b.) Bécs ostroma és felmentése.
b.) Bécs ostroma és felmentése.
Közben Kara Musztafa nagyvezír, miután Eszéken 12 napi pihenőt tartott június 14-én a Dráván átkelve,* Dárdáról a már említett kiáltványt bocsátotta ki* s aztán seregével, bár igen lassan, de feltartóztatás nélkül nyomult Buda felé előre. Székesfehérvárott a sereg néhány napi pihenőt tartott. Ide vonult be a mintegy 30.000 főnyi hadával Erdélyen át előnyomult Murad Ghiraj, a krimi tatárok khánja és Ibrahim budai vezírpasa is hadtestével. És míg a nagyvezír ezekkel is tanácskozott, most már Bécs ostromát végleg elhatározván, egy-egy előreküldött csoport csekély ellenállás után Veszprémet, Szent-Márton hegyét (Pannonhalmát), Tatát* vette meg. Egy más csapat Pápát* ejtette hatalmába, a tatárok pedig a Lajtha és a Fertő között csaknem a határszélig vitték a pusztítást. Itt kell megemlítenünk,hogy a törökök közeledtekor több dunántúli főnemes, köztük Batthyány Kristóf és Zrinyi Ádám, Zrinyi Ilona öccse, a Zrinyi család utolsó férfisarja az első felszólításra meghódolt a töröknek.*
Rasid efendi (Dr. Karácson id. h. 333.): „Csapataink a zsold kifizetése és az élelmiszerek kiosztása végett az eszéki síkon 12 napig tartózkodtak s miután további ottmaradással az időt elvesztegetni nem találták célszerűnek, ezért a hatalmas Kara Mohammed pasa, diarbekiri válit az előcsapatokhoz, a tiszteletreméltó Szári Husszein pasa damaszkuszi válit a hátsó csapathoz kirendelvén, Dsemadi-ül-akhir hó 19-én (június 14-én) keddi napon a Dráva folyón készült hídon átmentek s a legnagyobb sietséggel haladva a 28-ik napon végre az iszlám határon fekvő Székesfehérvár előtt elterülő smaragd színű mezőn ütötték fel táborukat.”
Lásd a 8. oldalon.
Rasid efendi (Dr. Karácson id. m. 343.): „Tata várának kapitánya kegyelemkéréssel kivonult s a várban levő 17 muszulman foglyot a nagyvezír lábai elé hozván, hódolatát bemutatta.”
Rasid efendi u. o.: „Pápa várában a hit ellenségei erősen dacoltak, ezért Husszein pasa damaszkuszi váli s Ali pasa az egri tartomány müteszarrifja tartományaik katonságával, néhány ágyúval s egy csapat hadifelszereléssel a vár ostromára kiküldettek. Midőn ezek megérkeztek, egy óra alatt a külvárost elpusztították s a benne levő átkozottakat kardra hányták. A várba zárkózott tévelygő ellenségek látva az állapotot, kegyelemkérő kezükkel az irgalom kapuján kopogtattak, mely nekik meg is nyittatott.”
Röder id. m. I, 25: „Der Grosvesir schlug sein Lager von Raab gerade gegenüber der kaiserlichen Armee auf, welche der Herzog bei Annäherung des Groswesirs aus der Schütt in eine vorbereitete Stellung zwischen der Raab und Rabnitz geführt hatte, in der Absicht, sich der Belagerung von Raab oder aber dem Uebergange über den Fluss zu wiedersetzen, falls der Grosswesir diese Festung vorbeigehen und gegen die Hauptstadt (Wien) unmittelbar vorrücken wollte.Es war Ende Juni, als sich beide Heere, nur durch das schmale Bett der Raab getrennt, einander zum erstenmale im esichte hatten; das Feindliche in unübersehbarer Menge, prachtvoll gerüstet, mit allen Heebedürfnissen im Ueberflusse versehen, frisch, beweglich, stolz und kampflustig; das kaiserliche dagegen durch zweeklose Berennungen ermüdende Hin- und Hermärsche und beschwerliche Schantzarbeit bei grosser Hitze und schlechtr Verpflegung noch mehr geschwächt und auffellend herabgestimmt. Beim Anblick des unermesslichen Türkenheeres ergriff die kleine Schaar der Kaiserlichen allgemeine Bestürzung, die sich sehr bald auch dem Hofe mittheilte."
Nemsokára ezután, június 27-én a fősereg is megkezdte előnyomulását Győr felé, ahova június végén megérkezvén, az ellenséges sereggel farkasszemet nézve táborba szállt, majd nyomban több csoportot a Rábán fölfelé irányított, hogy azok a folyón átkelve, oldalba és hátba fogják támadni a császári sereget. Az egyik csoport június 2-án visszaverte a Mórichídnál őrt álló magyar-német csapatosztályt; 8000 főnyi tatárhad pedig Körmendnél kelt át a Rábán s valamennyien dúlva, pusztítva, gyors iramodással Magyar-Óvár–Nezsider vonaláig mindent felperzseltek és tönkre tettek.*
Rasid efendi (Dr. Karácson id. m. 338.): „A hit ellenségei, hogy a vár előtt folyó Rába folyón a győzelmes csapatoknak a tulsó partra való átmenetelét megakadályozzák, a Rába és a Rábca folyók között elterülő győri síkon tábort ütöttek és a táboron kívül a folyó partján elhelyezett néhány ágyúval lövöldözvén, az átmenni óhajtó muszulman harcosokat különféle módon eltávolították és visszaverték. Ez okból tehát a nagyvezír Kara Mohammed pasát, a könnyű lovasok parancsnokát nagy számú csapatával s a melléje rendelt halebi béglerbég Bekir pasát, az adanai béglerbég Szeid Mohammed pasát s a szivaszi béglerbég Khalil pasát tartományaik katonaságával, valamint Nureddin szultán 8000 ellenségtörő tatárral és más mir-i miránokat 20.000 főnyi vitéz sereggel elküldöttek, hogy a tábor helyétől fölfelé három órányira a mérgesi átjárónál (ahol a győrmegyei nemesség 1582-ben a Tóköz védelmére egy kis erődítményt épített) menjenek át s a hitvány hitetleneket hátba fogva, a fölséges Allah segítségével zavarba hozzák… Nureddin szultán, amint megérkezett, a mérgesi erődítményt Isten kegyelmével még abban az órában bevette s a benne talált átkozottakat a kard eledelévé tevén, a Rába vizén átmenni törekedett. Ámde a vízen sehol gázlót nem találtak, noha a kalauzok ezt hirdették, ennélfogva úgy kellett azt átúsztatni. Mohammed pasa és Bekir pasa azon a napon a Rába folyón csakugyan átúsztatván, egy csapat katonával átkeltek. A moldvai vajda pedig kiadta a rendeletet, hogy a folyón sietve hidat verjenek s a hidat még azon éjjel el is készítették s reggel egy csapat katona ezerféle igyekezet és baj között keresztülment. Nureddin szultán tatár csapatai is egyik közeleső helyen keresztülmenvén, a környékbeli falvak lakósait úgy ellepték, mint a darazsak. A következő napon az egész győzelmes sereg a szemtelen tábor ellen rohamot intézett s mivel a szembejövő ellenségek a hitharcosok bátor rohamának az első összeütközéskor ellen nem állhattak, táborukba visszafutottak. Az ellenségtörő harcosok nyomon követték őket s egy részüket kardra hányva elvesztették, némelyeket pedig foglyokká tettek. A megrohanástól megijedve és megrémülve, táborukban sem mertek megmaradni… A tatár népnek egy csapat gyors lovassága a folyón átúsztatván, a menekülő átkozottakat üldözte s egész Magyar-Óvárig elment… A következő napon Kara Mohammed pasa saját zászlóaljait a melléje küldött iszlam sereggel egyesítvén, egészen a Győr külvárossal (a mai Győr-Ujváros) szemközt azon a helyen állította fel sátorait, hol egy nappal előbb a császári tábor volt. Némely bátor iszlám harcosok a város felgyújtására törekedtek s mivel éppen erős szél volt, az egész nagy várost egészen a várig elpusztították s hamuhalmazzá tették.” A nagyvezír ekkor megadásra szólította fel a vár akkori kapitányát Hermann badeni őrgrófot (l. Villányi, Győr vár és város helyrajza, 93.), aki azonban ravaszul azt felelte: „Mivel a várban sem a felszerelés, sem az ott levő tömérdek katonaság fölött önkényes rendelkezésünk nincs, ezért harc és ütközet nélkül ezt átadnunk nagyon nehéz s így nyilvánvaló, hogy mindkét részről sok ember elpusztul. Ámde mivel ismeretes, hogy ti Bécs ellen indultatok, ha pedig a vár elpusztításával és ostromával foglalkoztok, időtöket elveszítitek és szándékotok meghiúsul, ez okból a vár ostromával való időpazarlásnál sokkal helyesebb lesz, ha eredeti tervetek szerint Bécsbe mentek, mert ha Bécs várát elfoglaljátok, ezen várat mi harc és ütközet nélkül átadjuk nektek.” Ez a nagyvezír véleményét is fedte s ezért ezt a következő napon megtartott haditanácson előadván, a továbbindulásra határozta el magát. Az útközben eddig és ezután elfoglalt és elpusztított helyek és helységekről Rasid effendi (Dr. Karácson id. m. 346) a következőket írja: „A Rába folyó innenső és tulsó részén 49 részint vár, részint erődítmény, részint sziget, részint nagy, részint kis város került a győzelmes szultán uralmának körébe és pedig némelyike osrommal, némelyike önkéntes feladással. Azok, melyek meghódolásukat siettek kijelenteni a magyar király (Thököly Imre) megbízottainak, kezeseket adva, megmenekültek, s azok akik katonák voltak, Thököly Imre kuruc király csapataihoz csatoltatván, azokkal együtt a hadjáratra küldettek. Az említett folyón való átkelés előtt elfoglalt és feldúlt várak és palánkok nevei a következők: Várak: Veszprém, Tata, Pápa. Palánkok: Tihany, Vázsony, Csobánc, Keszthely, Szigliget, Devecser, Csesznek, Jánosház, Karakó, Simonyi, Somló, Vath. Városok: Tüskevár, Vásárhely, Tapolca és Szent-Márton vára. A Rába folyón való átvonulás után lerombolt helyek: Óvár és Hainburg várak, Újvár város (Győr-Újváros), Rábca-sziget és Rábaköz-sziget, Valla és Féltorony palánkok. Az Óvár elpusztítására kiküldött csapatok kirabolták és felégették: Szent-János, Apátlan, Parndorf, Védeny, Nezsider és Kimle palánkokat, a Lajtán túl pedig Köpcsény, Oroszvár, Rajka, Bezenye, Gáta és Moson palánkokat.” De ezenkívül még sok más helyet felperzseltek és tönkretettek a portyázó török csapatok. Lásd Hanns Tehány's Ungrische Chronik vom Jahre 1670–1704. Magyar Történelmi Tár V.
A fölényes támadásnak kitett nemesek, városok és falvak egymásután meghódoltak a töröknek, illetve Thököly-nek, akiknek nemcsak átadták felfegyverzett csapatjaikat, hanem támadólg is léptek fel a császári sereg ellen.*
Thaly, id. m. 19. szerint különösen Batthyány Kristóf dunántúli főkapitány, Széchy Péter Vasmegye főispánja és Draskovich Miklós gróf léptek föl támadólag nagyobb erővel a császári csapatok ellen.
Ilyen körülmények között a Rába-vonal megtartásáról többé szó sem lehetett s Károly herceg a visszavonulást elhatározván, tűzérségét és gyalogságát gróf Leslie táborszernagy parancsnoksága alatt a Győrrel való összeköttetés fenntartása végett a Csallóközbe rendelte, míg ő maga a lovassággal a július 1-ére hajló éjjel Bécs felé vonult vissza, nehogy a készületlen főváros mindjárt az első ellenséges osztagok martalékává váljék.* Július 2-án Károly herceg Magyar-Óvárig, 3-án Német-Járfaluig (Deutsch-Jarendorf), onnan pedig 4-én Köpcsényig vonult vissza, ahol július 6-áig maradt.*
Röder id. m. I, 26: „Der Herzog verlegte die Infanterie und Artillerie unter Generalfeldzeugmeister Graf Leslie in die Insel Schütt, zur verläufigen Festhaltung der Verbindung mit Raab, wogegen er für seine Person in der Nacht des 1. Juli mit er Reiterei auf der Strasse nach Wien abmarschirte, um zu verhindern, dass die Hauptstadt, die auf eine Belagerung so wenig gefasst, als vorbereitet war, eine Beute der ersten ankommenden Tataren werde.”
Röder id. m. I. 28: Der Herzog von Lothringen hatte am 4-ten das Lager von Deutsch-Jarendorf nach Kittsee (Köpcsény) verlegt, wo er anstatt sich Wien so schnell als möglich zu nähern, bis zum 6-ten in der augenscheinlichsten Gefahr sthen bielb, durch das feindliche Heer eingeholt und aufgerieben zu werden.”
Mihelyt a nagyvezír a császári sereg elvonulását észrevette, nyomban több hídat veretett a Rábán s azon 12.000 janicsárt átvonva, azokkal és a tűzérséggel hozzáfogott Győr ostromához. Mikor azonban július 5-én tudomására jutott, hogy a császári lovasság Bécsnek vette útját, rögtön haditanácsot hívott össze s azon ama szándékát adta elő, hogy ő a sereg zömével késedelem nélkül Bécs felé nyomul előre. Rasid efendi szerint (Karácson, id. m. 341.) a haditanács tagjai mind egyetértettek vele, csak Ibrahim budai pasa volt ellene, előbb Győrnek megvételét tartván szükségesnek. E miatt a két vezér erősen összekoccant s ezután mint engesztelhetetlen haragosok álltak egymással szemben.* Ehhez képest Győr ostromát Ibrahim budai pasára bízván, ő maga serege zömével július 7-én szintén átkelt a Rába bal partjára, hogy azzal Bécs alá meneteljen.
Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, V, 98: „Der alte, hocherfarene Pascha von Ofen, Ibrahim, gab den weisen Rath, man solle in diesem Jahre vorerst nur das zunächst liegende feindliche Land unterwerfen und dann im fogenden gegen Wien ziehen. Er verdiente sich damit aber nur den Zorn des aufbrausenden Kara Masztafa, welcher bei seinem Vorsatze beharrte.”
Ugyane napon az előreküldött tatárok Petronellnél utólérték és széjjel verték Károly herceg utóhadát, mire a herceg még aznap sietve Fischamendig, július 8-án pedig Bécsig folytatta visszavonulását, ahol a Duna balpartján Jedlersee-nél ütött tábort.*
Acsády id. m. VII, 415. Károly herceg eddigi műveleteihez a következő megjegyzéseket fűzi: Az ellenséggel hátban „a Rába-vonalat nem lehetett többé tartani s Károly herceg a lovassággal a Lajta mögé vonult, ellenben gyalogságát s tűzérségét a Csallóközben hagyta, azon utasítással, hogy ha a nagyvezír Bécsnek fordulna, e had is oda siessen. Ezzel a Dunántúlt sorsának engedte át… Ez ideig Károly herceg fényes katonai tehetségeiből még vajmi kevés nyilvánult. Magaviseletét Bécsben sem értették s élesen bírálták. „Egyebet sem hallani, – írta még június 12-én a velencei követ – mint szemrehányást a lotharingiai ellen.” Heteken át járt ide-oda, nem mindig veszteség nélkül s ama pillanatban, midőn Bécs is fenyegetve volt, seregét két részre forgácsolta. Az egyik lovasság nélkül a Kis-Csallóközben, a másik gyalogság és tűzérség nélkül a Lajtánál állt. Ha a török hadat igazi katona vezeti, vagy az egyik, vagy a másik hadtest komoly veszélybe jutott volna. Igy azonban mindkettő megérkezett Bécs alá, de nem minden baleset nélkül, mert a lovasságot július 7-én Petronellnél a tatárok utólérték s megrohanták; csak nagy nehezen lehetett őket visszaűzni s a harcban Gyula savoyai herceg elesett.” – Röder, id. m. I, 28. a fenti idézet folytatásaként a következőket írja: „Die Folge war, dass am 7-ten, als sich der Herzog eben im Marsche auf Haimburg und Petronell befand, die Tataren ein zur Ablösung der Besatzung von Altenburg zurückgesendetes Detachement von 300 Pfenden ganz in seiner Nähe überfielen, auseinander sprengten und bis zur Nachhut des Gros verlogten. Markgraf Ludwig machte mit dem lincken Flügel, worüber er an diesem Tage das Commando hatte, sogleich Halt, um ihn in Schlachtordnung zu stellen; der Herzog aber, welcher den Feind für stärker, als er war gehalten und deshalb Bedenken getragen zu haben scheint, sich in ein ernstliches Gefecht einzulassen, hob die vom Markgrafen getrofeene Massregel wieder auf, schickte das Gepäck im Trabe nach Petronell voraus und folgte mit dem Ganzen in grosser Hast nach. Unterdesen war ein anderer Schwarm Tataren dem Marsche der Kaiserlichen zuvorgekommen und zwischen Petronell und Rigelbrunn in das an der Spitze marschierende Gepäck eigebrochen. Hierüber entstadt ein solcher panischer Schrecken unter der Reiterei, dass die Marschcolonne in Unordnung gerieth, ganze Regimenter auf und davon jagten, während die Tataren von allen Seiten hrbeikamen und in die vrworrenen Massen der Kaiserlichen tüchtig einhieben. Markgraf Ludwig war einer der erstn, welcher in er allgemeinen Verwirrung einige Schwadronen sammelte und damit dem Feinde mit seiner gewohnten Festigkeit so lange die Stirne Regimenter wieder zu sammeln, auf den Kampfplatz zurück zu führen und am Ende die Oberhand in diesem unheimlichen Gefechte zu behalten, das über 300 Todte kostete, worunter der Rittmeister Prinz von Aremberg und der Dragoner-Obrist Prinz Ludwig von Savoyen, Bruder des Prinzen Eugen.
Bécsben közben az udvari kormányköröket óriási rémület fogta el, amelynek hatása alatt a császár gróf Leslie táborszernagyot futár útján utasította, hogy Győr és Komárom helyőrségeit megerősítse, a csapatok fennmaradó részét pedig gróf Starhemberg parancsnoksága alatt eröltetett menetekben a veszélyeztetett főváros segítségére küldje, honnan a császár az udvarral már 7-én este menekülésszerűen Linzbe, majd Passauba távozott.
Azonban a petronelli ütközet és a császári csapatok fejetlen visszavonulásának híre nemcsak az udvarnál, hanem a lakosságnál is fejetlen rémületet keltett, melyből július 7-ike folyamán mintegy 60.000 ember futott szét, illetve menekült el.* „Akik helyben maradtak, azokat is izgatott, forradalmi hangulat fogta el, mely főleg a jezsuiták ellen irányult.* A nép azt vetette szemükre, hogy az ő vakbuzgalmuk hajtotta a magyarokat a fölkelésbe s így a jezsuiták okai a török háborúnak. Sinelli bécsi püspöknek, az akkori főministernek ablakait beverték. Sőt a tömeg egyenesen a császár ellen fordult… Katonaságnak kellett a tömeget szétűzni és az udvart elszállító fogatok számára utat törni.”*
Arneth, Das Leben des Kaiserl. Feldmarschalls Grafen Guido Starhemberg, 16.
Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archivs, 1883. évf. 121.
Szilágyi–Acsády, id. m. VII, 417.
Bécsnek a XVII/2. számú mellékleten feltüntetett akkori erődítései, bár nagyban véve az akkori felfogás és követelmények színvonalán állottak, átalában igen elhanyagolt állapotban voltak és bár a császár elutazásakor a város parancsnokává kinevezett gróf Starhemberg Rüdiger és Liebenberg a város kiváló polgármestere mindent megtettek, hogy a nagyarányú mulasztások legalább némileg pótoltassanak, a rendelkezésre álló néhány nap erre elegendőnek nem bizonyulhatott. Az erődművek védelmére mindössze 13.870 főnyi 70 század reguláris csapat, továbbá 1200 főnyi várőrség (Stadtguardia) és mintegy 6000 főt számláló szabadcsapatok (Frei-Compagnien) állottak rendelkezésre, s így a védőrség összlétszáma mintegy 21.000 főt, a lövegek száma pedig 371-et tett ki.* A polgárőrség megszervezéséhez Starhemberg erős kézzel fogott hozzá és sikerült is neki elég gyorsan a zűrzavarban némi rendet, majd teljes fegyelmezettséget teremteni.
Rehm Paul, Die Belagerung und Vertheidigung von Wien, 1683. – Organ der Militär-wissenschaftlichen Vereine, 1883. évf. – Zinkeisen, id. m. V, 102. – Arneth, id. m. 16–19. nyomán: „Die Besetzung brachte Starhemberg in Ganzen auf 22.000 Mann streitbare Leute, darunter 13.800 M. Infanterie, 9 Schwadronen Reiterei, 7500 bewaffnete bürger und ein Studentencorps von 700 M.”
Mindezek az erőlködések azonban kárba vesztek és hiábavalónak bizonyultak volna, ha a nagyvezír a Győr alól elvonult császáriakat nyomon követve, azokkal egyidejűleg ért volna a majdnem teljesen védtelen és ily rengeteg túlerővel szemben tartósabb ellenállást kifejteni képtelen Bécs kapui elé.
Röder, id.m. I, 31: „Alle diese zur Erhaltung Wiens ergrifenen Massregeln würden vergeblich gewesen seyn, wenn das türkische Heer der kaiserlichen Reiterei nach em Aufbruche bei Raab auf dem Fusse nachgefolgt wäre; es konnte dann Wien mehrere Tage vor dem am 13. Juli dasselbst ankommenden Fussvolke erreichen, die Reiterei, welche den Platz inzwischen besetzt hielt, mit leichter Mühe vertreiben und ihn fast ohne Schwertstreich in Besitz nehmen. Zum Glück für die gerechte Sache beging Kara Musztafa den grossen Fehler, sich zu einem Marsche, den er zwei Monote später als Flüchtling in 18 Stunden zurücklegte, 7 volle Tage Zeit zu nehmen.” E helyett a török fősereg szinte ólomlábakon járva közeledett a csszári főváros felé és Magyar-Óvárott két napig vesztegelt, hogy az ott talált élelmi készleteket és egyéb zsákmányt biztonságba helyezze; majd innen felkerekedve, július 12-én Petronellnél, 13-án Schwechatnál ütött tábort és csak 14-én reggel ért Bécs alá. Ez a pár napot jelentő késedelmeskedés elég volt arra, hogy a város Starhemberg erélyes és céltudatos munkálkodása mellett a védelemre kellően felkészüljön.*
Szilágyi–Acsády, id. m. VII, 417: „Július első tizedében Bécs még nem bírt volna ellenállni, mert erődítményei még nem voltak védhető karban, kellő számú őrsége sem volt, sőt a főparancsnok, gróf Starhemberg Rüdiger tábornok is csak 7-én érkezett meg… S noha ez erős kézzel ragadta meg Bécs védelmének ügyét, napokig tartott, míg a zürzavarba rendet bírt hozni. Ha tehát a nagyvezír csak két nappal előbb érkezik Bécs alá, alighanem lehetetlenné teszi a hosszabb ellenállást. De csak július 14-én jött meg s csak 17-én zárolták körül óriási hadai a várost. Ez a néhány nap elég volt Starhemberg-nek a védelmi intézkedések teljes befejezésére.”
„Míg Bécs vitézül ellenállt az ostromnak* – írja Acsády, id. m. VII, 417. old. – az udvar föhivatása az volt, hogy fölmentő sereg alakításáról gondoskodjék. Még júniusban felkérte János lengyel királyt, hogy az eredeti tervtől eltérőleg Bécs alá vezesse hadait, mit a pápai diplomatia buzgólkodására a király meg is tett. Egyes német fejedelmek szintén igértek segélyt s így kétségtelennek látszott, hogy bizonyos idő mulva meg is lesz a fölmentő sereg, melynek magjául Károly herceg hada szolgált. A herceg a gyalogságot Bécsben hagyva, lovasságával a Duna balpartjára vonult, hogy szemmel tartsa az ellenséget, Ausztria e részeit megvédje s a lengyel segéllyel annak idején egyesülhessen. Ha Lipóttól függ, ha Károly herceg a császár szavára hallgat, talán Bécs fölmentése is meghiúsul, mert a császár a török-tatár lovasság pusztításainak akadályozására ismét szét akarta forgácsolni a sereget. De Károly nem szívesen teljesítette e kívánságát s lehetőleg együtt tartotta a haderőt, mert Bécs ostroma közben sem akart pihenni. Tudta, hogyha Thökölynek sikerül magát Pozsonyban megfészkelni s onnan kezet fogni a Bécset vívó török táborral, nemcsak Alsó-Ausztria és Morvaország eddig megkímélt részeit pusztíthatja el, hanem a várva-várt egyesülést a lengyelekkel is megakadályozhatja. Hogy e veszélyt elhárítsa, a herceg Thökölyre vetette magát, ki már hatalmába kerítette Pozsony városát.
Ennek részletei, miután abban számottevő magyar csapatok nem vettek részt, természetesen kívül esnek e munka keretén. A törökök tulajdonképen csak két bástyát – a Burg-(1) és Löbel-Bastei(11)-t ostromolták; egyébként a várost, amint az a XVII/2. számú mellékleten is látható, mindkét Duna-parton csak erősen körülzárva tartották.
Thököly ugyanis a Szepességben és Kassán gyűjtött hadait* Putnok alá vezette, ahol július 12-én 18.000 embere táborozott. Innen az egri és váradi pasák kíséretében, kik a nagyvezír parancsából őt 12.000 törökkel támogatták, úgy hogy most már hadának létszáma közel 30.000 főre szaporodott, a bányavárosokon át Pozsony felé indult. Vele szemben a Vág-vonalat, mint tudjuk* Schulz altábornagynak és Eszterházynak kellett volna megvédeniök, akikhez utóbb még Lubomirski 2700 lengyel zsoldossal csatlakozott. Ámde Schulz a Bécsből vett utasításhoz képest* hadával a morva határra húzódott vissza. Eszterházy nádor hada pedig nagyrészt feloszlott* s így Thököly úgyszólván nem is talált ellenséget maga előtt és előnyomulása Pozsonyig szinte diadalmenethez volt hasonló. Poszony megye rendei már július 1-én Bazinból küldték be hódolatukat, 19-én pedig Nagyszombat esküdött hűséget neki. Július 25-én Cseklésznél táborozott Thököly, másnap pedig már magában Pozsony városában, mely minden ellenállás nélkül kaput tárt előtte. A vár azonban ellenállott. Thököly ennélfogva nyomban hozzáfogott annak ostromához és egyúttal a Dunán hajóhíd építését is megkezdette.*
Lásd a 16. oldalon.
Lásd a 14. oldalon.
Röder, id.m. , 37. következőleg indokolja a Vág-vonal feladását: „Dieser Truppencordon fand sich durch den unerwarteten Uebergang der Türken über die Raab, und ihren kühnen Zug gegen Wien gänzlich überflügelt und zu schleuniger Aufgebung der Waag gezwungen. Schulz und Lubomirsky zogen sich in Bestürzung gegen Wien auf die Reiterei der Rebellen über und dem von seinen Soldaten verlassenen Palatinus blieb kaum so viel Zeit, die in Pressburg gefährdete Krone des Reiches in Siecherheit zu bringen.”
Lásd a 17. oldalon.
Kriegs-Chronik Oes. Ungarns, III/1, 64.
Lotharingiai Károly herceg a Thököly előnyomulásáról szóló hirre Jedlersee melletti táborából felkerekedve, a Morva menti Angern és Stillfried mellé vonult, honnan Ogilby és Horn parancsnoksága alatt 200 gyalogost és 300 lovast gyors menetben a pozsonyi vár őrségének megsegítésére előre küldött. Ámde Petrőczy István egy magyar-török haddal ezt a csoportot július 27-én megtámadván, abból mintegy 300 embert levágott, a többit pedig megszalasztotta.* Erre a herceg egyész erejével átkelt a Morván és július 28-án Pozsony ellen előnyomulván, Badeni Lajos őrgróf hadosztálya a városba behatolt, itt 100 kurucot foglyul ejtett, majd a várat is fölmentette és a félig kész hajóhídat felgyújtotta.* Károly herceg ezalatt serege zömével Lamácsnál állott és másnap szintén folytatván útját Pozsony felé, július 29-én a várost harc nélkül szállotta meg. Thököly hadából ekkor már alig volt több 50–60 embernél a városban, a többiek a közeli szőlőkben húzták meg magukat. A fejedelem ugyanis, kinek serege ekkor 14.000 magyarból és 6000 törökből állott, nem akart döntő ütközetbe bocsátkozni, ellenben a vele volt török vezérek, elsősorban a török segítőcsapatok főparancsnoka, Husszein pasa, szégyenletesnek tartották a harc nélküli visszavonulát, s így még ugyanaznap, július 29-én Cseklésznél Károly herceg tovább előnyomuló hadával, illetve az annak élén menetelő Lubomirski lengyel hadosztállyal összeütközésre került a dolog, mely csakhamar a magyar-török had fejvesztett visszavonulását vonta maga után, minek folytán Thököly egész podgyásza mindenestől odaveszett.* A halottak közt volt Harsányi ezredes és még néhány tiszt. Megvert hadát Thököly Semptére vezette vissza. Noha július 30-án Károly herceg is visszatért seregével jedlerseei táborába, Thököly nem bírt többé komoly vállalatba kezdeni. Azért a vele levő török pasákkal egyetértve, utóbb még egyszer szerencsét próbáltak és betörtek Morvaországba, de ekkor még nagyobb veszteséggel voltak kénytelenek a Vág mögé visszavonulni.* Nemsokára újabb betörési kísérletek is történtek Morvaországba, de azoknak Sobieski hadseregének közeledése csakhamar határt szabtak. Mindezek a portyázások a nagy hamdűveletek menetére befolyást nem gyakoroltak. A pozsonyi események folytán a Duna jobb és bal partján álló török-magyar hadak eyüttműködése meghiusult, sőt Thököly immár annyira kedvetlenné, sőt kishitűvé is vált, hogy nyomban érintkezést is keresett János lengyel királlyal,* aki nem annyira a Thököly, mint a magyar nemzet iránt érzett rokonszenvből vállalkozott a közvetítő szerepre.*
Lajos badeni őrgróf augusztus 2-iki jelentése Hermann bátyjához, Röder id. m. I, 40: „Obristwachtmeister Ogilby und Horn in diesser entreprise solemnissime stöss bekhommen, und über 300 mann verlohren.”
Kriegs-Chronik Oest. Ungarns, III/1, 64.
Kriegs-Chronik Oest. Ungarns, III/1, 65: „Thököly wollte der Stadt (Pressburg) Succurs bringen, wurde aber von Lothringen zwischen Prsssburg und Cseklész angegriffen und mit einem Verluste von mehr als 600 Mann und 1000 Wagen zurückgeworfen. Dieses siegreiche Treffen wurde fast ausschliesslich von den polnischen Regimentern des Fürsten Lubomirski geschlagen.” – Walesewsky, Acta Historica res getas Poloniae illustrantia, VI, 203–220. – Landorp, Acta publ. Pol. XI, Cont. VII, 558. Eszerint Thököly Husszein pasát vádolta makacssággal, aki nem akarván tanácsára hallgatni s a Vágig visszavonult, oktalanul kierőszakolta az erősebb ellenséggel való összeütközést.
Wagner, Hist. Leopoldi M. Caes. Aug. I, 604.
Károly herceg jelentése a császárhoz, Röder, id. m. I, 42: „Der Prince Louy (Lajos badeni herceg) hat berichtet, dass sich die Stadt Pressburg widerumb Euer Kayerl. Mayestät unterworffen, auch habe ich zu eben solcher Zeit gesehen das sich der Feind in Battallie seze. Erachtend dass, weillen er alle seine Leuth auss der Statt Pressburg gezogen, der feindt zunblich schwach sein müsse, habe ich die Cavallerie durch das weingebürgh auf den feindt avanziren lassen, und seindt des feindts Truppen mit den unserigen also gleich zu scharmiziren khomen… Ich habe das erste Dreften geformiret und solches auch avanziren lassen, worauf sich der feindt mit gueter Ordnung… angefangen hat zu retiriren … welches mich obligiret hat, die Polackhen zu commandiren Ihnen nachzufolgen, welche den feindt dergestalten verfolget und in Unordnung gebracht haben, dass derselbe Thaills gegen der Tonau, Thaills gegen dem gebürht geflogen, der grösere Thaill Ihrer Armée aber, wie ich vermuettet, sich nacher Schinta (Sempte) reteriret haben müesse. Der verlust des feindts Mannschaft ist zwar nit so considerabel, weillen man selbigem nit hat machsezen khönen und das ich nit gewolt habe, dass die Pollackhen allein Ihnen so weit nachfolgen sollen, dass ich sie nit von den unserigen secundieren khönte, und ass auch Euer Mayestät Cavallerie einer so leichten Reitterey nit hat gefolgen khönen, haben die Pollackhen den feindt nit weither als drey Stundt weith poussiret, wodurch die Türckhen und Rebellen ihrepagage, welche über Tausend wagen gewesen sein sollen, verlohren… Es seindt von den Türckhen und Rebellen an unterschiedlichen orthen gegen 600 Mann auf dem Plaz Todter gesehen, gefangen aber wenig bekhomben worden… Von Euer Kayserlichen Mayestät und denen Pollackhen aber ist niemandt gblieben, weillen der feindt nit gestanden… der Fürst Lubormirsky mit seinen Polnischen Völckhern hat diese action sehier allein aussgeführet, ist aber von Euer Layestät Reitterey Sousteniret worden. Die avantage von dieser Action bestehet haubsächlichen in diesen, das man diese nahe Communication von diss und jenseits der Tonau-bey Pressburg mit den feindt abgeschiden, und dass man die Rebellen in einen Standt gesetzt hat, dass sich dieselbe gegen Euer Kayserlichen Mayestät waffen nit leicht mehr sezen, sondern hoffentlich von tag zu tag mehr abnehmen werden.”
Plater és Salvandy, id. m.: Je n'ai aucun faible pour Tékeli… C'est la nation hongroise qui m'inspire une grande compassion: ils sont bien malheureux.” Ezek János király szavai nejéhez intézett levelében.
Augusztus 7-én Thököly újból Nagyszombat mellé tette át főhadiszállását. Ez alkalommal a következő napon a város körül táborozó kurucok és törökök egy csűrt felgyújtván, annak tüzét az erős szél a városba is átvitte. Két óra mulva már valamennyi utca lángokban állott s miután a rablástól és zsákmánylástól félő polgárok a kapukat megnyitni hajlandók nem voltak, mint egy 4000 lakos bennégett vagy megfult az óriási füsttől.*
Thököly levele Lünignél, id. m. III, 21. – Wagner, Hist Leop. I, 589. és Analecta Scepus, IV, 195., mely azonban csak kb. 3000-re teszi az áldozatok számát.
Ezalatt Bécs ostroma szakadatlanul tovább folyt. „Starhemberg gróf – írja Acsády, id. m. VII, 419. – jeles katona volt s ép oly szakavatottan, mint elszántan vezette a védelmet. Ellenben a nagyvezír nem értett az ostromhoz, sőt akarva nem akarva elősegítette meghiúsultát. Nem rohammal megvenni, hanem kiéheztetni, megadásra kényszeríteni igyekezett, mert csak az esetre lett volna az a töméntelen kincs, amely a közhit szerint a városban felhalmozódott, kizárólag az övé, míg rohammal való megvétel esetén a hadi jog szerint a zsákmány oroszlánrésze a győztes katonáknak jutott volna.* Ezekkel különösen is rosszul bánt; éheztette őket, noha bővében volt az eleségnek. Mindez a seregben elégedetlenséget kellett s a csapatok elvesztették bizalmukat fővezérükhöz. Époly elégedetlenek voltak az alvezérek, kik hasztalan sürgették, tegyen valamit a fölmentő sereg ellen s folytassa nyomatékosabban az ostromot. Roppant lovasságát csupán portyázásra és pusztításra, nem pedig Károly herceg ellen használta, kinek eleinte sokat árthatott volna. De a nagyvezír elmulasztotta a kedvező alkalmat s a helyett, hogy a herceget megverje, csupán a föld népét sújtotta. Vagy 500 községet fölperzseltetett, ellenben a fölmentő seregek felvonulását meg sem próbálta akadályozni. – Augusztus 22-én tisztelgett táborában Apaffy, ki nem szívesen indult ki Erdélyből, melyen a tatárság a tavasszal vonult át a török táborba. „Aperte nem rabolt ugyan, de csak elég kár esett az országban.* Apaffynak ez is okul szolgált, hogy késleltesse indulását. De ismételt szigorú parancsra július 8-án indult el Apahidáról; augusztus 13-án érkezett Győr alá, hol seregét visszahagyva, néhány század magával a bécsi táborba ment. A nagyvezír szívesen látta, de már másnap Győr alá küldte vissza.* Ellenben Thökölyt hadaival augusztus 27-én sürgősen táborába rendelte. De a fejedelem késett, mert ekközben János király felajánlotta neki közvetítését az udvarnál.”
Hammer-Purgstall, id. m. III, 749.
Bánffy László jegyzetei. Tört. Tár. 1882. évf. 344.
Apaffy útját részletesen leírja Inczédy Pál naplója. – Lásd még: Koncz József, Adalékok Apaffy Mihály fejedelem 1683. évi hadjáratához, amelyben érdekes számszerű adatok foglaltatnak, hogy mi mindent küldtek egyes urak és a lakosok a táborba. – V. ö. Teleky leveleit a fejedelemasszonyhoz, Szilágyi, Erd. Országgyűl. Eml. XVIII.
Ezalatt Károly herceg Jedlerseenél elfoglalt központias állásában minden tőle telhetőt megtett, egyrészt, hogy a tatárok portyázásainak határt szabjon, másrészt, hogy folytonos kisebb vállalatok által a Bécset ostromló törököket nyugtalanítsa.* Ezt tette egész augusztus hava folyamán, még pedig a legjobb sikerrel, mialatt a Bécs felmentésére minden irányból odaigyekvő segítő hadaknak alkalmuk nyilt a császárváros közelébe eljutni. Elsőknek a bajorok érkeztek be Kremsbe Degenfeld altábornagy vezetése alatt; majd III. János György szász választófejedelem és herceg Waldeck György tábornagy vonult be ugyanoda a szászokkal, württembergiekkel és frankokkal, de mindenki a legnagyobb várakozással Lengyelország felé tekintett, honnan a hős Sobiesky János a császár ismételt sürgetésére nem várva be az összes fegyver alá szólított hadak gyülekezését, már augusztus 15-én útnak indult 25.000 emberrel és erőltetett menetekkel augusztus 30-án Hollabrunnt érte el. Az itt megtartott tanácskozáson az összes rendelkezésre álló csapatoknak a Duna jobb partján való összpontosítását határozták el, ahol a Dunán való átkelést is tervezték.* Ez az összpontosítás szeptember 8-ikáig meg is történt. Az itt összesereglett csapatok létszáma 70.000 főt tett ki; ebből a Jablonowski Szaniszló parancsnoksága alá helyezett 20.000 főnyi lengyel had a jobb szárnyat, az ugyanoly erős császári had Lotharingiai Károly herceg alatt a balszárnyat, a 30.000 főnyi birodalmi csapatok pedig (ezek között 10.000 bajor, 9000 frank és württembergi és 11.000 szász) a szász és bajor választófejedelmek vezetése alatt a középet alkották.* Mindhárom csoport három harcvonalban állott fel s így tulajdonképen ez a csoportosítás jelezte már az alkalmazandó csatarendet is.* A fővezérletet a szövetséges seregek fölött Sobiesky János lengyel király vette át.
Röder, id. m. I, 44: „In er Centralstellung beim Bisamberge unmittelbar, im Angesichte der Belagerten erhielt sich der Herzog fast den ganzen Monat August, in dem er von hier aus mit musterhaften Thätigkeit nicht allein die kaiserlichen Erblande nördlich der Donau von Feinden rein erhielt, sondern auch unternehmende Parteigänger ober und unterhalb Wien über die Donau schickte, welche sich auf die Verbindungen der Belagerer warfen, einen erfolgreichen kleinen Krieg gegen sie führten und im Vereine mit den österreichischen Landaufgeboten den schändlichen Raubzügen der Tataren so vollständig Schranken setzten, dass der Tatarchan zuletzt kaum mehr wagte, aus seinem in der Ebene von Tulln aufgeschlagenen Lager hereuszugehen.”
Dolleczek Anton, Die Entzatzschlacht vor Wien am 12. September 1683. Organ der Militär-wissenschaftlichen Vereine 1883. évf. 150: „In einem in Hollbrunn abgehaltenen kurzen Kriegsrathe wurde der ursprüngliche Plan, die Donau bei Pressburg zu überschreiten, nicht angenommen, sondern hiezu eine Stelle bei Tulln in Aussicht gestellt, wo die Oesterreicher eine Brücke über die Donau zu bauen hatten."
Zinkeisen, id. m. V, 106., Arneth, id. m. 23. és Raumer's histor. Taschenbuch, 1848. évfolyamában foglalt: Churfürst Johann Georg III. bei em Entsatze von Wien im Jahre 1683. 226–284 nyomán: „Das Entsatzungscorps, welches Wien befreien sollte, bildete jetzt eine stattliche Hearesmacht von etwa 84.000 M. mit 186 Geschützen: 27.000 Österreicher unter dem Herzog von Lothringen, 11.000 Sachsen unter Churfürst Johann Georg, 11.300 Bayern unter Churfürst Max Emanuel, 8000 M. fränkischer Truppen unter dem Fürsten von Waldeck, und 26.000 Polen unter ihrem Könige Sobiesky, welcher von jetz an den Oberfehl übernahm.”
Röder, id. m. I, 51. – Dolleczek, id. m. 151. – Campagne de l'année 1683 contre la Puissence Ottomane.
A részletes hadműveleti tervet a szeptember 3-án Tullntól északra, Stetteldorfban megtartott nagy haditanácsban állapították meg, mely szerint a Tulln-nál összpontosítandó szövetséges seregnek a Wolfpassinger- és Sonn-Bergen át a legrövidebb úton egyenesen Bécs irányába kellett előnyomulnia.* A hadsereg tagozódását és előnyomulását szabályozó hadseregparancsot Sobiesky még szeptember 3-án adta ki.*
Delleczek, id. m. 151.: „Das Feststellen des Operationsplanes benöthige nicht viel Zeit, denn der König (Sobiesky) hatte schon früher im Vereine mit dem Herzoge von Lothringen Alles im grossen Granzen entworfen… Es wurden daher alle gemachten, mitunter abenteuerlichen Vor schläge abgelehnt und beschlossen, in erster Linie die in äusserster Gefahr schwebende Hauptstadt zu entzetzen. Hiezu sollte das ganze werbündete Heer bei Tulln concentrirt und über den Rücken des Sonn- und Wolfpassinger Berges an die Stadt geführt werden.”
Ezt a sok tekintetben érdekes hadseregparancsot Coyer, illetve Dolleczek nyomán a következőkben közöljük: „Der mittlere Theil des Heeres soll aus kaiserlichen Wölkern bestehen, wozu Wir noch des Hofmarschalls, des Ritter Lubomirski Regiment Reiter und 4 bis 5 Choragwien (Escadronen a 210 Mann) von unseren Huszaren fügen wollen, an deren Stelle man uns Dragoner oder andere deutsche Wölker geben soll. Diese Mittle wird von dem Herrn Herzoge von Lothringen comnmandiert werden. – Das polnische Heer soll den rechten Flügel einnehmen, welcher der Grossfeldherr Jablonowski und die anderen Heerführer dieser Nation führen sollen. – Die Völker des Herren Churfürsten von Sachsen (Johann Georg III.) und Bayern (Maximilian Emanuel) werden uf dem linken Flügel sein, denen wir auch einige Choragwien unserer polnischen Panzerreiter geben wollen, an deren Statt sie uns Dragoner oder Fussvolk geben werden. – Die Kanonen sollen getheilt werden und im Falle die Herren Churfürsten nicht gegun haben, so wird sie der Herr Herzog von Lothringen damit versehen. Dieser Flügel wird von den Herren Churfürsten commandirt werden. – Die Reichstruppen sollen sich längs der Donau mit dem linken Flügel erstrecken, indem sie sich nach ihrem rechten ein wenig zurückhalten und dieses aus zwei Ursachen, die eine, um den Feind durch die Furcht zu beunruhigen, er möchte in der Seite angegrifen werden, und die andere, damit sie im Stande wären, einen Beistand in die Stadt zu werfen, im Falle wir nicht den Feind sobald abtreiben könnyen, als wir es hoffen. Der Herr Fürst von Waldeck wird diesen Heerhaufen anführen. – Die erste Linie soll nur aus Fussvolk mit den Kanonen sein, dicht hinter welechen eine Linie Reiterei folgen soll. Wenn diese beiden Linien untereinander vermengt werden, so würden sie ohne Zweifel bei Passierung der engen Wege, Gehölze und Gebirge einander hinderlich fallen. Sobald man abr in die Ebene gerückt sein wird, soll die Reiterei ihre Posten in den Räumen zwischen den Bataillonen nehmen, die offen zu lassen sind. Dies gilt vornehmlich unseren Huszaren, die zuerst angreifen sollen. – Wenn wier unsere Kriegsvölker nur blos in drei Linien stellen, so wird uns diesen mehr als 11/2 deutsche Meilen hinnehmen, welches nicht zu unserem Volrtheile sein würde, und man müsste über den kleinen Fluss Wien gehen, der auf unserem rechten Flügel bleiben soll. Daher muss man vier Linien machen, und diese vierte Linie wird zu Rückenhalte dienen. – Zu einer grösseren Sicherheit des Fussvolkes wider das erste Anrennen der türkischen Reiterei, welches stets sehr hitzig ist, könnte man sich sehr wohl der spanischen Reiter dedienen, sie müssten aber sehr leicht sein, dass man sie bequem tragen und bei jedem Stillehalten von die Bataillone werfen könnte. – Ich bitte alle Herren Generale, dass, sowie die Kriegsvölker von dem letzten Berge heruntersteigen und auf die Ebene kommen werden, ein jeder seinen Posten nehme, wie es in der gegenwärtigen Anweisung bemerkt worden.” NB. Diese Schlachtordnung erlitt insofern eine Aenderung, als das Centrum und die Mitte gegenseitig wechselten, ferner, dass blos 3 und nicht 4 Treffen errichtet, jedoch gedrängt gestellt wurden.
A szövetséges seregek táborhelyét szeptember 6-ikától 8-ikáig a XVII/2. számú melléklet mutatja.
Hírszerzés céljából Károly herceg még a Duna balpartján fekvő Korneuburgból Schulz tábornokot 3000 dragonyossal előrerendelte Bécs felé, de ez anélkül, hogy a helyzetet jobban tisztázta volna, csak jelentékeny veszteségeket eredményezett. Szeptember 7-én Sobiesky két lovas századosát küldte ki 100–100 lovassal hírszerzésre s ezek 8-án éjjel, 13 foglyot magukkal hozva, hírül hozták, hogy a nagyvezírnek tudomása van a felmentő sereg közeledéséről, minek folytán táborának egy részét Dornbach felé felkanyarította és a Kahlenbergnek Heiligenstadtól északra fekvő hágóit és szakadékait 12.000 lovassal és néhány ezer janicsárral megszállotta.
Szeptember 9. és 11.-ike között az előnyomulást a csoportok meglehetősen meredek és nehezen járható terepen át igen nagy nehézségek között a XVII/2. számú mellékleten látható módon hajtották végre. A tüzérség és a vonat egy része nem volt képes a csapatokat követni és sok ló, fegyver és felszerelési cikk elpusztult, illetve elveszett, de a csapatok nagyobb része késő éjjel fölért a Leopoldsberg, Kahlenberg és Hermannskogel gerincére. Sobiesky törzsével és testőrségével, mely néhány száz magyar gyalogosból és lengyel janicsárból állott, a Kahlenbergre érve, nehéz szívvel szemlélte azt a szomorú képet, melyet a füstölgő császárváros nyujtott, mely ellen a török tűzérség szakadatlanul folytatta heves bombázását. Starhemberg a Szent István székesegyház tornyáról, mint néhány nap óta rendesen, az esti szürkület beálltával most is a levegőbe röpített rakétákkal tudatta a várost fenyegető végveszélyt, mire a lengyel király a magaslatok ormáról megnyugtató jeleket adott.* Egyébként a lengyel király nem valami rózsásan ítélte meg a helyzetet és a nagy terep- és egyéb nehézségekre való tekintettel csak szeptember 13-ikára, esetleg 14-ikére várta a döntő összeütközés bekövetkezését és minden eshetőségre számítva, biztonság kedvéért az említett magaslati vonulat mentén erődítéseket emeltetett, hogy visszavonulás esetén a csapatok azokban oltalmat talájanak.
Dolleczek, id. m. 159.: „Von der Höhe des Kahlenberges sah man, in Rauch und Feuer gehüllt, die unglückliche Stadt; fruchtbares Geschützfeuer und wiederholte Stürme zeigten von der verzweifelten Absicht des Veziers, sich um jeden Preis in deren Besitz zu setzen, ehe das alliirte Heer den Entsatz versuchte. Schon mehrere Tage zuvor, stiegen vom den höchsten Grad erreicht… Als Antwort hierauf wurde auf dem Leopolds-Berge eine risengrosse, rothe Fahne mit weisssem Kreuze entfaltet, von Hermannskogel stieg eine Raketengarbe empor und drei Konenenschüsse verkündeten den nahen Entsatz. Die Belagerten hatten die Zeichen verstanden und durch Salutschüsse von der Mölkerbastei beantwortet.”
A törökök az előnyomulást egyáltalán nem zavarták. A nagyvezír e napokban óriási erőfeszítéseket tett, hogy Bécset hamarosan hatalmába ejtse, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Szeptember 7-én, amikor már biztos tudomást szerzett, hogy fölmentő sereg van közeledőben, Kara Musztafa haditanácsot tartott, melynek határozata értelmében 31.000 főnyi janicsárcsapatnak Hasszán damaszkuszi pasa parancsnoksága alatt továbbra is az ostromot kellett folytatnia, míg a sereg többi részének, beleértve a Bécset a Duna balpartján körülzáró összes csapatokat, szeptember 9-én a Döbling és Dornbach között kijelölt táborba kellett vonulniok, hogy ott állásba helyezkedve, a közelgő fölmentő sereggel a harcot felvegyék. Szeptember 11-én a sereg itt következőleg alakította meg csatarendjét: A jobb szárny Kara Mohamed diarbekiri pasa parancsnoksága alatt Döbling és Heiligenstadt között; a középhad Döbling közelében és a balszárny Dornbach és Währing között Ibrahim budai pasa alatt; a balszárnyon kívül Donrbachon túl Selim Ghiráj tatár khán 20.000 főnyi tatár hada foglalt állást. Az arcvonal előtt fekvő magaslatok lábainál előörsök voltak felállítva. Ez a sereg, mely a 80.000 főnyi vonat- és kisegítő legénységgel együtt mintegy 170.000 főt számlált, a szeptember 11-ikéről 12-ikére hajló éjjel teljes készültségben csatarendben töltötte.
De a nagy török tömegek láttára a szövetségesek táborát is gondterhes felhők borították és a legtöbben nem túlnagy reménnyel néztek a bekövetkezendő események elébe.*
Dolleczek, id.m. 162: „Im Lager der Christen war es still und ruhig; trotz der grosen Ermüdung liess die Aufregung Wenige schlafen. Reuer durfte nich gamacht werden. Die Reiter sammelten das Laub von den Bäumen, um ihre strapazirten Pferde zu erquicken. Für die Menschen war nichts vorhanden.”
Szeptember 12-én valamivel hajnali 6 óra előtt a lengyel király öt ágyúlövésseljelt adott az előnyomulás megkezdésére. A Károly herceg vezette balszárny aránylag elég könnyen és elég gyorsan jutott előre és 8 óra tájban már heves harc tombolt a két ellenfél között Nussdorf tájékán, honnan a császáriak erős küzdelem után a törököket Heiligenstadtba szorították vissza. Ekkor, déltájban, a szövetségeseknek igen nagy terepnehézségekkel küzdő középhada és jobbszárnycsoportja még csak nem is lépett harcba. Sobiesky, aki a Kahlenbergről szemlélte az események eddigi menetét s látván, hogy a török sereg mozdulatlanul áll felállításában, elhatározta, hogy még aznap döntésre juttatja a dolgot s ehhez képest, miután a sereg a déli órákban a csataterven látható módon befejezte volt felvonulását, melynél nagyban véve az első két harcvonal gyalogságból, a harmadik pedig lovasságból állott,* parancsot adott a közép- és a jobbszárnyhadnak a döntő támadás végrehajtására.
Röder, id. m. I, 57.
Kara Musztafa eddig még mindig a legnagyobb erőfeszítéssel Bécs ostromát erőszakolta és csak amikor futár futár után tudomására hozta serege zömének mindig veszélyessebbé váló helyzetét, indult el ő maga is a próféta nagy zászlóaljával, amelyet nyomban kibontott.* Odarékezésekor jobb szárnya már visszavonulóban volt és minden erőlködése, hogy a rendet és fegyelmet megbomlott serege körében helyreállítsa, hiábavalónak bizonyult.
Dolleczek, id. m. 167: „Kara Mustafa, welcher bis Mittag persönlich mit einer an Verzweiflung grenzenden With die Beschiessung und Bestürmung Wiens geleitet, als wollte er heute die Versäumnisse von 8 ochen gut machen, erhielt Boten über Boten, welche solche Nachrichten über die gefährliche Lage seines Heeres brachten, dass er, die BEschiessung der Stadt dem Pascha von Damaskus übergebend, sich eilig zu seinem Heere begab. Hier angekommen, fand er seinen rechten Flugel bereits in vollem Rückzuge. … Da liess der Grossvezier eine Riesenfahne von 8 m. Länge, 6 m. Breite, grün und roth mit goldenen Lettern durckwirkt, entfalten. – es soll die Fahne des Propheten gewesen sein – und der Anblick derselben gemahnte den Moslim an seine religiösen Pflichten, dieses heilige Panier bis zum letzten Blutstropfen zu schützen… Aber das Sammeln der Weichenden ging langsam, die Ordnung, der blinde Gehorsam fehlte bereits, die Panik war eingerissen… Und gerade jetzt, nach 4 Uhr erfolgte der Zusammenstoss der beiderseitigen Reitermassen… Das pěle-měle deuerte nicht lange; während in der Front unter den Hieben und Stichen der Christen ie Glieder der Moslims sich lichteten, schwenkten von rückwärts immer grössere Haufen zur Flucht ab. Aber um die grosse Fahne geschaart kämpfte eine auserlesene Schaar mit der Verzweiflung des Fanatismus. Mann für Mann musste niedergehauen werden, bis das noch unbesiegte Banner, mit dem Blute Tausender bemetzt zu Boden sank.”
A vett parancshoz képest délután 2 óra tájban ugyanis a keresztény jobb szárnycsoport élén haladó mintegy 7000 főnyi lengyel lovasság, melyhez nemsokára 6000 lengyel dragonyos és 6000 osztrák és bajor vértes lovas is csatlakozott, a bornbachi szorosból kibontakozván, gyorsan megalakította harcrendjét, amikor is maga a lengyel király és 14 éves fia Jakab állott ennek a 19.000 főnyi lovas tömegnek az élére, hogy igazi lovas bravúrral rávesse magát a török csatavonal balszárnyára. Egyidejűleg a keresztény középhad és balszárny is megkezdte támadó előnyomulását s ennek az erőteljes egyöntetű támadó mozdulatnak, kivált amikor d. u. 3 óra tájban Károly herceg átkaroló támadása a török jobbszárnyat Döblingbe visszanyomnia sikerült, csakhamar az lett a következménye, hogy a török arcvonalak előbb inogni, majd határozottan visszavonulni, s a hova-tovább, rendetlenül visszafutni kezdtek.* Sobieski és Károly herceg egészen a Wiener Berg-ig követték csapatjaikkal a visszavonulókat. Itt a sereg megállt, újból rendezte kötelékeit és ismét megalkotta a rendes csatarendjét, amelyben a törökök esetleges visszavágásától tartva, egész éjjen át mozdulatlanul, harcrakészen maradt. Csupán egy 2000 főnyi lengyel lovascsoport és az osztrák dragonyosok folytatták az üldözést Schwechaton túlig, de szeptember 13-án reggel ez az üldöző csoport is visszatért a sereg zöméhez.
Szilágyi–Acsády, id. m. VII, 421: „A reggel óta folyó küzdelem kifárasztotta a török hadat, melynek táborába belopódzott az árulás is. A tatár khánt, kinek 20.000 lovasával hátba kellett volna a lengyeleket megtámadnia, János király pénze tétlenségre bírta. Ibrahim a vén budai vezér, ki a balszárnyat vezette, halálos ellensége volt Kara Musztafának (lásd a 21. oldalon) és a döntő pillanatban, ahelyett, hogy támadott volna, meghátrált. Csak a török jobbszárny fejtett ki erős ellenállást, de az is megtöretett.” –Dolleczek, id. m. 155. a tatárok tétlenségének más okát adja: Die Anordnung, dass die Polen… den rechten Flügel einzunehmen hatten… raubte dem türkischen Heere 20.000 tatarische Reiter. Die Sache verhällt sich folgend: Bei dem Friedenschlusse in Zaravno hatte der tatarische Khan Selim Ghiráj mit Sobieski Wafenbruderschaft geschlossen, demzufolge ein Theil nie gegen den anderen kämpfen dürfe. Nun konnte der König leicht voraussehen, dass die tatarischen leichten Reiter den äussersten linken Flügel des türkischen Heeres bilden weren, was auch Gefangene bestätigten. Deswegen liess er den rechten Flügel aus Polen bestehen in der sieheren Erwartung, dass die Tataren jede andere Nation oder Truppe, die unter einem anderen Führer kämpfe, in der Flanke behelligen würden. In der That folgte Selim Ghiráj eingedenk der getroffenen Vereinbarung, ohne einen Pfeil auf die Polen abzuschissen, allen ihren Bewegungen, und als das Schicksal des Tages wankend wurde, war er der Erste, der, den Vezier in Stich lassend, die Flucht ergriff."
A Bécset ostromló janicsárok, a hátuk mögött történtekkel mit sem törődve, szakadatlanul tovább folytatták erölködéseiket s így azok végleges leküzdése késő estig tartó külön munkába kerüt. De most már a császárváros végkép meg volt mentve a török szorongatástól.*
Dolleczek, id. m. 169: „Sobieski hatte sich den glorreichen Sieg nicht so leicht forgestellt; bekannt mit er türkischen und tatarischen Kriegführung, vermuthete er nur eine verstellte Flucht, und erwartete noch einen Ueberfall in der Nacht. Daher gab er strengen Befehl der Kampfbereitschaft durch die ganze Nacht. Das Heer wurde nach der Ordre de bataille wieder gesammelt und stand die ganze Nacht unter Waffen. Bei Todesstrafe war es verboten, aus den Reihez zu treten, um zu plündern. Aber der Feind kehrte nicht mehr zurück – und Wien, das heldenmüthig vertheidigte Wien, das durch 63 Tage mit 27.000 Mann zehnmal soviel Feinden Trotz geboten, in desen Mauern 41 verdenbenbringende Minen gesüthet – an dessen Wall son Stein und Menschenleibern fünfzig Hauptstürme zerschellt, –Wien war zur Freude Oesterreichs, Europa's und der ganzen Christenheit – gerettet.”
A keresztények az óriási jelentőségű győzelmet, nem nagy veszteségek árán vásárolták meg. A halottak száma nem tett ki többet 600 embernél. Ezzel szemben 20.000 török halott maradt a csatatéren, további 8000-et pedig üldözés közben ütöttek agyon. Óriási volt a keresztények kezére jutott zsákmány is.*
Az igen érdekes bővebb részleteket lásd Hammer-Purgstall id. m. III, 746., továbbá Dolleczeknél id. m. III. 746. csak 15.000 sátrat említ és ez a valószínűbb szám), zahlreichen Vorräthen aller Art, Kriegs- und Lager-Bedürfnissen, Waffen, Rohmaterial und Lebensmitteln, ja selbst baare Münzen und kostbare Kleinodie wurden gefunden. Der Belagerungspark allein, welchen die Stadt Wien erhielt, betrug 165 grosse und kleine Geschütze und 10 Mörser und Millionen an Pulver, fertiger Munition, Kugeln, Brandzeug, Minengeräthe, Säcke, Blei, etc.” – Lásd még ezenkívül: Stuttinger, Entsatz der k. k. Haupt- und Residenzstadt Wien. – Lünig, Literae Proc. Europ. III. – Lettres du roi de Pologne J. Sobieski ă la reine Maria Casimire pendant la campagne de Vienne, traduites par Mr. le Comte Plater et publiées par N. A. Salvandy. – Továbbá: Uhlich, Geschichte der zweiten türkischen Belagerung, Wiens. – Huhn, Umstäandliche Beschriebung was Anno 1683 vor, bei und in der Belagerung Wiens vorgelaufen, von einem Teste oculato. – Hocke, Beschreibung der Wiener Belagerung. – Waelkeren, Vienna a Turcis obsessa. – Contarini, Istoria della guerra di Leopoldo Primo Imperadore e de'Principi collegati contro il Turco dall Anno 1683 sino alla pace. – Beregani, Historia delle guerre d'Europa dalla comparsa dell'armi Ottomane nell'Hungeria l'anno 1683. – Arneth, Das Leben des kaiserl. Feldmarschalls Grafen Guido Starnhemberg.
Kara Musztafa nagyvezír a nagynehezen megmentett szent zászlóval és roppant serege romjaival bekötött szemmel, alárendeltjei által gyűlölve és megvetve,* egyfolytában Győrig futott vissza s itt a szultánhoz írt jelentésében a csatavesztés okát Thökölyre és Ibrahim budai pasára hárítván, utóbbit több más magasabb és alsóbb rangú tiszttel együtt azonnal meg is ölette s helyette Kara Mohammed diarbekiri pasát nevezte ki budai helytartóvá. Szeptember 17-én a nagyvezír, miután Érsekújvár és Esztergom őrségének kellő megerősítéséről gondoskodott, serege megmaradt részével Fehérvárra s innen budára menetelt.*
Marsigli, Stato Militare dell'Impero Ottomano, II. 121: „essendo io consolato per aver nella marchia visto l'orgoglioso Visir fuggitio con l'occhio destro benato e vilipeso da tutti."
Cantemir, id. m. 484.
Apaffyt, aki már Erdélyből való kiindulásakor követte útján azt jelentette Bécsbe, hogy csak kénytelenségből csatlakozik hadával a török sereghez, a nagyvezír október 9-én Biánál hazabocsátotta, mire a fejedelem Lippa felé vette útját, hogy az éhség és dögvész folytán felényire leolvadt hadát Erdélybe visszavezesse.*
Cserey Mihály Históriája, 137. – Bethlen Miklós önéletírása, I. 540.
Bécs fölmentése után a szász segítő csapatok vissztértek hazájukba,* míg a sereg többi része Schwechatnál 5 napi pihenőt tartott. Ez alkalommal találkozott a székvárosába visszatért Lipót császár a schwechati táborba János lengyel királlyal, akivel, abban a hitben, hogy nem lesz rá többé szüksége, feltűnő hidegen és kimérten bánt.* Pedig a remek győzelem elsősorban a hőslelkű király páratlan bugzóságának és hősies magatartásának volt köszönhető.* „Keresztény fegyverek sohasem arattak a szeptember 12-ikinél nagyobb diadalt a törökön – írja Acsády, id. m. VII, 421. old. – Mérhetetlen volt a halottak és sebesültek száma, a zsákmány értéke. Mindazáltal a csatát nem ez, hanem következményei tették nagy jelentőségűvé. Csakhogy az udvar egyideig kész volt a győzelmet e jelentőségéből kiforgatni, mert sikerét nem akarta kiaknázni. Ellenkezőleg ismételni próbálta azt, mit a szent-gotthardi csata után tett, békét óhajtott a törökkel. A miniszterek nagy része nem is sejté minő végtelen kilátásokat nyit e győzelem a Habsburgoknak a keleten, hol könnyen a szultánok örökébe léphettek volna. Lipót császár szintén csak a gyűlölt Bourbonokra gondolt s kész volt győztes fegyvereit pihentetni. E szándékkal tért vissza felszabadított székvárosába.” Ezért bánt oly ridegen és kicsinylőleg a „választott” lengyel királlyal, bízván abban, hogy nemsokára meg lesz a törökkel a béke. „Minthogy erre nézve –írja folytatólag Acsády – a török nem tett ajánlatot, a császár szeptember 24-én a legnagyobb titokban Khunitz útján felszólította Maurocordato portai tolmácsot, értesítse a nagyvezírt, hogy az udvar kész békét kötni.* A császár olan bizonyosnak tartotta a békét, hogy a velencei követ előtt, ki azt várta, hogy a török elleni szövetkezésre fogja Velencét felszólítani, azon reményét fejezte ki, hogy a török immár sokáig nem bántja többé a kereszténységet. – Abbeli szándékát, hogy békét köt a törökkel, Lipót a pápának is bejelenté, ki felháborodva figyelmeztette, hogy ha győztes hadait egy keresztény fejedelem ellen vezetné, nyomban megvonja tőle segélyét. Mindez nem használt s a császári politika béketörekvései csak a nagyvezír ellenkezésén hiusultak meg, ki a vereség után is elég erősnek érezte magát a háború folytatására s erről Thökölyt is értesítette. A nagyvezír különben sem hitte, hogy a császáriak ez évben folytathatnák a műveleteket s valóban úgy lásztott, hogy a császári sereg a bécsi győzelem után feloszlik. A szász választófejedelem 11.000 főnyi népével tényleg hazatért s a bajor választó, valamint más német fejedelmek csapatai sem akartak maradni. De mivel a török nem tett békeajánlatot, az udvar kénytelen-kelletlen beletörődött a hadjárat folytatásába. Ezt Károly herceg kezdettől fogva sürgette s nyomban a bécsi győzelem után erélyesen üldözni akarta a futó ellenséget, hogy azután Esztergomot, vagy Érsekujvárt vívja meg s úgy helyezkedjék el a téli szállásra, hogy kora tavasszal ismét megindíthassa a támadó műveleteket. A herceget buzgón támogatta Buonvisi nuncius a velencei követ, mire János király is hajlandónak nyilatkozott részt venni a további hadjáratban.”
Lásd a 85. jegyzetet.
Röder, id. m. I, 66: „Dr kalte Stolz und die Abgemessenheit des Kaisers bei der Zusammenkaunft ist bekannt; eben so bekannt, dass ein solches Betragen den könig unmittelbr darauf in die Einsamkeit des Lagerzeltes zurückscheuchte,um den Kaiser und dessen Hauptstadt nie sieder zu sehen. Dessenungeachtet war er fest entschlossen zur Fortsetzung des Feldzuges.” – Fessler–Klein, id. m. IV, 404: „Zwei Tage darauf (14, Sept.) hatte König Johann eine Zusammenkunft mit Leopold. Es ward berathschlagt „wie kiserliche Majestät den Wahlkönig zu empfangen habe”, und obgleich der Herzog von Lothringen ausrief: „Mit offenen Armen, denn er hat das Reich gerettet!” fand die Zusammenkauft doch nur im Freien statt, wo Leopold zu Pferde den König förmlich und kalt begrüsste. Grossmüthig verzieh Sobiesky dem Kaiser, der zu schwach war, die Schranken der steifen Etikette zu durchbrechen. Nicht so der Kurfürst von Sachen; beleidigt durch den kalten Empfang der auch ihm zutheil ward, zog er mit seinem Heere nach Hause.” – Zinkeines, id. m. V, 107: „Leider mischten sich aber sogleich arge Misstimmungen in die algemeine Siegesfreude… War es Ungeschick, Misgunst oder Neid und Eifersucht auf ihren Ruhm und ihre Macht: genug, der Kaiser, welcher…am 14 Septmber … seinen Einzug in Wien hielt, begegnete den Fürstlichen Führern der Hülfstruppen, anstatt ihren gerechten ansprüchen auf Dank und rkenntlichkeit Genüge zu thun, mit abstossender Kälte, mit mehr als beleidigender Geringschätzung, namentlich dem Churfürsten von Sachsen und dem Könige von Polen, dem Helden des Tages.” – Lásd még Majláth, Gesichte des östr. Kaiserstaates, IV, 192. – A kellemetlen incidensről Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre, II, 70. old. a következőket írja: „Leopold ez alkalommal csupán a király előtt emelt kalapot, de fiának és a lengyel főuraknak nem köszönt. A császár nem akarta sérteni a szövetségesét, csak szokott, kimért pontosságával ragaszkodott az udvari szertartáshoz. De Sobieski mégis mélyen meg volt sértve s nem pusztán a császár hideg kimértsége miatt. E magasviselet újabb kifejezése volt ama ténynek, hogy Leopold nem hajlandó teljesíteni Sobieski oly kívánságait, minőket egy nem választó fejedelemtől hasonló körülmények között aligha tagadott volna meg. Sobieski remélte, hogy fia most a császár vejévé vagy a bajor választó sógorává lesz, a hogy az aranygyapjú rendjelét is meg fogja kapni.” De mindebből semmise lett. (Kluczyszky, Acta Regis Joannis III, 428.)
Fellsler–Klein, id. m. IV, 403: „Ihm (dem König von Polen) besonders gebührte die Ehre des Siegs, ihm hatte Leopold nicht allein die Rettung Wiens, sondern auch den Fortbestand seines Hauses in ungeschmälerter Macht zu verdanken.”
Klopp, Das Jahr 1683. – Angyal, id. m. II, 70.
){kind=link}