte előre. Ezek oly hévvel támadták meg az állva hagyott keresztény őrségeket és a segítségükre siető két dragonyos ezredet, hogy az ezáltal keletkezett zűrzavar csakhamar az egész balszárnyra kezdett átterjedni. Ezért Lotharingiai Károly herceg a megállított hadsereggel arcot váltott és a csapatokat zeneszó mellett újból a mocsár felé vezette előre. Ettől mintegy 3000 lépés távolságra az egész sereg csatarendbe állott s így várta meg a derengő hajnalt. A sereg két harcvonalba alakult: az első 45 lovas századból és 21 zászlóaljból, a második 43 lovas századból és 12 zászlóaljból állott. Azonkívül a jobb oldal biztosítására két osztály a magaslatokra volt kikülönítve. Ezek az Eszterházy Pál és Batthyány Ádám által vezetett különítmények, melyek két reguláris zászlóalj és 2 lovas század hozzáadásával nagyobbára a magyar nemzeti fölkelőkből alakultak, Styrum és Thüngen tábornokok parancsnoksága alatt állottak. A többi vezérlő tábornokok beosztása a következő volt: Jóbb szárny első harcvonal: Loth. Károly, alatta Badeni Lajos, Croy, Fontaine és Taaffe; második harcvonal: Boisdavid, Középhad: első harcvonal: Waldeck; második harcvonal: Dünnewald, Balszárny: első harcvonal: Bajor választófejedelem: alatta: Rabatta, Sereni, Pálffy, Bielke, Mercy; második harcvonal: Arco.
Augusztus 16.-án reggel oly sűrű köd borult a tájra, hogy az ellenséges seregek sokáig még csak nem is láthatták egymást. Amikor azonban egy óra múlva a köd eltűnt, a 30.000 lovasból és 12.000 gyalogosból álló török hadsereg, mely az éj leple alatt átgázolt a mocsáron, észrevehette, hogy mindössze félágyúlövésnyi távolságra van a teljesen felfejlődött császári hadseregtől. Ezzel a döntő harc pillanata elódázhatatlanul bekövetkezett. Mindkét fél égett a harcvágytól. A támadást a törökök kezdték, amennyiben az első harcvonalban álló 10 ágyújukkal azonnal össztüzet adattak a császáriak ellen, de ez a tüzelés oly elhamarkodva történt, hogy a lövedékek mind magasan az ellenség feje fölött röpültek el. Lotharingiai Károly herceg lövegeinek legtöbbjét szintén az első harcvonalba helyezte volt el s azokkal nyomban viszonozta az ellenség lövegtüzét, mi mellett – legalább így mondják azt egy kis túlzással a Mittheilungen a 231. oldalon – az ő gyakorlott és hidegvérű tűzérei minden lövéssel egy-egy találatot értek el.
Az alig néhány percig tartó ágyúzás után a török lovasság vad „Allah”-ordítással a császári sereg jobb szárnyára vetette magát. E lovasroham súlya, habár csak pillanatokra, megingatta az említett szárnyat, de Lotharingiai Károly, aki mindig a legfenyegetettebb helyen szokott tartózkodni, csakhamar rendbeszedte zavarbajutott csapatait és hamar ellentámadásba átmenvén, a török lovasságot visszavetette. Erre Ibrahim Sátán pasa, aki majdnem egész gyalogságát saját balszárnyára vonta át, kísérletet tett, hogy a Styrum- és Thüngen-különítményeket állásaikból visszavetve, a császári sereget a magaslatok felől felsodorja. Ámde a magyarok, habár a török tűzérség hatása alatt állottak, derekasan kitartottak, míg Styrum, akinek csapatjai nagyobbrészt már összes lőszerkészletüket elhasználták, már igen nehéz helyzetbe került, amíg a második harcvonalban álló Boisdavid tábornoktól (lüneburgiak) segítséget nem kapott, mire aztán itt is sikerült a törökök támadását diadalmasan visszaverni. E harc közben maga Thüngen is megsebesült.
Most aztán Károly herceg lassú lépésben és töltött fegyverrel egész seregét előnyomultatta és csak egészen kis távolságról adatott le egy egyidejű, gyilkos össztüzet, a szintén előrevonult lövegekből pedig kartácstüzet kartácstűzre… Az ismételten meglazult török hadsorok mindig újra és újra zárkóztak ugyan és Ibrahim Sátán pasa mindent elkövetett, hogy a császáriak előnyomulását a bajor választófejedelem vezette balszárny ellen intézett erőteljes támadó lökéssel feltartóztassa. Utóbbi azonban a nagy lendület nélkül intézett támadást könnyű szerrel megállítván, csakhamar a maga részéről indult lovasságával ellenrohamra előre. Ennek hatása alatt a török harcvonal csakhamar inogni kezdett és nemsokára ezután az egész török hadsereg teljes rendetlenségben húzódott vissza a háta mögött fekvő mocsár felé, sietve azon is átkelni igyekezvén.
Károly herceg gyalogságát és a Batthyány Ádám és Czobor Ádám vezette könnyű magyar nemzeti csoportokat, valamint Monaszterly rácait a tűzérség oltalma alatt szintén átrendelte a mocsáron, meghagyván nekik, hogy a visszavonuló ellenséget űzőbe vegyék. A maga személyére kétségkívül igen vitézül viselkedő szerdár, bár combján ő is megsebesült, a mocsár túlsó oldalán meg akarta újítani a harcot, de miután seregének csak egy kis részét tudta erre a célra sorakoztatni, nem maradt más hátra, mint folytatni a visszavonulást Buda felé, miközben a magyarok állandóan kellemetlenkedtek neki. Ezzel déltájban a csata véget ért. A különböző irányokban szétfutott törökök kiadós és hathatós üldözésétől a hercegnek a csapatok nagy kimerülésére való tekintettel el kellett tekintenie.
A tháti époly teljes, mint fényes győzelmet a császári hadsereg, melyből alig 100 ember esett el és sebesült meg, aránylag könnyen és gyorsan vívta ki, míg a törökök csak halottakban 1500 embert – köztük volt Oszmán pasa egyptomi helytartó is – vesztettek, a foglyul esettek száma ellenben csak 200-at tett ki. A futásnak eredt törökök tháti táborukat felgyújtották ugyan, mindazonáltal igen jelentékeny zsákmány jutott a győzők kezébe; így az esztergomi ostromkészlet jó nagy része, 24 löveg, több mozsár, 50 lobogó, sok bomba, golyó és egyéb lő- és másféle hadiszer. A legnagyobb eredmény azonban abban állott, hogy Esztergom fel volt mentve, a török tábori fősereg pedig teljesen feloszlott. Szenvedett vereségéért Ibrahim Sátán pasa október elején fejével lakolt, a nagyvezír török szokás szerint, neki is elküldötte a biztos halált jelentő selyemzsinórt.
Augusztus 16.-át Károly herceg a győztes hadsereggel a csata színhelyén töltötte, másnap pedig azt Újfalura vezette vissza, miután a Buda, vagy Székesfehérvár felé való előnyomulás nem állott szándékában.